„A politikusok mindig is szívesen panaszkodtak a BBC-re, kifogásaik csak elvétve bizonyultak jogosnak, és tiltakozásaik nem sok hasznot hoztak nekik.” Így összegzi véleményét a Times jó nevű közírója, Peter Riddell annak kapcsán, hogy Jonathan Aitken államtitkár alaposan nekiment John Humphrysnak, a Today című reggeli politikai magazin egyik műsorvezetőjének. Aitken azt állította, hogy Humphrys politikailag elfogult, mivel vitavezetőként részt vett a pedagógusfizetések ügyében rendezett fórumon, ahol csak a Munkáspárt, illetve a liberális demokraták képviselője ült a pódiumon, míg a Konzervatív Párt nem volt sehol – mivel hogy nem is hívták meg. Felrótta még, hogy Humphrys néhány nappal korábban rendkívül agresszív hangú interjút készített a pénzügyminiszterrel, akit – Aitken állítása szerint – 32 alkalommal szakított félbe.
Humphrys közölte: abban a hiszemben volt, hogy a konzervatívok is küldenek képviselőt a vitára, ahol egyébként a tőle megszokott módon, pártatlanul lépett fel. Ami pedig a közbeszólásokat illeti, véleménye szerint a politikusoknak be kell látniuk, hogy az interjúk kínálta lehetőséget nem használhatják arra, hogy tömény pártpropagandát fejtsenek ki.
Aitken támadását többféleképpen is igyekeztek azóta magyarázni: sokak a választási kampány indítólövését vélik benne felfedezni, és utalnak arra, hogy valahányszor mélyre zuhant a konzervatívok népszerűsége, illetve választás előtt állt az ország, a toryk mindig megtalálták a módját, hogy baloldali elfogultsággal vádolják a BBC-t. A dolog pikantériája, hogy a Munkáspárt – amikor éppen hatalmon volt – szintén pártosságot kiáltott, csak éppen jobboldali előjellel.
Amennyiben a BBC valóban élesebb hangon vonja kérdőre a konzervatív kormány tagjait, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmon lévők cselekszenek, míg az ellenzék csak beszél arról, hogy miként cselekedne. Ráadásul a brit konzervatívok immár 16 éve vannak kormányon, tehát az elmúlt másfél évtized negatív fejleményeiért valóban jórészt őket terheli a felelősség. (Történelmi tény továbbá, hogy a konzervatívok 1945 óta kétszer olyan hosszú időt töltöttek a hatalomban, mint a Munkáspárt, vagyis arányosan több kritikai észrevétel jutott rájuk.)
John Humphrys szerint politikusokkal interjút készíteni olyan, mintha az ember gyümölcskocsonyát próbálna a falra szögezni. Sokuknak mára óriási rutinja lett abban, hogy a riporter kérdéseit mintegy meg sem hallva, hangjukat csak kicsit felemelve, megállíthatatlanul folyjék belőlük a szó. Tudnivaló, hogy tréningezik őket az effajta meccsekre, és csak kevés rádiós újságíró képes arra, hogy a pulikutya szívósságával beléjük csimpaszkodjon, és ne engedje őket kitérni azok elől a kérdések elől, amelyeket a hallgatóság javára és nevében tesz fel. John Humphrys ezek közé a rendíthetetlen szívósságú műsorvezető riporterek közé tartozik, de volt is kitől tanulnia. Brian Redhead – Humphrys egykori, tavaly elhunyt társriportere – örökre emlékezetessé tette magát, amikor egy másik pénzügyminiszter – Nigel Lawson – egy interjú kellős közepén azt találta mondani: „Ugyan Brian, hiszen magáról mindenki tudja, hogy a Munkáspártra szavaz…” Mire Redhead a következő szavakkal szakította félbe az interjút: „Nem gondolja, hogy illenék most egy percig néma csendben ülnie? Addig kigondolhatná, hogyan kérjen bocsánatot, amiért sugalmazni merészelte, hogy tudja, miként szavazok, én pedig elsirathatnám azt a pénzügyi politikát, amit most a szemétdombra kíván vetni.”
Humphrys helyzetét azonban gyengíti, hogy a BBC vezérigazgatója, John Birt nemrégiben éles kirohanást intézett azok ellen az úgymond „öntelt és agresszív riporterek ellen, akik saját magukon kívül mindenki mást ostoba fajankónak tartanak”. Sokan tudni vélték, hogy a Birt-beszéd ezen passzusa éppen John Humphrys és egy másik, meglehetősen harcias stílusú kérdező sztárriporter ellen irányult. (Mások szerint ez valóban stílus kérdése, és mint ilyen, kinek tetszik, kinek nem.)
A BBC alapító okmánya kiegyensúlyozott, pártatlan műsorkészítést ír elő e közszolgálati médium számára. 1990-ben – egy hasonló, thatcheri támadássorozat végén ugyanez a kívánalom újabb megerősítést nyert az akkori médiatörvényben. A hallgatók körében végzett felmérések mindenesetre azt tanúsítják, hogy többségük szerint a BBC elfogulatlan. A kevesek, akik szerint nem az, inkább konzervatív részrehajlást vélnek felfedezni. A Daily Telegraph levélírójának véleménye azonban jól jellemzi, hogy miért üthet vissza bármiféle támadás egy olyan országban, ahol hagyományosan gyöngéd sajnálkozás övezi az „underdog”-ot, vagyis az alulmaradó felet: „Tisztelt szerkesztőség! Amennyiben konzervatív lennék, óvakodnék attól, hogy nekimenjek John Humphrysnak. Mivel az egyedüli pillanat, amikor egy csöppnyi szimpátia ébred bennem politikusaink iránt, akkor következik el, amikor John Humphrys mikrofonja előtt izzadnak.”
(London)
- Külföld [6]