Késő-kádári koalíció
A Horn-kormány pártjai messzemenően igazodnak a késő-kádári társadalom politikai kultúrájához. A szocialisták fellépése, nyelvhasználata mindenben megfelel a politikai elitről a 80-as években kialakult képnek. A szabad demokraták beléptek a kormányba, de belső ellenzékként folytonosan kibeszélnek a hatalomból. Az ellenzék jobbközép pártjai nem különösebben vonzzák a kormánykoalíció szavazóit, az önkormányzati választásokon a szocialistáktól inkább a szabad demokratákhoz áramlott a közönség. Az egyébként is kettős kötődésű technokrata-, vállalkozó- és alkalmazotti csoportok dinamikusabb tagjai részben az SZDSZ felé fordultak. Néhány nagyvárosi önkormányzatban a szabad demokrata polgármester hívhatta koalíciós partnernek a szocialistákat. Akár azt is gondolhatnánk: a „bent is vagyunk – kint is vagyunk” politikáját a választók visszaigazolták, az SZDSZ a koalíción belüli erőviszonyokat lassanként a maga javára fordíthatja.
A pénzügyminiszter lemondásával kialakult első valódi koalíciós válság Bokros Lajos és Surányi György jelölésével – az ország számára is kedvezően – hamarjában megoldódni látszik. A neoliberális közgazdaság-tudományon iskolázott energikus szakemberek vélhetőleg szívósabb ellensúlyai lesznek az állami költekezés híveinek, mint Békesi László lehetett. A feladatot elvállaló meggyőző jelöltek választékának hiánya, a bizalomvesztés megfékezésének sürgetése, a fizetésképtelenség réme immár haladéktalan döntésre szorította a Brüsszelbe készülő kormányfőt. A nagy ijedelem után a történtek nem is alakulhattak volna a szabad demokraták számára előnyösebben. A jelöltek mindig is a reformszocialisták és a demokratikus ellenzék közötti erőtérben tevékenykedtek. Hasonló módon gondolkodtak, mint az SZDSZ közgazdászai. Mégsem hiszem, hogy kinevezésük a szabad demokraták nyomásának köszönhető. Személyükben a miniszterelnök nem a karakteres reformközgazdászt, hanem a szocialista színeket 1990-ben is vállaló országgyűlési képviselőt, illetőleg a Németh-kormány államtitkárát választotta.
Törésvonal az MSZP-ben
Tévednek azok a jórészt ellenzéki elemzők, akik a kormány liberális gazdaságpolitikáját egyszerűen a szabad demokraták hatásának tulajdonítják. Az egykori állampártnak már 1953-tól léteztek piaci reformokat követelő áramlatai. A Nemzetközi Valutaalapba hazánk még Kádár János vezetése alatt lépett be, a magyar kapitalizmus alaptörvényét, a társasági törvényt a Grósz-kormány fogalmazta meg, a spontán privatizáció még a Németh-kormány leleménye volt. A szocialisták választói között lényeges szerepet töltenek be a piaci átmenet nyertesei. A Horn-kormány politizálását alapvetően az MSZP belső erőviszonyai, erősen tagolt választóközönségének érdektörekvései alakítják.
Az SZDSZ alig-alig módosított a kormány haladásának fő irányán. A folytonos koalíciós ütközések rendszerint kisebb jelentőségű ügyekben, mellékhadszíntereken folynak. A szabad demokraták a legfontosabb gazdasági vitákban inkább hallgatnak, azok jobbára a szocialisták belső irányzatai között zajlanak. Az SZDSZ a koalíciós megállapodással lassítja a döntéshozatali eljárásokat, de nem helyezheti zárójelbe a szocialisták 54 százalékos többségét, háromszoros parlamenti túlsúlyát. A miniszterelnök apró lépésekkel hétről hétre teremt a koalíciós megállapodástól eltérő precedenseket. Az együttműködést feltehetően eleve Kádár János és Aczél György viszonyának mintájára képzelte el, ahol a hatalomgyakorlás meghatározója, a végső döntések szuverén gyakorlója a pártfőtitkár, aki meghatározott területek részben autonóm irányítását partnerére bízza.
Horn Gyula nyilatkozatait, hatalmi igényeit majd’ minden esetben tartalmilag jól megokolhatóan illették nyilvános bírálattal az SZDSZ vezetői. A szabad demokraták eljárása ugyanakkor nyilvánvalóan ütközik a parlamentáris együtt kormányzásnak a szolidaritáson és az egyetértés vélelmén alapuló logikájával. Az alkotmányjogi kézikönyvek szigorú regulái szerint a miniszterek, a koalíciós partnerek tulajdonképpen csupán lemondásukkal, az együttműködés felmondásával tárhatnák a közvélemény elé a miniszterelnökkel való lényegi egyet nem értésüket. Jóllehet nálunk általában nem nagyon szívelik a pártok polémiáit, sokan mégis a demokrácia érvényesüléseként értékelik a szünet nélküli koalíciós ütésváltásokat. Politikai kultúránkban az SZDSZ magatartásának eddig inkább az előnyeit élvezte, de vajon a miniszterelnök meddig tűri törekvéseinek folytonos kontrázását?
