Két kiállítás képei: Kurt Schwitters (1887–1948) életműve a Pompidou kulturális szerelőcsarnokában és a svájci drámaíró Friedrich Dürrenmatt (1921–1990) festményeinek gyűjteménye a párizsi Svájci Kulturális Központban (38, rue des Francs-Bourgeois). Mindketten a széthullottnak érzett világot igyekeztek keretek közé terelni, megszelídíteni legalább önmaguk számára. Schwitters ragasztóval, szeggel, körömollóval kinyírt részletekkel vagy lecsippentett, kiszaggatott foszlányok odaerősítésével próbálta meg esztétikailag összetákolni a szétesőt. Dürrenmatt viszont vidám apokalipszist, jóízű világvégét ábrázol olaj- és gouache-képein: bohócszíneket, a rémület buffonériáját; tinta- meg tusrajzain középkori haláltáncok figyelmeztetnek, mennyit köszönhetett drámaíróként a moralitásoknak: megkínzott figurák tülekednek a képkereten belül.
Manapság egy-egy kiállítás falán novellák olvashatók. Alapos útbaigazítások, nehogy a szemét használó elbitangoljon a fogalmi útról. Schwitters termeiben szorgos diákkisasszonyok hatalmas füzetekben jegyzetelnek, föl se néznek, legföllebb az évszámokra. Az első teremben a dada látszat-értelmetlenségeivel dolgozó hannoveri előkelő kézügyességről állít ki bizonyítványt. Biztonsággal megfestett expresszionista képei meghökkentenek. Közismertek formai bohócságai, hagyományszaggató kivételei, galériaművészetet tagadó donkihótei rohamai. Korai képei megcáfolják a modernizmus házmesteri ellenzőit, akik fáradhatatlan mormolják különböző nyelveken: rendesen festene, ha tudna. Schwitters tudott. Élni nem tudott rendesen, ezért érezte szétesettnek a világmindenséget, ezért festenek úgy táblaképei, mintha szeméttelepet guberált volna össze a piktor, holott csak aggályosan átvizsgálta szemetesvödrét és papírkosarát, szóló szőlő, beszélő barack csendélete helyett a vacakokat, az ipari hulladékokat tekintve modellnek, vagy az eldobott villamosjegyet.
Új kultúrát igényelt. Új látást talált föl, azt propagálta.
Dürrenmatt nem újító a festészetben. Drámáiban is csak annyicska az újítás, hogy megújulásért visszafordul a passiókhoz (ahogy az erdő fái belebeszélnek Claire és Ill szerelmi duettje közben, azt már a csíksomlyói diákok eljátszották húsvéti passiójukban). Önmagát kifejezni festőként iskolákhoz csatlakozik. Egyik koporsót cipelő cilinderes gyászgyülekezete George Groszt utánozza szatirikus groteszkségével; kilométereken át húzódó Minotauruszai természetesen Picasso vezényszavára sorakoznak a falra.
Dürrenmatt egyetemista éveiben kabarészerzőként veselkedett neki a színháznak. Haláltáncképein megőrzi piknikus derűjét, bizakodó katasztrofizmusát, vidor világvége-hangulatát.
Schwitters magányos lázadó. Kívül áll iskolákat tagadó iskolákon is. Blondelkeretrázó, vernisszázsvitató működése mára megszelídült. A falakból mormolt számversei jóízű emberi dallamot adnak. Vacakokból létrehozott dacosan különálló életművéből báj sugárzik, elegáns kellem – nem kellemkedés –, a formálás kéje. „A gyerekkocsikerék, a drótháló, a madzag és a vatta mind a festékkel egyenértékű tényező. A művész az anyagok kiválasztása, elosztása és átformálása által alkot. Az anyagok átformálása már a kép felületén véghezvitt elosztásuk következtében is megtörténtnek tekinthető. Fokozza ezt még a szétdarabolás, elgörbítés, átfedés vagy átfestés. A MERZ-festészet esetében a dobozfedél, a játékkártya, az újságkivágás a sikk; a madzag, az ecsetvonás vagy ceruzavonás a vonal; a drótháló, az átfestés vagy a felragasztott zsírpapír a lazúr; a vatta, a puhaság."
Eltökéltsége bájjá lett. Vadságát ma már harmóniának érezzük. Megmutatja a kiállítás MERZ-építményét. Bemutatták MERZ-színházát. Lekéstem. Schwitters utolsó terme megdöbbent. Nem polgárbosszantásával. Ellenkezőleg: polgári szelídségével. A második nagy háború után az Elfajzott Művészet hazájából kitagadottja Norvégiában és Angliában váratlanul eldobja a modernista szabásmintákat, elvet magától ollót, szeget, ragasztót, kezébe fogja a hagyományos ecsetet, viharos tengerszorost föst, tájképet pingál nagy szaktudással, biztonságos kézzel. Vastagon keni vászonra az olajat, akkora örömmel, mint egy vasárnapi festő. A kiröhögésben és leesszézésben részesült nagy újító életművének vége a leghagyományosabb semmitmondásba torkollik. Három gyönyörű, bensőséges portré tudatja: nem Schwitters lett vasárnapi festő, hanem a vasárnapi műélvezőknek pénzért kente közhellyel tele a vásznakat. Megélhetésért fordult a KOMMERZ-hez.
Dürrenmatt, a vasárnapi festő kiállítását tanácskozások körítik. A svájci intézet melléktermében kiállítják az Öreg Hölgy dokumentációit. Díszlet terpeszkedik középen. Videóról élvezhetők előadás- és interjúrészletek. Körös-körül a falon Claire Zachanassian megelevenítő! A legelső, svájci: Therese Ghiese, aki Erika Mann oldalán emigrált Berlinből előbb kabarészínésznőnek, azután a zürichi Schauspielhaus első tragikus hölgyéül. Látható Ingrid Bergman, a vitatható eredményű Bernhardt Wicki-féle boldog végű megfilmesítés hollywoodian kiszépített öreg hölgye. Látható a varsói, pekingi, hongkongi Güllenbe hazalátogató, bosszúálló rémnő. Csak Sulyok Mária képe nem található. Ghiese 1956. január 29-én játssza először a szerepet Zürichben. A párizsi Marigny bemutatója követi (1957), a Broadway-n Brook rendezi a Lynn Fontanne–Alfred Lunt házaspárt (1958 májusában). A Magyar Néphadsereg Színháza 1959-ben adja.
Sulyok Mária híre a világban nyomtalan. Két intézmény húz javadalmazást az állami költségvetésből: a Színházi Intézet és az ITI magyar irodája. Eljárnak szépen nemzetközi pofafűrdőkre hírünket öregbíteni. Nem kellene levonni támogatásukból valamennyit Sulyok Máriáért?
- Kultúra [6]