Ha egy önkormányzat vállalkozásba fog, általában nem fölös pénzét kívánja kihelyezni; többnyire éppen a tőkehiány ösztökéli a településeket arra, hogy ingatlanvagyonuk egy részét apportként gazdasági társaságba vigyék. A „vállalkozó önkormányzat” hívei azzal érvelnek, hogy ez az alaphelyzet Magyarországon tipikus, így a települések számára kézenfekvő megoldás ingatlanvagyonuk külső működőtőke általi mobilizálása. A koncepció ellenzői szerint viszont bukás esetén az önkormányzat alapellátási kötelezettségeit kockáztatja. Tiszabő esete azonban mindkét álláspont híveit zavarba hozhatja. Ez a település éppenséggel azért alapított gazdasági társaságot, mert úgy érezte, egyébként képtelen lenne alapellátási kötelezettségét teljesíteni.
Hanyatlás
A kétezer lelkes Tisza-parti falu egykor a megye jobb sorsú települései közé tartozott. A tiszai áruszállítás révén biztos piaccal bíró kisgazdaságok egzisztenciáját még a környező falvakénál kíméletlenebb téeszesítés sem rendítette meg, a módosabb gazdák külön szövetkezetet alakítva igyekeztek védeni pozícióikat a „négyelemisekkel” szemben.
Tiszabő romlása a hatvanas években vette kezdetét. A megyei vezetés a cigánytelepek felszámolásáról szóló párthatározat kénytelen-kelletlen végrehajtása során „beáldozta” a falut: a betelepített cigány családokat igyekeztek térben szétszórni, a szomszédos nem cigány környezettől várva a jövevények „átnevelését”. Ezzel egy időben azonban Tiszabőt szinte elvágták környezetétől. Megszüntették a tiszai kompot, így a korábban fontos átkelőhelyből mesterségesen zsákutcás települést csináltak. Következett a kisvasút felszámolása, majd a „piacozást” lehetővé tévő tiszai hajójárat állt le. A két szövetkezetet összevonták – ekkor már menekült mindenki a faluból, aki tudott.
A több mint két évtizedes izolációs politika eredményeként 1990-re cigány többségűvé lett Tiszabő számára az önkormányzatiság kétes perspektívát kínált. A visszanyert szuverenitás későn jött ahhoz, hogy a romlás folyamatát megállítsa.
Négyesi Zoltán, Tiszabő utolsó tanácselnöke volt az első, aki tiszabői lakos – és ennek megfelelően komolyan is vette feladatát. Polgármesterré választását követően sem gondolta, hogy a falu „önerőből” képes lesz talpra állni, viszont attól tartott, hogy a korábban mindenható megyei hatalmi centrum „eltűnésével” „távolabb kerültek a pénzosztók”. Jóllehet Tiszabő egyértelműen a Szolnok megyei „regionális tervezőknek” köszönheti hanyatlását, a falu vezetői mégis otthonosabban mozogtak a megyei tanácsi, pártbizottsági folyosókon, mint a minisztériumi pályázatok világában. Valahogy jobban bíztak a személyes nexusokban.
Az Állami Számvevőszék jelentése az önkormányzat szemére hányja, hogy az évről évre növekvő forráshiány ellenére „önként vállalt célok megvalósításába kezdett”. A polgármester koncepciója valójában a munkahelyteremtés volt. Tiszabőn 84%-os a munkanélküliség, a növekvő szociális kiadások előbb-utóbb mindenképpen csődbe vitték volna a falu költségvetését. Négyesi Zoltán úgy véli, a kisemmizett Tiszabő vállalkozásai „kényszervállalkozások”.
A tiszabői önkormányzat döntően két projekt beindításával próbálta „reorganizálni” a falut.
A szociális földprogram
voltaképpen csendes birtokháború Tiszabő és a szomszédos Fegyvernek között. Tiszabőn úgy tartják, hogy az elvileg ma is tiszabői központú téesz elnöke szisztematikusan igyekezett „elfegyvernekesíteni” a szövetkezetet. Tény, hogy a lakosság nagymérvű kicserélődése következtében a téesztagok jórészt elköltöztek Tiszabőről, a fegyverneki „management” pedig saját falujának érdekeit tarthatta szem előtt. A tiszabői önkormányzat igyekezett „visszaszerezni” a falu számára a határt. Közhasznú társaságot alapított, amely mintegy 400 hektár részarány-tulajdoni, illetve kárpótlási földet bérel; a polgármester azt reméli, hogy a földterület nagysága a téesz által kezelt 2000 hektár rovására a jövőben tovább növekszik.
A közhasznú társaság a 400 hektár földterület harmadát – félhektáros parcellákra osztva – rendkívül kedvezményes feltételekkel a tiszabői családok rendelkezésére bocsátja. Tavaly már közel száz család vett részt a programban, amelyet a Népjóléti Minisztérium ötmilliós támogatása és természetesen az önkormányzat költségvetése finanszíroz.
