Tudjuk-e, hányan vannak?
Az „Ön szerint kb. hány cigány (illetve zsidó) él Magyarországon?” típusú kérdésre precíz válasz nyilván csak akkor adható, ha tisztázzuk mindenekelőtt, hogy a számos lehetséges ismérv közül mit értünk „zsidó” illetve „cigány” alatt. Származást, bőrszínt, vallást, nyelvet, identitástudatot, kultúrát? A kérdés feltevésének azonban külön magyarázat nélkül is értelme van, ha képet kaphatunk arról, hogy mitől függ a becslések nagysága, ha megvizsgálhatjuk, hogy a különböző módon tippelők csoportjai milyen egyéb fontos jellemzőkben különböznek egymástól.
Már önmagában az is izgalmas, hogy hányan vallanak be tájékozatlanságot, illetve hányan mernek az ilyesfajta becslésekre vállalkozni. A régi vicc szerint Brezsnyev a fontos posztot elfoglaló zsidók statisztikailag regisztrált magas arányával bizonyította, hogy országa nem antiszemita, míg Carter azzal, hogy nincs ilyen statisztika… Magyarországon arra a kérdésre, hogy hány zsidó él jelenleg hazánkban, a megkérdezettek 44 százaléka nem válaszolt. Összehasonlításképpen: a nyolcvanas évek második felében Nyugat-Németországban ugyanerre a kérdésre hetven százalék jelentette ki, hogy semmilyen érdemleges információval nem rendelkezik. (Igaz, hogy a német vizsgálatnál a kérdés nyitott volt, míg mi előre megadtunk kilenc válaszalternatívát: „25 ezer vagy kevesebb”-től egészen „több mint két millió”-ig.)
Jóval többen, a megkérdezettek 62 százaléka, válaszolt arra, hogy hány magyar állampolgárságú zsidó pusztult el a második világháború folyamán. A cigányok létszámát merik a legtöbben megbecsülni: az emberek több mint kétharmada hiszi azt magáról, hogy többé-kevésbé ismeri a cigány lakosság arányát. A leghomályosabb képük a megkérdezetteknek a cigányholocaustról volt: a bevallott információhiány ennél a kérdésnél (vagyis hogy hány magyar állampolgárságú cigány halt meg a 2. világháborúban) 56 százalék. A tájékozatlanság itt nem érhetett meglepetésként bennünket; a konvencionálisan elfogadott becslések nemcsak a közvéleményből, hanem a szakmai köztudatból is hiányoznak. Éppen ezért az erre a kérdésre adott válaszokat nem minősítettük. A többinél a társadalomtudományok által hozzávetőleges adatként elfogadott számokat alapul véve, a becslés pontossága szerint csoportosítottuk a válaszolókat, s azt néztük, hogy a valóságtól nagyon elrugaszkodók karakterisztikusan különböznek-e a „realistáktól”?
A szakirodalom 80-100 ezerre becsüli a hazai zsidóság létszámát, a magyarországi zsidó holocaustra vonatkozóan 600 ezer a leginkább elfogadott szám, míg a jelenlegi cigányság esetében a tudományos becslések 400-500 ezer körül szórnak. A zsidóság jelenlegi létszámára vonatkozóan az 50-250 ezer közötti becsléseket minősítettük a „jó” becslésnek. Azokat, akik szerint 50 ezernél kevesebb zsidó él ma Magyarországon alul-, míg, akik szerint 250 ezernél több, felülbecslőknek neveztük. A lakosság majd fele (48 százalék) túlbecsüli a zsidók számát, s alig egyötödük tippel „pontosan”.
A holocaust zsidó áldozatainak számát a 250 ezer és 750 ezer közötti becsléseket tekintettük „helyesnek”. (A nagyvonalú besorolást az indokolta, hogy a feltett kérdés nem tette egyértelművé Magyarország mostani vagy akkori határai jelentik-e a viszonyítási keretet.) A jelek szerint erről a kérdésről van a legtöbb megbízható ismeretünk. Mivel felmérésünk 1994 tavaszán készült, amikor különösen sok megemlékező műsort sugárzott a tévé és a rádió, mégis figyelemre méltó, hogy az emberek többsége nem találta el a gyakran elhangzó 600 ezres adatot. A válaszadók többsége egy ennél alacsonyabb számhoz ragaszkodott.
