Michael Prowse

Nyomtatóbarát változat

Öt évvel a kelet-európai kommunizmus összeomlása után már nemigen vitatják a szabad piac gazdasági előnyeit. Többé-kevésbé mindenki egyetért immár abban, hogy valószínűleg a kapitalizmus kínálja a magasabb életszínvonal felé vezető legalkalmasabb mintát.

Ám a piac szükségességét kénytelen-kelletlen elfogadni nem azt jelenti, hogy szeretjük is azt. Úgy tűnik, az iparilag fejlett országokban igen sokan – sőt, talán a legtöbben – még mindig alapvetően erkölcstelennek tartják a kapitalista berendezkedést. Elrettenti őket a nagyvállalati vezérek és a tőzsdecápák által felhalmozott roppant vagyon, hiszen eközben a dolgozók azt tapasztalják, hogy reáljövedelmük stagnál vagy csökken. És miközben a legkevésbé sem fogadják el a „laissez faire” elvét, azt bizonygatják, hogy a kormányzatoknak sokkal erőteljesebben kellene beavatkozniuk a kevésbé támogatott csoportok vagy egyének érdekében.

A piacgazdasággal szembeni ellenérzés különösen elterjedt az egyház és az erkölcsök más, önjelölt csőszeinek körében.

Van-e ellenszer? Talán nincs, de jelenthetne némi segítséget, ha több ember venné magának a fáradságot, hogy Adam Smith-t olvasson. Sajnos, többen idézik őt, mint ahányan olvassák: a közgazdászok ostobán úgy hiszik, hogy A nemzetek gazdagsága című alapművét újabb keletű teóriák már rég meghaladták, a filozófusok és politológusok pedig, teljesen tévesen, Smith-t „csak egy közgazdásznak” tartják.

Ám a helyzet valójában az, hogy ő volt korának egyik élenjáró morálfilozófusa, és egy kiváló etikai értekezés szerzője, melynek címe: „Az erkölcsi érzületek elmélete” (The Theory of Moral Sentiments). Egyes elemzések szerint Smith etikai munkásságát fontosabbnak tartotta közgazdasági írásainál; mindenesetre tény: életének utolsó évét annak szentelte, hogy alaposan átdolgozza ez utóbbi művét.

Kézenfekvőnek gondolhatnánk, hogy a modern közgazdaságtan megalapítója az erkölcsnek egy jóval ridegebb, cinikusabb megközelítését képviselte. A korai XVIII. században a szatirikus Bernard Mandeville azzal vált hírhedtté, hogy állítása szerint minden, amit az ember valaha is tett, valójában az önszeretet műve. Példának okáért, ha jótékony célra adakozik valaki, az minden bizonnyal önző módon a bőkezűségnek kijáró hódolatra pályázik, vagy bűntudatát próbálja csillapítani. Mandeville nézetei szerint az önzetlen jóakarat eszméje nem más, mint színtiszta képmutatás.

Smithnek semmi köze sem volt Mandeville álokoskodásaihoz. A másokkal való együttérzést a moralitás alapelemének tekintette. Úgy gondolta, hogy csupán olyan mértékben vagyunk képesek erkölcsi ítéleteket hozni, amilyen mértékben képesek vagyunk együtt érezni másokkal. Csak úgy dönthetjük el, hogy mások cselekedetei jók, avagy rosszak, ha mentálisan helyet cserélünk velük – az ő szemükön keresztül látjuk a világot.

Hasonlóképpen, csak úgy becsülhetjük meg saját viselkedésünk erkölcsösségét, ha a „pártatlan szemlélő” álláspontjára helyezkedünk. Ha erkölcsi természetű zavarba kerülünk, a kérdés, amit mindig fel kell tennünk, az: vajon egy érdek nélküli megfigyelő, a tárgyhoz tartozó tények teljes birtokában, jóváhagyná-e cselekedetünket, avagy sem?

