Sajó András

Nyomtatóbarát változat

Minden alkotmány a megelőző hibájával perel. A hatályos alkotmánynak valóban van egy, szövegszerűen is 1949-ből származó hibája: nem képes a hatalommegosztást biztosítani. Ennek gyakorlati következménye, hogy jelenleg semmi tényleges akadálya a demokratikus kabinet- és pártdiktatúrának, amit a parlamenti felsőbbség alkotmányban rögzített eszméje mozdít elő.

Az alkotmány 19. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés. A parlamenti felsőbbség tehát nem is kifejezetten a törvényhozás természetéből adódik, hanem nemes egyszerűséggel a hatalmi ágak hierarchiájának következménye. Az államhatalom egykori (1949-es) egysége köszön itt vissza, egy olyan államhatalomé, mely legfeljebb hierarchikusan tagolt, de nem egymás mellé rendelt vagy esetleg összefonódó szervek és funkciók rendszere. „Legfelsőbb államhatalmi szerv” – a hatalommegosztás alkotmányos felfogásában ez a kifejezés ismeretlen. Az alkotmányosság éppen egy „legfelső hadúr” tagadásáról szól.

Az Országgyűlés jogosultságainak felsorolásáról a beköszöntő után nehéz eldönteni, hogy az kimerítő, teljes felsorolás-e. Ha teljes a felsorolás, akkor az Országgyűlés hatalma korlátozott. A szöveg annyit árul el, hogy az Országgyűlés a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva biztosítja a társadalom alkotmányos rendjét, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát, feltételeit és „e jogkörében” gyakorolja felsorolt jogait. Mármost, mivel a népszuverenitás elvileg korlátlan, ebből az következne, hogy a felsorolás inkább példálózó. Az Országgyűlés papíron érvényes túlsúlyát biztosítja, hogy önmagát bármikor feloszlathatja, de ameddig van kormány, gyakorlatilag feloszlathatatlan. Ezzel szemben a konstruktív bizalmatlanság keretei közt korlátlanul dönthet a kormány sorsáról.

Bizonyos korlátozások is kiolvashatók a szövegből: bár a parlamentnek egyértelműen vannak kormányzási feladatai, sőt annak legfontosabb kérdéseit az Országgyűlés jogosult eldönteni, de facto kormányozni az Országgyűlés maga nem jogosult, mert a szöveg szerint a kormányzás irányát, feltételeit hivatott megszabni. Hogy ezen kívül még alkotmányozásra is jogosult – igen minimális követelmények (kétharmados többség) mellett – az tovább növeli hatalma csaknem korlátlanságát. Az alkotmányszöveg szerint a kormány jogköre az államigazgatás, a fegyveres erők, a rendőrség és a rendészeti szervek működésének irányítására, a közrend és a közbiztonság védelmére, valamint a szociális, kulturális, egészségügyi ellátás állami rendszerének meghatározására terjed ki. Ezek kereteit ugyan ismét kijelölik a törvények, de legalábbis furcsa, hogy a szociális, kulturális és egészségügyi ellátás állami rendszerét miért határozhatja meg a kormány,[1] elvégre ezek olyan, az állampolgárok alapvető helyzetét érintő, ráadásul költségvetési vonzatú kérdések, amelyek jellegzetesen csak a törvényhozás hatáskörébe tartozhatnak. Így országgyűlési álláspont hiányában is dönthet a kormány. Az Országgyűlés hatalmának – egyes intézmények alkotmánybeli rögzítésén túl – csak az vet gátat, hogy az alkotmány tiltja, hogy bármely állami szerv kizárólagosan birtokolja az államhatalmat.

A végrehajtó hatalom (a kormány) az alkotmány szövege szerint szinte teljes egészében kiszolgáltatott a törvényhozásnak, az elkülönülés mintha nem foglalkoztatta volna az alkotmányozót: nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, a kormány tagjait az alkotmány kifejezetten feljogosítja arra, hogy részt vegyenek az Országgyűlés ülésein. Ugyanakkor a kormány tagjai a vitákban kiváltságos helyzetben vannak, a kormány javaslatai a törvényjavaslatok vitájában elsőbbséget, a szavazáskor védettséget élveznek: a kormány előbbrevalósága valami magától értetődő szükségletként jelenik meg. A magyar alkotmányos gyakorlat a miniszteri jelenlét tekintetében meglehetősen esetleges, de alapvetően a lehetséges szétválasztás elvét nem érvényesíti. Az Országgyűlés és bizottságai üléseire a Házszabály és a törvények, az egyes állami tisztségviselők presztízsigényének megfelelően enged belépést.[2]

