B. E. [Békés Erzsébet], N. L. [Neményi László], [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Rossz, aki rosszra gondol

Jelcin múlt heti minszki látogatása során Oroszország és Belorusszia két egyezmény, valamint egy barátsági, jószomszédsági és együttműködési szerződés aláírásával alapot teremtett a két ország közötti szorosabb gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok számára. Az intimebbé váló orosz–belorusz kapcsolatokban az oroszok a FÁK-on belüli eljövendő integráció modelljét látják, és hasonló együttműködés körvonalazódik Kazahsztánnal is. Jelcin a látogatást követően sietősen tagadta, hogy Moszkva a szerződéssel „bármi bekebelezésére” is törekedne, hiszen az pont ellenkezőleg az „egyenjogúság erősítéséről” szól. „Országaink függetlenségét nem akadálynak, hanem olyan alapnak tekintjük, amelyen kapcsolataink fejlődnek” – biztosította ártalmatlan szándékairól az orosz elnök az Interfax szerint a sajtókonferencia résztvevőit.

Miért is kételkednénk Jelcin szavaiban? Annyi azonban bizonyos, hogy a minszki megállapodásokban maradéktalanul érvényesülnek a FÁK-kal kapcsolatos orosz elképzelések. A két szláv köztársaság vámunióra lépett – ahogy ezt az oroszok két héttel korábban az alma-atai FÁK-csúcson a többi „független államnak” is javasolták. Megegyezés született a fehérorosz határok „közös védelméről” – az oroszok Alma-Atában is enyhén szólva sejteni engedték, hogy a volt szovjet határok ellenőrzését orosz hazafias kötelességnek tekintik. De emiatt nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy az oroszok bárdolatlanul nagy nyomást gyakoroltak a beloruszokra. Elvégre Lukasenko belorusz elnököt a Szovjetunió feltámasztásának – de legalább a szláv köztársaságok újraegyesítésének – programjával választották meg. A Jelcin minszki látogatását megelőző tárgyalások azt is megmutatták, hogy a beloruszoknak az integrációból semmi sem sok. Ők valutauniót is szerettek volna, amelyet Csernomirgyin orosz miniszterelnök tavaly áprilisban meg is ígért Kebicsnek, az akkori belorusz miniszterelnöknek. (De ez nyilván csak kampánysegítség volt. Mindenesetre Jelcin most eleve kizárta Belorussziának a rubelzónába való felvételét. Az ok: a belorusz gazdasági reformok még be sem indultak, a gazdasági válság mélyebb, az infláció magasabb, mint Oroszországban.) Könyörögtek olcsó orosz olajért is, de csak egy 150 milliárd rubeles (mintegy 35 millió dolláros) hitelt kaptak. Belorusz vonatkozásban az orosz reintegrációs álmoknak nyilvánvalóan csak az oroszok emésztési képessége szab határt.

Mindez elvben se nem aggasztó, sem nem kifogásolható. Nyugati EBESZ-körökben a belorusz–orosz smúzolás egy aspektusa mégis okoz aggodalmakat. Lukasenko két nappal Jelcin minszki látogatása után – és azzal nyilván szoros összefüggésben – bejelentette, hogy Belorusszia nem folytatja haderejének csökkentését, noha ez idáig csak kétharmadában teljesítette a konvencionális fegyverzetcsökkentési szerződésben előírtakat. A beloruszok korábban is tele voltak panasszal a szerződésben rájuk hárított terhek miatt, de érvelésük gazdasági volt, a fegyverzetmegsemmisítés költségeit sokallották. És tényleg: Belorusszia bőven örökölt fegyvereket a Szovjetuniótól, de ipari létesítményeket, ahol ezeket ártalmatlanná lehetne tenni, csak szerény mértékben. Most azonban Lukasenko politikai érvekkel támasztotta alá vonakodását: a belorusz fegyveres erőket azért nem lehet tovább csökkenteni, mert a NATO keleti kiterjesztésének szándéka „zavarja az erőegyensúlyt”. Ezzel a kijelentésével Lukasenko csatlakozott a NATO kibővítését ellenző moszkvai vonalhoz. Ugyanakkor fellépése minden bizonnyal összefüggésben van azzal az orosz kívánsággal is, hogy a konvencionális fegyverek csökkentését előíró szerződést – mivel az nem engedélyez elegendő katonát az orosz gyepükön – tárgyalják újra.

