[1]
Az Egyesült Államokban a médiakritika évtizedek óta kisebb iparág, az utóbbi időben jobboldali konzervatív változatban kvázi vallásos mozgalom, amelynek hullámain lovagolva hírnevet, sőt kongresszusi mandátumot lehet szerezni. Nagy-Britanniában tűz alatt van sok rádió és televízió csodált példaképe, a BBC. A demokráciához vicsorogva szokó kelet-közép-európai országokat pedig jobb nem is emlegetni.
Abcúg, ARD!
A médiapolitikai csatározások Németországban sem tegnap kezdődtek. Totális kulturális polgárháborúvá ugyan még sohasem nőtték ki magukat, de gyakran igen kemény összecsapásokra került sor, melyek elfajulását megakadályozandó már többször az alkotmánybíróság küldte a semleges sarokba valamelyik felet. Január végén a konzervatív-jobbközép uniópártok indítottak támadást a médiapolitikai fronton. Stoiber (CSU) bajor és Biedenkopf (CDU) szász miniszterelnök a közszolgálati rádiózás és televíziózás „strukturális reformját” megcélzó tervezettel állt elő. Az ARD, az első német televízió – érvelt a két magas rangú politikus – a tartományi rádiók és televíziók munkaközösségeként jött létre és az is kellene maradjon, ám ennek ellenére – a WDR, az észak-rajna-vesztfáliai rádió és televízió által uralt – „konszernszerű képződménnyé” vált, egyre kevesebben nézik, és ráadásul pocsékolja a pénzt. Mivel mind az előfizetési díjak emelését, mind a hirdetésre szánt sugárzási idő közszolgálatisággal összeegyeztethetetlen kiterjesztését helyes lenne elkerülni, és mivel kívánatos lenne, ha az ARD újból az alapellátást biztosító szolgáló szervezetté válna, meg kell szüntetni a tartományi televíziók eddig első programként ismert közös országos műsorát (minek duplikálni az ZDF-t, a második német televíziót, amelynek csak országos műsora van…) és össze kell vonni néhány kisebb tartományi rádiót és televíziót, hogy az ARD hatékonyabban koncentrálhasson tulajdonképpeni feladatára, a föderalizmus ügyét előmozdító, a (vélemény-)sokféleséget a (nemzeti) egységben napvilágra hozó regionális programokra.
Stoiber és Biedenkopf kritikája korántsem nélkülöz minden alapot. Az ARD, miként a ZDF is, tényleg hatalmas, mintegy tizenhatezer munkatársat foglalkoztató bürokratikus intézmény, amelynek 1995-re tervezett büdzséje kilencmilliárd márka körül van. A WDR, lévén a legnagyobb tartományi intézmény, tényleg rányomja bélyegét a közös országos programra, bár korántsem uralja azt. Az ARD-től valóban sok nézőt elszippantottak a kereskedelmi magánadók (a ZDF-től nemkülönben). Annak ellenére is, hogy a nézőkért folytatott küzdelemben az ARD alkalmanként tényleg – mondjuk így – a tömegek uszályába kerül (a ZDF-hez hasonlóan), és olyasmit sugároz, ami nehezen fér bele a közszolgálatiság koncepciójába. Azt is nehéz belátni, hogy a kis Brémának vagy Saarlandnak miért kell feltétlenül független rádiót és televíziót fenntartania.
„Struktúrapolitika” hátsó szándékokkal
Hogy a két politikus „struktúrapolitikai kezdeményezését” az érintettek, a közvélemény-formáló elit, a politikai ellenfelek, sőt a politikai szövetségesek (a liberális koalíciós partnerek) mégis fatálisan félreértették, és a közszolgálati televíziózás függetlensége elleni politikai támadásnak minősítették, az persze mégse véletlen. A reformtervezet pár nappal az után került nyilvánosságra, hogy Kohl kancellár egy szatíra sugárzása miatt megvádolta az ARD-t és a WDR-t: sem tisztesség-, sem méltóságérzékük nincsen. Az ARD, de különösen a Rotfunknak – vörös adónak – gúnyolt WDR állítólagos vagy tényleges baloldali elfogultsága régóta szálka az uniópártok szemében. A tervezetben kedvezményezett ZDF viszont nagyjából-egészében mind a mai napig hű hagyományaihoz: az adót Adenauer kancellár hozta létre az ötvenes évek végén az ARD ellensúlyozására – miután az alkotmánybíróság lebeszélte arról, hogy szerkesztői tevékenységre vállalkozzon az ARD-nél.
Az ellenállás láttán az uniópártok visszavonulót fújtak, pedig első hevületükben még azzal is fenyegetőztek, hogy felmondják a közös program működését biztosító államszerződést. A kezdeményezés bírálói arra is rámutattak, hogy az uniópártoknak több okból sem áll módjukban az ARD szétrobbantása. Először is az alkotmánybíróság leszögezte, hogy az „alapellátás” az ARD feladata. Másodszor, a rádiózás és televíziózás a tartományok ügye, márpedig csak két olyan tartomány van, amelyet az uniópártok koalíciós partner nélkül kormányoznak: Bajorország és Szászország. Harmadszor, egy korábbi vita kapcsán hozott alkotmánybírósági határozat szerint a politikusok nem élhetnek vissza azzal a jogukkal – nem használhatják politikai zsarolásra –, hogy ők azok, akik meghatározzák az előfizetési díjak nagyságát.
