A válság oka nem az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi gondjaiban rejlik; nem a politikai elit és a társadalom között támadt konfliktus, hanem a hatalmon lévő és ellenzéki koalíciókon belül felgyülemlett feszültség készül kipattanni. Elszabadult, ellenőrizhetetlenné vált a pártokon és koalíciókon belüli hatalmi harc, ez azonban a közvéleményben inkább csak fásultságot, bizalmatlanságot idéz elő, mintsem potenciális társadalmi robbanást. És ez gyökeresen megváltoztatja a két évvel ezelőtti helyzetet.
Míg 1990-ben nehezen kézben tartható, kiszámíthatatlan következményekkel fenyegető, általános társadalmi jellegű instabilitás alakult ki – Marosvásárhely újabb, esetleg még súlyosabb etnikai összecsapások, az Egyetem téri tüntetés pedig újabb forradalom lehetőségét hordozta –, addig most ilyesmiről szó sincs. Az egyes rétegekben ugyan nő az elégedetlenség, de a szétforgácsolódott szakszervezetek ezt nem tudják képviselni. Mind több a vadsztrájk, a sztrájksorozat jelentőségét azonban nem szabad túlértékelni. Paradox módon nem a hatalmat veszélyeztetik, hanem a kezdetleges, rosszul működő, de mégiscsak létező demokratikus intézményeket. Minden csoport csak a saját, partikuláris ügyei miatt követelőzik – egyebek közt emiatt sem nyerik el más rétegek szolidaritását. Nem a mai kormány, illetve kormánypártkoalíció hatalmát gyengítik (esetleg a demokratikus ellenzék javára), hanem a parlamentáris rendszerrel szembeni általános bizalmatlanságot növelik.
A közvélemény-kutatások eredményei is ezt a bizalmi válságot jelzik. A márciusi felmérés szerint a lakosság 72%-a elégedetlen a politikai élettel (hatalmival, ellenzékivel egyaránt). A legnagyobb bizalomnak a hadsereg (91%) és az ortodox egyház (82%) örvend. A parlament csupán a lakosság 25%-ának bizalmát élvezi. A közvélemény-kutatások azt sugallják, hogy a lakosság nagy többsége egyáltalán nem esne kétségbe, ha katonai vagy autoriter rendszer kerülne hatalomra. Sőt.
Ellenzék – partvonalon kívül
Az ellenzéki Demokratikus Konvenció (RCD), illetve a RCD-ből kilépett pártok (l. keretes cikkünket) ma már legfeljebb a hangoskodó kibic szerepét vállalhatják. Nem csupán azt a lehetőséget játszották el, hogy az 1996-os választásokat megnyerjék, hanem azt is, hogy legalább a lakosság egy része számára hitelesen képviseljék a reményt. Az elmúlt fél évben az ellenzéki vezérek nyilatkozataik 62%-ában „kollégáikat” becsmérelték, és csupán 38%-ában bírálták a kormánykoalíciót. Nem csoda, hogy 1994 decemberében a közvélemény-kutatások szerint még a választók 45%-a szavazott volna a RCD pártjaira, míg 1995 márciusában már csupán 33%!
Az ellenzéki pártok közül egyedül a Petre Roman vezette Demokrata Párt (PD) őrizte meg egyensúlyát. Konzekvens, nem keveredik állandó önellentmondásba. Stabil 10%-os népszerűségnek örvend. Külföldi presztízsét főleg a Szocialista Internacionálén belül kivívott tekintélyének köszönheti – ahonnan még a megfigyelői státusból is kitessékelték az Iliescu-pártot. A decemberi felmérések szerint a Demokratikus Konvenció és a Demokrata Párt együttese legyőzhette volna a mai hatalmon lévő pártkoalíciót – márciusra ez az esély eltűnt, és minden okunk megvan feltételezni, hogy ez a folyamat megfordíthatatlan.