Jóval nagyobb horderejű beruházás volt a
Szalmabrikettgyártó üzem,
amelyet egy 98%-ban önkormányzati tulajdonú kft. üzemeltetett. A beruházáshoz a kft. 28,5 millió forint összegű világbanki hitelt vett fel, aminek visszafizetéséért az önkormányzat kezességet vállalt. Ezenkívül – a megnövekedett beruházási költségek miatt – az önkormányzat további 42,5 millió forintot invesztált az üzembe – ebből tízmilliót teljesen szabálytalanul az 1992-ben forráshiány fedezetéül kapott állami támogatásból. Azt remélték, hogy a kft. háromműszakos termelés esetén évi négymillió forint tiszta bevételre számíthat. A kalkulációk szerint az ezen felül gyártott szalmabrikettel fűtötték volna a tiszabői közintézményeket – gázról még álmodni sem mernek a faluban –, illetve a fölösleget szociális segély gyanánt szétosztották volna.
A teljes kapacitás kihasználása esetén a gépsor 12 embernek adott volna állandó munkát. (Tiszabőn 180 munkanélküli kap jövedelempótló támogatást.) A vállalkozást nem kísérte szerencse. A gépsor meghibásodott – a gyártóval évekig pereskedhetnek –, a szalmába belecsapott a villám, és a biztosító csupán 300 ezer forintot fizetett. Időközben a kft. ellen felszámolási eljárás indult, a brikettgyártó gépsort – csökentett egyműszakos kapacitással – a felszámolási biztos engedélyével a közhasznú társaság működteti.
Fizetésképtelenség
A polgármester elismeri, hogy az önkormányzat pénzügyi szabálytalanságok sorozatát követte el. Vállalkozásokba kezdett, holott forráshiányos önkormányzat ezt nem teheti. Kezességet vállalt a kft. által felvett hitelre, állami támogatást hiteltörlesztésre fordított, szükséges saját forrás hiányában vett igénybe céltámogatásokat stb. A fizetésképtelenségért azonban nemcsak a balul sikerült szalmabrikettüzem-beruházás a felelős. Tiszabő 1994-ig nem számított a „válságtelepülések” közé, mivel Törökszentmiklóssal sorolták egy övezetbe, és az így létrehozott régió már nem felelt meg a válságövezet feltételeinek. (Bár az övezetek határairól a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban döntöttek, mégis jellemző, hogy a megyei közgyűlés 1991-ben úgy ítélte meg, hogy a megyében nincs válságtelepülés. Tiszabőről nem akartak tudni.) Négyesi szerint csak ezért évente 4,5 millió forint támogatástól esett el a falu. 1993-ban Tiszabő költségvetése több mint 16 millió forint forráshiánnyal számolt, amelyből 7 milliót az Állami Számvevőszék is jogosnak ismert el. Ebben az évben azonban a falu a forráshiány fedezetére egyetlen fillér állami támogatást sem kapott – talán a korábbi szabálytalanságok büntetéséül. A polgármester szerint csupán ez a két tétel elegendő lett volna a csőd elkerülésére.
Végül 1993 novemberében a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban azt tanácsolták a polgármesternek, jelentsen fizetésképtelenséget, és megkísérlik „globálisan” rendezni a falu pénzügyi helyzetét.
„Állami pénzeket herdáltak el Tiszabőn!” – harsogta a szolnoki Új Néplap szalagcíme. „Botrányosan gazdálkodtak”abban a faluban, amelyet a hatvanas évek óta a megye botránykövének tekintenek. „Miért nem próbálkoztak külső működőtőke bevonásával, ha már mindenképpen vállalkozni akartak?” – kérdezték többen. A megkeresett vállalkozók egyetlen fillért sem voltak hajlandóak befektetni, midőn megtudták, hogy a falusiak 63%-a cigány. „Miért nem infrastruktúra-fejlesztésre költötték a pénzt, ha már mindenképpen adósságba kellett verni Tiszabőt?” A gázfektetéshez a családoknak több mint százezer forintot kellett volna letenniük. „Tiszabő fejjel ment a falnak.” Tiszabő vezetői úgy gondolták, hogy csak előre menekülhetnek – talán felelőtlenül abban bízva, hogy majd csak valaki segít. De hát volt más lehetőség?
1994-ben Tiszabő költségvetése már 63 millió forint forráshiánnyal számolt (a kiadási oldal összesen mintegy 150 millió forint a hiteltörlesztési kötelezettséggel együtt), ebből 30 milliót kaptak meg. Az önkormányzat 27 millió forint adósságot görget maga előtt, az APEH már végrehajtással fenyegette a falut. A felszámolás alatt álló kft. ügyében a polgármester abban bízik, hogy külső vállalkozók kedvező feltételekkel kivásárolják a szalmabrikettüzemet, vagy éppen újabb hitelek felvétele révén a közhasznú társaság, vagy talán egy később alapítandó új önkormányzati tulajdonú kft. vásárolja ki a falu számára… A pénzügyi bizonytalanság a szociális földprogramot is veszélyezteti. A polgármester szerint van rá remény, hogy valamikor a program önfinanszírozóvá válik, de ma még nélkülözhetetlen az önkormányzat és a Népjóléti Minisztérium támogatása.
Ha a készülő önkormányzati csődtörvény hatályba lép, Tiszabő talán visszajuthat abba a helyzetbe, ahonnan négy éve szabadulni akart.
- Belföld [6]