Raanana ipari övezete felé tartottam az autómon, mikor valósággal felrobbant az egyik hátsó kerék. Beevickéltem vele a buszmegállóba, és tanácstalanul ültem a tüzes vasdobozban. Éppen a lyukas pótkereket akartam ugyanis megjavíttatni, és most nem volt tovább. Nem voltam nagyon kétségbeesve, ám ennek semmi tárgyi alapja nem volt. Egyszerűen csak leszoktam róla. Itt mindenféle arccal találkozhatsz, szoktam magyarázni magyar vendégeimnek, csak határozatlan arcot nem látsz. Valahogy minden megoldódik végül, ennek megfelelően határozottan megtöröltem verejtékező homlokomat, és a visszapillantó tükörbe néztem. Egy hihetetlenül ócska, óriási Volvo állt meg mögöttem, valaki intett belőle. Kiszálltam, hátramentem. A kocsiban – akkor még nem tudtam – ott ült Osztap Bender, a nagy kombinátor, barnára sült, hatalmas termetű, tagbaszakadt férfi, középkorúnál talán kicsit idősebb. Nem nézett rám, gyufaszálat rágcsálva a kocsimat figyelte. Miért nem teszed fel a pótkereket? – kérdezte. Nincs – válaszoltam kristálytiszta héberséggel. Eleven szemei felragyogtak. Te adsz nekem ötven sékelt – mondta –, leszerelem neked, elintézzük, visszahozlak, és felszerelem. Borzasztóan nem tudok alkudozni, ráadásul semmilyen választási lehetőségem nem volt. Sok – mondtam ismét tökéletes héberséggel, amire ő csupán annyit válaszolt, hogy nem sok, és már szerelte is le a kereket. Útközben megtudtam tőle, hogy líbiai, bemutatkozás helyett pedig magára mutatott: „ani number one baarec”, azaz ő a number one Izrael Földjén. A rám zúdított szóáradatot hol értettem, hol nem. Ahol nem, ott az volt a benyomásom, hogy versben beszél, kihallottam a rímeket. A prózai részekből kivettem, hogy egy lenyűgözően rokonszenves bolonddal hozott össze a sors. Megnyugtatott, hogy semmiféle képzettsége nincs, az iskolát sem fejezte be. Te mit csinálsz? – kérdezte tőlem. Még nem tudom, hogy mondják héberül, hogy „izé”, ezért egyenesen a tárgyra tértem. Filozófiával foglalkozom. Három évvel ezelőtt a haszidokkal folytatott beszélgetések itt szakadtak félbe, mert nem értették, mit mondtam, de nem is érdekelte őket. Újdonsült líbiai barátom azonban vállamra tette hatalmas kezét, és kifejezetten vigasztaló hangon megérdeklődte, hogy mi az. Titokban máig büszke vagyok, hogy három héber mondatban összefoglaltam neki azt, amivel Majmonidész egy életen át vesződött. A politika is beletartozik? – döbbentett meg kérdésével, amiből kiderült, hogy megértett. Mert akkor kollégák vagyunk, mondta, és folytatta roppant ívű monológját. A verses részekre most már nem is ügyeltem, de a prózából kihallottam, hogy a kormányt szidja. A szó otthoni értelmében nem politizált, Rabin és Peresz neve bibliai-apokaliptikus képek közé ékelődött a száján. Árulók? – kérdeztem. Nem, ostobák – válaszolta, nem értik a lényeget. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, hirtelen egész terjedelmében felém fordult: Tudod, mi az a Második Szentély? Tudom, mondtam. Az lesz itt – fakadt ki szenvedélyesen –, a Szentély pusztulása, tűz és vér önti el Izrael Földjét. Újból szétszóródunk.