A koalíció diszkrét bomlása
Iliescu pártjának, a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjának (PDSR) belső helyzete is, koalíciós partnereihez fűződő viszonya is ellentmondásos. Elszámították magukat. Az 1994-es év viszonylagos sikereit túlértékelték, azt képzelték, mindent szabad – az egész Nyugatot átejthetik, Funarral és Vadim Tudorral (Nagy-Románia Párt) karöltve alapszerződést kötnek Magyarországgal. Azt hitték, hogy bár halogatják, vagy inkább mímelik a reformokat, tárt karokkal fogadja őket a NATO, az Európa Tanács, az Európai Unió, s tovább érkeznek a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank dollármilliói. Miután kiderült, hogy ez nem épp ilyen egyszerű, nyíltabbá vált a küzdelem a reform, az európai integráció hívei és az izolacionisták között.
Pedig a mozgástér minimálisra szűkült. „Az ipar 96%-a még állami tulajdon. Ha Románia nem sietteti a privatizálást, az évente 2 milliárd dollárnyi veszteséget jelentő ipari mamutok megszüntetését – az eddigi haladás feleslegessé válik – jelentette ki A. Moses, bukaresti amerikai nagykövet az International Herald Tribune március 17-i számában. – A gazdaság stagnálni fog, a szélsőséges irányzatok erősödni fognak a politikában. Ahhoz, hogy az IMF és a Világbank tovább támogassa Romániát, meg kell szavazni a privatizálási törvényt, a csődtörvényt, és létre kell hozni az értéktőzsdét. A külföldi befektetések csupán 1 milliárd dollárt képviselnek, míg például Magyarországon 8 milliárdot. További szigorú monetáris politikát kell folytatni, ami nem lesz népszerű a választók számára, hisz ma az átlagjövedelem csupán 60%-a az 1989-esnek.”
A négypárti koalíció léte eleve meglehetősen természetellenes.
Iliescu és a Társadalmi Demokrácia Pártjának legitimitása mégiscsak ’89 decemberéhez kötődik, a Nagy-Románia Párt lapja viszont még 1994. decemberében is Nemzetellenes Antiszocialista Ellenforradalomként határozta meg a ’89. decemberi eseményeket, agyonismételt jelszava pedig az, hogy az országot csak a katonai diktatúra mentheti meg. A négypárti koalíciós jegyzőkönyv szövege ugyancsak tartalmaz „kisebb ellentmondásokat”: „Folytatni kell a gazdasági szerkezetátalakítást és a privatizálást…”; később viszont: „Erősíteni kell az állam tekintélyét a piacgazdaság törvényes kereteinek megszervezésében és a nemzeti gazdaság védelmezésében…” Eközben – pár héttel a négypárti egyezség aláírása után – a Szocialista Munkapárt egyik képviselője a privatizálás leállítását s a közösségi tulajdonforma visszaállítását követelte. A párt alelnöke szerint persze „a négyes egyezség egyelőre formális”, hiszen még sem a szocialisták, sem a nagyromániások nem jutottak kormánypozíciókhoz. (E két utóbbi párt együtt tiltakozott az ellen is, hogy Románia békefenntartó erőket küldjön Angolába: dacára annak, hogy a koalíciós jegyzőkönyv értelmében ők is elfogadták az európai integrálódást, azt képtelenek felfogni, hogy a nemzetközi szervezetekbe tartozás esetleg kötelezettségekkel is jár.)
Nem lehet véletlen, hogy ebben a képlékeny helyzetben a koalíció kielégítetlen pártjai is igyekezenek új partner után nézni. Az Egységpárt legesélyesebb szövetségese, Gavra alelnök szerint, Campeanu lenne. (Az a Radu Campeanu, aki 1990-ben a Nemzeti Liberális Párt elnöke, az RMDSZ egyes számú partnere volt!) Az egyetlen akadály Radu Campeanu azon követelése, hogy támogassák elnökjelöltségét, annak ellenére, hogy az Egységpártnak nem hivatalosan már van elnökjelöltje – Funar személyében. Vicces kedvében valaki azt ajánlotta, hogy támogassák Campeanut mint elnökjelöltet, Funart pedig mint királyjelöltet. Közben persze a PUNR egyes vezetői szabadulni szeretnének a kompromittált és kompromittáló Funartól. De a kongresszust, amelyen az eldőlne, egyre halogatják. A kérdés, meglehet, párton kívül fog eldőlni: Zanc prefektus (és PDSR-vezető) március végén kilátásba helyezte Funar felfüggesztésének lehetőségét.