A parlamenti többség választja a miniszterelnököt, sőt, a köztársasági elnököt is (alkalmasint, illetve esetenként néhány kétharmados tiszteletkör után). A kormány még a saját létszámáról sem határozhat – annyi tagja van, ahány minisztériumra a törvényhozás szerint szükség van. Ezt a minisztériumokra vonatkozó törvényen keresztül határozza meg a törvényhozó. A végrehajtó hatalomnak nincs eredeti jogalkotó hatalma, sem (a szociális-egészségügyi körön kívül) politikameghatározó önállósága – már persze hivatalosan. Még a külpolitika meghatározásában is csak „közreműködik”.

A törvényhozás termékével szemben a végrehajtó hatalom nem léphet fel: a köztársasági elnök legfeljebb megfontolásra küldheti vissza a törvényt, ami gyakorlatilag néhány hetes felfüggesztő vétót jelenthet. Mielőtt valaki sajnálni kezdené a kormányt, merthogy mennyire kiszolgáltatott és védtelen szegény, sietve megjegyezzük, hogy az alkotmányos kérdés nem a kormány hatáskörének mértéke, hanem, hogy vajon az adott elrendezés kellően korlátozza-e az államhatalom valamennyi résztvevőjét. A gyakorlati alkotmányossági probléma éppen az, hogy a papíron túl nagy hatalmú Országgyűlés egybemosódik a döntéseit ténylegesen meghatározó kormánnyal, melynek hatalmával szemben – ellentétben a német modellel – a vertikális hatalommegosztás sem érinti, Magyarország nem lévén föderális állam. Az önkormányzatok alkotmányos jogai itt nem sokat nyomnak a latban, még ha önállóságukat a központi kormánnyal szemben kétharmados törvény biztosítja is. A helyi-önkormányzati hatalomkorlátozás gyenge: az önkormányzatok ugyan önállóan szabályoznak önkormányzati ügyekben, de azt egyoldalúan a törvényhozás szabja meg, hogy mi számít önkormányzati ügynek. Az önkormányzatnak még a végrehajtó hatalommal szemben sincs eredeti önálló jogalkotási jogköre.

Miközben tehát az alkotmányszöveg egy alig korlátozott, megengedhetetlenül parttalan törvényhozói (országgyűlési) főhatalmat enged sejtetni, a valóság e helyett a végrehajtó hatalom túlsúlyát, elégtelen korlátozottságát produkálta. Az adott parlamenti hagyományok és képviselői szerepfelfogás mellett az adott választási rendszerben, a normális körülmények közt várható választási eloszlások mellett adódó pártrendszerben a hatalom súlypontja a végrehajtó hatalomhoz sodródott. A szétválasztatlanság, tagolatlanság miatt nincs ellensúly, kivéve (a jelenlegi koalíciós kormányzás előtt) a kétharmados törvényekben és az alkotmány alapvető jogokra vonatkozó korlátaiban, amin az Alkotmánybíróság őrködik. Így a körülmények szerint aránytalan hatalom kerülhet a rendszer bármely eleméhez – miközben (mint még látni fogjuk) a működőképesség sem biztosított igazán.

Az eddigiekben pontosan az történt, ami a feltevések szerint várható volt. Mivel nincs szilárd elhatárolás a törvényhozó és végrehajtó hatalom közt, a végrehajtó hatalom meghatározóvá vált a törvényhozásban is. Miközben a mindenkori ellenzék, sőt a kormányzó pártokhoz tartozók is számtalan módosító indítvánnyal lassítják a törvényhozást, érdemben a kormány javaslatai, és csak azok mennek keresztül a törvényhozási gépezeten.

A magyar országgyűlés törvénykezdeményező és -alakító szerepe minimális. A kétharmados törvények jelentettek kivételt – bár ezek egy részében parlamenten kívüli pártpolitikai egyezségekre került sor. Mégis, ezek a törvények jelzik, miféle hatása lehet egy tagoltabb alkotmányos elrendezésnek.