A béke kérdése nem, de a béke tényleges folyamata döbbenetesen megosztotta az izraeli társadalmat. Bármilyen újságcikket olvasok, vagy bárkivel beszélgetek, mintha lényegében mindenkinek igaza volna, holott homlokegyenest ellenkező a véleményük. Azoknak, akik azt vetik Rabin szemére, hogy Arafat személyében végül is egy véreskezű haramiával egyezkedik, Rabin azt veti ellene, hogy „csak ellenséggel lehet békét kötni”. Ez természetesen igaz, és csodálom azt a lelkierőt, amellyel a béke kedvéért kezet szorított valakivel, akinek a kezéhez ártatlan emberek vére tapad, beleértve ki tudja hány kisgyerekét. Csak persze közben nyomasztja az embert az az emlék, hogy természetesen Chamberlain is „az ellenséggel kötött békét”. A baloldal szerint Arafatot és csoportját kell erősíteni – politikailag és gazdaságilag egyaránt – azokkal a palesztin csoportokkal szemben, melyek mindennemű megegyezést elutasítanak Izraellel. A jobboldal ezzel szemben azt állítja, hogy egy végső soron egységes ellenséggel állunk szemben, amelynek Arafat az egyik stratégiája, a Hamasz meg az Iszlám Dzsihad a másik. Az izraeli felderítés szerint valóban nagyarányú fluktuáció van e csoportosulások közt, és terroristák követtek el már merényletet olyan fegyverrel, amely a hivatalos palesztin rendőrségnél volt nyilvántartva. Gyötrő és feloldhatatlan ellentmondások jöttek létre, melyek nyilvánvalóan meglepetésszerűen érték a béketárgyalást irányító pártokat. Ilyen például a kamikázeterror: szakértők szerint ha az öngyilkos merénylő már elindult célja felé, gyakorlatilag megállíthatatlan. Az egyetlen védekezési lehetőség az előzetes felderítés és elhárítás, ehhez azonban nélkülözhetetlen a besúgóhálózat és a rendőri jelenlét. Ahonnan csak kivonulunk – így a jobboldal –, azon nyomban terroristafészekké válik. Az öngyilkos támadók a palesztin autonómia területéről indulnak el, tehát Arafat az, aki nem állítja meg őket, nem fegyverzi le, nem akadályozza meg kiképzésüket és a robbanóanyaghoz való hozzájutásukat. Ezenfelül közismert tény, hogy a terrorszervezetek és Arafat az autonómia létrejöttekor versenyben irtották az Izraellel kollaboráló arabokat, magyarul a besúgókat. A kneszetképviselő és tartalékos tábornok Saron szerint már ekkor vissza kellett volna küldeni az izraeli csapatokat Gázába és Jerikóba, hiszen mindez a békeszerződés nyílt megsértése volt. Saronról még csak beszélni sem érdemes, mondja a baloldali értelmiségi, miféle ember az, aki provokatív módon éppen Jeruzsálem óvárosának arab negyedében vesz házat, amelyet aztán évi több millióért kell őriztetni. A jobboldali sajtó újra meg újra statisztikákat közöl: hány izraelit gyilkoltak meg a palesztinokkal történt oslói és kairói megegyezés óta. A számok valóban félelmetes növekedést mutatnak a korábbi időszakhoz képest. E több mint 140 halotthoz ráadásul nincsenek hozzászámolva a dél-libanoni úgynevezett „biztonsági övezetben” hetente eleső kiskatonák. 47 esztendővel Izrael államának kikiáltása után ismét terítéken van létének összes alapkérdése, méghozzá fékezhetetlen szenvedélyességgel.
A nyugati világ felől nézve Izrael létrejöttének az „engedélyezése” mindenekelőtt morális indíttatású volt, egyfajta erkölcsi kártalanítás. Izrael felől nézve azonban, ezen túlmenően, egy történelmi jog elismerése és egy több évezredes vallási honvágy beteljesülése is. Az arabok számára Izrael archetipikusan kapcsolódik a keresztes hadjáratok idején átmenetileg létrejött keresztény királyságok képéhez, s így teljes elpusztításához is rendelkeznek archetípussal. Valószínű, hogy azon a széles skálán, amelynek egyik végén a fundamentalista iszlám terror helyezkedik el a maga hatalmas támogató hátországaival, az innenső vég, vagyis a mérsékelt arab erők, elsősorban türelmükkel különböznek, azaz hagyják, hogy az idő – no meg a mások által kifejtett terror – az „iszlám térség” végül létrejövő homogenitásán dolgozzék. A zsidó nép kétezer éves „különleges” története után Izrael államának „különleges” története következett. Tekintve, hogy a nyugati világ Izraelhez való viszonya eredetileg alapvetően morális természetű volt – és sok tekintetben az is maradt –, magán viseli ennek a morálnak minden kétértelműségét. Mint modern politikai morál, a történelmi jog fogalmával tulajdonképpen nem tud mit kezdeni, szívesebben hajlana az etnikai jog felé, ám Izrael etnikai földrajza idegesítően új keletű (akárcsak maga az állam): egy néhány tízezres új lakótelep felépítése már cseppfolyóssá teszi az etnikai képletet, nem szólva arról, hogy az etnikai igazságosság elvét végképp nem egy bevándorló országra találták ki. Mint keresztény eredetű morál éppen a zsidók Izrael Földjére vonatkozó történelmi joga okoz neki problémát: egy dolog elismerni, hogy zsidók élhetnek Palesztinában, mondjuk a tengerparton vagy a Negevben (valahol csak kell élniük!), és egy másik dolog elfogadni a zsidók jogát Jeruzsálemre. Ezen a ponton tudathasadás lép fel: a nyugati képzetkörben Jeruzsálem nem egy reális város, hanem egy szellemi vonatkoztatási pont, amely a történelmi valósággal egyedül a turisztikailag is felkereshető szent helyeken át érintkezik. Nem áll viszonyban egy valóságos néppel, és egyébként is, akivel morális okokból gyakoroltak kegyet, az ne hangoztasson jogokat. A politikai természetű történelemszemlélet és a morális természetű Izrael-szemlélet tisztátalan vegyülése szül azután olyan képtelen megállapításokat, mint amilyen pl. az, hogy „a földjeikről elűzött palesztinok a legújabb kor zsidói”. Mintha a szétszórtságba került zsidóság sok százmilliót számláló, önálló államokban élő, vele egy nyelvet beszélő, egykultúrájú és egyvallású társadalmak közé szóródott volna.