K. I.

Az affaire

A múlt szerdai Le Monde szenzációs ügyet hozott nyilvánosságra: francia hatóságok azzal vádolnak öt amerikait – köztük négy diplomatát –, hogy gazdasági kémkedést folytattak Franciaország ellen. Ezért a franciák arra kérték az amerikai kormányt, hogy hívják vissza az érintetteket, de az vonakodik a kérésnek eleget tenni. A valódi sokkot nem is annyira az okozta, hogy a CIA ilyen barátságtalan tettre ragadtatta magát az Egyesült Államok egyik fontos politikai és katonai szövetségese ellen, hanem az, hogy az ügy nyilvánosságra került. Az érintett titkosszolgálatokhoz közelálló források – meg persze az amerikai illetékesek – siettek a világ újságolvasóit arról felvilágosítani, hogy Amerika és Franciaország között egy kis kémkedés alapvetően rutinnak számít, a franciáknak nincs joguk a felháborodásra, mivel épp elég van a rovásukon, és egyébként sincs abban semmi különös, ha az amerikaiak kíváncsiak voltak a GATT-ellenes francia manipulációk műhelytitkaira, valamint azoknak az erőfeszítéseknek a rejtett vetületeire, amelyeket a franciák tesznek az amerikai filmeknek és tévéműsoroknak az európai piactól való távol tartására.

Egészen más megítélés alá esik az ügy nyilvánosságra hozatala: baráti országok között illene a látszatra ügyelni. Diplomáciai szempontból a legpraktikusabb az lett volna, ha a Le Monde-cikket az invesztigáló zsurnalizmus bravúros eseteként tudják le. Csakhogy Franciaországban elnöki választási kampány folyik, amely magát a kormányt is megosztja. A cikk megjelenése után azonnal felmerült a gyanú – ami azóta meggyőződéssé szilárdult –, hogy az ügyet Balladur miniszterelnök és hű hadnagya, Pasqua belügyminiszter kampánytaktikai megfontolásokból szellőztette meg: így akarták elterelni a figyelmet egy belpolitikai (kormányzati korrupcióval és illegális lehallgatással kapcsolatos) botrányról, ami súlyos százalékpontokba került Balladur miniszterelnöknek és elnökjelöltnek a közvélemény-kutatásokban. Alain Juppé külügyminiszter, aki történetesen Jacques Chirac párizsi polgármestert támogatja az elnöki versenyfutásban, a Le Monde-cikk megjelenését követő napon látványosan csatlakozott ahhoz a felfogáshoz, hogy magában a kémkedési ügyben semmi rendkívüli sincs, annál inkább viszont annak nyilvánosságra hozatalában, amit a külügyminiszter botrányosnak talált.

Így viszont kutyaszorítóba került Pasqua, aki a francia elhárítás főnökeként a kiszivárogtatás kézenfekvő gyanúsítottja. Ezért vakmerően előre menekült, és a párizsi amerikai követséget vádolta meg az ügy nyilvánosságra hozatalával. Erre viszont az amerikaiak voltak képtelenek joviálisan reagálni: sértőnek találják Pasqua haditervét, amely azon a hízelgőnek aligha tekinthető tényen alapul, hogy az Egyesült Államok a franciák gyűlöletének – na jó: lenézéssel páros ellenszenvének – kedvenc tárgya. A párizsi amerikai követség kemény hangú nyilatkozatban utasította vissza Pasqua vádját, amely – így a nyilatkozat – „sem nem igaz, sem nem hihető”. Ami a diplomácia nyelvén annyit tesz, hogy az amerikai követség szerint Pasqua átlátszóan hazudik.