Mindazonáltal a már jelzett feltevések alapján nem várható, hogy a fegyelmezett pártfrakciókkal működő parlamenti rendszerben a törvényhozás hősiesen ellenáll majd a végrehajtó hatalomnak. A hatalommegosztás a törvényhozási elsőbbség mellett is a végrehajtó hatalom túlsúlyát eredményezi, ha a parlamentnek nincsenek egyéb jogosítványai. A parlamentnek felelős kormány elve elvileg fontos hatalmi korlát – annyira fontos, hogy az elsőbbség visszájára fordul. A Vak Sámson helyzetébe kell képzelnünk magunkat. Az a képviselő, aki leszavazza a kormányt, magára döntheti a templomot. Ha a kormány bukása után új választásokat írnak ki, könnyen lehet, hogy nem választják újra a képviselőt. A kormány parlamenti felelőssége túlságosan kockázatos hatalmat ad a parlamentnek, tehát nem feltétlenül alkalmas az ellensúly szerepére. A bizalmatlanság intézményénél hatásosabbak lehetnek a különböző parlamenti ellenőrző jogosítványok, pl. a vizsgálóbizottságok, az interpelláció és parlamenti kérdés. Az alkotmányozó ez esetben kényelmes helyzetben van, mert csak át kell emelnie az 1994-ben konszenzussal a Házszabályba került megoldásokat.

Vannak rendszerek (pl. Olaszország), amelyekben az alkotmány megoldásai miatt, illetve mert a végrehajtó hatalomnak nincs kapcsolata a törvényhozással, vagy más politikai és bürokratikus okokból a parlamenti bizottságok válnak a törvényhozás műhelyévé, mint Németországban, ahol ezek a kormányzattal való együttműködés fontos szervei. Magyarországon a törvényhozás nem rendelkezik kellő információval és szakértelemmel, az egyenlőtlenség megszüntetéséhez az alkotmány hozzájárulhat. A szilárd kormánypárti többség a parlamentben oda vezetett, hogy a végrehajtó hatalom és azon keresztül a pártelit akarata érvényesül. Az egyik oldalon alig korlátozott hatalom átcsúszott a másik hatalmi ágba. Ezt csak részben enyhíti – és aligha az alkotmányos hatalommegosztás szellemében – a közigazgatási bürokrácia súlya. Az uralkodó pártok bizonyos határok közt kénytelenek elfogadni a kormányzati bürokrácia helyzetelemzését és megoldási javaslatait, mivel nincs sem információs bázisuk, sem szellemi apparátusuk a problémák azonosítására és megoldási javaslatok kidolgozására.

Így az alkotmányos értelemben nem felelős és parlamenti felügyelet nélkül maradt közigazgatás saját bürokratikus szempontjai és érdekei érvényesülhetnek. Az lesz a törvény, ami a végrehajtó apparátusnak a legkényelmesebb.

Hány kamara elég egy kis hazának?

Ha a népképviseleti elv igazolja azt, hogy a parlament a törvényhozás szerveként működjön, egy jelenleg nem föderalizálható kis országban, mint Magyarország, egykamarás kell legyen. Ha azonban a parlamenti döntéshozatalt és a parlament tényleges önállóságát – a hatalmi ágak elválasztásának erősítésére – a végrehajtó hatalommal és a pártokráciával szemben növelni akarjuk, akkor a parlamenti hatalom megosztása mellett komoly alkotmányos érvek hozhatók fel. Ebben a tekintetben a holland modell irányadó lehet. Egy második kamara, ha nem kerül közvetlen kapcsolatba a végrehajtó hatalommal, hozzájárulhat a parlament és a végrehajtó hatalom távolságának – a hatalmi ágak korlátozásához szükséges – megőrzéséhez. Egy második ház – egyebek közt – megfontoltságra készteti a parlamentet, de a megfontoltság más intézményei és eljárásai is hozzátartoznak az alkotmányossághoz. Ilyen az a megoldás, miszerint egy törvényjavaslatot többszöri olvasatban kell elfogadni, ami jelenleg a Házszabályban szerepel.

Ha a második kamara nem áll teljesen az alsóházat uraló parlamenti pártok uralma alatt, ezzel enyhülhet a parlament végrehajtó hatalomtól való tényleges függése, mely abból (is) adódik, hogy a parlamenti többség és a kormány mögött azonos pártpolitikai vezetés áll.