Vannak, akik szerint ez a kormánypárti-egységpárti viszály megreked verbális szinten. A viszály győztese mindenesetre most Funar lett – Iliescu rovására. És ehhez hozzájárult a tévé is: rendszeresen azt sugallta, hogy a magyarok veszélyeztetik a nemzeti szuverenitást, tehát az átlag nézőnek azt kell hinnie: Funarnak van igaza, és Iliescu az, aki eltussolja a helyzet súlyosságát. A Funar-ellenes nyilatkozatok tehát visszaütöttek, miközben az Egységpárt továbbra is jól megélhet a magyarellenes nyilatkozatokból.
A kormánypárt offenzívája
A PDSR egyvalamit igen ügyesen és hatékonyan csinál – mindenüvé befurakodik. Üzletembereket és technokratákat toboroz. Minden hívét lekötelezi, pozícióhoz juttatja. „Évente 1000 külföldi ösztöndíjat biztosítunk számotokra, nektek, akik a szellemi és fizikai szépség útját választottátok” – harsogja Zanc prefektus és PDSR-vezér a párt ifjúsági mozgalmának gyűlésén. Ellenzéki polgármesterek, tanácsosok sorozatát váltják le. Olyan területeken is tisztogatnak, amelyek nem a politikum szférájába tartoznak (gazdaság, irodalom, színház, tudományos kutatás, Akadémia). Eliminálnak mindenkit, aki még nem öltött végképp rinocéroszbőrt.
A PDSR rátette a kezét az egész gazdaságra. Fináncoligarchia alakult ki a latin-amerikai modell szerint. Nem véletlen, hogy A. Nastase PDSR-elnök kolozsvári találkozója telt házzal zajlott – főleg fiatalok és középkorúak részvételével. Mérnökök, menedzserek, üzletemberek. Magyarok is! Noha nem annyira a lelkesedés hajtotta őket, mint inkább az opportunizmus. Eközben az ellenzékiek találkozóin (például Manolescu látogatásán) ugyanaz a számra kevés, többségében idős, konok ellenzéki van jelen. Elvártuk volna, hogy az ország második egyetemi központjában legalább az elsősorban irodalomkritikus, és csak másodsorban politikus Manolescu vonzani fogja Kolozsvár számos irodalmárát és diákját. Nem így történt.
De a PDSR offenzívája nem csupán a mézesmadzagos toborzásban merül ki (saját koalíciós partnereik köréből is), hanem hozzátartozik a megfélemlítés is. A titkosszolgálatok (pillanatnyilag épp 9 működik!) egyre nyíltabban foglalkoznak politikai, illetve „ideológiai” ellenfelekkel. A két legnagyobb botrányt kevert ügy a Patapievici- és az Ungureanu-botrány. Patapievici esszéiben Iliescu személyiségtorzulásainak szerepét (kisebbségi komplexusát és az ebből fakadó bosszúvágyát) tárta föl az utóbbi 5 év eseményeiben – a következmény: az esszéíró szomszédait és rokonait titkosrendőrök látogatják. Ungureanu, iasi-i történész a csángók eredetével foglalkozik. A helyi SRI egyik főnöke figyelmeztette, hogy kutatásai „geopolitikailag” veszélyeztetik a nemzetbiztonságot!
Le a kormánykorrupcióval!
Az Adevarul című lap nemrégiben nagyszabású kampányt indított: közölte azoknak a képviselőknek listáját (többségük PDSR, illetve koalíciós partnerei, néhány PD-s és RMDSZ-es), akik (olykor rokonaikkal együtt) több állami tulajdonban lévő vállalat igazgatótanácsának tagjai, amiből családonként akár 10 millió lejnyi plusz jövedelemre is szert tehetnek. Iliescu rájött, hogy ez a kétélű „jótétemény” nagyon is veszélyes: híveit ugyan magához láncolhatja vele, a választókat azonban elriaszthatja. Merész lépésre szánta el magát: a párt tagjai ezentúl legfeljebb egyetlen ilyen tanács tagjai lehetnek. A vezetőség 400 tagjának többsége némi vita után, fogcsikorgatva fogadta el ezt az önmegtartóztató határozatot – de megfeledkeztek a családtagokról.
