Gosztonyi Ágnes, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Nyugat-Európában számos nagyváros önálló drogpolitikát alakít ki, ami adott esetben nem azonos az országos drogpolitikával. Van-e Budapestnek saját drogpolitikája?

1990-ben Frankfurt, Hamburg és tán Zürich az ún. frankfurti egyezményben rögzítették saját követendő magatartásukat azon tapasztalatok alapján, melyek szerint a szigorú tiltás, a prohibíció melegágya a bűnözésnek. Ezzel ellentétben az európai fővárosok egy nagyobb csoportja, 22 nagyváros a stockholmi egyezményben a kemény tiltást, korlátozást tartja követendőnek. Budapest ehhez csatlakozott a közgyűlés döntése alapján 1994 áprilisában.

Kik készítették elő ezt a közgyűlési határozatot?

A fővárosnak 1991 óta volt drogkoordinátora, Molnár Dénes, az egészségügyi ügyosztály orvos szakmai alosztályvezetője, aki egyéb feladatai mellett végezte a drogkoordinációs tevékenységet. Egy operatív drogbizottságot hívtak össze, amelyben – többek között – dr. Cserne István, a Jász utcai drogambulancia vezetője, Csiszár Nóra, az Erzsébet Kórház Krízis-intervenciós Osztályának vezető orvosa és a fővárosi oktatási osztály vezetőhelyettese vett részt; ők készítették elő ezeket az anyagokat. Frankfurt, mint testvérváros drogügyben megkereste Budapestet, Demszky pedig kiadta az operatív drogbizottságnak. A drogkoordinátor most nem tagolódik az egészségügyi osztály hierarchiájába, hanem önálló és csak az egészségügyi és szociális kérdésekben illetékes főpolgármester-helyetteshez, Szolnoki Andreához tartozik.

Mi a magyarázata, hogy így uralja a terepet a konzervativizmus?

Elsősorban a tudatlanság. A szakma nagyon vonakodva szállt bele abba vitába, amit Konrád György nevezetes nyári cikke gerjesztett, s nehezen kibogozható álláspontot képviselt. Az orvostársadalom döntő többsége úgy viszonyul az addiktológiához, ahogy a pszichiátriához: érdektelenül, legyintve. Az elmúlt évben a SOTE-n azok a hallgatók, akik hozzám kerültek orvos-antropológiai gyakorlatra – mivel akkor a drogambulancián is dolgoztam –, találkozhattak, beszélgethettek a klienseimmel, mármint azokkal, akik ezt vállalták. Idén a drogról szóló előadásomra mindezen tavalyi hallgatóim eljöttek, őket érdekelte, ők már tudták, miről van szó. De szinte csak ők.

Mi történt az utóbbi időben?

Február 1-je óta megkerestem a droggal foglalkozó budapesti intézményeket részben személyesen, részben levélben, hogy tájékozódjak. Kiderült, hogy a koordinációs bizottság, mivel főleg orvosokból állt, és orvos is vezette, nem tudta megvalósítani azt az összehangolást, amire szükség lenne. Kisebb költségvetési pénzek odaítélésében jeleskedett. Az elmúlt évben 4,5 millió Ft volt felhasználható prevenciós célra, s már korábban 2 millióval járultak hozzá a Drogstop telefonvonalhoz. Ma nálunk általában abból a hibás filozófiából indulnak ki, hogy a kínálati oldal visszaszorításával a kábítószer-probléma megoldható. De hát ez abszolút hibás, sehová sem mutató gondolkodásmód, ami csak a még súlyosabb kriminalitáshoz vezet. Gerjeszti azt a folyamatot, amit fékezni igyekszik. Ráadásul a devianciaképzés, a stigmatizáció hihetetlen méreteket ölt. A legkritikusabb szakasz az elvonás után következik, ugyanis nem történik semmi. Van néhány rehabilitációs intézmény – többségük egyházi –, ahol el lehet tölteni egy-másfél évet, erre egyre hosszabb időt kell várni, mert az összes kapacitás 100 férőhely sincs.

