Legalább akkora a kísértés Konrád György új regényét (s általában: újabb munkásságát) szidalmazni, mint feldicsérni. Az ócsárlás az esszé felé forduló „hajdani” regényírónak szólna, esetleg a politikailag aktív gondolkodónak és közéleti embernek; a lelkendezés a közelmúlt történetét megörökítő szépprózák szerzőjének, s (megintcsak) a szabadságjogokért szót emelő szabadelvű értekezőnek.
A Konrád iránti ellenérzések és ellenvetések némelyikét ismerni vélem. Szemére vethető az Agenda (a trilógia immár második kötetét közreadó) szerzőjének, hogy műve voltaképpen nem regény, inkább esszé; inteni lehet Konrádot, hogy hagyjon fel a bölcselkedéssel, ne kommentáljon és reflektáljon, fordítson inkább figyelmet a szituációkból kibomló jellemek megformálására; hogy írásában hemzsegnek ugyan a történetek, ugyanakkor ezek törmelékek maradnak, hiányzik a világos cselekményvezetés; hogy ezért a mű állóképek soraként érzékelődik; hogy Dragomán története hihetetlen, valószerűtlen, mert szerencsétlen véletlenek láncolata; hogy a szereplők mind egyféleképpen, kidolgozott, kissé emelkedett és ironikus nyelven beszélnek, s ezért nincs is életszerű párbeszéd, egyáltalán, monológok folynak dialógus helyett, aforizmadús stílusban. (Ahogyan hőse mondja: „Ha a másik ott van, beleszólhat, eltérítheti a gondolat kifejlődésének a menetét” – 87.).
Könnyen lehet, hogy mindezek a megállapítások megállják a helyüket, sőt, jócskán szaporíthatók is. Ízléseket, normákat, konvenciókat egyébként sem lehet cáfolni, legföljebb rájuk lehet mutatni, és másokat szembeállítani velük. Elég világos, hogy azoknak egy része, akiknek súlyos kifogásaik lennének a Kőórával szemben, valami mást értenek regényen, mint amit Konrád ír; más részük meg nem rokonszenvez Konrád eszményeivel, eszméivel és (elbeszélői vagy sugallt) magatartásával.
De hát milyennek kellene lennie egy vérbeli regénynek? Mivel szemben nem az a Konrádé? Könnyen lehet, hogy megértőbbek leszünk ezzel a művel szemben, ha kellőképpen kétségbeesünk az efféle kérdésektől. Beláthatjuk, esetleg, hogy a konrádi regény, ha ugyan nem tagadjuk meg tőle a (honorifikáló értelmű) regény titulust, másfajta regény, amely csak töredékeiben őrzi a „klasszikus” regény rekvizítumait, s valami mást ad helyette.
Beismerem, engem Konrád Kőórája levett a lábamról.
Nem mintha sodró lendületű, szerkezetében gáncstalan, alakjaiban gondosan kidolgozott lenne. Burjánzanak benne a sztorik, az időszintek, az alakok – mégis viszonylag könnyen összefoglalható (a recenzió műfaji hagyományainak megfelelően) az a két szálon, két időben futó történet, amely köré a szöveg épül. Az egyik Dragomán 1956-jának eseményeit fűzi össze: célratörő szoknya- és tétova ávós-vadászatát, hősi gesztusait és lustaságát, a szemlélődő, sodródó és az elszántan részt vevő ifjú értelmiségi kalandjait. A másik a 90-es évek elején játszódhat, Kandorban, ahová Dragomán már mint világjáró, körülrajongott bölcselő visszatér, és váratlan, sorsfordító események részesévé válik: előkerül törvénytelen lánya, s vele unokája; egy fiatalember Dragomán szállodai szobáját választja öngyilkossága színteréül; végül pedig régi ismerősét, az egyetem rektorát, Aba Kunót olyan szerencsétlenül löki meg, hogy az idős ember szörnyethal.
Az egyetlen igazi főszereplő természetesen Dragomán János, noha szerepel mellette az előző Agendából ismerős Kobra Dávid is, meg a harmadik osztálytárs, Tombor Antal; az utóbbi kettő azonban meglehetősen alárendelt szerepet játszik. Kobra itt mintha nem is létezne; elő-előkerül, mint lehetőség, mint árnyék, mint Dragománnak így-úgy megfelelő vagy vele párba állítható életút vagy magatartásforma, de itt színtelen, megformálatlan marad. Még Tombor jár jobban, aki most Kandor polgármestere, s úgy igazgatja a várost, hogy abban lépten-nyomon eredeti szakmáját, a filmrendezést ismerhetni föl. Dragomán éles kontúrokkal emelkedik ki hármójuk közül, s igazi partnerévé Aba Kuno válik: Dragomán, Kobra és Tombor különbségei, ellentétei, hasonlóságai inkább csak deklaratívan jelennek meg, az elbeszélő hozza közvetlenül olvasói tudomására.
