Az Eliadétól kölcsönzött cím úgy illik Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállításához, mint egy jól sikerült kulcsmásolat a nem hozzáférhetetlenre kódolt zárhoz; nem sérti a finomra csiszolt gondolati szerkezetet, egyszersmind helyet hagy további értelmezésmorzsák számára is. Bennem ráadásul valami zavart is eloszlatott, mert amíg erre rá nem találva címet kerestem a cikkhez, folyton azon gondolkodtam – talán túl is dimenzionálva a dolgot –, hogy a tárlat nem valami furcsán elkésett és anakronisztikusnak látszó kísérlet-e végül is a szakrális, a religiózus festészet feltámasztására, korszerűsítésére vagy éppen aktualizására; hogy nem az egyházművészet haló porainak újrasöpréséről van-e vajon itt szó, mígnem az Eliadé-kötetről lenézett szavak megnyitották nekem a képek teremtette pillanatnyi zavaron túli értelmezés lehetőségeit. (Lehet persze, hogy semmi szükség nem lett volna minderre a bizonytalankodásra és a keresgélésre, ha egyrészt komolyan veszem a kiállításnak a művészek által adott címét – 23 & 14 –, másrészt nem sejlenek fel előttem előítéletek a szinte toposzként működő képtípusok, Karina Horitz oltára és Kicsiny Balázs stációsorozata láttán. És – talán ez a legfontosabb –, ha az ember nem gyanakodna folyton…)
A szent ugyanis a kiállítás esetében – és tényleg remélem, hogy így is van – nem, vagy nem elsősorban a (katolikus) vallási tartalmakat fedi, hanem sokkal inkább vonatkozik magára a művészetre, a profán pedig az értelmezésre, a művészet szentségének értelmezésére; arra, ami nem is lehet más, csakis profán, különösen akkor, ha a szent művészet is profán, már csak emlékeiben szent, és pusztán a hozzá való közelítés (lehet) áhítatos, mert hogy a művészet-tárgy (nem a műtárgy, hiszen az nincs is, csak konceptuálisan van jelen, mint látni fogjuk), a művészet-téma, a művészet(ről) gondolkodás mind-mind profán, sőt szentségtelen.
A most pontosan berendezett – amúgy kínosan rossz arányú – tér Karina Horitz és Kicsiny Balázs kezén valamiféle pszeudo-kápolnává lett: a fontosabbik, a bejárattal szemben lévő végfalra került Horitz 23 darabból álló oltárparafrázisa, a hosszanti főfalra s a rövidebbik végfalra pedig Kicsiny stációja.
Karina Horitz munkája – ha nem tévedek – Piero della Francesca 1454 és 1469 között festett poliptichonjának „makettje”. A művet, melyet a Borgo San Sepolcro-i S. Agostino templom főoltárára szántak, ma már nem lehet egyben látni: darabjai „szétszármaztak”, s azok, amelyek megmaradtak, nyolc európai és amerikai múzeumban függenek egymástól elszakítva. (Végül is persze, ha tévedek, sincs nagy baj: a mű minden szétszóratott alkotásnak emléket állít.) Horitz „rekonstrukciója” révén és interpretációjában a kép szentsége, lényege nyilatkozik meg: mint egy levetkőztetett, fémborításától megfosztott ikonon, itt is a már-már Yves Klein-esen ragyogó aranyalap és a figurák kezének, lábának és arcának nyoma közvetíti a cifraságtól megszabadult sugallatot. A sugárzó aranymezőkben tompán, opálosan, csak teli foltokként mutatkoznak a testrészek, kivétel egy álló férfi figurája, melyet hihetetlenül finoman, homályosan és homályban hagyva, mondhatnánk: a sfumátót elvégtelenítve formált meg a művész. A szó szoros értelmében formálta, hiszen a síkból enyhén kiemelkedő alak és a tagok is egy archaikus technika, az inkrusztáció „túlhajtott” eljárásával készültek, s plaszticitásukat, gyöngyházszerű fényüket a festékkel alig vagy egyáltalán nem kevert viasztól kapták.
Az újraszerkeszett, de nem újrateremtett oltár – azt hiszem – a szentségtelen idő által sújtott festő-istent és – bizonyosan még inkább – a stílusok verte művészet-istent igyekszik újra áhítottá, áldotta és imádottá emelni, a történelemmel és a történettel dacolva, mintha vereségről itt szó sem eshetne.
Az oltárhoz vezető – vagy attól elinduló – stációfüzér, Kicsiny Balázs passiója ellenben éppen nem szembeszállni, hanem alkalmazkodni akar a történethez és a történelemhez: az isteni szándék irányította szenvedéstörténetet, a szent utat kövezi újra, és irányítja át más, de persze nem ismeretlen csapásra. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy profanizálja Jézus Krisztus utolsó lépéseinek 14 állomását, annyi azonban bizonyos, hogy a saját idejéből kiszakított passió, melyben új jelentésekkel felruházott figurák és attribútumok jelzik, hogy itt nem egyszerűen a történet variációjáról, hanem inkább permutációjáról van szó, tehát a krisztusi szenvedéstörténet elhagyja, elveszíti Kicsiny Balázs szándéka szerint önmaga auráját, szentségét, s egy rejtélyes, de mégiscsak hétköznapi, már-már vicces asszociációkat keltő jelenetsorrá válik, mely olybá tűnik folyton, mintha az eredeti történettel – végeredményben tehát önmagával – párhuzamosan zajlana. A Kicsiny Balázs rajzolta úton Jézust egy matróz alakítja, természetesen klasszikus matrózruhában, a staffázsfigurákat pedig egy bányász – kabakban és lámpával – meg egy iskoláslány játssza. De valóban: a pontosan kontúrozott alakok épp olyanok, mint valami önképzőköri passiójáték szereplői; majdnem jók, de nem egészen, majdnem azt teszik, amit kell, de nem egészen. Kicsiny Balázs stilárisan pontosan találta el figuráinak mozdulataiban ezt a fajta sematizmust és bizonytalanságot, amint a minden stáción megmutatkozó jelvényszerűség is jelentéssel telített. Az embléma más szempontból is fontos: a szenvedő matróz hol András-kereszttel, hol pedig a bányászjelképpel, az egymást keresztező kalapácsokkal közeledik Golgotája felé. Világosan kitűnik, hogy a művésznek kimondatlanul is valami személyes köze – közvetett sorsa? – fűződik a megformálással aktuál-profanizált, egyben azonnal archaizált passióhoz: az ötvenes–hatvanas évek magyar szellemi és politikai-gondolati stíluspatentjeit használja különös tárgyilagossággal, irónia nélkül. Ahogy munkájának anyaga és „környezete” is komoly: a felülről egyenként egyenlámpabúrákkal megvilágított rajzok széntörmelékre készültek fehér krétával, újabb jelentésekkel, szimbólumokkal tágítva az önmagától eloldott történetet, mely, mint valami ipari vagy hivatali épület rideg folyosóján húzódó faliújság-comics, hiába kísérli és kísérti meg már a szentséget.
- Kultúra [6]