Mennyi kellene? Feltételezzük, hogy nem minden gyógyult drogfüggőnek kell intézményben rehabilitálódni, az esetek egy részében erre talán a saját környezet is alkalmas.

Erről nincsenek megbízható adatok. Azt tudom, hogy pl. a 12 fő rehabilitálására alkalmas komlói intézménybe negyvenvalahányan várnak felvételre. De ha az összes intézmény várakozólistáján szereplők számát összeadnánk, akkor sem ismernénk a valós helyzetet, mert – mivel a kérdést abszolút módon kriminalizáltuk, és a drogfogyasztókat diszkrimináltuk – minimálisra szűkítettük a lehetőséget, hogy segítségért forduljanak a segítő szervezetekhez. Ma a rejtőzködő magatartás jellemző. A becslések szerint a drogosoknak csak 10 százaléka vagy annál is kevesebb kerül kapcsolatba az ellátóintézményekkel.  Az adatgyűjtés érdekében megpróbáljuk alkalmazni az ún. Pompidou-csoport ajánlásait. Ez megkísérli rávenni valamennyi intézményt, hogy információt adjon a vele kapcsolatba kerülő drogfogyasztókról, nem név szerint, csak számokat, ami az egy adott térben, mondjuk elvonóosztályon felvettek demográfiai adatait, valamint azt tartalmazza, hogy milyen kezelést kaptak, mennyi ideig, mi a további kezelési javaslat. Az ügyészségi, rendőrségi adatszolgáltatás is hasonló: tartalmazza, hogy milyen eljárás során milyen vádemelésre került sor. Annyit azonban pontos adatok nélkül is tudunk, hogy az ellátórendszer már most elégtelen. Nem nagyon tudnak hová fordulni azok a drogosok sem, akik szeretnének megszabadulni a szenvedélyüktől. És akkor még nem is beszéltünk a személyi feltételekről: nincsenek kellő számban felkészült szakemberek sem felsőfokú, sem középfokú végzettséggel a feltételezett igények kielégítésére.

Azt mondtad, a drogfogyasztó nálunk a kriminalizáló drogpolitika miatt rejtőzködni kényszerül. Mi a kockázata annak, hogy ellátóintézményhez forduljon?

Nincs kockázata, csakhogy ezt nem tudja. A köztudatban az van, hogy a droghasználat egyenlő a bűnözéssel, s ha valaki bűnöző, az semmilyen állami intézményben nem remélhet segítséget. Hollandiában pl. a rendőrség is partner abban, hogy legalább a súlyosabb károsodásoktól megóvják a drogosokat. Helyet biztosítanak például arra, hogy egy tűcserét lebonyolítsanak az őrszobán, segítséget nyújtanak, hogy az AIDS-es droghasználó prostituált fedél alatt húzhassa meg magát. Ezért érzem kulcskérdésnek a szemlélet változását.

A Fridli–Pelle–Rácz-szerzőtrió egy tanulmányában olyan esetet ír le, mikor a kórház nem látja el a túladagolás miatt oda kerülő fiút, hanem továbbküldi pszichiátriai intézménybe, viszont értesíti a rendőrséget.

Egy-egy ilyen elrettentő esetnek híre megy az érintettek körében. Egyébként állítom, hogy a drogellátó intézményhez fordulásnak valóban nincs kockázata.

Mint drogkoordinátor kerested-e a kapcsolatot a rendőrséggel, amelyik ma a drogkérdés fő gazdája nálunk?