Az „ellenséggel kötött béke” legsúlyosabb kérdése egyszerűen az a kérdés, hogy ki miért akar békét kötni. Egyiptom annak idején területeinek visszaszerzéséért és az amerikai gazdasági támogatásért kötött békét, ami nélkül vezető arab országgá válása kilátástalan volna. Nem azért aggódott, hogy Izrael egy szép napon elfoglalja Kairót. Jordánia elsősorban az amerikai támogatás végett kötött békét, s az Izraellel való gazdasági együttműködéstől reméli az ország felemelkedését. Nem azért aggódott, hogy Izrael átkel a Jordánon, és elfoglalja. Arafat azért kötött megállapodásokat Izraellel, mert rendkívül meggyengült a rivális terrorszervezetekkel szemben, kimúlt mögüle a szovjet támogatás, a gazdag arab országokat megrémítette jó viszonya Irakkal. Amerikai és egyéb – nem utolsósorban izraeli – támogatással létre fog tudni hozni valamilyen palesztin államalakulatot, és aztán majd meglátjuk. Az összes résztvevő közül egyedül Izrael köt békét azért, hogy végre – szó szerint – békén hagyják. De békén hagynának-e egy gyenge Izraelt?
Az 1996-os választások eredményét annak a szavazótömegnek a nagysága fogja meghatározni, amelyik ma így gondolkodik: ha a béke a fenyegetettség és a terror csökkenését eredményezi, kössünk békét – csaknem bármi áron. De ha nem eredményezi, akkor vissza kell térni ahhoz az állapothoz, amelyben Izrael a külső támadókat leverte, Tel-Aviv utcáin pedig nem kellett az iskolásgyerekek életéért aggódni, mert a palesztinokat a megszálló hadsereg ellenőrizte.
A békefolyamat hiányzó láncszeme Szíria. Eddigi magatartása alapján a képlet egyértelműnek tűnik: Szíria nem akar békét. Vissza akarja kapni a Golánt, benn akar maradni Libanonban, és amerikai gazdasági támogatást vár. Tulajdonképpeni béketárgyalásokra még nem is került sor, Szíria ugyanis a békekötés előfeltételének tekinti a Golán visszaadását. Az ily módon feljavított stratégiai pozícióhoz még szimmetrikus hadseregcsökkentésre is igényt tart, miközben hadereje minden számszerűsíthető vonásában jóval felülmúlja az izraelit. Az egész probléma mögött pedig még ott tornyosul a tömegpusztító fegyverek gyártására törekvő Irak és Irán. Mindkettő megsemmisítendő, sátáni ellenségének vallja Amerikát és Izraelt. Érthető, ha Amerika aggodalmait már csak Izraelé múlja felül. Egy velük kötendő béke még fogalmilag is értelmezhetetlen, hiszen Izraelnek semmiféle követelése nincs velük szemben, míg ők a nemlétét követelik. Irán nem a palesztinok jogait kéri számon, hanem „az Izrael nevű rákos daganat eltávolítását” követeli a világból.