A nők pedig, akik mindkét idősíkon a férfiak körül szárnyalnak, nyüzsögnek, rendet és rendetlenséget teremtenek, valamennyien izgalmasak, jelentősek, különlegesek: egyetlen szürke veréb vagy kiállhatatlan perszóna sincs közöttük. Megannyi óda, a „tegnapi asszonyokhoz”, Vas István szellemében. Noha – legalább ennyiben – hasonlítanak egymásra, nem ismétlések vagy kópiák, ahogyan a férfiak sem azok: inkább Konrád szemléletének egyik legfontosabb sajátosságát engedik érvényre jutni.
Konrád ugyanis utópista, idealista és konzervatív. Szépnek és lakhatónak gondolja el a világot, minden nyavalyájával együtt kereknek.
Konrádnál minden kerek: minden otthonos, bejárt, elsajátított, vagy legalább jó esély van arra, hogy azzá váljék; mindenki zárt, még ellentmondásai is rendben vannak; a fogalmazások pontosak, és saját körükön belül következetesek; az utcák nem reménytelenül szélesek, és nem süvít végig rajtuk a szmogos északi szél, a vendégség nem kínos, hanem rutinos és kellemes, az elutazásra és a visszatérésre mindig van mód. Konrád értékvilágában központi szerepet kap a szép (érzéki és intellektuális) emberi kapcsolat, a belakott városhoz fűződő bensőséges viszony. Nemcsak megbecsüli, és kedvtelve járja körbe a szépet, hanem megőrzésére törekszik: nem a nagy megrázkódtatások, hanem a csendes továbbélés az eszménye, a múltat nem eltörölni, a jövőt nem kivívni akarja. Ide kívánkozik a regényt indító és címül választott kőóra is, amely Kandor fölött magasodik: ez az óra örök, mutatja az időt, de nem mozog. Alig romlandó, mégis változik. Ahogy történt, úgy történt – jól van ez így; a múlt: megvan; s ha nincs is éppen minden jól úgy, ahogyan van, a múltat megmásítani nem lehet, hazudni a múltról (ahogyan Aba Kuno teszi) nem szabad.
Efféle dolgokra tanít Konrád – mert hiszen tanít. Ezzel a műfaj új lehetőségét kínálja, olyasfajta tézisregényt olvashatunk, amilyen talán még soha nem volt.
Nagyon pejoratív, kellemetlenül hangzó terminus ez. Nem is szívesen használom Konráddal kapcsolatban, csakis azért, hogy rögtön megcáfoljam. Ha a Kőóra tézisregény, akkor a legkifinomultabb: nem egyetlen tézist állít, nem is egyetlen ideált vagy eszményinek tekintett magatartásformát; a mindent magával sodró elbeszélői monológon belül eszmék, sorsok, ideálok és értékek valóságos polifóniája kavarog. Ennélfogva sokkal inkább az elbeszélői hang az, amit el kíván sajátíttatni olvasóival. E hang összetevői: a csendes, szemlélődő, ironikus látásmód, a konok, de soha nem agresszív számbavétel hangja, a minden dolognak és minden dolog visszájának alapos vizsgálatára irányuló szándék, a lehetőségek végiggondolásának szenvedélye.
S mit gondol, mit gondoltat végig? Két elemet érdemes kiemelni. Az egyik a magatartásformák elemzése: Konrád kísérletet végez szereplőivel (Dragomán 1956-os irodalmi lapjának a címe „Kísérlet” lett volna!), választásra kényszerítő helyzeteket teremt számukra, s megnézi, mi volna lehetséges, mi telik tőlük, mi történhetne. Ha úgy tetszik, ez az első és mindmáig legemlékezetesebb Konrád-regény, a Látogató alapképletével rokon; ahogyan ott, akkor Bandula Ferike mellett lehetett maradni, vagy ott lehetett őt hagyni – úgy itt is mindig lehetőségek, alternatívák nyílnak. Bárhogyan döntünk, önmagunk maradunk, a választás is a miénk, s mindkét út a miénk lehet.
1956. november 4-én Dragomán nekiindul, hogy megtapasztalja az ellenállást: magyarán, kipróbálja önmagát, hogy képes-e lelőni valakit. Dolgavégezetlenül tér meg társaihoz. Mármost ölt-e Dragomán 1956-ban? E szerint a változat szerint nem. Másfelől megtudjuk, hogy lelőtt egy orosz tisztet, aki az erdőbe menekült diákok után eredt. Dragomán tehát ölt. Ez is egy változat. Persze, feloldható az ellentmondás az időbeli egymásutánisággal – de a két verzió egymás mellett él igazán. Dragomán megszökik vagy nem szökik meg a büntetés elől; megőrül vagy nem őrül meg; lányát és annak anyját választja vagy megmarad a szálloda elegáns kívülállásában – Konrád azt sugallja, hogy az ellentmondó történeteket feloldás nélkül, más és más kimenetükben érdemes olvasnunk, így mutatják a lehetőségeket, a döntéseket. Ezért azután mindazt, ami hazaérkezése után Dragománnal történik, ugyancsak egyfajta „mi lenne, ha” övezi: mi lenne, ha törvénytelen lánya és unokája volna; mi lenne, ha közvetett okozója volna egy öngyilkosságnak és akaratlan gyilkosa régi tanárának és vitapartnerének? Sőt: esetleg Dragomán hazalátogatása maga is csak lehetőség?
