Az elnök állapota
Az amerikai elnököt az alkotmány kötelezi, hogy évente egyszer beszámoljon a kongresszusnak az Egyesült Államok helyzetéről. A ködbe vesző múltban a „State of The Union Address”-nek, az „unió állapotáról” tartott elnöki beszédnek tényleg ez is volt a funkciója: a végrehajtó hatalom feje számot adott tevékenységéről és annak következményeiről az összegyűlt törvényhozóknak. Mára az alkotmányos valóság megváltozott. Az elnöki beszéd inkább szól a televízió előtt ülő választópolgárokhoz, mint a szenátorokhoz és a képviselőkhöz, inkább szándékok, elképzelések – az elnöki vízió – prezentálása, mint számadás, inkább lehet belőle következtetéseket levonni az elnök, mint az „Unió” állapotáról.
Ez a legalább évente ismétlődő rituálé mindenképpen eseménynek számít Amerikában, de olyan felfokozott várakozás nem szokta megelőzni, mint Clinton elnök múlt keddi fellépését a kongresszusban. Megfigyelők, kommentátorok azt a benyomást keltették – és a közvélemény tekintélyes része is úgy vélte –, hogy e beszéd során fontos kérdésekre születik majd válasz. Először is arra, hogy képes lesz-e Clinton valamit megőrizni újraválasztási esélyeiből. Aztán olyanokra, amelyek ezzel összefüggnek: képes lesz-e egyértelművé tenni a repbulikánus többségű kongresszussal szemben, hogy ki az úr a háznál? Képes lesz-e újrakitalálnia önmagát, és újrabemutatkozni az amerikai választóknak? A republikánus előretörést tekintetbe véve mennyire mozdul el a centrum irányába? Miben szándékozik kompromisszumot keresni az új többséggel, és mihez fog ragaszkodni foggal-körömmel?
Az amerikai politikai guruk a Clinton-beszéd után csak akkor emelték volna meg kalapjukat, ha az derül ki, hogy Clinton egy Mózes víziójával és meggyőző erejével rendelkezik. Ennek a gyilkosan megtisztelő kritériumnak természetesen nem lehetett eleget tenni. Csakhogy nem biztos, hogy érdemes reálisabb kritériumokat keresgélni. Könnyen lehet ugyanis, hogy Clintonon már valóban csak a csoda segíthet, és ennek a csodának a múlt kedden kellett volna elkezdődnie. Mégpedig azzal, hogy tényleg Mózesnak mutatkozik.
Erről persze szó sem volt: Clinton Clintonnak mutatkozott. Egyáltalán nem tartott rossz beszédet (nem szokott rossz beszédeket tartani), de szokatlanul hosszút és szerteágazót, ami önmagában hiba volt. „Nem lehet elvárni, hogy az emberek nyolcvankét percen keresztül feszülten figyeljenek. Kivéve, ha az ember megüzeni a harmadik világháborút” – jegyezte meg egy tévékommentátor közvetlenül a beszéd után. A nyomtatott sajtó kommentárjaiból pedig ritkán hiányzott az olvasókkal összekacsintó „ha valami el nem kerülte a figyelmemet” fordulat, és volt, aki egyenesen az önfegyelem hiányának tekintette az elnöki szónoklat terjedelmét.
Clinton nem mondott, nem mondhatott meglepő dolgokat. El kellett ismernie a republikánus előretörés tényét – ezt megtette, nagyvonalúan és humorral. Ki kellett nyilvánítania a republikánusokkal való együttműködési készségét – ez is megtörtént. „Új” – centrista – demokratának kellett mutatkoznia – ezért is mindent megtett. Nemcsak támogatásáról biztosított hagyományosan republikánusnak számító követeléseket, hanem szinte copyright-vitát is folytatott róluk. Kiállt az adócsökkentés, a kevésbé aktivista „kis kormány” és általában az állami bürokrácia visszanyesése mellett, ígéretet tett a középosztály terheinek csökkentésére, és „nemzeti kampányt” hirdetett meg az egyre inkább terjedő jelenség ellen, hogy tizenéves lányokból anyák lesznek.