Közismert adatok híján a cigányokra vonatkozó becslés esetében szintén meglehetősen tágan, 250 ezernél és 750 ezernél húztuk meg a „jól becslés” határait. Többségben vannak a cigányság létszámát túlbecslők, s csak a társadalom egy töredéke hiszi azt, hogy kevesebb, mint 250 ezer cigány él ma Magyarországon.
Szimbólumok-e a becsült adatok?
Hány zsidó él ma Magyarországon? Hányan pusztultak el a második világháborúban? Kedvenc kérdései ezek a szélsőjobboldali irodalomnak. Az antiszemita irodalom egyrészt „arányos”, vagyis a feltételezett jelenleginél kisebb zsidó befolyásért száll síkra, másrészt aggódik, hogy bevándorlás fogja tovább duzzasztani a zsidóság létszámát. Azok viszont, akik szembeszállnak az antiszemita érvekkel, gyakran mutatnak rá a hazai zsidóság elenyésző számára, hogy nevetségessé tegyék a mindenhol zsidót látók „heroikus” küzdelmét. Az áldozatok számának „lefaragása” pedig olyannyira része az antiszemita szélsőjobb propagandájának, s ennek olyan jelentőséget tulajdonít a „másik oldal”, hogy több európai országban (pl. Ausztriában) az állam törvénnyel lép fel ellene. Az élő és elpusztult zsidók létszámának becslése politikai-ideológiai üzenetet hordoz: a vélt fenyegetést, illetve az elkövetett bűn jelentéktelenségét szimbolizálja.
Kutatásunkban arra voltunk kíváncsiak, hogy a lakosság becslését is ez a logika irányítja-e? Függnek-e a válaszok attól, hogy ki melyik oldalon áll a zsidóság szerepéről folytatott polémiában vagy pedig más tényezők alakítják őket?
A már említett német kutatóknak nem sikerült igazolniuk a zsidóság számbeli túlbecslése és az antiszemita attitűdök kapcsolatát. Részben ezt az eredményt hozta a mi kutatásunk is: a zsidókkal szemben ellenszenvet tükröző állításokból felépített antiszemitizmus-skálánk sem a meghalt, sem az élő zsidók számának becslésével nem mutatott statisztikailag szignifikáns összefüggést. (Ugyanakkor negatív kijelentések, pl.: „a zsidó származású értelmiségek befolyásuk alatt tartják a sajtót és a kultúrát”, szorosan összefüggnek a becslések mértékével.) Az sem bizonyult igaznak, hogy az élő zsidók számának túlbecslői konzekvensen lefaragnák az elhurcoltak számát, vagy hogy az alulbecslők (a feltételezett „filoszemiták”) eltúloznák a második világháborús tragédiát. A halottakra és az élőkre vonatkozó becslések nem negatíve, hanem pozitíve korreláltak.
A jól becslőkre jellemző legkevésbé a zsidóellenesség. A zsidók számát felülbecslők valamivel antiszemitábbak az átlagnál, viszont az alulbecslők is inkább magas antiszemita pontszámmal „büszkélkedhetnek”. Ez a meglepő jelenség magyarázza a korreláció fentebb említett hiányát. Ezt az eredményt támasztja alá egy másik is: arra a kérdésre, hogy szavazna-e zsidó jelöltre, az „alábecslőknek” csak kétharmada mondott igent, szemben a fölülés jól becslők 77-78 százalékával. Szemben a felülbecslők 19 és a jól becslők 15 százalékával, az alulbecslők 29 százaléka jelentette ki, hogy ebben az esetben nem szavazna.
A zsidók létszámát alulbecslők háromnegyede a cigányokkal, egyötöde a zsidókkal szemben kifejezetten ellenszenvvel viseltetik. A túlbecslőknél és a jól becslőknél ezek az arányok jóval kisebbek: a cigányokkal szemben 65 és 58 százalék, a zsidókkal szemben pedig 14 és 8 százalék jelzett ellenszenvet. A zsidók létszámát alulbecslők diszkriminatív attitűdje a cigány jelölt elutasításánál ütközik ki igazán: csupán egyharmaduk szavazna ilyen képviselőjelöltre, míg a felül- és jól becslőknél ez az arány 50 százalék körüli. E csoportnak az átlagtól elütő intoleranciáját mutatja, hogy a cigányellenességet mérő skálánkon is ők kapták a legmagasabb pontszámot.