Mi az újdonság ebben? A független sajtó két éve rendszeresen leplezi le a hatalom visszaéléseit, korrupciós ügyeit. Iliescu eddig hallgatott – illetve elítélte a sajtó „destabilizáló” tevékenységét. Most eddig nála példátlan vehemenciával ítélte el „ezt az erkölcstelenséget”. Felismerte, hogy a következő választások fő témája a korrupció lesz. Ha az ellenzék majd arra hajt kampányában, hogy ezek a többségében kormánypárti „igazgatótanácsi” tagok nem véletlenül késleltetik a privatizálást (jövedelmük javától válnának meg), akkor meglepetések történhetnek a választásokon. Az időzítés kérdése is közrejátszhatott. Pár hónappal ezelőtt az ellenzék erősebb, egységesebb volt (vagy annak tűnt), míg a hatalmi koalíciót formálisan még nem kötötték meg. Ha Iliescu, akkor elhatárolja magát a saját korrupt politikusaitól – megindulhatott volna a lavina. Ma viszont az ellenzék gyengébb, megosztottabb, mint valaha, míg a négyes koalíciós paktum úgy-ahogy, de működik. A hatalom most vállalhat egy belső tisztogatást, akár botrányok árán is anélkül, hogy bukástól kellene félnie.
Elnök kontra kormányfő?
Kormánybizottság alakult – feladata „Románia Európai Unióba való Integrálása Stratégiájának” kidolgozása. Iliescu szerint e bizottság megalakítása a legfontosabb esemény ’89 óta. Enyhe túlzás – de minek egyáltalán a bizottság? Ha a kormány oly kifogástalanul működne, mint azt Iliescuék állítják, akkor az „integrálódás” bizottságok nélkül is menne. Világos, hogy a „bizottságok” feladata nem a problémák megoldása, hanem a reklám és a propaganda. De ha ez esetben is puszta protokollról lenne szó, miért reagált rá oly ingerülten Vacaroiu miniszterelnök a bizottság alakuló ülésén?
A bizottság vezetője Tudorel Postolache, Iliescu bizalmi embere: ő dolgozta ki ’90 elején a piacgazdaság felé vezető út stratégiáját. Röviddel ezután kegyvesztett lett – luxemburgi követ, el is feledkezett róla mindenki. Az általa kifejtett „elnöki” koncepció nyilvánvalóan ellentmond a „kormányfői” gazdaságpolitikának: „A román politikai-gazdasági maffia a pusztulásra ítélt gazdasági struktúrákba fektette be a pénzét – ezért fékezik minden erővel a reformot – olvashatjuk az Adevarul kommentárjában. Postolache azonban felvállalta a faltörő kos szerepét: olyan eretnekségeket állít (a Vacaroiu-félék számára), hogy nemzeti szinten legalább két idegen nyelv tanulása lenne szükséges, valamint az informatikai technikák széles körű tanítása.”
Vacaroiu se volt rest fügét mutatni Postolachénak. Arról szónokolt a maga hivatali bikkfanyelvén, hogy kormánya reformjainak eredményeképp már készen is állunk arra, hogy belépjünk az EU-ba. Csakhogy – tette hozzá – nem az EU kívánságai szerint fogjuk átalakítani iparunk szerkezetét. Sőt: „Minket nem érdekel akármilyen Európa, kampányt indítunk – majd mi megmutatjuk, miféle Európát akarunk!” – jelentette ki a kormányfő a frissen megalakult bizottság legitimitását kétségbe vonó beszédében.
Az új erő?