Megkerestem haifai barátomat, az egyetlent, akinek maradéktalanul adok a szavára. Nézd, mondja, a kormány számos lépésével nem értek egyet, de alapvetően támogatom, mert szerintem sincs a békére törekvésen kívül egyéb lehetőség. Ez eddig a legjobb kormány, politikai alternatívája nincs. A békefolyamatban részt vevő valamennyi országnak és a békefolyamat külső támogatóinak tudniuk kell, hogy Izrael minden jelentős területi engedménye a béke kedvéért egyenes arányban növeli annak az esélyét, hogy a következő közel-keleti háború atomháború lesz. Izrael 1967 előtti határai – a mai ellenséggel szemben – konvencionális fegyverekkel nem védhetőek. Lehet, hogy ez nem éppen egy Damaszkuszra ledobott atombomba lesz, de ha a Golán szír kézen van, nem látom világosan, hogy lehet megállítani 2000 szír tankot a Genezáreti-tó strandjai körül. Arra a kérdésemre, sikerül-e békét kötni Szíriával, csak ennyit mondott: teljesen mindegy. Szíriával tíz éven belül háború lesz; akár kötött velünk békét, akár nem. A tárgyalások azért nem haladnak előre, mert nem egymással tárgyalunk – mondja. Hogy Szíria mit akar az amerikaiaktól, azt nem tudom. Izraelnek olyan árat kell kérnie a Golánért, ami felér a Golánnal. Talán katonai szövetség Amerikával, talán valami olyan hipermodern fegyverzet, ami senki másnak nincs. – Ciszjordániából nagyrészt ki kell vonulnunk, kisebb területigazításokkal persze, nem maradhatnak településeink náluk, mert előbb-utóbb lemészárolnák őket. És engednünk kell a palesztin állam megalakítását, még akkor is, ha holnap az iszlám fundamentalisták nyerik a választásokat. De előbb egy államszerződést kell kötnünk, amelynek értelmében a területükön marad – mondjuk – két izraeli hadosztály. Egészen hosszú távon nem is ezek a problémák, hanem az Izraelen belüli arabok, az izraeli állampolgárságú palesztinok. Ezen a ponton minden kiszámíthatatlan, ha a határainkon túl egy palesztin állam terül el, amely nem adta fel – és miért adná? – a teljes Palesztinára támasztott igényét, ráadásul kialakulóban van egy izraeli iszlám fundamentalizmus is. Persze, mindez csak a magam véleménye – teszi hozzá, kisebbségben vagyok, és elsöprő kisebbségben vagyok azzal a véleményemmel, hogy Kelet-Jeruzsálemet oda kellene nekik adni, és a várost valahogy újra meg kellene osztani. Jeruzsálemben sosem lesz béke.
A pészach utáni héten, április utolsó napjaiban egész Izrael gyászolt: jom ha-Soá, megemlékezés a Holocaustról. A televízióban izraeli diákcsoportok járják végig a haláltáborokat, gyertyák ezreit téve a sínekre, a gázkamrákba, a krematóriumokba. Szirénaszó: percekre megáll az élet, az utakon az autóik mellett állnak az emberek néma vigyázzban. Interjú az askenázi főrabbival, miért nem hajlandó fogadni és kezet szorítani Lustiger-vel, Párizs érsekével. Bármikor ezer örömmel, hangzik a válasz, de a jom ha-Soán nem óhajtom látni. Pontosan egy héttel később jom ha-Acmaut, a Függetlenség Napja. A megelőző napon országos gyász: a CaHaL, az izraeli hadsereg eddig elesett valamennyi halottjának gyászünnepe. Valószínű, hogy nincs immár család, aki valahogyan ne volna érintve. Este nyolckor a főútvonalakon kialszik a közvilágítás, a város egész lakossága a Jad le-Baním (bibliai kifejezés: emlékmű a fiaknak) előtti térre gyűlik. Az épület homlokzatán felirat: „Életükkel látomást szőttek, halálukkal életet parancsoltak.” Alatta vetítővászon: arcok és évszámok, arcok és évszámok, a húszas évektől egészen tegnapig. A hangszórók sorolják a neveket, hosszú-hosszú időn keresztül. Ennek a városnak a halottai, ahol állunk. Meghallom a magyarosítás előtti saját nevemet is. Néhány ének és szavalat, az egyik ima. Azután a sokaság halkan és rendíthetetlenül elénekli az izraeli himnuszt: „Nem veszett még el reményünk.” A gyász másnap estig tart. Este nyolckor elemi szenvedéllyel kitör a Függetlenség Ünnepe. Akár egy fékezhetetlen karnevál, dübörgő tűzijáték, az egész város lázasan hömpölyög, a fiatalok és a gyerekek mindenfelé táncolnak. Valamikor éjjel ismét tűzijáték. Vakító fényözön és szűnni nem akaró robaj.
- Külföld [6]