Bántorny Dzsémsz

Nyomtatóbarát változat

 
Eredj haza, hogy itt maradhass!

Egy algériai úr, amúgy tisztes vállalkozó, majd fél évtizede él már Magyarországon egy gazdasági társaság tisztségviselőjeként. Három és fél évvel ezelőtt házasságot kötött egy magyar illetőségű leánnyal, és frigyüket a Mindenható két gyermekkel áldotta meg. Boldogan éltek, mígnem hatályba lépett az új idegenrendészeti törvény. A törvény előírása szerint külföldieknek a huzamosabb itt-tartózkodás engedélyezése érdekében magyarországi foglalatosságuknak megfelelő vízumot kell beszerezniük, amelyet azonban csak a külföldi illetősége szerinti magyar külképviselet adhat ki, az illető országban. Ezen vízumfajták többsége az idegenrendészeti törvény hatályba lépése előtt nem létezett, így a már tartósan hazánkban élő külföldiek értelemszerűen nem is rendelkezhettek vele. Az algériai úr, törvénytisztelő polgár lévén, annak rendje és módja szerint hazautazott Algériába, hogy a vállalkozói tevékenységéhez szükséges vízumot az ottani magyar nagykövetségen beszerezze. A vízumot azonban nem kapta meg. Egy hónapra érvényes látogatóvízummal volt hát kénytelen visszatérni családja körébe. Azóta kéthetente jelenése van a lakóhelye szerinti idegenrendészeti hatóságnál, hogy újabb és újabb vízumhosszabbítást könyörögjön ki, és, mivel a hatóság szíve sincs kőből, a hosszabbítást mindig meg is kapja. A következő két hétre.

Az eset, akár az a bizonyos ló, tükrözi az idegenrendészeti törvény és gyakorlat szinte minden defektusát. Mindenekelőtt azt, hogy a jogszerűen hazánkban tartózkodó, itt évek óta dolgozó külföldiektől is megkövetelik, no nem az a baj, hogy az új törvény szerinti vízumot, hanem azt, hogy ennek beszerzése céljából utazzanak haza, legyen az akár Kína vagy Polinézia. Holott logikus és elvárható lenne, hogy egy évek óta itt élő külföldiről a helyi hatóságok elegendő információval rendelkezzenek a kérelem elbírálásához. És mint a fenti példa mutatja, a törvény betartására könnyen rá lehet fázni. De ez csak amolyan méltányossági kifogásnak látszik. Ennél fontosabb, hogy az idegenrendészeti szabályozás más szempontból sérti a hazánk által ratifikált nemzetközi egyezményeket és a hazai törvényeket. A fenti esetben ugyanis nem is átlagos külföldiről van szó, hanem egy magyar állampolgár férjéről, illetve két magyar állampolgár édesapjáról.

Te csak házasodj…!

Az idegenrendészeti szabályozás szerint a tartózkodási engedély iránti kérelem elbírálásakor az illető családi állapota nem szempont. Magyarán a kérelmezőnek akkor is bizonyítania kell, hogy rendelkezik a megélhetéshez szükséges jövedelemmel és lakással, ha van magyar házastársa. (Az algériai úr esetében a biztos anyagi háttér sem volt elegendő.) Előáll az az abszurdum, hogy a magyar feleségnek befogadó nyilatkozatot kell arról adnia, hogy a férjét beengedi a közös lakásba. Ez sérti a magyar családjogi törvényt, amely kimondja a házastársak vagyonközösségét, illetve kölcsönös eltartási kötelezettségét. A házastársat nem kell „befogadni”, mert joga van ott lakni, ahol a férje vagy felesége lakik. A rendelkezés sérti a Római Egyezményt (az Emberi Jogok Európai Konvencióját) is, amely kimondja a házasságkötés szabadságát, illetve a családi egység tiszteletben tartásának kötelezettségét. A hatályos szabályozás szerint ugyanis előfordulhat (és ami előfordulhat, az elő is fordul), hogy magyar családdal, gyerekkel rendelkező külföldieket utasítanak ki az országból azon az alapon, hogy nincs megfelelő jövedelmük és lakásuk. Ez esetben a külföldi két dolgot tehet: vagy itthagyja a családját, vagy magával viszi őket. Ezáltal a törvény arra kényszeríthet magyar állampolgárokat, hogy elhagyják a hazájukat. Nem beszélve arról a lehetőségről (igazán nem akarunk ötleteket adni az érintetteknek), hogy a magyar házasfél, ha a viszonyuk megromlott, könnyedén, jogszerű válóper és az ezzel járó vagyonmegosztás nélkül megszabadulhat házastársától. Elég visszavonnia a befogadó nyilatkozatot, és a delikvens máris egy burkusországba tartó repülőn találhatja magát.

Szállás vagy kóter? Irány Kerepestarcsa!

Amennyiben a hatóság úgy dönt, hogy a külföldi nemkívánatos Magyarországon, például a kiutasítási végzés végrehajtásának biztosítása érdekében kötelező tartózkodási helyet jelölhet ki a számára. A kijelölt hely lehet a külföldi lakása vagy állandó tartózkodási helye, a határozatban csak az elérhetőség időpontját kell szabályozni. Ilyen értelemben ez tehát egy jogszerű szabadságkorlátozó intézkedés, de nem őrizet, aminek elrendeléséhez bírói végzésre van szükség. A gyakorlat azonban más. A kötelező tartózkodási hely gyakran a kerepestarcsai közösségi szállást jelenti, abban az esetben is, ha a külföldi lakása, megélhetése biztosított. A kerepestarcsai táborba a törvény szerint ugyanis csak azokat lehetne beutalni, akik gyakorlatilag hajléktalanok. Ráadásul a beutalóhatározat általában nem szabályozza a tartózkodási hely elhagyásának feltételeit, holott ez is törvényi előírás, ennek hiányában pedig a táborban lakók lényegében nem hagyhatják el a szállást. Nincs arról papírjuk, hogy mikor mehetnek ki. A szállás parancsnoka saját hatáskörében senkit sem engedhet ki, csak a határozat rendelkezései szerint, ezek a rubrikák viszont üresek. A közösségi szállás, mivel nem őrizet, nem tartozik bírói felügyelet alá. Vagyis eme ügyes trükkel bírói végzés és kontroll nélkül tartanak fogva embereket. Az eljárás szellemes, csak éppen törvényellenes. Ezt ugyanis jogtalan fogva tartásnak nevezi a hazai és nemzetközi jog.

