Az amerikai–orosz viszony ma már csupán egyik – kétségtelenül fontos – alesete a West és a Rest, a Nyugat és a Többiek közötti valóban globális jelentőségű kapcsolatrendszernek. Oroszország nem a Sötétség Birodalma, és Amerika sem Glavnij Protyivnyik (Főellenség) többé, ahogy Gordievsky haszonnal forgatható könyve (KGB. The inside Story) szerint a második világháború óta több mint 40 éven keresztül nevezték.
A legtöbb nyugati szakértő egyetért abban, hogy Oroszországban gyakorlatilag a titkosszolgálatok vannak hatalmon. Vagyis pontosan azok az emberek, akiktől a Nyugat a leginkább tartott, és akiktől a jövőben a leginkább tarthat. (Például az 1962 óta a szakmában dolgozó Trofimov altábornagy, aki épp most váltotta fel a Szövetségi Kémelhárítás moszkvai osztályának élén a ’91-es puccskísérlet után kinevezett civil elődjét, vagy az a fiatal orosz reformer, „potenciális elnökjelölt”, akinek „kapitalista” szólamai nem a protestáns etikán alapulnak, hanem a hetven évig tartó szovjet kozmológia ködéből zubognak kifelé.
Az orosz politikai rendszeren, ezen a kágébés lelki (és egyéb) infrastruktúra ráépülő vadkapitalizmuson és maffia-demokrácián belül teljesen értelmetlen a nyugati típusú „reformerek” és a „nacionalisták” küzdelméről beszélni. Itt csődöt mond az egész nyugati Oroszország-politika.
A hidegháborút az amerikai külügyminiszter-helyettes szerint a „liberális eszmék” nyerték meg, azok a NATO-tagállamokat egyesítő „liberális értékek”, amelyek a Baltikumtól az Adriáig és Kirgizisztántól Vlagyivosztokig mindenütt diadalmaskodtak. Az emberiség történetében először fordult elő, hogy a világ szinte valamennyi vezető gazdasági és katonai hatalma többpárti, szabadpiaci demokrácia. Ha a hagyományos piac-demokráciák kitartanak a „posztkommunista reformerek” mellett, fel lehet építeni a Vancouvertől Vlagyivosztokig tartó, közösen vallott és vállalt értékeken nyugvó egységes biztonsági térként működő, euro-atlanti világot, amelyben értelmüket vesztik az önrendelkezés zászlaját lengető szeparatista és nacionalista törzsek egymás elleni acsarkodásai, és amelyben Oroszország meg fogja érteni, hogy a NATO keleti kiterjesztése csakis azt a célt szolgálja, ami számára is a legeslegfontosabb: a stabilitás ügyét a mindenkinek annyi bosszúságot okozó Közép-Európában.
Talbott ideológiai felhőjátékához képest, amelyet a Time magazin egykori hírlapírója érdekes módon „új geopolitikádnak nevez, hál’ istennek komoly változást hozott az éppen most Budapestre látogató Richard Holebrooke, a State Department európai és így NATO-ügyekkel is foglalkozó új tisztségviselője. Holebrooke politikájának középpontjában a transzatlanti kapcsolat, az Egyesült Államok és a visegrádiakkal kiegészülő Nyugat-Európa stratégiai partnerségén alapuló, megreformált Észak-atlanti Szövetség áll, amely változatlanul együtt kíván működni Oroszországgal, de anélkül, hogy a saját értékrendszerét és biztonsági terét egybemosná az Oroszországéval.
E felfogás komoly szakmai háttérrel rendelkezik. Egy kritikus ponton azonban változatlanul irreálisnak bizonyul: feltételezi, hogy Lengyelország, Magyarország, Csehország és „esetleg” Szlovákia (még az EU-csatlakozás előtt) a NATO teljes jogú tagjává válhat anélkül, hogy Ukrajna jelenlegi, függetlennek feltételezett kül- és védelmi politikája megváltozna. „A Nyugat – mondja Larrabee, a kérdés kitűnő washingtoni szakértője – egy finlandizált, vagyis politikailag és gazdaságilag stabil és Nyugat-barát, de katonailag semleges Ukrajnát szeretne. A Nyugat szempontjából a lehető legrosszabb változat az lenne, ha Ukrajna Oroszországgal együtt politikailag, gazdaságilag és katonailag is reintegrálódna a Független Államok Közösségébe.” Ma már, a közép-európaiak, mindenekelőtt Lengyelország NATO-tagságát élesen elítélő hivatalos ukrán állásfoglalások után nem kérdéses az, ami az idézett tanulmány megírásakor annak szerzői számára még nyitott kérdés volt: hogy ti. a NATO-expanzió enyhíti-e vagy súlyosbítja majd Ukrajna biztonsági dilemmáit. (Feltéve, hogy azok nem áldilemmák csupán.)