A közszolgálatiság válsága
Németországban tehát – vonhatjuk le a következtetést – minden rendben van, a „sajtószabadság” (hála a médiaszféra törvényi szabályozottságának a közvélemény éberségének és a megtámadottak civil kurázsijának…), az ARD, képes volt ép bőrrel megúszni az uniópártok ellene indított meggondolatlan támadását. Ez persze így túl egyszerű. Először is lehet, hogy elsietett következtetés: az uniópártok által indított villámháború kudarcba fulladt ugyan, de a felmorzsoló háború még csak most kezdődik. Az uniópártok továbbra is elégedetlenek a közszolgálati médiumokban való „alulreprezentáltságukkal”, és nyilván mindent megpróbálnak, hogy ezen változtassanak. Persze az SPD sem lesz rest az ARD függetlenségét – a cinikusok azt mondanák: az ARD-ben kiépített állásait – védelmezni. Másodszor, a közszolgálati status quo – bármennyire irigylésre méltónak is tűnik Hunniából nézve – megérett a változtatásra. (Egyébként pedig alighanem sohasem volt minden tekintetben igazán megnyugtató, amit az is mutat, hogy a tartományok televízióinak politikai szimpátiái és a tartományok kormányainak politikai színe között szoros korreláció áll fenn.) Tehát a Stoiber–Biedenkopf-féle reformjavaslat – noha nehéz lenne a jóhiszeműség hírébe keverni – rendelkezik azzal az előnnyel, hogy valódi problémákat vet fel. A status quo tarthatatlanságáról a közszolgálati rádiók és televíziók székházain kívül mindenki meg van győződve. „Előbb visszaugatni, utána reformálni” – javasolta például a baloldali-alternatív tageszeitung is.
A közszolgálati elektronikus médiumok működési feltételeinek újragondolását a kereskedelmi televíziózás térhódítása kényszeríti ki, ami a hazai reményekkel ellentétben nem megoldotta, hanem súlyosbította és még szembeötlőbbé tette a közszolgálatiság koncepciójától elválaszthatatlan problémákat. A pártvetélkedés triviális szintjén Németországban most arról van szó, hogy az uniópártok egyfelől a velük szemben barátságosabb ZDF-re szeretnék testálni az ARD egyik fontos funkcióját, másfelől pedig szeretnének kedvezni a velük általában szintén feltűnően jó viszonyban lévő kereskedelmi adóknak. (Egyes szociáldemokraták szerint ezért utasítják a közszolgálati előfizetési díj emelését: fizetőképes keresletet vonna el a kereskedelmi pay-TV-ktől. Scharping pedig annak a gyanújának adott hangot, hogy az ARD elleni támadással az uniópártok tárgyalási muníciót gyűjtöttek: így akarnak keresztülpasszírozni egy olyan kerettörvényt, amely előnyös a kereskedelmi adók számára.) De az uniópártok nemcsak a reklámelőny kedvéért kereskedelmitelevízió-pártiak, hanem azért is, mert meggyőződéses kapitalisták. S nemcsak bosszúból szeretnék az ARD-t kordában tartani, hanem azért is, mert derék gazdasági liberálisok, akik nem szívesen nézik az adófizetők pénzének herdálását.
Persze mi a herdálás? A kereskedelmi adókkal való verseny pénzbe kerül. Ha a közszolgálatiak ebben a versenyben lemaradnak, ezt vetik a szemükre. Ha felveszik a kesztyűt, akkor nemcsak túlköltekezhetnek, de a közszolgálatiság filozófiáját is sérthetik: a vonzóbb softpornót, a véresebb krimit, a gazdagabb játékshow-t nem közpénzekből kell megcsinálni. Erre a törekvésre ráadásul a piaci versenyfeltételek torzítását is rá lehetne fogni. Ha viszont a közszolgálati televíziózás visszaszorul a magas kultúra és a parlamenti közvetítések gettójába, nagy jövője nincs: idő kérdése, mikor vonják kétségbe létjogosultságát.
Egyelőre ezt csak kevesen teszik. A „kultúrahordozó”, véleményformáló német elit, beleértve az uniópártok konzervatív-liberális intellektuális holdudvarát, meg van győződve arról, hogy a kereskedelmi televíziózás – különösen a közszolgálati konkurencia nélküli kereskedelmi televíziózás – öl, butít és nyomorba dönt, és hogy szükség van olyan műsorokra, amelyek nem mint fogyasztót, hanem mint állampolgárt szólítják meg a nézőt. Az RTL, a SAT1, a PR07 ismeretében nehéz velük vitába szállni.
Egyelőre a közszolgálati televíziózás nincs közvetlen veszélyben Németországban. De a közszolgálatiság etoszát és legitimációját kikezdte az idő és a társadalmi kontextus változása. A közszolgálati műsorszórás híveinek és művelőinek valamit hamarosan ki kell találniuk.
Magyarországon is érdeklődésre tarthat számot, mire jutnak. Ha jutnak valamire.
- Külföld [6]