Leegyszerűsítés a PDSR kettéosztása reformistákra és konzervatívokra, de tény, hogy léteznek személyek és csoportosulások, akik mindent a reformra tettek fel. Ezeknek egy része eltávolodott Iliescutól (a GUVPR, azaz a Csoport Románia Jövőjéért, egyszerűbben: „Jövőcsoport” tagjai), más részük kiesett a végrehajtó hatalomból, és Iliescu tanácsadója lett (Negritoiu, aki feltételezhetően GUVPR-tag, bár ezt a nyilvánosság előtt nem vállalja, de nem is tagadja). De mi is ez a titokzatos GUVPR? A volt St. Gheorghiu pártiskola középkorú tanárainak csoportja, feltételezhetően a Securitate „reformista” szárnyával voltak (és vannak!) összeköttetésben. 1990 után e csoport Iliescu tanácsadói szerepét töltötte be – félhivatalosan. Később – főleg a szélsőséges pártokkal kötött koalíció megkötése után eltávolodtak, vagy eltávolíttattak a hatalom közeléből. Függetlenedtek. Úgy hírlett, saját pártot alapítanak. Ez nem történt meg. Nem improvizálnak, nem változtatják kétnaponta álláspontjukat. Tény, hogy szakítottak Iliescuval. Talány, hogy félrevonulnak-e az aktív lobbyzásból, vagy mégis van annyi megbízható emberük a mai hatalmi struktúrában, hogy befolyásolják a változásokat. Az biztos, hogy még egyszer nem állnak be Iliescu mellé szürke eminenciásnak – nem hallgatott tanácsaikra. De az kizárt, hogy a ma létező ellenzék bármelyik csoportját támogatnák. Valami új erőre várnak – vagy épp azon dolgoznak, hogy előkészítsék ennek megjelenését. Csakhogy egy új erő (katonai féldiktatúra?) hatalomra jutásához a mainál sokkal súlyosabb válságra van szükség.
A „Jövőcsoport” felfogását Vladimir Pasti februárban (kormánytisztségéből való lemondásának hetében) megjelent esszéje eléggé egyértelműen képviseli. Pasti elégedetlen a mai helyzettel, hatalommal, ellenzékkel egyaránt: szerinte a rendszer lényegében van a hiba. Taktikai változások, újabb koalíciók ezen már nem segítenek. Nem mondják ki szó szerint – de az üzenet egyértelmű: Románia politikai elitje megbukott a demokratikus többpártrendszer játékában. És ebben messzebbre mentek, mint akár a Polgári Szövetség Pártja (PAC), mely állítólag modern liberális párt, felfogása mégis ijesztően poros. Munteanu, a PAC gazdasági szakembere egy közelmúltbeli tévébeszélgetésen a modernizálás, a reformok megvalósításával kapcsolatban – a nemzeti jelleg megőrzése, az ortodox szellem megtartása mellett érvelt, Pasti szerint viszont épp azok a nemzetek őrzik meg nemzeti jellegüket, amelyek gazdaságilag, politikailag erősödnek – s azok a nemzetek vannak veszélyben, sőt eltűnőben, amelyek megrekednek a fejlődésben – úgyhogy kár úgy félteni a nemzeti jelleget. Pasti szellemesen anekdotázott: „Egy szigeten felszámolták az amerikai katonai támaszpontot. A bennszülöttek nosztalgiával emlékeztek vissza a jégszekrényre – amely teli volt jó falatokkal. Megpróbálták lemásolni – fehér bádogból dobozfélét eszkabáltak, de nem volt benne semmi jó falat. Ekkor elkezdték mágikus szertartásukat. Ez sem segített. (Hát így vagyunk mi a demokráciával, piacgazdasággal.) Kérdés: ezek után nem kezdtek-e kétkedni a mágia erejében? Dehogy is, a jégszekrényben csalódtak.”
Pasti és kollégái egyértelműen beszélnek, amikor a jelenlegi válságról van szó. A kiútra azonban csak ködösen utalnak. Kizárásos alapon. Ha megreformálhatatlan a kormánypárt és partnerei, ha semmi bizalom az ellenzék irányában, ha a „demokratikus többpártrendszeri játékban” a román politikai elit megbukott, mi más lehetne a kiút, mint egy autoriter rendszer bevezetése, amely képes lenne véghezvinni a modernizálást? Tényleg ez a kiút?
Eddig úgy véltük – egyesek (a hatalmon lévők) a demokrácia és a reform ellenfelei, mások (az ellenzék) a demokrácia és reform hívei. A valóság kissé bonyolultabb. Utóbbiak lehet, hogy hívei a demokráciának is, reformnak is – de semmi esélyük a megvalósításra. Tényleg a „Jövőcsoportnak” van igaza? Tényleg az autoriter rendszer lenne Románia egyetlen esélye? Olyan rendszer, amely előbb megvalósítja a reformokat, aztán valamikor elindul a demokrácia felé?
(Kolozsvár)
- Külföld [7]