eö [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Az április 29-én elküldött elnöki beadványról csak egy szűkszavú MTI-jelentés látott napvilágot. Eszerint Göncz Árpád a törvény több pontjával – így például a tulajdonszerzés korlátozásával – kapcsolatban intézett kérdéseket az alkotmánybírákhoz.

Amint ismert, a kormánykoalíciós többség a következő korlátozásokat passzírozta keresztül a törvényhozáson: belföldi magánszemély – mondja az 5. paragrafus – csak annyi termőföldet szerezhet, hogy a tulajdonában összesen legföljebb 300 hektár területű vagy 6000 aranykorona értékű föld legyen (e korlátozásnál a tanya körül lévő földet 6000 m2-ig nem kell figyelembe venni). Ezenkívül egyik magános sem cserélheti földjét nagyobbra vagy nagyobb AK-értékűre, mint amennyi a törvény hatályba lépésekor a tulajdonában volt (mármint ha egyáltalán a földtörvény hatályba lép). A 6. paragrafus szerint belföldi jogi személy némely kiváltságos jogi személyek kivételével nem szerezhet földtulajdont. A kiváltságosok, akik szerezhetnek: a magyar állam, az önkormányzatok, az erdő- és legelőbirtokossági társulatok, továbbá – végrendelet vagy ajándékozási, tartási, gondozási szerződés útján – szállhat termőföld az egyházakra is. Külföldi magánszemély és jogi személy – szögezi le a 7. szakasz – egyáltalán nem vehet földet (kivéve például, ha abból a kártalanításból vásárol, amelyet az államtól kap, ha a törvény hőn óhajtott hatályba lépésekor meglévő földjét kisajátítják). Gyanút ébreszthetnek még a 13-14. szakaszok: ezek a belföldi és a külföldi földhasználók esetében egyaránt 10 évben maximálják a földhaszonbérlet időtartamát, ám ez sem vonatkozik a magyar államra meg az önkormányzatokra.

Vélhetően Göncz köztársasági elnök egyaránt aggódhat a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jog érvényesüléséért és amiatt, hogy nem sérül-e véletlenül alaptörvényünknek az a tétele, hogy a tulajdonformákat egyenlő védelemben kell részesíteni. A kettő persze összefügg egymással. Egy 1984-es rendelkezés szerint például magánszemélyek csak kis teljesítményű másológépet tarthatnak, míg jogi személyek (valamint vgmk-k, gmk-k, szövetkezeti szakcsoportok) bármilyet; az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog sérelmét látta ebben, s 1991-ben megsemmisítette a rendelkezést. Egy másik, 1992-es alkotmánybírósági határozat a régi (azazhogy még mindig hatályban lévő) földtörvény következő passzusát adta át a múltnak: „A tanya és a föld magánszemélyek közötti adásvétele esetén a mezőgazdasági nagyüzemet, amelynek területén a tanya és a föld fekszik, elővásárlási jog illeti meg.”

Az elővásárlási jog kikötése – írja az Alkotmánybíróság – még ésszerű volna, és nem is korlátozza számottevően a tulajdonos rendelkezési szabadságát. Viszont „a magánszemélyek közötti szerződéssel szemben nem áll fenn a jogi személyek kedvezményezésének alkotmányos alapja…”

Kérdés: vajon ezt fordítva is kimondja-e majd az Alkotmánybíróság. A szocialista jog igyekezett a „közületek” kedvében járni, a mostani földtörvény viszont, a ló másik oldalára átesve, kizár egyes jogi személyeket a földszerzésből. Mégpedig úgy, hogy az államnak és az önkormányzatoknak lehet földjük, a gazdasági társaságoknak nem, az egyházaknak lehet, de például a jótékony célú egyesületeknek nem. Vajon ésszerű-e ez a különbségtétel? A Magyar Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ), valamint az Agrárkamara szerint nem az, hiszen az államnak, az önkormányzatoknak meg az egyháznak nem is feladata a föld művelése, míg társaságok épp e célra jönnének létre (ha hagynák). Ha az Alkotmánybíróság sem találja meg a racionális magyarázatot, kénytelen lesz kimondani, hogy habár a magánszemélyek is egyenlők, de nem egyenlőbbek a jogi személyeknél.

A tulajdonformák egyenlő elbírálásának elve még nem érinti a törvény koncepcióját. Ha viszont Göncz elnök a tulajdonjog korlátozásának lehetőségeit is firtatja (s ez olvasható ki a szűkszavú jelentésekből), akkor az egész koncepció mögé kerülnek kérdőjelek: van-e ésszerű indoka a tulajdonszerzési és a rendelkezési jog korlátozásának; lehet-e korlátozni az öröklést csak azért, mert a kedvezményezettnek már van 300 hektárja; szabad-e tíz évben korlátozni a haszonbérletet akkor, amikor egy tisztességes vetésforgónak másfélszer ekkora a ciklusideje? Tapasztalhattuk: mindig is kényesebb helyzetet teremtett az alkotmányosság őrei számára, ha elemi jogot kellett szembeszegezni a többség akaratával, mint ha „csupán” az azonos elbánás volt a tét.

A többség pedig azt akarta, hogy a földtulajdon-rendezés törvényhozói jótétemény (kárpótlás, szövetkezeti átmenet) formájában menjen végbe. A magántulajdonban lévő földek aránya az 1990. évi 7 százalékról ’93-ra egyenesen 35 százalékra nőtt. Nem szerette volna a többség, hogy e fáradságos munkát kótyavetyélés kövesse, ami esetleg mondjuk a szövetkezeti vezetők alakította társaságok malmára hajtaná a vizet. A többség falusi osztályharcot akart. Az alkotmány viszont, akárhogy is, az osztálybéke talaján áll.

• Gazdaság és társadalom