A nemzetek gazdagságában Smith nyomatékosan kiemelte azonban az önérdek fontosságát is: „Nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóakaratától várhatjuk élelmünket, hanem attól, hogy ők szem előtt tartják a maguk érdekeit.” De miként lehetséges, hogy Smith egyik könyvében az önérdek előnyeit dicsőítette, a másikban pedig arra szólította fel az embereket, hogy érezzenek együtt felebarátaikkal?

Igazából Smith bírálói jöttek leginkább zavarba. Smith etikája és közgazdaságtana között ugyanis soha nem volt semmilyen ellentmondás. Smith kisstílű ellenlábasai képtelenek voltak felfogni erényfelfogásának gazdagságát, és követni azt a finom elemzést, ahogy Smith különbséget tett az egyén és a kormányzat erkölcsi céljai és rendeltetése között.

Smith már Az erkölcsi érzületekben kifejtette, hogy tarthatatlan a vallási vezetők és etikusok (köztük saját tanára, Francis Hutcheson) széles körben osztott nézete, miszerint az erény azonos a jóakarattal. E nézet szerint csak az az erényes cselekedet, ami mások javát szolgálja. Smith készséggel egyetértett abban, hogy a jóakarat „a leginkább kegyes és szeretetreméltó az erények közül”. De azok, akik az egyetlen erénynek tartották, éppoly égbekiáltó tévedést követtek el szerinte, mint Mandeville, aki kétségbevonta bármiféle erény valóságos létét.                   

A vallási vezetők azért ragadtak le a jó szándék mellett, állította Smith, mert a jó szándék volt a legmegfelelőbb vezérelv egy mindenható Istenség számára, és azt akarták, hogy az ember oly mértékben hasonlítson Istenhez, amennyire csak lehetséges. Ám amíg Istenről fel lehet tételezni, hogy nincsenek gyarló szükségletei, ugyanez nem áll az emberi lényekre, akiknek számtalan anyagi kihívással kell szembenézniük. A vágy, hogy másokon segítsünk, csodálatra méltó, de az embereknek az is erkölcsi kötelességük, hogy önmagukkal törődjenek. Ennek megfelelően Smith a bölcs előrelátást, vagyis azt, hogy az ember ésszerűen törekedjen az anyagi jólétre és boldogságra – szintén sarkalatos erénynek tartotta.

Ilyenformán Smith nem tagadta, hogy erényes dolog megtakarításainkból jótékonykodni, de azt állította, hogy legalább olyan erényes cselekedet azt befektetni egy olyan üzletbe, amelyből mi magunk, és egyben mások is hasznot húznak. Nyilvánvaló volt számára, hogy egy olyan világ, amelyben mindenki előnyben részesítené a jó szándékot az ésszerűséggel szemben, ugyancsak szomorú állapotra jutna. Sőt, valójában még ennél is többet állított: az ésszerűség mintegy a jó szándék előfeltétele. Ha a jótékonykodó mindenekelőtt nem gyűjti, és nem hasznosítja anyagi forrásait, akkor nem is lesz miből adakoznia.

A jó szándék és igazságosság között Smith éles határvonalat húzott. Az igazságtalanságot szűken értelmezte, és úgy definiálta, mint az emberek életét, vagyonát, egyezségeit védő bármely törvény megszegését. Értelmezése szerint az igazságosság, akárcsak az ésszerűség, erkölcsi értelemben a jóakaratnál alacsonyabb rendű besorolására tarthat csak számot. Helyes, ha az embereket megdicsérjük jó cselekedeteikért, de tudnunk kell, hogy az igazságosság szabályainak puszta tudomásulvétele nem jogosít külön dicséretre: ez olyasmi, amit természetesnek kell tekintenünk.