A visegrádiak valóságos biztonsági dilemmája viszont ezek után így hangzik: keresztülviszi-e a Clinton-kormányzat a közép-európaiak NATO-felvételének bizonyos nyugat-európai kormányok által amúgy is rossz szemmel nézett ügyét akkor is, ha Ukrajna – mint az ország külügyminiszter-helyettese a napokban kijelentette – „válaszképpen” felül fogja vizsgálni a parlament által 1991-ben megszavazott katonai semlegességét? (A fegyvergyártás terén meg sem várták a NATO-ügy komolyra fordulását, és máris létrehoztak egy 50 orosz és ukrán hadiüzemből álló kis konzorciumot.)
Ezt a dilemmát segít – nekünk – feloldani a George Friedman két héttel ezelőtti cikkében (Eurázsia: az ördög vagy az angyal birodalma?) körvonalazott új republikánus külpolitika. Amely – mint a Christopher és Perry közös fenyegetőző (vagy inkább könyörgő?) cikke ellenére a múlt héten a washingtoni Kongresszusban elfogadott National Security Revitalization Act is bizonyítja – nem erőlteti a balti országok és Szlovénia „azonnali felvételé”-t a NATO-ba, és feltehetően nem ragaszkodik ahhoz sem, hogy az Oroszországgal máris együttműködő Ukrajnával kétoldalú katonai egyezményeket kössenek. A visegrádi sorból erősen kilógó Szlovákiának viszont – tekintettel földrajzi helyzetére – ad még egy esélyt a biztonságpolitikai felzárkózásra.
Anthony Lake, Talbott és Clinton nevét nagyon hamar el fogja a világ felejteni, de a Holebrooke által képviselt, az amerikai–német stratégiai partnerségen alapuló transzatlanti gondolat feltehetően szervesen beépül majd az új amerikai adminisztráció külpolitikai stratégiájába. Erre a szoros egyeztetésre az elkövetkező években nagyon nagy szükség lesz. Oroszország most még nem igazán törekszik arra, hogy a „túloldalon” az Európai Uniónak és a NATO-nak megfelelő szabályos szövetségi rendszert hozzon létre. „Hiába ajánlgatjátok Moszkvának – fordult felém egy őszinte pillanatában az Oroszország és Kelet-Közép-Európa című január végén megtartott geopolitikai konferencia egyik orosz házigazdája –, hogy erősítse meg a Független Államok Közösségét, ez nem igazi ellentételezés a NATO bővítésével szemben, Oroszország ugyanis most még nincs abban a helyzetben, hogy formálisan is végrehajthassa a reintegrációt.” Értsd: katonai eszközökkel már nem tudja és nem is akarja végrehajtani, a finomabb és hatékonyabb (politikai, gazdasági és kulturális) eszközök pedig még nem állnak rendelkezésre.
Az orosz stratégia jelenleg nem a birodalom újjáteremtésére, nem valamiféle reconquistára törekszik, hanem Oroszország befolyási övezetének kiterjesztésére – a számára előnyösebb kétoldalú gazdasági, politikai és katonai egyezmények révén.
Közép- és Kelet-Európában – egyelőre – nincs szó orosz veszélyről és fenyegetésről, de igenis szó van egy folyamatosan erősödő nagyhatalmi versengésről, amit mint neki tetsző „harcmodort” Moszkva szeretne nyugati „partnereire” is rákényszeríteni. Ebbe a csapdába a Nyugat nem sétálhat bele, vagyis egységesen kell fellépnie. Egységesen európai és egységesen transzatlanti szinten.
Oroszország történeti értelemben még csak a maga „poszt-wilhelmiánus”, nem pedig „maastrichti” korszakát éli (ennek minden lehetséges következményével), ezért végső soron csak magára hagyatkozhat. A Nyugat már túl van a nemzeti és nagyhatalmi öncélúság időszakán, csak még nem hozta létre a túléléshez nélkülözhetetlen, a modern kori nemzetállamiságon valóban túlmutató (és egyben az eredetekhez „visszatérő”) posztmodern intézményi formákat. Nem kétséges azonban senki számára (természetesen az angolokat kivéve), hogy a Nyugat csak így őrizheti meg a centrumban felhalmozott történelmi örökségét, valamint a kelet-közép-európai periférián évszázadok óta meglévő civilizációs jelenlétét és politikai befolyását.
Ha Oroszország konszolidálni akarja önmagát és most formálódó közép-ázsiai, kaukázusi, kelet-európai és balkáni befolyási övezetét, valahogy vissza kell találnia saját civilizációs gyökereihez. Végül is Németországról sem sokan gondolták volna, hogy a hitlerizmus őrülete után Európa mintaállama, valódi biedermeier birodalom lesz. Ha a nyugati és az orosz, az atlanti és az eurázsiai civilizáció képes lesz arra, hogy természetes határain belül politikailag is adekvát módon megszerveződjön, értékeik rokonsága és érdekeik komplementaritása akár még arra is rávezetheti őket, hogy Huntington bölcs tanácsát megfogadják.
Még az a csoda is megeshet, hogy egymás támaszai lesznek a XXI. században a többiekkel megvívandó civilizációs küzdelemben.
- Külföld [6]