Még nem. De alighanem fogom. Én ugyanis legfontosabbnak a prevenciót tartom. Nagyon fontos a gyógyítás, nagyon fontos a rehabilitáció, nagyon fontos, hogy akin már orvosilag nem tudunk segíteni, az is hozzájusson a lehető legtöbb szolgáltatáshoz, hogy akik a mélyponton vannak, azok is remélhessenek valamit – de ha valahol kapcsolatba kerülök a rendőrséggel, akkor az elsősorban a prevenció érdekében fog történni. Fut ugyanis a rendőrségi ún. DADA-program, rendőrök járnak ki az iskolákba drogmegelőző foglalkozásokat tartani. A prevenciónak nem szerspecifikusnak kell lennie, tárgya általában az addiktív viselkedés, a függőség, ami káros az egyénre, mert beszűkíti a személyiségét. A prevenciónak nem valami ellen kell irányulnia, hanem segítenie kell kiépíteni az önismeretet, önkontrollt, azt a viselkedési repertoárt, ami elkerülhetővé teszi ezeket a tüneteket. Mindenfajta függőség – tünet. A cigaretta, az alkohol, a mértéktelen evés, a drogozás. Éppen ezért nem a drogról, a tünetről kell szólnia a prevenciónak, azokkal az érzelmi hatásokkal kell foglalkoznia, amelyeknek zavarai miatt a tünetek kialakulnak. Ennek még csak nem is az iskolában kell kezdődni, habár a család után, azt hiszem, az óvoda és az iskola okozzák a legnagyobb károkat, ugyanakkor ők segíthetnek a legtöbbet, ezért van szükség igazán korai prevencióra, a személyiségfejlődés minél koraibb szakaszában. A pedagógusképzésben ennek nagyon markánsan meg kellene jelennie, legalább olyan súllyal, mint az akadémikus tudásnak. Az iskolai prevenciós munkán keresztül meg lehet találni a kortárs csoportok közül azokat, amelyek hatékonyak lehetnek, a személyeket, akik elmennek ugyanazokra a szórakozóhelyekre, napi kapcsolatban vannak drogot használó vagy éppen a kipróbálás fázisában lévő fiatalokkal. Szerveztek már ilyen kortárs csoport tábort a Szentendrei-szigeten, s tulajdonképpen „aktivistáknak” képeztek ki erre jelentkező, érzékeny gyerekeket.

Most azonban van egy törvényünk, amelyik bünteti a drogfogyasztót.

Ezzel óriási problémák vannak. Azt mondják, hogy a fogyasztót, akinek kis mennyiségű kábítószer van a birtokában, nem büntetik, sőt lehetővé teszik számára a kezelést. Mindmáig nincs egységes álláspont arról, hogy mi az a „kis mennyiség”. A Narkológiai Társaság készített egy tervezetet a marihuánáról. Ha jól tudom, a javaslat kevesebbet jelöl meg, mint a holland szabályozásban szereplő legkisebb mennyiség, s a szert rendszeresen használó egynapi adagját sem éri el. A Népjóléti Minisztérium ezt nem fogadta el. De ettől eltekintve, mit gyógyítsak egy kliensen, aki elment nyaralni, és a barátaival elszívott egy marihuánás cigarettát? ’94-ben pl. egy zenészfiú jött el hozzám, akit ’92-ben kaptak el, a ’93-as Btk.-módosítás után került sor a tárgyalásra, s a gyógykezelést választotta büntetés helyett. Gyógykezeljem a két és fél évvel ezelőtti drogélvezetért… Ez a helyzet persze fejtörést okoz a szakmának, de alighanem nem az a legjobb, ha a nagy tehetetlenségi nyomatékkal dolgozó törvényhozásba dobják vissza a témát. Inkább ennek a törvénynek a keretei között kell szakmai egyeztetéssel valamit kitalálni, ami nem medikalizálja, amit nem kell, és nem akar beteget csinálni a nem betegből.

Elképzelhető-e, hogy a főváros átevezzen a stockholmi egyezményből a frankfurti egyezménybe?

Azt hiszem, nem az a legfontosabb, hogy a stockholmi listáról kihúzzuk magunkat, s odaírjuk a frankfurtira. Az egyezmények máshonnan közelítik meg a drogproblémát, de mind a kettőben vannak szimpatikus vonások. Azok, amelyek a prevencióról és az ártalomcsökkentésről szólnak. A probléma megoldását azonos módon képzelik el, azonos dolgokat tartanak a legfontosabbnak a kábítószerprobléma megfékezésére. Frankfurt, Hamburg, Zürich kicsit más; súlyosabb helyzetben vannak, mint Budapest. Mivel a kábítószerkérdés érinti a világ minden zugát, nem lehet egymástól nagyon távol eső dolgokat javasolni.

• Gazdaság és társadalom