Egy tizenkilenc éves pincérlány az éjjeli műszak befejezése után kocsijában hazaindult, de nem érkezett meg. A rendőrség nagy erőkkel nyomozásba kezdett, másnap a lányt holtan találták egy patak vizében – baleset áldozata lett. Egy nappal később egy izraeli katona tűnt el, útban a bázisa felé. Három napig keresték, végül a judeai sivatagban találták meg holttestét: öngyilkos lett.
A két eset közös nevezője, hogy a történet végkifejletét az emberek (nehéz ezt leírni, de így volt) szinte megkönnyebbülten fogadták: csak balesetről, öngyilkosságról van szó, nem terroristák emberrablásáról. Az öngyilkos merényletek és a véres terrorakciók az izraeliek egész gondolkodásmódjára és életmódjukra rávetik árnyékukat. Ha egy hatéves gyerek eltűnik otthonából, az első gondolat az, hogy talán elrabolták. Ha egy holttestet találnak egy narancsligetben, a rendőrség jelenti, hogy „még nem világos, hogy a gyilkosságnak bűnügyi vagy nemzetiségi háttere van”. A „nemzetiségi háttér” természetesen a politikai gyilkosság kódszava. Szakemberek szerint Izraelben a maffiák kisebb kockázattal hajthatják végre gyilkosságaikat, több idejük van eltűnni, mert a rendőrség gyanúja elsősorban arab terroristák, és nem a „sima” bűnügyek felé irányul.
Még fokozottabb volt az aggodalom a tavalyi hebroni vérengzés évfordulóin. Igen, évfordulóin, mivel a tragédiáról mindhárom helyi „évszámítás” szerint megemlékeztek. Először a palesztin szélsőségesek – az arab időszámítás szerinti napon – kődobálással, gumiabroncsok égetésével, barikádok állításával. Aztán következett a zsidó időszámítás szerinti évforduló: akkor a szélsőséges telepesek rendeztek megemlékezést a hebroni merénylő, Baruch Goldstein sírjánál. Vannak ugyanis néhányan, akik „nemzeti hőssé” szeretnék avatni Goldsteint („Mindegyikünk szívében egy kis Goldstein él” – mondta egyikük, s ha csak szívről lenne szó!), annak ellenére, hogy az izraeli közvélemény túlnyomó többsége aljas gyilkosnak, az egyetemes és a zsidó erkölcs megszentségtelenítőjének tartja. A harmadik évfordulót a „polgári” naptár szerinti időpontban tartották – ugyancsak szorongások közepette. Mert ahány évforduló – annyi alkalom a terrorakciókra, amelyek az előző, már eleve bosszúként beállított merényleteket hivatottak megbosszulni.
Az arab terroristák és a szélsőséges zsidó telepesek most már nem is titkolt közös célja: véget vetni a békefolyamatnak. Nyíltan ezt hangoztatja az Iszlám Dzsihad Damaszkuszban élő vezére. Amikor pedig a telepesek egyik vezetője felsorolta Baruch Goldstein tettének „pozitív következményeit”, első helyen említette, hogy utána negyven napig megszakadtak a tárgyalások a palesztinok és Izrael között. A békefolyamat a terrorakciókba van „beágyazva”. Közvélemény-kutatások szerint a terrorakciók okozta biztonsági kockázatok miatt az izraeli közvéleményben 70-ről 35 százalékra csökkent a békefolyamat támogatottsága – pedig azt enélkül nem lehet sikerre vinni. Ha pedig nem csökken a merényletek száma s emiatt – támogatottság híján – megakad a békefolyamat, a Rabin-kormány is elveszti társadalmi támogatottságát. Ha pedig megbukik a kormány – kivel fog Arafat tárgyalni? Egy nacionalista Likud-kormánnyal semmire sem jut sem ő, sem Asszad szíriai elnök. Ezért a terror megfékezése Arafatnak is elemi érdeke – s úgy látszik, ezt ő is megértette.
Kérdés azonban, hogyan lehet a terrort megfékezni. Minden nagyobb terrorakció után az első, szinte spontán lépés az, hogy megtiltják a beutazást a megszállt területekről Izraelbe. Mivelhogy rendes körülmények között naponta 60-70 ezer palesztin dolgozik Izraelben, a beutazási tilalom csökkenti a merényletek fizikai lehetőségét. Gázát viszont egy forrongó katlanná változtatja. Az otthon maradt, nyomorra és semmittevésre ítélt, kétségbeesett palesztinokban viszont a zárlat növeli a terrorista akciók lélektani támogatását.
Amikor aztán felfüggesztik a zárlatot, a palesztin munkások között sokkal több a potenciális terrorista, mint előtte. Megkíséreltek szelektált beutazási engedélyeket adni: csak harmincévesnél idősebb, családos emberek kapnak munkaengedélyt – kisebb az esély, hogy ezek hajlandók lesznek kockáztatni életüket és családjuk megélhetését. De az alapdilemma fennmarad: „Ha nem lesznek terrorakciók, nem lesz zárlat” – mondják az izraeliek. „Ha nem lesz zárlat, nem fogja a nyomor a terroristák malmára hajtani a vizet” – válaszolják a palesztinok.
A hónap elején a közel-keleti „békekoalíció” – Egyiptom, Izrael, Jordánia és a palesztinok – külügyminiszterei találkoztak Washingtonban. A konferenciát Clinton elnök nyitotta meg, ezzel is hangsúlyozva jelentőségét. Az ott elhangzott bölcs beszédek egy régi zsidó történetre emlékeztetnek: Egy asszony panaszkodik a bölcs rabbinak a férjére. A rabbi igazat ad neki. Aztán jön a férj, és a feleségére panaszkodik. A rabbi neki is igazat ad. A rabbi ajtó mögött hallgatózó felesége odaszól a férjének: „Hogyan adhattál igazat az asszonynak is, a férjének is, aki épp az ellenkezőjét mondta?” Mire a rabbi: „Neked is igazad van…”
Az izraeliek Washingtonban kifejtették, hogy nem lehet a politikai rendezés terén előrehaladni, amíg meg nem fékezik a terrorakciókat. Ez igaz. A palesztinok képviselője megjegyezte, hogy politikai előrehaladás nélkül nem lehet hathatósan megfékezni a terrort. Ez is igaz. Clinton elnök pedig hangsúlyozta, hogy a terroristák célja a békefolyamat megszakítása, és nem szabad megengedni, hogy e céljukat elérjék. Neki is igaza volt.
Hogyan lehet közös nevezőre juttatni e sok igazságot? Ez az a gordiuszi csomó, amelyet el kell vágni. De van-e a láthatáron egy Nagy Sándor?
- Külföld [6]