Minden kelet-európai vita (kelet-kelet-európai, nyugat-kelet-európai és délkelet-európai), amelyben politikai morális kérdések kerülnek elő, mintegy varázsütésre az „értelmiségről” szóló vitává satnyul, mintha a politika racionális vitatása „értelmiségi szakkérdés” lenne, mintha az erkölcs az értelmiségi „herék” osztálykiváltsága volna, szemben a plebejus „dolgozók” józan pragmatizmusával. Ez a beállítás érdekes fénytörést kap annak a ténynek a tükrében (hogy úgy fejezzem ki magam, mint egy magyar „politológus”), hogy a politiko-morális szenvedéllyel leginkább megvert angolszász országokban ismeretlen az „értelmiség” fogalma: (legföljebb a külföldi avant garde különceire, a Deux Magots poliglott törzsvendégeire alkalmazzák).
De vegyük csak komolyan egy futó pillanatra ezt az értelmetlenséget.
A szokásos pszeudoposztplatonista előföltevés szerint az „értelmiségi” az igazságra törekszik, a „politikus” pedig győzelemre. Ámde a demokratikus politikában a siker ismérve a támogatottság; a támogatottság a közvélemény rokonszenvétől függ; a közvélemény pedig olykor közömbös az igazság tekintetében – ha érdekei úgy kívánják, vígan tiszteleg a hamisságnak, vö. világtörténelem. Ha ez az utolsó szó ebben az úgynevezett dilemmában, akkor az „értelmiségi” helyzete mindenütt egyszerűbb, mint a modern demokráciában: a „fékek és ellensúlyok” nélkül uralkodó filozófus-király és filozófus tanácsadói nyugodtan hódolhatnak az igazságnak, hiszen – legalábbis a szó demokratikus értelmében – nincs szükségük támogatottságra. Ezt a képzetet megerősíti a totalitárius diktatúráknak az a benyomása, hogy a barlangmélyi babonák és mítoszok által befolyásolt „tömegek” ún. spontaneitásával és ösztönösségével szemben a tudományt (a történettudományt, a közgazdaság-tudományt, a fajtudományt) képviselik: a tudományos igazság pedig nem függ a kérdéses tétel elismertségétől, megállapítása módszertani és logikai kérdés, és más efféle.
Mivel a tudományok módszertanát és logikáját évszázadok óta (de Dilthey, Husserl és Max Weber óta különös hévvel) vitatják, a modern szövegelés – megoldás híján – egyenrangú típusokat állít föl, amelyek „belsejében”, a típus saját szabályainak megfelelően különleges „erkölcsiségek” érvényesülnek, amelyek egyenrangúak (állítólag), közöttük nem nagyon van átjárás, tételeik és parancsolataik (állítólag) összemérhetetlenek. Ezért (gondolták többen a századfordulón, s emiatt sokan ma is) az igazi „egzisztenciális döntés” nem maguk az erkölcsi állásfoglalások között esik meg: az igazi „választásra” (állítólag) akkor kerül sor, amikor az emberek a szellemi típusok (tudós, tisztviselő, hős, szent, csábító) között választanak. A teória süllyedése és folklorizálása során a dolog egyszerre pszichológiaivá és sorsszerűvé vált: a típusokba sorolódást ugyanis (állítólag) a lelkialkat szabná meg, ezért tehát mintegy eleve eldöntött volna, ki milyen erkölcsiséget követ.
Az is szabad préda ezek után, hogy ki mit gondol a típusok egymáshoz viszonyított értékéről: az immár bölcseletileg is szabaddá tett reflektálatlan közízlés háborítatlanul vélheti úgy, hogy az igazságra „fölesküdött” értelmiség csak amolyan nyafogó vagy érzelmes filantróp („vérző szívű liberális, ahogy az Egyesült Államokban mondják), vagy a következményekkel nem törődő doktriner stb. stb. stb. A politika hivatás – mondja a híres tétel –, amelynek szabályai talán nem fölsőbbrendűek, de sajátságosak erkölcsileg.