Természetesen kíváncsiak voltunk arra is, hogy azok, akik jelentősen túlbecsülik a cigányok számát, több előítélettel is élnek-e irántuk. A mindennap hallható cigányellenes sztereotípiáknak olyan gyakran része a cigányok megállíthatatlan szaporodásának a tétele, hogy erre az összefüggésre bizton számítottunk. Közvetlen kapcsolatot azonban végül nem sikerült feltárnunk a számarány becslése és a cigányellenesség között. A becslés még annak a mondatnak az elfogadásával sem mutatott összefüggést, mely szerint „A cigány lakosság számának növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát”. Az összefüggések hiányának fő oka valószínűleg az, hogy a cigányellenesség tekintetében a magyar társadalom jóval kevésbé differenciált, mint az antiszemitizmus tekintetében.
A becslési csoportok profiljai
A cigányokhoz és zsidókhoz fűződő viszony nem rajzolja meg nagyon élesen az alul-, felül- és jól becslők profilját. Nézzünk további szempontokat. Ilyen a politikai orientáció, a kor, a társadalmi státus, az iskolázottság és a lakóhely.
Számos jel utal arra, hogy a zsidók számát alulbecslők a társadalom alsóbb régióiból kerülnek ki. Az alulbecslők több mint a fele (57 százalék) az alsóbb osztályokba sorolja magát, míg a jól és a felülbecslőknél ez az arány csak 36 és 39 százalék.
A válaszoló betanított munkásoknak például 28 százaléka alulbecslő – miközben a teljes minta átlaga 19 százalék, a mintánkba került beosztott értelmiségiek között gyakorlatilag egyáltalán nincs alulbecslő.
Ugyanez a kép tárul elénk, ha az iskolázottság szempontjából jellemezzük az alulbecslőket: az alulbecslők átlagban majd másfél osztállyal kevesebbet végeztek az átlag állampolgárnál. Mindössze negyedüknek van érettségije, míg a jól és felülbecslőknek mintegy a fele érettségizett. A főiskolát vagy egyetemet végzett válaszolók között alig akadt, aki szerint 50 ezernél kevesebb zsidó volna.
Az iskolázottság növekedésével a becslések is egyre nőnek mind a jelenre, mind a múltra vonatkozó kérdésnél. (Kivétel az extrém felülbecslés: akik szerint egymilliónál több zsidó van ma Magyarországon [24 ember], azok az átlagnál kevésbé iskolázottak.) A becslések iskolázottsági szinthez igazodó – de a szakközépiskolát végzetteknél lelassuló – monoton növekedése a felsőfokú végzettségűeknél törik meg.
Az alulbecslők többsége községekben él, míg a felülbecslőknél ez csak egyharmadról mondható el.
Kérdőívünk válaszolói jellemezték magukat különböző politikai-ideológiai címkék (pl. baloldali, nemzeti, liberális stb.) választásával, illetve elutasításával is. E választások általában nem voltak összefüggésbe hozhatók a becsléssel, a „keresztény” címkét választók azonban mind az élő, mind a meghalt zsidók számát szignifikánsan alábecsülték. (A magukat „keresztényinek vallottak, egyébként az átlagnál magasabb pontokat kaptak az antiszemitizmus-skálán.) A politikai kérdésekre adott válaszokból azt állapíthattuk meg, hogy a zsidók létszámát alulbecslők különösen fogékonyak a konzervatív és a szocialista értékek iránt s meglehetősen távol állnak a liberalizmustól.
Ahogy azt sejteni lehetett, a zsidóság számarányát jól becslőket mindenekelőtt iskolázottságuk különbözteti meg a társadalom többi részétől. Ez s magas társadalmi státusuk részben magyarázza azt is, miért ők bizonyultak a legtoleránsabb csoportnak.