Mindenütt ellenfél
Az SZDSZ véleményformáló elitje már régóta gyűlöletteljes viszonyban áll a korábbi kormánypártokkal. Egy ideje a Fidesz vezetői is jórészt osztják ezeket az érzelmeket. Lehet hosszan elmélkedni, mennyire megalapozottak az SZDSZ felé irányuló indulatok, mégis most sürgetőbb észrevenni, hogy hasonló vélemények terjednek a szocialisták döntéshozói között is. Az SZDSZ a partnereit gátlástalanul cserbenhagyó, hatalmi céljait kíméletlenül érvényesítő pártként jelenik meg az MSZP jelentékeny része előtt. Az ellenzék pártjai láthatóan készek lennének támogatni a kormányfőt a magyar közélet legveszedelmesebb szereplőjének gondolt SZDSZ megzabolázásában. A miniszterelnök rendszeresen jelzi jó szándékát a különböző ellenzéki pártokhoz kötődő érdekcsoportok felé, közte és az oppozíció között működik a beszélő viszony. A szocialisták jócskán találnának csendestársakat az SZDSZ-elithez kapcsolódó gazdasági, kulturális és médiacsoportok erőforrásának újraelosztásához. A közös érdekek könnyen megalapozhatják a taktikai szövetséget a kultuszminiszter támadásában, a privatizáció kérdéseiben vagy akár a médiaügyekben. Az ilyen összjáték nem eleve kizárható a közelgő köztársaságielnök-választás esetében sem. A szabad demokratáknak túl sok az ellenségük ahhoz, hogy szakadatlanul ingereljék a miniszterelnököt. A kisebbik kormánypárt és a médiaértelmiség által nap, mint nap szorongatott kormányfő ki tudja hol áll meg az ellenzékkel való együttműködésben?
A kormánykoalíció stabilitását nem a koalíciós megállapodás betűje, hanem a két párt elitjének és szavazóinak részbeni kulturális közössége biztosítja. Ugyan az SZDSZ véleményformálói jobbára a radikális baloldali értelmiségi hagyomány, az MSZP vezetői pedig inkább a kádárista, kisemberközpontú politizálás folytatói, mégis a két párt hívei körében jókora az átfedés. A szocialisták választóinak legalább egyharmada valamelyest az SZDSZ-t is támogatja. Ha az SZDSZ a szocialisták kettős kötődésű közönségének megnyerésére törekszik, akkor tulajdonképpen a közös kormányzás legfontosabb biztosítékát, az érdekközösséget kezdi ki. Az átmenet nyerteseinek elhódításával, illetőleg a baloldali értelmiség szavazataival a szabad demokraták még nem nyernek választást, ellenben rohamosan gyengülhet a két párt egymásrautaltsága. Az SZDSZ, még ha meg is erősödik, hovatovább egyedül marad. A vesztesek csoportjaira visszaszorított MSZP választóközönségének az érdekei már az ellenzék egyes csoportjaival történő kooperációt indokolnák.
Dönteni kell
Az új pénzügyminiszter kinevezése sem fogja önmagában más pályára terelni a Horn-kormány tevékenységét. A szabad demokraták kormányzati szerepvállalása ezután sem lesz lényegi hatással a szocialisták belső erőviszonyaira. Ma már nem csekély elszántságot követelne a koalícióból való távozás. Sokan változatlanul az MSZP–SZDSZ-koalíciótól várják az ország kormányzását, a közvélemény nincs felkészülve a szakításra. 1989 őszén az SZDSZ még egy négypárti szövetség vezető erejeként állhatta útját az MDF–MSZMP-összjátéknak. 1991–92-ben még jókora volt a szabad demokraták döntési szabadsága. A chartás politika ’94-re már csak rossz alternatívákat hagyott, de még maradt egy kis mozgástér. Ma már a Horn-kormányból kilépő SZDSZ a formálódó ellenzéki unió és az MSZP közé kerülne. Az ellenzék nem egyszerűen nem kedveli a szabad demokraták véleményformáló elitjét, hanem kifejezetten ellenérdekelt a koalíció felbomlásában. Az SZDSZ-re tulajdonképpen nincs szüksége, csupán a választóira. A szavazatokért folyó versengésben a jobbközép ellenzék legnagyobb riválisa épp az SZDSZ. Az 1990 ősze óta a szocialisták felé tett lépéseknek a visszaúton nagy árát fizetné az SZDSZ. A csapdáknak már csak az a szokásuk, hogy akkor zárulnak, amikor kifelé indulnánk belőlük.
A magyar polgárosodás igényei szerintem még ilyen áron is a hosszú átmenet késő-kádári koalíciójának felmondását követelik. Ugyanakkor az SZDSZ hivatalban lévő vezetőinek döntéseit nagyban befolyásoló elitcsoportnak nemigen van más esélye, mint a koalíció tartós vállalása. A gesztusok azonban egyedül aligha elegendőek. Ha a szocialisták egyszer elszánják magukat az ellenzékkel való taktikai együttműködésre, már késő lesz annak újabb és újabb lehetőségeit megakadályozni. Az SZDSZ irányítói ezért maguk kezdeményezhetnék a koalíciós megállapodás újragondolását, a döntéshozatalt lassító kötöttségek enyhítését. Még évekig nem lesznek nálunk választások, a koalíció mellett határozó párt nem mutathatja fel minduntalan másságát. Elvárható a nagyobb szolidaritás, a nyilvános nyomásgyakorlás csak kivételesen használt eszköz lehet. A háromszor erősebb partnerrel való koalícióban az önazonosság nem őrizhető meg csorbítatlanul.
Az SZDSZ aligha folytathatja eddigi politikáját. Az ellenpólus képzésére irányuló törekvések elkerülhetetlenül az ellenzékkel való együttműködés felé tolják a szocialisták centrumát. A szabad demokraták újra válaszút előtt állnak: ki kell lépniük a koalícióból, vagy jó időre visszavonhatatlanná kell tenniük elkötelezettségüket a Horn-kormány mellett. Ha nem változik az SZDSZ magatartása, a miniszterelnök fog dönteni. Az SZDSZ véleményformálói mindig is hajlottak riválisaik démonizálására, most a szabad demokraták kerülhetnek politikai vesztegzár alá. Így vagy úgy, de a koalíció sorsáról végre egyértelműen határozni kell.
- Belföld [6]