Mindazonáltal: az igazságosság társadalmilag messze fontosabb, mint a jó szándék. Smith szerint virágozni fog az a társadalom, amelyben az emberek segítik egymást anélkül, hogy viszonzásképpen szeretetre vagy hálára számítanának. De a társadalom mindenfajta kölcsönös szeretet nélkül is működőképes marad, feltéve, ha érvényt tud szerezni a törvényeknek, és lehetővé teszi „a javak önérdek által vezérelt vagy kereskedelmi célú szabad cseréjét”. Az igazságosság, állította, a legfontosabb oszlop, amely fenntartja az emberi társadalom építményét; a jóakarat kevésbé számottevő – díszítmény, amely inkább ékesíti a struktúrát, semminthogy része lenne az alapozásnak.

Most már világos az összefüggés Smith etikai és gazdasági elmélete között. Smith a jó szándékot a legmagasabb rendű erénynek tartotta, de jó érzékkel felismerte, hogy nem lehet róla törvényt hozni. Az államok kikényszeríthetik az adóbevételek drasztikus növelését, és a megnövekedett bevételt elkölthetik az otthoni vagy külhoni szegények támogatására. De ez nem jótékonyság, hiszen az összegek nem önkéntes adományok: a nagylelkűség és önzetlenség csak személyes elhatározás lehet, politikusok nem hozhatnak ilyen döntést a szegényebb rétegek javára.

Noha a kormányok keveset tehetnek azért, hogy előmozdítsák a valódi jó szándékot, igen sokat tehetnek annak érdekében, hogy előmozdítsák az erényes viselkedést. Az a parancs, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, egy keresztény számára azt írja elő, hogy próbáljon meg úgy érezni mások iránt, ahogyan természetadta módon önmaga iránt érez. Smith ezt a maximát jó szándékúnak, de veszélyesen naivnak tartotta. Sokkal gyakorlatiasabb alternatívát javasolt: próbáljuk meg inkább önmagunk iránt érezni azt, amit különben természetadta módon mások iránt érzünk: más szóval, ne szeressük magunkat se jobban, mint felebarátainkat.

Úgy tetszik, a két tantétel hasonló. Ám a politikai cselekvés szempontjából nagyon különböző konzekvenciái vannak. Az első, azzal, hogy felébreszti a mások megsegítése iránti vágyat, a külső beavatkozás mértékének növelését feltételezi, a második a különleges előnyök megszüntetésének kedvez azáltal, hogy csökkenti önmagunkra irányuló törődésünket. A második elv a „pártatlan szemlélő” elvének megerősítése: arra kér bennünket, hogy ne „olyan megvilágításban tekintsünk önmagunkra, amelyet saját önző szenvedélyeink vezérelnek, hanem olyanban, amelyben a világ bármely más polgára látna minket.”

Szeretni önmagunkat, de csupán annyira, amennyire felebarátainkat szeretjük: az állam „laissez faire”-megközelítésének lényege. Ha például szakszervezeti tag vagyok, vajon pártfogolhatom-e a munkahelyemre belépők számát korlátozó intézkedéseket? Nem, mert egy „pártatlan szemlélő” helytelenítené: ugyanúgy tekintetbe venné az új jelentkezők érdekeit, mint a már dolgozó munkásokét. Ha exportőr vagyok, fogok-e állami szubvenciókért folyamodni annak érdekében, hogy külföldi érdekeltségeket nyerjek? Nem, mert ennek költségeit elkerülhetetlenül a gazdaság valamely másik szektorának kell kitermelnie, és így előnyben részesíteném önmagamat másokkal szemben. És ugyanez a helyzet az import szabályozásával is.

Smith etikai nézetei egyenes úton vezettek a szabad piac pártolásához. Felismerte, hogy ha az állam támogatni kívánja a polgárok egy csoportjának érdekeit, a beavatkozás költségeit más csoportoknak kell megfizetnie. A „szeresd felebarátodat mint tenmagadat” elve alapján minden támogatást igazságossá lehetne tenni azzal, ha kiegyensúlyozó támogatásokat biztosítunk más csoportoknak is. De ez áttekinthetetlen labirintushoz és krónikus eredménytelenséghez vezetne. Az egyetlen elv, amelyet egy „pártatlan szemlélő” támogathat, csak az lehet, amit Smith „a természetadta szabadság nyilvánvaló és egyszerű rendszerének” nevez: olyan rendszer tehát, amelyben semmilyen csoport vagy egyén nem élvez semmiféle különleges előnyt.

