Hogy többek között mitől volt fantasztikus a gyerekkorom, azt röviden a következő összetett szóval tudom elmondani: grosicsbuzánszkylórántlantosbozsikzakariásbudaikocsishidegkutipuskásczibor. Vége-hossza nincs azoknak a gyönyörűségeknek, melyek 13 éves koromban történtek velem, attól kezdve, hogy a Goldberger SC Kölyök III. csapatához kerültem. El lehet-e felejteni az első edzés utáni zuhanyozást, amikor engem, az „úrifiút”, a meztelen kültelki srácok körülvettek, és egyszerre valamennyien levizeltek. Vagy amikor először lett volna alkalmam pornóképpel találkozni, csakhogy mikor a fiúk az orrom alá dugták, nem néztem meg a fotót, mert neveltetésem és belső meggyőződésem azt megtiltotta. Így lelki épségem megóvása érdekében a kép mellé néztem, mert testi épségem megóvása érdekében nem mertem elfordulni vagy a szememet becsukni. Te jó Isten, milyen skáláját tudtam a luftrúgásoknak! Még nem voltam 14 éves, amikor Kocsis Sándor bravúrjain felbuzdulva, „ollózva-hátrahúzva” akartam gólt rúgni. Négy nap után már nem is fájt a hátam, és a tizedik napon már iskolába is mehettem. Korosztályomban legkiválóbb voltam a kapu előtti helyzetfelismerésben. Amikor az ötösön megkaptam a labdát, a 22 játékosból csak én tudtam 100 százalékosan, hogy ebből nem lesz gól.
Később már a magyar foci és a gyerekkor sem adott annyi csodát, de mindkettő kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Soha nem voltam kibékülve a kieséses rendszerű bajnokságoknál azzal a gyakorlattal, hogy hosszabbítás után tizenegyesrúgásokkal döntenek. Kétségtelen, hogy hallatlan izgalmakat jelent (gondoljunk csak az 1994-es brazil–olasz VB-döntőre), mégis kielégítetlen marad az ember, hiszen nem a csapatok együttes teljesítménye hozza meg a döntést.
Az én javaslatom teljesen igazságos, a játék lényegéből fakad, és nagyon izgalmas végkifejletet jelent. Annak idején elmeséltem Vitray Tamásnak, és ő ezt az 1992-es stockholmi Európa-bajnokság egyik hosszabbításos mérkőzésének közvetítésekor az egész országnak elmondta. Soha semmilyen színpadi, film- vagy televíziós szerepem után nem kaptam ennyi érdeklődő, pozitív visszajelzést, mint ezután.
Az elképzelésem a következő: a 90 perc, majd 2x15 perc hosszabbítás után nem a tizenegyesek jönnek. A játékot középkezdéssel folytatják s az első gólig játsszák, egy speciális szabállyal. Valahányszor a labda elhagyja a játékteret (akár partdobás, szöglet vagy kirúgás esetén), mindkét csapatból kiáll egy-egy játékos. Ez addig megy, amíg a csapatok létszáma hatra nem csökken: egy kapus és öt mezőnyjátékos marad (hacsak valamelyik csapat gólt nem ér el). Mindenki, aki már játszott nagypályán, tudja, hogy mit jelent 120 perc hajtás után befutni az egész mezőt. Különösen nagy feladat ez, ha egyre kevesebb a mezőnyjátékos. Amikor már csak hét–hét vagy hat–hat focista játszik hullafáradtan, hamar jön a gól. Ez a rendszer minden játékos lehozatalakor rendkívül izgalmas taktikai harcot is jelent, hiszen döntő szerepe lehet annak, hogy az edző mikor, kit hoz le a pályáról.
A FIFA rendkívül konzervatív szervezet, Vitray is mondta, hogy semmi esély nincs ilyen változtatásra. Mégis leírtam, hátha eljut valahová. Megmondom őszintén, nincs az a szerep, amelyikre annyira vágynék, mint arra, hogy egy VB-döntőt a fentiek alapján fejezzenek be.
- Sport [6]