A második házba – nevezzük a megszokásnak engedve szenátusnak – közvetve, vagy közvetlenül választott szenátorok kerülnek. Ha a szenátorokat közvetlenül választják, ennek a választásnak az alsóházétól eltérő, lehetőleg a pártoktól kevésbé függő rendszerben kell megtörténnie. Ilyen például az egyfordulós relatív többségű egyéni körzeti rendszer. A szenátorok megbízatási ideje is eltérhetne az alsóházétól, amelybe listás, arányos rendszerben lehetne bekerülni, ahol viszont a D’Hondt-rendszer relatíve több szavazatot kapott pártokat támogató hatása érvényesülhetne, és fennmaradna egy 4-5%-os küszöb is a stabilitás előmozdítására. A küszöb azt jelenti, hogy azok a pártok (listák), amelyek nem szerezték meg a szavazatok adott százalékát, nem jutnak a parlamentbe.

Egy más technika esetén nem két szavazati joga van a választónak (egyéni és listára adott), hanem az egyéni jelöltre adott szavazatok egyben pártpreferenciát is kifejeznének, vagyis az egyéni jelöltre adott szavazat a pártlistát is hizlalja. A pártfüggetlen jelöltre adott szavazat a pártlista szempontjából elvész.[3] Az egyetlen fordulóban a viszonylag legtöbb szavazatot kapott jelölt kerül a szenátusba, míg a pártok listái arányosan osztoznak a kapott szavazatokon. Az 1994. évi választások első fordulójának megoszlásait alapul véve a szenátusban szinte kizárólag szocialista képviselők lennének, de az alsóházban a szocialisták aránya egyharmad alatt maradna. Ha a szenátusi (egyéni) választásnál előre tudható, hogy a győztesé minden, az előzetes koalíciós kényszer egy kiegyensúlyozottabb megoszlást eredményez, azzal, hogy a körzeti jelölt személyének megnő a szerepe, hiszen a koalíciós partner szavazói számára is elfogadhatónak kell lennie.

A választási rendszer persze másodlagos a tényleges hatalommegosztáshoz képest – ráadásul nehézkes alkotmányban rögzíteni. Előnye, hogy alkalmat ad az alsóház létszámának csökkentésére, amire másként nincs esély, ismerve a politikai elit személyes érdekeit és kötöttségeit. Márpedig a magyar országgyűlés túlnépesedett a maga 386 képviselőjével, még akkor is, ha nagyobb lélekszámú országokban nyolcszázas testületek is előfordulnak (nem is szólva a Lordok Házáról, mely ezernél több tagot is számlált története egyes szakaszaiban). Hollandiában a második (alsó-) háznak 150, az első háznak csak hetvenöt tagja van.

A szenátusnak csak korlátozott jogköre lenne. Nem függene tőle a kormány, de nem is oszlatható fel, mint az alsóház, ha a kormányzás lehetetlenné válik. (Ez a megfontolás az I. választási technika, vagyis a két választás elválasztása mellett szól.) A szenátus ugyan nem határozhat a kormány sorsáról, nincs bizalmi szavazás, de interpellálhat és vizsgálóbizottságot állíthat fel. Mivel a szenátus sorsa nem kötődik a kormányéhoz, a kormány tevékenységének nyilvános vitatását bátrabban vállalhatja.

A szenátus a törvényhozási folyamat fokozott alkotmányossági ellenőrzésére is alkalmas. E kontroll az alapvető jogokkal kapcsolatosan különösen fontos. Jelenleg főleg az első generációs alapjogokat érintő törvények meghozatala kétharmados többséget igényel. Ezt helyettesítheti a szenátusi jóváhagyás. Itt is megjegyzendő, hogy a „kétharmados” szabály, mely az ezen korlátozás miatt frusztrált képviselők körében felettébb népszerűtlen, kifejezetten enyhe korlát, tekintve, hogy a magyar választási rendszer következtében az Országgyűlésben egy kétharmados többség mögött a választók fele áll. Alapvető jogokat érintő korlátozásokat ennyire egyszerű eljárásban, ekkorka legitimációval nem szokás meghozni csak tiszta majoritásos rendszerekben, vagyis a többség korlátlan uralma esetén. A kétkamarás elképzelés organikus törvénnyel helyettesíti a kétharmados rendszert.