Tehát ki-ki kedvtelése szerint lenézheti a politikusokat és/vagy az értelmiségieket: az erkölcsi vita helyét átveszi a versengés a médiasikerért, ahol az „értelmiségi”, illetve a „politikus” pózában feszengő hasonszőrűek hízelegnek a nagyérdeműnek.
Az egész dolog megbukik azon, hogy a modern liberális-demokratikus politika nem hivatás. Sőt, az eredeti Max Weber-i értelemben (a nevezetes előadás ellenére) semmilyen politika sem az.
Először is a modern demokrácia egalitarizmusa következtében a politikusi foglalkozásnak nincs többé semminő rendi vonatkozása. Hajdan az uralkodók a bárók közül kerültek ki, a hivatalnokok a klerikusok közül, a bírók a noblesse de robe patrícius polgárai közül. Erről ma szó sincs. Ám a brit miniszterelnöknek nincs érettségije, a volt amerikai alelnök nincs tisztában a „potato” helyesírásával, Washington DC lakossága pedig polgármesterré választja a kábítószerezés (stb.) miatt frissen börtönviselt, előbbi kormányzása alatt példátlan pénzügyi katasztrófát okozott etnicista (fekete nacionalista) favoritját. Bárki lehet bármi.
De ez persze csak tapasztalati társadalomismeret, nem érv.
Másodszor: a közjó előmozdítása végett folytatott gyakorlati tevékenység egy tekintetben nem különbözik a filozófiától – egyikben sincs akadálya annak, hogy a közjó mibenlétét racionálisan megvitassák. Az irracionális ún. „értékválasztás”-vita ehelyett csupán bekötözött szemű gladiátorok párviadalát tenné lehetővé. Ha valaki világtalanul a politikát „választja” (Max Weber, a fiatal Lukács, Sorel, Mussolini), akkor persze ez hivatás („kaszt” stb.). Ám a politika gyakorlati és racionális. Épp evvel szokták jellemezni az etikát.
A politikus „típusa”, a politikus „hivatása” nem sajátságos. Hatalommal rendelkezni mások fölött – ez nemcsak a politikusra jellemző. A szülői vagy elöljárói hatalommal visszaélni vagy csak élni: ezek nem kisebb felelősséggel járó és potenciálisan megrontó pozíciók, mint a politikuséi.
A liberális demokráciában ráadásul a politikus hatalmi helyzetét a megbízásos jogviszony analógiájára képzeljük el, másrészt pedig a szabadelvű hatalmi piramis csúcsán álló parlament laikus gyülekezet, amely az állampolgárok képében jár el, képét viseli. A képviselet nem rangkülönbség, a politikusi foglalkozás időleges, az államférfiak sem a hivatalnoki, sem a katonai kaszthoz nem tartoznak, képviselő, miniszter stb. bárki lehet – így értelmiségi is, akinek politikussá válása így nem különbözik egy munkásétól.
A közjó meghatározása és realizálása végett folytatott racionális vitának és gyakorlati cselekvésnek így hát nincsenek privilegizált szereplői (az egyéni hajlamok és képességek természetes különbözőségét leszámítva). A politikusnak, mint a nép vezetőjének a könnyen átlátható különleges felelőssége nem okoz sajátos értelmiségi dilemmákat. Az, hogy valaki az időlegesen ráruházott hatalom folytán mások helyett is hoz sokunkat érintő döntéseket, csak fokozatilag, nem lényegileg különbözik köznapibb élethelyzetektől.
Semmi okunk föltételezni, hogy ennek a felelősségnek az átélése az „értelmiség” úgymond szakmai kiváltsága – semmi nem utal arra, hogy az erkölcsi eszmélet a képzettségtől függ, hiszen az igazság iránti metafizikai elkötelezettség sem függ tőle.
A politikában fölmerülő erkölcsi dilemmák különleges természete (akár az orvoslásban vagy a pedagógiában fölmerülőké) nem teremt olyan sajátságos embertípust, amelynek a problémái nem kommunikálhatók. A klasszikus köztársaságban a politikai közösség (az „eklézsia”) minden tagja virtuálisan államférfi.