Dezertőr!

Mi történik akkor, ha valakinek lejár az útlevele? Ez esetben a magyar hatóság, érvényes úti okmány híján, nem hosszabbíthatja meg a tartózkodási engedélyt. Normális esetben az illető hazautazik, és kivált egy új útlevelet. De mit tehet akkor, ha valamilyen oknál fogva nem utazhat haza, például azért, mert akkor nem útlevelet kap, hanem katonai behívót? Számos vajdasági magyar fiatalember jött az utóbbi években Magyarországra azért, hogy elkerülje azt a szörnyűséget, hogy a jugoszláv hadseregben szolgálva horvátországi magyarokra kelljen fegyvert emelnie. Maradni nem maradhatnak, hiszen nem „menekültek”, a kötelező katonai szolgálatra történő behívás nem számít politikai üldöztetésnek, ami a menekültstátus elnyerésének előfeltétele. Ha viszont mennek, akkor számíthatnak rá, hogy őket különös gonddal fogják besorozni. Egy választásuk marad: kerülik a nyilvános helyeket, és várják, mikor ér véget otthon az őrület.

Kérvényezz, ne dolgozz!

A külföldi polgár kétféle engedélyt kaphat arra, hogy Magyarországon tartózkodjon: ideiglenes és huzamos tartózkodási engedélyt. Az ideiglenes tartózkodási engedély egy évnél rövidebb időre szól, de hogy pontosan mennyi időre, azt a törvény az intézkedő hatóság belátására hízza. (Diszkrecionális jogkör). Az a külföldi, akinek mondjuk tíz hónapra szóló állása, munkavállalási engedélye van, értelemszerűen ideiglenes tartózkodási engedélyért folyamodhat csak, ennek feltételei amúgy is enyhébbek. A hatóság pedig belát. Lévén a külföldinek engedélyezett munkája, megadja a tartózkodási engedélyt, egy-egy hétre, hónapra. A hatóság ez esetben, szokatlan módon, saját papírmunkáját szaporítja fölöslegesen, a külföldi pedig hétről hétre, hónapról hónapra elzarándokol a hivatalba, hogy újra és újra végigjárja a kérvényezés kanyargós útját. Hogy miért dolgoznak a hivatali alkalmazottak önként többet a szükségesnél, ami nem éppen racionális magatartás, és hazánk dolgos népére inkább az ellenkezője jellemző, nos, erre csak egy magyarázat van: hogy a külföldi lehetőleg ne érezze olyan jól magát. Az eljárás formálisan nem jogsértő, de sajnos nem nehéz felismerni benne a hivatali packázás nálunk szintén mély gyökerekkel bíró hagyományait.

Rendőrség! Kinyitni!

Utoljára hagytuk az idegenrendészeti törvény legproblematikusabb passzusát. A törvény felhatalmazza a hatóságot arra, hogy az idegenrendészeti szabályok betartásának ellenőrzése érdekében, bírói végzés vagy házkutatási engedély nélkül is behatoljon olyan magánlakásba, ahol feltételezése szerint a szabályokat megszegő külföldi tartózkodik. A magyar alkotmány ugyanakkor kimondja a magánszféra és a magánlakás sérthetetlenségét. Nem véletlen, hogy egy ilyen rendőri akcióhoz a fent említett engedélyek szükségeltetnek, leszámítva a forró nyomos üldözés esetét. Tegyük fel, hogy a magyar alkotmány csak a magyar magánlakást védi. De mi van akkor, ha a külföldi csak bérli a lakást, netán albérlő: a rendőrség akkor oda is kopogtatás nélkül bemehet? Az alkotmány nem a lakás tulajdonosát és annak személyiségi jogait védi (ez esetben lehetne úgy érvelni, hogy a külföldit nem illetik meg azonos jogok, mint egy magyar állampolgárt, ami igaz is, mert például nem szavazhat), hanem a magánlakást mint objektumot, függetlenül attól, hogy kié, vagy éppen ki tartózkodik benne. És nemcsak a magánlakást, hanem minden olyan helyiséget és objektumot is, ahol rendeltetése szerint magánjellegű tevékenység (is) folyik vagy folyhat. Például az irodát vagy a nyilvános telefonfülkét is. Az idegenrendészeti törvény ezen passzusa tehát gyaníthatóan alkotmányellenes, és ha igaz, már született is e tárgyban alkotmánybírósági beadvány.

Plusz egy…

Felmerülhet az olvasóban a kérdés, vajon mit érdekel ez engem. Én itthon vagyok. Nos, talán e felvetés vagy inkább feltevés elhamarkodott. Hagyjuk a humánumot, és tekintsük pőre érdekeinket. Ha például az alkotmány sérül, ahogy feltehetően a hatodik tétel szerint erről van szó, akkor a mi jogaink is csorbulnak. És ne adj’ isten, hogy egyszer csak mi is idegenek legyünk a saját országunkban. Volt már erre példa, ha jól emlékszem, nem is olyan régen. Igaz, még azelőtt, hogy ez a sok külföldi idegen idejött volna.

• Belföld