William Kristol republikánus politikai szakértő szerint ez volt a legkonzervatívabb beszéd az unió állapotáról, amelyet egy demokrata elnök valaha tartott. Ha azt vesszük, hogy jelenleg a konzervatív eszmék tűnnek Amerikában sikeresnek, akkor Clinton azt mondta, amit mondania ajánlatos volt. Más kérdés persze, hogy óhatatlanul fel fog merülni a hitelesség kérdése: a republikánusok már most megtesznek mindent, hogy Clintont olyan konvertitának állítsák be, aki sokáig vonakodott. És miért szavazzon bárki is az olcsó másolatra, ha ott van az eredeti is?
Természetesen Clinton sok ponton el is határolta magát a republikánusoktól. Ő is karcsú (lean) kormányt akar, de nem vacak és rosszindulatból fukar (mean) kormányt. Spórolni kell, de az állami nyugdíjhoz, az öregkori betegellátáshoz, a veteránok járandóságához, az iskolai ebédhez, a környezetvédelmi kiadásokhoz, az államilag garantált tanulmányi kölcsönökhöz stb. nem lehet nyúlni. A republikánusok azt is fagyos arccal hallgatták, hogy az elnök szorgalmazza a minimálbér 4,25 dollárról 5 dollárra való felemelését, és kitart az ismétlőfegyverek magánszemélyeknek való eladását tiltó törvény mellett. Nem maradt tehát titokban, hogy Clinton körülbelül miről fog civódni az elkövetkezendő két évben a kongresszussal. Azt is el lehet hinni, hogy keményen fogja vívni ezeket az utóvédharcokat.
Csakhogy mindez kevésnek tűnik: nehezen elképzelhető, hogy az amerikaiak pusztán azért újraválasztják Clintont, mert alkalmas a republikánus forradalmi lendület fékezésére.
Vihar egy Brandt-feljegyzés körül
A két éve elhunyt Willy Brandt volt német kancellár 1992 tavaszán beszélgetést folytatott Valentyin Falinnal, a Szovjetunió hajdani bonni nagykövetével. A beszélgetés során Falin állítólag elárulta Brandtnak, hogy Karl Wienand – az SPD szürke eminenciása, Herbert Wehner fegyverhordozója, Helmut Schmidt bizalmasa, éveken keresztül a szociáldemokraták parlamenti irodavezetője – a másik oldal számára dolgozott. Brandt csak keveseket avatott be a Falintól hallottakba: Johannes Raut, Észak-Rajna-Vesztfália szociáldemokrata miniszterelnökét, Egon Bahrt, visszavonult szociáldemokrata külpolitikust, Hans-Jochen Vogelt, volt szociáldemokrata kancellárjelöltet és – nyilván – feleségét, Brigitte Seebacher-Brandt történészt. Vogel Brandt kérésére Konrad Porznert, a BND – a német titkosszolgálat – praktikus módon szintén szociáldemokrata vezetőjét is tájékoztatta, sőt segítségét is kérte a Falintól hallottak megerősítésében. Mivel a BND-nek nem voltak információi, Porzner nem tudott segíteni.
A Falinnal való találkozás után két hónappal Brandt – miután az orvosok gyógyíthatatlan rákot diagnosztizáltak nála – feljegyzést készített a beszélgetésről. A feljegyzést a Friedrich Ebert Alapítvány archívumára hagyta, ahol azt a legutóbbi időkig államtitokként őrizték. A szociáldemokrata veteránok is hallgattak, mint a sír, csak a neomagyar értelemben is írói munkássággal rendelkező özvegy bizonyult indiszkrétnek. Ő a nagy nyilvánosság előtt terjesztette, hogy Brandt Wienandot hazaárulónak tartotta. Wienand beperelte, és Seebacher-Brandt annak rendje és módja szerint el is veszítette a pert, mivel nem sikerült a feljegyzés nyomára bukkannia. A szociáldemokrata veteránok még akkor is hallgattak, amikor az özvegy ugyanebből az ügyből kifolyólag pártfegyelmit is kapott. Sőt még akkor is, amikor Wienand ellen hazaárulás vádjával bírósági eljárás indult.