Mi történt valójában, mi lehetett volna – pontosan ide kapcsolódik az a másik fontos elem, amivel Konrád kísérletezik, amit átgondoltat és szemügyre vesz. Ez a fikció kérdése; az úgynevezett valóságábrázolástól, az úgynevezett történeti hűségtől a leggubancosabb irodalmi technikai problémákig. A fikciónak rétegei vannak: mindaz, ami le van írva, természetesen fiktív, kitalált, koholt. Kandor nevű város nincs; ami a regényben történik, nem történt meg soha. De Kandorról el lehet utazni Budapestre (úgy tudjuk, ez létező város); a kandoriak olyasmiket olvasnak, amiket a magyarok szoktak; és ami 1956 októberében zajlik, az vajon kandori vagy pesti történet? Nagy Imre neve írói kitaláció (szellemes ötlet, hogy így nevezzen el egy költött alakot, állítólagos miniszterelnököt) vagy azonos volna a történelmi alakkal? Eszünkbe juthat a klasszikus kérdés: üldözhette-e a (fiktív) Sherlock Holmes a (fiktív) gyilkost az (igazi) Oxford Streeten?
Konrádot láthatóan nem érdekli, hogy sima átjárást biztosítson vagy éppen biztonságos falat húzzon kitalálás és valóság között: „valóságos” szereplők, helyszínek és történetek iktatódnak a fiktív keretbe, Kandor egyszerre Budapest, Balaton-parti üdülőhely, hegyvidéki és alföldi falu, egyszerre Magyarország és bármelyik közép-európai állam, a szereplőkhöz és történeteikhez lehet is kulcsot találni (sokat is), meg nem is hasonlítanak senkire és semmire. Egyszer úgy látszik, mintha Konrád fiktív dobozba tenne még fiktívebb dobozokat, és így tovább – a szereplők lehetséges történeteit, s az azokon belüli további lehetőségeket tárja föl – , azután meg egy váratlan utalással ahhoz horgonyoz le újra, amit mindközönségesen valóságnak nevezünk.
S mindamellett, hogy Konrád ráveszi olvasóját: magatartások, emberi történetek tekintetében gondolkodjék változatokban, lehetőségekben, döntésekben; s hogy rákérdez a hitelesség és a fikció viszonyára – gondolkodásformákat, attitűdöket, metaforákat kínál. Említettem a várost, a vendégséget, az elutazást és visszatérést: Konrád számára megannyi archimedesi pont. A város a társas élet, a politika, az együttélés, az emberi kapcsolatok terepe, de építészeti produktum is, a szokás és megszokás, a hagyományok és a változások megtestesülése; a vendégségben a rítus és az improvizáció, az együttlét otthonossága és ideiglenessége, önkéntessége (ezért szabadsága) és lehatároltsága (ezért korlátozottsága) találkozik; az elutazás pedig lehet szökés, lehet kaland, lehet kényszer, ahogyan a visszatérés nosztalgia, biztonságkeresés vagy célratörő és önös tett. Konrád regénye arra szólít fel, hogy e kategóriák mentén tekintsünk végig tetteinken és mások tettein: kerülve az elhamarkodott és szigorú ítélkezést, iróniával, metaforákkal, szelíden.
Regénye egy pontján Konrád a következőképpen állítja szembe Kobra Dávidot Dragomán Jánossal: az előbbi vastag regényeket ír, Dragomán az éles villanásoknál marad. Ha nem is sejtenénk, hogy e két szereplőnek esetleg van valami köze Konrád Györgyhöz, a magyar íróhoz, a létező személyhez, azért kapóra jöhet ez a megkülönböztetés. Konrád vastag regényeket ír újabban, tele éles villanásokkal. Apró, másfél-két oldalas részletekből áll össze a mű, melyek hol a „vastag regények” komótos történetmondását idézik, hol az esszé éles villanásait. Az ezekből összeálló egész lehet elmosódott, tetszhet (bizonyos normák szerint) formátlannak, vagy – másrészt – olvasható megregényesített aforizmagyűjteményként; mégis inkább azt hiszem, Konrádban sikerrel egybeolvad a magának való, szívós, elmélyült Kobra és a csillámló, extrovertált, szellemes Dragomán. Mihez kezd most már a filmrendező Tomborral?
- Kultúra [6]