Vajon miféle olvasói visszajelzésekre számíthat, aki debütáló könyve főhősének a Broccoli Atanáz nevet adja? Másképpen fogalmazva: komoly igénye van rá, hogy mindent elhiggyünk neki? Hisz, ha elfogadjuk e nevet, nem kételkedhetünk többé viselője irodalmi létezésében, és mivel a szöveg kikezdhetetlenül egyetlen nézőpontból, Broccoli szemszögéből íródott, nem kérdezhetünk rá immár világának valódiságára sem. Ám ha az olvasó, miként e sorok írója is, az irodalmi fantomképek, a szellemi vágyalakok honából véli ismerősnek Broccolit, akkor hajlamos arra, hogy megvonja tőle bizalmát, kiötlőjét pedig ne vélje egyébnek, mint – és ez a legudvariasabb eset – néha-néha jó prózasvádájú mesemondónak, jelzőit, metaforáit a Nyugatosoktól ellesett ízléssel válogató, megkésett tárcaírónak, a nosztalgia újabban egyre fényesebbre csutakolt lovát csínnal megülő, feuilleton-lelkű irodalmi úrlovasnak. Mert egy nagy és kidolgozott magyar prózaírói hagyományt követ Zeke Gyula; Broccoli előképei közt nem nehéz azonosítani a hetyke nihilista Esti Kornélt, az eroto- és narkomán Csáth Gézát, de mindenekelőtt a női ágyak csatáiban, valamint az ételek-italok élvezetében egyként otthonos Szindbádot. De mindezek a visszafülelések pusztán fájdalmasan – rossz esetben szenvelgően – nosztalgikusak, soha nem teremtőek. E tekintetben az író az újabb magyar próza egyik törekvésével osztozik. (Jelzésszerűen Körösi Zoltán nevét említeném.) A felhőtlen visszarévedések az ilyesfajta mondatokban vélik megfogalmazni cáfolhatatlan igazukat: „A kávéházak, fogadók, művészpincérek s a hívó asztalszegletek egykori országában az ő életidején már nem akadt szakács, ki egy cigánypecsenyét tisztességgel meg tudott volna sütni. A többi felé meg, míg az ezüstkanalat szájához emelgette, gondolni sem volt kedve.” Broccoli nem kreatívan parodisztikus, de önsajnálóan-öntetszelgően szentimentális viszonyban áll Szindbádékkal. Ráadásul Krúdy hőséhez nem közvetlenül, de a Szindbád hazamegy című Márai-regény közvetítésével kapcsolódik. Ama regény stílusparódia volt, ám nosztalgikus révedezései igencsak vészes közelségbe sodorták a giccshez. Zeke viszonya Krúdyhoz és Kosztolányihoz hasonló, de sokkal hiteltelenebb, mint Máraié volt Szindbádhoz. Márai Színdbádjának még sok mindent el lehetett hinni, bár sokszor modoros és kimódolt formában, de a regény mégis átgondoltan megformált búcsú volt egy világtól, egy életformától és Budapesttől. Márai még megtehette, hogy – egyszer, nagyon komoly játékból – maga elé húzza Krúdy végleg odahagyott kéziratpapírját. Az akkori stílusficamok Zeke könyvében csikorgássá erősödnek. Broccoli őszinte, mélyen érthető vágya a formák iránt a legtöbb esetben csupán közhelyek megfogalmazására képes. Bizonyosan szörnyű a formátlan „komonista” korszak, a legújabb vadkeleti barbarizmusról nem is szólva, de Broccoli–Zeke csak kevéssé tud meggyőzni arról, hogy végromlásunk biztos jele, ha egyesek gumis csokornyakkendőt viselnek. Az író és főhőse dühöngései többnyire súlytalanok, csak az epidermiszt sértik.