Mivel az egész affaire ennyire nyilvánvalóan a francia elnökválasztási kampány mellékhadszíntere, a kiváltó okról (illetve inkább ürügyről) kevesebb szó esik Amerikában is. A CIA eljárásának megítélése két véglet között ingadozik. Vannak, akik azt mondják: végre a CIA valami értelmes dologgal foglalkozik, az amerikai gazdasági érdekek védelmével. Mások viszont úgy vélik, hogy egy kétségbeesetten tevékenységi teret kereső szervezet fölöslegesen zavarba hozta az Egyesült Államokat.

N. L.

Észak-Írország: Protestálnak?

„Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy rengeteg nehézség tornyosul előttünk, és nem zárható ki sem a vita, sem pedig az olykori megtorpanás. Mégis azt mondom, meg kell próbálnunk.” John Major brit kormányfő utalt ezekkel a szavakkal a február 22-én kihirdetett angol–ír keretegyezményre, amely Észak-Írország politikai jövőjét körvonalazza.

A dokumentum összeállítása több mint egy évig tartott, de létrejötte csak az után vált lehetségessé, hogy tavaly szeptemberben az Ír Köztársasági Hadsereg felhagyott a terrorista akciókkal, és az lRA tűzszüneti kezdeményezéséhez – másfél hónap múlva – a protestáns félkatonai szervezetek is csatlakoztak.

A rendezési terv legfontosabb eleme egy összír testület felállítása, amelynek tagjai az újonnan választandó északír parlament és az ír törvényhozás képviselőiből kerülnének ki. A grémiumot végrehajtó szereppel ruháznák fel az olyan összehangolt tevékenységet kívánó területeken, mint a kultúra vagy az idegenforgalom. A keretegyezmény brit és ír részről is tartalmaz engedményt: Nagy-Britannia hajlandó módosítani az 1920-as törvényt, hogy az északír tartomány lakói dönthessenek jövőjükről, míg Írország kész népszavazásra bocsátani az ír alkotmány azon passzusát, amely területi igényt fogalmaz meg Ulster – vagyis a hat északír megye – iránt.

A kompromisszumkészség nem aratott egyértelmű diadalt. A két északír unionista párt, amely a tartományt továbbra is csak az Egyesült Királyság részeként tudja elképzelni, úgy véli: „cserbenhagyják” az északír protestáns lakosságot. Észak-Írországban egyelőre – kevéssel 60% alatti számarányukkal – a protestánsok vannak többségben, mégis attól tartanak, hogy puszta szavazataikkal egy idő után nem tudják majd feltartóztatni Írország egyesülését.

A brit és az ír kormány egyaránt hangsúlyozza, hogy ez még csupán vitaanyag, amelyet a tartomány lakosságának, az érintett politikai pártoknak és a parlamentnek egyaránt jóvá kell hagynia. Ez a háromszoros biztosíték is kevésnek tűnik azonban az unionisták számára, akik nem kívánnak tárgyalóasztalhoz ülni az IRA politikai szárnyaként működő Sinn Feinnel, különösen addig nem, amíg az IRA késznek nem mutatkozik fegyver- és lőszerkészleteinek feltétel nélküli beszolgáltatására.

A protestáns pártok fenntartásaik dacára nemigen kockáztathatják, hogy távol maradnak a tárgyalóasztaltól. Az északír lakosság hat hónapja élvezi a fegyverszünet biztosította nyugalmat, és reménykedik a tartós rendezést követő fellendülésben. (Jellemző, hogy a keretegyezmény szövegét pillanatok alatt szétkapkodták Belfastban.) Ebben a helyzetben politikai hitelét – és fennmaradását – kockáztatja az a párt, amelyik megtorpedózza a tárgyalásokat. Sinn Fein meglehetős nyugalommal fogadta az unionisták heves kitöréseit, a pártvezér, Gerry Adams pozícióját pedig bizonyára erősíti, hogy ellenfelei olyannyira tiltakoznak, hiszen ebből logikusan következik, hogy a megállapodás csak jó lehet az északír egyesítés hívei számára. Valójában mégis inkább kölcsönös kompromisszumokat tartalmazó dokumentumról van szó, amelyet a tartomány lakosságának mérsékelt többsége legalábbis hajlandó végiggondolni.

B. E.

• Extra Hungariam