A túlbecslők jelentős része a magukat felsőbb osztályokba sorolókból került ki. Azoknak például, akik az „alsó középosztály” tagjainak tekintették magukat (ez a réteg felső kategóriának számított kérdőívünkben az „alsó osztály”-hoz és a „munkásosztály”-hoz képest) 55 százaléka több mint 250 ezer zsidóról tud.
Kiemelkedően magasra becsülték a budapestiek a zsidók létszámát: általában 250 ezer és 500 ezer közöttire! A felülbecslők majd egyharmada Budapestről kerül ki, az alulbecslőknek azonban csak 10 százaléka.
A zsidóholocaustra vonatkozó kérdésnél kialakított alul-, felül- és jól becslő kategóriák a fentiekhez hasonló karaktert mutatnak, bár elmosódottabb kontúrokkal. A betanított munkások nemcsak kevés élő zsidóról, hanem kiemelkedően kevés áldozatról is tudnak: (40 százalékuk alulbecslő!), a középszintű vezetők ebben a kérdésben feltűnően pontosan tájékozottak, míg a beosztott értelmiségiek itt is krónikus túlbecslők. A holocaust-alulbecslők 72 százaléka kékgalléros, a jól becslőknek viszont csak 59 százaléka.
Az élők létszámára adott válaszokkal összhangban, a magyarországi városokban jóval több zsidó áldozatról tudnak, mint a falvakban: az idősebb korosztályok pontosabban becsültek a fiataloknál, akik viszont inkább a túlbecslésre mutattak hajlamot.
Szoros kapcsolatban van a válaszolók életkora a cigányok lélekszámának becslésével. A túlbecslők a fiatalabbak. Míg az alulbecslők és a „pontosan” becslők átlagéletkora 49 év, addig a túlbecslőké 42. A legfiatalabb két korosztály (18 évestől a 38 évesekig) az átlagot jóval meghaladóan becsüli túl a cigányok számát: 37–39 százalékuk került a felülbecslő kategóriába. Érdemes külön felhívni a figyelmet arra, hogy a fiataloknál tapasztalható túlbecslésre való hajlam nem von maga után az idősebbeknél erősebb cigánygyűlöletet. A fiatalok válasza nem a növekvő ellenszenvet jelzi. Inkább arról lehet szó, hogy a mostani generációk számára sokkal inkább tudatosult a „cigánykérdés”, mint társadalmi probléma. A 30-as, 40-es években szocializálódtak számára a „zsidókérdés”, a 70-es, 80-as években felnőtté válók számára a „cigánykérdés” a nagyobb súlyú.
Konklúziók
Összefoglalva a fentieket, a zsidóságra vonatkozó becsléseknél az alulbecslők profilja különül el a leginkább: ők alacsony társadalmi státusúak, többnyire községekben élnek és meglehetősen intoleránsok. A felülbecslők iskolázottabbak, nagy részük a fővárosban él, és az átlagnál fogékonyabbak az antiszemita sztereotípiákra. A jól becslőket mindenekelőtt magas társadalmi státusuk és toleranciájuk különbözteti meg a többségtől. A jelek szerint a holocaust kisebbítése inkább az antiszemita „magaskultúrának” (a zsidókérdésről professzionálisan gondolkodó, koherens világképpel bíró ideologikus antiszemita „elitnek”) s nem a reprezentatív felmérésekkel megközelíthető antiszemita „tömegkultúrának” a szerves része.
A mi kutatásunk is megerősítette azt a sokak által feltárt tényt, hogy a cigányellenes attitűdök és sztereotípiák rendkívül elterjedtek a társadalomban, és szinte egységesen jellemzik annak minden szeletét.
A vizsgált mintában az, hogy ki milyen pontosan becsült, mindenekelőtt az illető iskolázottságától függött, míg az, hogy ki milyen nagy számot mondott, mindenekelőtt lakótelepülésének nagyságán és földrajzi elhelyezkedésén múlott. A becsült számok tehát nem elsősorban az adott csoporthoz való érzelmi viszonyt fejezik ki szimbolikusan, hanem inkább a polgárok műveltségét, mindennapi (bár nem feltétlenül primer) tapasztalatait, közvetlen környezetük – társadalmi és fizikai terük – jellegét tükrözik.