Más törvényhozási tárgyakban a szenátus ellensúlyozó szerepének megvalósítására többféle lehetőség is kínálkozik:

– A legenyhébb jogosultság az, hogy meghatározott rövid határidőn belül az alsóházban elfogadott törvényjavaslatot a szenátus visszaküldheti újraszavazásra: az újraszavazáshoz abszolút alsóházi többség kell.

– A szenátus vagy akár egy kisebbség is, felfüggesztő hatállyal alkotmánybírósági vizsgálatot kezdeményezhet az Alsóházban elfogadott törvénnyel szemben, tehermentesítve a köztársasági elnököt, aki így jobban megőrizheti pártatlanságát.

– A szenátus jogot kaphat arra, hogy módosító indítványt tegyen; ilyen esetben valamiféle egyeztetésre van szükség a két ház közt, aminek végén, ha nincs egyetértés, az alsóház – esetleg csak kétharmados többséggel – dönthet.

A szenátus léte akkor is előnyös a végrehajtó hatalom ellensúlyozására, ha olyan tisztségeket kell betölteni, amelyek nem tisztán politikai természetűek, és nem elégséges egy tisztán pártpolitikai alapú választás legitimációja. Például ha a köztársasági elnök nem közvetlenül választott, a két ház együttes döntése fokozza a választás legitimitását. Más kinevezéseknél, ahol a depolitizálás fontos, a kevésbé pártpolitikai szenátus választhat, javasolhat, erősít meg pl. az ország egészét képviselő követek esetében. A két ház klasszikus deliberációs előnyén túl tehát a túlzott pártpolitikai befolyás is ellensúlyozható.

„Szervezettebb országgyűlési munkával a magyar demokráciáért!”

Ha elfogadjuk, hogy a képviselők másodlagosak a testülethez, mint a törvényhozás szervéhez képest, a parlamenti munka hatékonnyá tételéhez a képviselői csoportok jogait növelni lehet az egyéni törvénykezdeményezési és cselekvési jogok rovására. Az egyéni törvénykezdeményezés jogának lehetőségét akár meg is lehet szüntetni. A törvénykezdeményezés archaikus, szimbolikus jelentőségű intézmény, s éppen mivel nincs esélye az egyéni javaslat elfogadásának, következménynélküliségében csábít a visszaélésre, a demagógiára. Az alkotmányos parlamenti technikákat úgy kell kialakítani, hogy kényszerítse a képviselőket a kollektív cselekvésre és együttműködésre.

Az elképzelések ezúttal is a párturalmi rendszer továbbélésére építenek. Lehet elvi kifogásokat felhozni a párturalom ellen, de a szilárd pártrendszer hiánya túlságos destabilizációval jár. Michel Debré, az V. Köztársaság alkotmányának kitervelője azt írta, hogy „a választási eljárás komolyabb kérdés, mint a hatalmi ágak elválasztása”.

A pártfegyelemmel kötött parlamenti frakcióknak kedvezményeket adó rendszer veszélye, hogy a pártok és a képviselők – bármennyire a demokratikus akaratképzés eszközei legyenek is – túlságosan eltávolodnak a képviseltektől. A pártdöntések a pártbürokráciától vagy a többségi párt parlamenti képviselőcsoportjának vezetésétől függenek. Egy, a képviseltek igényeit jobban figyelembe vevő, felelősebb parlament esélyét növeli, ha a képviselőházi választásokra háromévente kerül sor a jelenlegi négy év helyett. A szenátorok esetében akár hatéves megbízatás is lehetséges, két-kétévente részleges megújulással (rotációval).

Az egyetlen – nemzetközi mércével átlagosan antipolitikus magyar közgondolkodásban akár komolynak is tekinthető – érv a rendszerrel szemben, hogy a gyakori választások miatt költségesebb a mainál. A politikai elit (egy része) meglehetős szorongással tekint a sűrű választásokra, nemcsak mert a megmérettetéstől tart, hanem azért is, mert alacsony részvételi arányt feltételez. A tapasztalat szerint azonban a választó, ha látja, hogy álláspontja változást képes okozni, szavazni fog. A lebecsülés nem a legjobb pedagógiai eszköz.