A feljegyzés egy névtelen informátor jóvoltából időközben előkerült, ami kellemetlen helyzetbe hozta és magyarázkodásra kényszerítette Brandt hallgatag bizalmasait. A magyarázkodás néha kínosabb, mint a hallgatás ténye volt. Például megerősítést nyert, hogy nemcsak az akkori konzervatív ellenzék, de maga Brandt is úgy vélte: egynémely szociáldemokrata vezető – például Wehner – a „keleti politika” örve alatt illetlenül intim viszonyba került a „másik oldallal”. A volt kancellár haláláig meg volt győződve arról, hogy bukását Wehner a Stasi és/vagy a KGB segítségével idézte elő. Brandtot nem Wienand érdekelte – nyilatkozta Bahr a ZDF vasárnap esti hírmagazinjának –, ő Wehner ellen gyűjtött anyagot a történelem számára.
A CDU és a CSU parlamenti vizsgálatot követel az ügyben, Brigitte Seebacher-Brandt pedig kilépett az SPD-ből.
Gyilkos-e Lee Clegg közlegény
Kurt Tucholsky szerint minden katona gyilkos, de Nagy-Britanniában most csak egyetlen közkatonáról folyik a vita. Lee Clegg, egy Észak-Írországban állomásozó ejtőernyősezred katonája 1990 szeptemberében járőrszolgálatot teljesített a katolikusok lakta Nyugat-Belfastban. Azon az éjszakán a járőrözés nem annyira a terroristáknak szólt, mint inkább a „sétakocsikázás” céljából elkövetett autólopások többnyire tinédzserkorú elkövetőinek. Amikor egy autó áttört egy ellenőrzőponton, a járőröző katonák – köztük Lee Clegg – tüzet nyitottak. A kocsiban ülő három fiatal közül kettő meghalt, egy megsebesült.
A tragikus eset miatt egyedül Lee Clegg közlegényt büntették meg, de őt alaposan: gyilkosságért életfogytiglanit kapott. Az ő fegyveréből származott az a lövedék, amely hátulról – tehát már menekülés közben – találta el halálosan az autó egyik utasát, egy tizennyolc éves lányt. A bíróság megítélése szerint minden előzőleg leadott lövés jogszerű volt, de ez az utolsó jogi értelemben is gyilkolt. A Law Lords, Nagy-Britannia legmagasabb fellebbviteli fóruma két héttel ezelőtt végérvényesen megerősítette a Clegg elleni ítéletet.
Mégis kevéssé valószínű, hogy Lee Cleggnek még sokáig börtönben kell maradnia. Az észak-írországi politikai ízű ügyekben hozott bírósági döntésekkel ez idáig az észak-írországi katolikusok voltak elégedetlenek, most viszont Clegg Bizottság alakult, melynek céljával – Clegg kegyelmének kieszközlésével – a minőségi brit sajtó is szimpatizál. Napok alatt harmincezer aláírás gyűlt össze Clegg érdekében, és az aláírók között ott van a walesi herceg, aki az ejtőernyősezred névleges parancsoka, valamint ott vannak az ezred második világháborús veteránjai is, akik a győzelem napi ünnepségek bojkottálását is kilátásba helyezték. A Clegg iránti szimpátia motívumai javarészt tiszták: az ellene szóló fizikai bizonyíték kétségbe vonható; nem kizárt, hogy politikai megfontolásokból vetették az igazságszolgáltatás gőzhengere alá; és egyébként is agyrém tinédzserkorú katonákat kiképzés nélkül rendőrként bevetni, majd felelősségre vonni őket, mivel inkompetens rendőrök.
A megkegyelmezés ellen leginkább az szól, hogy megzavarhatja a kényes béketárgyalásokat, mivel az észak-írországi katolikusok körében rendkívül népszerűtlen lenne. Bárhogy is dönt tehát a kegyelmi hatóság, döntésének politikai motívumokat fognak tulajdonítani. Ezért is írja kommentárjában a Guardian: az észak-ír konfliktus egyik, eddig még kellőképpen el nem siratott áldozata a brit igazságszolgáltatás tekintélye.
- Extra Hungariam [6]