A politikus csak akkor tesz szert különleges természetre, erkölcsi problémái csak akkor válnak kommunikálhatatlanná, ha zsarnok. (Erről szól – kissé naivan – Camus Caligulája.) Ez azonban nem a politikának, hanem a politika tiszta adminisztrációvá válásának (tehát eltorzulásának) a következménye. A kommunista zsarnokságot gyakorló politikusok éppen azért tömörülhettek rendies tisztviselői kasztba, amelynek árulkodóan jellegzetes neve volt a nómenklatúra, mert a politika és a végrehajtó hivatalnokság különbségét eltörölte a politikai szabadság hiánya.
Persze éppen ez a kommunista korszakra visszasandító zavarosság veti föl „az értelmiség és a hatalom” nevű álproblémát.
Ámde – harmadszor – a legfontosabb ok, amely miatt ez a kérdés álkérdés, az a hatalom képzetének helytelen megközelítése.
Ugyanis a hatalom – így nyersen – nem sajátlagosan politikai. Hatalom sokféle van, és ez a homályos általánosság nyilvánvalóan módot ad a szokásos félreértésekre. Hiszen – a zsarnokság kivételével – a politikai hatalom igazi formája a legitim autoritás (tekintély), amely nem nyers, szabályozatlan hatalom, mint egy anyáé gyermekei fölött, a városka egyetlen foltozóvargájáé ügyfelei között, az erős egyéniségé átlagemberekből összeválogatott környezete fölött.
Hatalom és autoritás különbözik egymástól. A magyar kormánynak például nincs hozzá hatalma, hogy szembeszegüljön a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ajánlásaival, az Európai Unió békevágyával, az Egyesült Államok emberi jogi ideológiájával – de a szuverenitást gyakorló parlamentnek s a belőle keletkezett kormánynak van rá autoritása, hogy mindezen változtasson, amennyiben helyesnek látja: megjöhet az ereje, hogy szuverenitása teljes területén érvényesítse tekintélyét. A hatalom függ az erőviszonyoktól, az autoritás nem.
Szabad társadalmakban a kormányzat hatalmát szabályok korlátozzák; ezek a korlátozások azonban részei az autoritásnak: a politikai autoritás abban is megnyilatkozik, amit a kormányzat nem tehet meg.
Az állam autoritását akkor is elismerjük, ha a kormányzat gyönge, és csak körülhatárolt területen működik, a szabályozatlan zsarnoki hatalomnak nincs szüksége beleegyezésünkre – és természetén az se változtat, ha megszerzi.
A „hatalom nélküli értelmiség” és a „hatalommal” bíró politikus morális megkülönböztetése indokolatlan. A zsarnoki hatalommal való együttműködés minden társadalmi típushoz tartozó ember számára dehonesztáló; a legitim autoritás azonban eleve erkölcsi beleegyezésünket bírja, ezért gyakorlása miatt megróni valakit – ahogy Kelet-Európában szokásos – értelmetlen és indokolatlan.
A lényegi különbség az önkényes zsarnoki hatalom és a szabályozott legitim autoritás között van, nem a „hatalmas” és „hatalom nélküli” fantomok között. A legitim autoritás helyes gyakorlásának vannak kritériumai, amelyek racionálisak – a racionalitás azonban az ember (jelen esetben a szabad, racionális-diszkurzív nyilvánossággal bíró politikai közösség) tulajdonsága, nem az „értelmiségé”. Ha a racionalitás egy kaszt tulajdonsága lenne, akkor megszűnnék az emberiség fogalma.
A visszaélés lehetőségéből kiindulni – habár jellegzetesen modern retorikai harcmodor – nem megengedhető. Akkor volna értelme, ha csakis a politikai hatalommal lehetne visszaélni, egyébbel nem. Mivel ez nyilvánvalóan nem igaz – és várom azok jelentkezését, akik az erotikus csáberővel való visszaélés esetével még nem találkoztak, és már elmúltak 15 évesek –, ezért a politika meggyanúsítása, az elkötelezettség lepiszkolása a probléma, nem maga a politika.