Ha ez a megoldás érvényesül, akkor a szenátusi választások elkülönülnek a képviselőházitól, és olykor évente sor kerül valamilyen országos választásra. A parlamentarizmusból adódó kabinetdiktatúrának csakis a sűrűbb demokratikus ellenőrzés lehet ellenszere.

Delegált jogalkotás

A hatalmi ágak megosztó összefonódásán alapuló rendszerben a jogalkotási delegálásnak nincs alkotmányos alapja, de akadálya sem, ám tartalmilag a parlament ezzel kibújik alkotmányos feladatának ellátása alól, és ezt a kontinentális bíróságok természete folytán nem ellensúlyozzák az amerikai bírói felülvizsgálati elemek sem. A posztkommunista alkotmányos rendszerekben különösen fontos a delegálás erőteljes, kifejezetten alkotmányi korlátozása, mert

– a kommunista jogi hagyomány eleve a delegálás irányába visz, ráadásul a törvények elvi állásfoglalása, iránymutatása is hagyományosan semmitmondó (az esetleges preambulumnak sem tulajdonítanak jogi jelentőséget);

– a végrehajtó hatalom már az alkotmányi elrendezés miatt túl erős (a parlamenttel szemben), amit a pártrendszer tovább erősít;

– a bíróságok nem vállalják az igazgatási rendeletalkotás ellenőrzését, és hiányzik az alkotmányos felfogásból a delegált jogalkotás közvetlen részvételi kontrollja – amit elő lehetne ugyan írni, de valószínűleg ez csak a korporatív befolyást erősítené.

Ezeket a veszélyeket nem képes ellensúlyozni az a szabály, amely alapjogok kapcsán kizárja a delegálást. A politikai érv szerint a gazdaság átalakulása és a gazdasági nehézségek leküzdése azonnali állami reagálást kíván, ez az azonnaliság pedig a kormánytól várható csak. Lengyel- és Oroszországban a gazdaság átalakulásához elnöki rendeletalkotási jogot követeltek és részben adtak is. Ez volt a kiindulópontja Weimarnak is. Más kérdés, hogy vannak-e az átmeneti delegálásnak olyan formái, amelyek a hatékony, gyors reagálást össze tudják kapcsolni a parlament részvételével vagy legalábbis ellenőrzésével.

Jegyzetek

[1] Míg egyebekben az állami szervezetrendszer irányítása a kormány dolga (és nincs szó, pl. a bűnüldözés-politika kormánymeghatározásáról), itt lényegi kérdések eldöntésére jogosít az alkotmány. Izgalmas alkotmányos vita lenne az, ahol a kormány alkotmányos jogai elvonása miatt támadná az Országgyűlés egészségügyi ellátási politikára vonatkozó határozatát vagy törvényét.

[2] Teljesen díszfunkcionális a többi hatalmi ágtól legélesebben elválasztott bíróság legfelsőbb vezetőinek jelenléti jogát biztosítani, holott nekik sem formális, sem informális szerepük sem lehet a törvényhozás munkájában. Jelentéktelen ügy, de olykor az ilyen szimbolikus jelzések torzítják az alkotmányosságot.

[3] A megoldás előnye, hogy felértékelődik az egyéni képviselő, hátránya, hogy a választó személyi,   és pártválasztása szembekerülhet, és nőhet a kísértés arra, hogy az egyéni képviselőt pártfegyelembe kényszerítsék, holott a második kamara kifejezetten arra való, hogy ellensúlyozza a pártfegyelmet.

Az egységes választási rendszerben érvényesített kétféle, logika alapján kialakított kétkamarás rendszer ötletét Kende Pétertől vettem át. Egyébként Gerhard Casper már 1990 nyarán úgy vélte, hogy egy olyan kis unitárius ország, mint Magyarország, a hatalommegosztás érdekében kétkamarás rendszerre szorul, és eltérő választási rendszerben ez a két kamara az állampolgárok más-más képviseletét adhatja, ami az intézményi érdeken túl is egyensúlyteremtő. (Az intézményi érdeken a két kamara elkülönült hatalmi törekvését értem, amely minden esetben szembe fordítja és gyengíti a kamarákat, megakadályozva túlsúlyukat.)

• Gazdaság és társadalom