Magának a novellafüzérnek a formája is felületességre csábít. Amolyan keretes ciklus ez, kissé ravaszul tálalva, nem könnyen észlelhetően. A fikció szerint Broccoli beül egy kávéházba – hogy Párizsban vagy Budapesten, ezt finoman homályban tartja az író –, megrendeli első sörét, hogy aztán az asztalánál helyet foglaló, omló, galambszürke tafotaköpenyt viselő nőnek elmesélje élete alaptörténeteit, vagyis magát a novellaciklust. Broccoli már odaátról, a halál kávéházából beszél, ahol a pincér, egy „posztmodern nyikhaj”, talán Kháron ízléstelen megtestesítője. Ám nem kertel, leplezni sem akarja örömét, amikor odakiáltja Broccolinak: „– Maga már nem él ám, Uracskám!” Életsummázatot hallunk tehát, de mélyen jellemző Broccolira, hogy hedonisztikus-önélvező-önsajnáló módon egy kávéházba helyezi magánalvilága színterét. Magam ezt ironikusnak érzékelem, remélem az író is így akarta: Broccolit halála is minősíti.
A novellák váltakozó színvonalúak. Van köztük néhány tisztán publicisztikai jellegű, inkább a napilapok hétvégi mellékletébe kívánkozó szöveg: Pest és lélek; Idősb hölgy három ujja vállamon. Klasszikus vonalvezetésű, egy jól körülhatárolható cselekmény elbeszélésére vállalkozó, „realista” elbeszélés: Grog; Vonaton. Ezekben a legtöbb a közhely, a hatvanas–hetvenes évekbeli értelmiségi téblábolások, életek, szerelmek, fröccsök és másnaposságok között. És legkevesebb a nyelvi frissesség, igény. A harmadik fajta narrációtípust érzem a leginkább ígéretesnek.
Talán átszellemített tárcanovellának hívnám ezt a fajtát, valahol a próza és a vers határán. Az egyik impromtuben (Másnap) már nyíltan felcsap a vers, hosszas kísérletezés után Broccoli egy szójátékzuhatagos dadaista-szürrealista költeményben összegezi katzenjammeres nézeteit. Zeke nyelvteremtő képességei, hangulatfestő hajlamai itt találják meg igazi közegüket (Gregorián; Gellérthegyi álnok). Kiderül, hogy az író mindenekelőtt szenzualista, leginkább az ízek, szagok, színek, dallamok impresszionisztikus világában érzi otthon magát. Ekkor ilyesfajta mondatok születnek a tollán: „Az Erzsébet híd, fehér ácskapocs, dőre nyugalommal kapcsolta egybe a kósza partokat.” Ilyenkor nemcsak Broccoli, de megteremtője is másnaposnak látszik: érzékeit vad erővel ragadják meg a benyomások, a külvilág zaja kétszeres dühvel dobol a védtelenül lüktető agyvelőn.
Vajon mi lehet a keresztneve Broccoli öccsének? A kérdésre valóban választ vártam a könyvből, ám ez sajnálatos módon elmaradt. Szerettem volna megtudni, mi lehet az alapja annak a végső viszonynak, mely oly végzetesen kapcsolja egymáshoz a két fivért, és amelyről Broccoli oly sokat beszél. Zeke túlságosan „nagyvonalú” az emberábrázolásban, szellemileg rest, van anyaga, de mintha nem lenne túl nagy kedve feltárni azt, értelmezhetővé tenni a maga és ezáltal az olvasó számára is. Zeke és hőse kissé megveti embertársait, ahogy korábban idéztem: „a többi felé, még gondolni sem volt kedve”. Ennek a hűvös arisztokratizmusnak az alján valószínűleg némi öngyűlölet is megbúvik. Remélem, a jövőben Broccoli némileg megszereti önmagát.
Akár Márai által megformált elődje, Broccoli is meghal, vagyis „hazamegy”, ám hazát nem talál. A budapesti utcáról egyenesen a párizsi Porte Dauphine metrómegállóhoz fordul az út.
- Kultúra [6]