A szabad társadalmakban a politika annak a közege, ami racionálisan közös. Ezért az értelmiség külön politikai funkciója – pláne mint olyan, ami erkölcsileg fölsőbbrendű – abszurdum.
Ha az „értelmiség” az igazságra törekednék, és a demokratikus politika csupán az elvtelen kompromisszum mintájára alakított konszenzusra: akkor volna a platonizmusnak szociális fordítása. De a politikára panaszkodó „értelmiség” legjellemzőbb vonása a relativizmus/cinizmus/szkepszis, a legitim autoritás és a politikai (közös) racionalitás elvetése. Ezen a „talajon” csak zsarnokság jöhet létre: hősi-szubjektív önkény.
A „hatalom” és felelősség nélküli „értelmiség” szembeállítása „a politikával” csak akkor volna értelmes, ha az autoritás nem lenne racionális, és a modern értelmiség nem volna szkeptikus. De egyik állítás sem igaz. Nem vagyunk metafizikai kasztok tagjai, hanem honpolgárok: érveink potenciális súlya azonos.
Utóirat 1. A Beszélő április 13-i számában megjelent, „A párt” című esszém 2. sz. utóiratából kimaradt egy sor, épp az, amely közli, hogy minek a használatát javasolja meghosszabbítani a liberális belügyminiszter és a szocialista igazságügy-miniszter: a személyi számét, amelynek azonnali eltörlését javasoltuk még 1988-ban, a Jurta Színházban…
Utóirat 2. A Btk. novellája előirányozná a tárgyalás nélküli bírói ítélet, ítélkezés bevezetését. Noha a jogállamiságot alkalmasint legalább annyira veszélyezteti az, ha az ügyek nem is kerülnek bíróság elé, és az is igaz, hogy a törvénymódosítási javaslat szerint a tárgyalási utat nagyon könnyű kikövetelni – mégis, velünk szemben kénytelen vagyok egyetérteni dr. Balsai István képviselővel (MDF), volt igazságügy-miniszterrel, aki aggályosnak tartja ennek a jogi technikának a kiterjesztését a büntetőjogra. De az ő megfontolandó érvein túl: nem biztos, hogy a tervezett lépés növeli a törvényszék tekintélyét. Túlságosan nagy a lélektani analógia a közigazgatási-hivatali döntéssel; leértékelődhet a pártatlanság eszméje. Figyelemre méltó, hogy egy ilyen horderejű döntésről nincs nyilvános vita a parlamenten kívül. Előfordulhat az a megdöbbentő eset, hogy Hack Péter dr. bizottsági elnöknek (SZDSZ) nincs igaza?
Utóirat 3. Nem számítottam rá, hogy „Az SZDSZ becsülete” (Beszélő, március 23.), illetve hasonló tárgyú nyilatkozataim (Mozgó Világ, Népszava, Magyar Nemzet) ujjongást váltanak ki az SZDSZ vezérkarában, de dr. Pető Iván országgyűlési képviselőnek, az SZDSZ elnökének durván személyeskedő, alpári interjúi (4x4, április 6., 168 óra, április 11.) megdöbbentettek. Ilyen kifejezéseket használ: „diliflepni”, „sületlenség”, „hajánál fogva előráncigált marhaság” (van a marhaságnak haja?) és a többi; ráadásul beleegyezésem nélkül és hamisan idézi egy telefonbeszélgetésünket. Kedves Iván! Miért nem rögtön „Biberach”? Vagy „törpe Lucifer”? Vagy „mikiegér”? Vagy „pszichiátriai ellenzék”? Vajon csak a Harvard Egyetem környezete tesz irreálisan érzékennyé a tősgyökeres honi bunkóságra? Lehet, hogy ez csak afféle transzszilván kozmopolitizmus tőlem. Itt a Quincy Streeten (Cambridge, Massachusetts) sétálva egészen kellemes magyar liberálisnak lenni. De pár nap múlva jövök haza.
- Esszé [8]