Az ellensúlyok és korlátozások rendszere, amit Smith oly elánnal felvázolt, összhangban van azzal, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonított a bölcs előrelátás, az ésszerűség erényének, vagyis annak, hogy legjobb tudásunk szerint igyekszünk anyagi jólétünket előmozdítani. Amennyiben az embernek kötelessége, hogy törődjön önmagával, bizonyos, hogy jogában áll ott dolgozni, ahol akar, szabadon tárgyalni munkaadókkal szerződésekről, azt a médiát támogathatja, amelyiket kedveli, oda és abba fektetheti be a tőkéjét, ahol, és ami a legnagyobb várható hasznot ígéri.

Hogyan tudná a „pártatlan szemlélő” – vagy akár Isten maga – fenntartani a gazdasági tevékenység mesterséges korlátozásait, amelyek lehetetlenné teszik az egyéni ésszerűség gyakorlását? A valóban etikus állam elsődleges funkciója nem a lehetséges gazdasági választások korlátozása, hanem a vagyon és a szerződések épségét védő törvények betartatása. Azon törvényeké, amelyek az ésszerű és eredményes egyéni választások előfeltételei.

De mi legyen a piacgazdaság által előidézett roppant vagyoni különbségekkel? Smith aligha rokonszenvezett volna a kötelező újraelosztás iránti törekvésekkel. Azt remélte volna, hogy a gazdag egyének önszántukból támogatnak majd emberbaráti programokat. De mindenképpen figyelmeztetne: dőreség a jólétet azonosítani a boldogsággal. Természeténél fogva amúgy is kissé aszkétikus lévén, „mint megvetendőt és értéktelent”, elutasította a gazdagság kínálta gyönyöröket. Úgy vélte, hogy az az ár, amit gürcöléssel, idegeskedéssel, a szabadidő elpocsékolódásával kell megfizetni vagyongyűjtés közben, gyakorta több, mint amennyit a várható eredmény megér. Senki sem alszik jobban egy palotában, mint egy házikóban – intette az olvasót.                                               

Ilyenformán Smith minden kulcsot a kezünkbe ad, amelyek alapján a piacgazdaságot erkölcsi értelemben is rehabilitálhatjuk. Nem kell hát irigykednünk a gazdagokra, hiszen az anyagi javak végső soron nem a legfontosabb dolgok az életben. Ápolnunk kell a jó szándékot, e magasztos erényt, de meg kell érteni, hogy gyakorlása csak egyének számára lehetséges. Emlékeznünk kell, hogy nem ez az egyetlen erény: ugyancsak erkölcsi kötelességünk, hogy saját anyagi érdekeinkkel törődjünk, nehogy mások számára váljunk terhessé. Ez az ésszerűség pedig leginkább a szabadverseny körülményei közt érvényesülhet.

Csupán annyira szeretni önmagunkat, mint másokat (inkább így, mint megfordítva), erkölcsileg arra kötelez bennünket, hogy utasítsuk el az állam beavatkozását vagy korlátozását még akkor is, ha azok bennünket hoznak más állampolgárnál vagy csoportnál kedvezőbb helyzetbe. Ha pedig valamennyien tisztelnénk a „pártatlan szemlélő” álláspontját, a „laissez faire”-elv az egész társadalom számára kötelezővé válnék.

Eszerint a korlátozott állam nem csupán gazdaságilag hatékony, hanem morálisan is kívánatos. És a piacgazdaság és az erkölcsök közötti állítólagos konfliktus máris üres spekulációnak bizonyul.

(A Financial Times cikkét Abody Rita fordította)

• Gazdaság és társadalom