Felhívás embargóra
Április 30-án, vasárnap, Clinton elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi embargót léptet érvénybe Irán ellen. Egyúttal felszólította szövetségeseit, hogy kövessék az amerikai példát. Clinton azt veti Irán szemére, hogy támogatja a terrorizmust, tömegpusztító fegyverek fejlesztésére törekszik és nem tartja tiszteletben az emberi jogokat.
A felhívás igen mérsékelt lelkesedést váltott ki Amerika szövetségesei körében. (Érthető módon: a kereskedelmi kapcsolatok megszakítása korántsem csak Iránnak okozna érzékeny veszteségeket.) Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Európai Unió szinte azonnal – kedden, a Clinton-beszédet követő első európai munkanapon – elutasította az embargóban való részvételt, Japán „tanulmányozza” az amerikai kezdeményezést, ami Japánban nemcsak a diplomácia nyelvén jelent nemet. Egyedül Izrael üdvözölte a washingtoni bejelentést.
Az embargó bevezetése elleni érvek többrétűek. A britek főleg arra hivatkoznak, hogy ők mindig is szkeptikusok voltak az embargók hatékonyságát illetően. Günter Rexrodt német gazdaságügyi miniszter szerint „veszélyes országokat sarokba állítani és elszigetelni”. Az Európai Unió és Franciaország nevében megszólaló politikusok pedig úgy érveltek, hogy éppen azért tartják fontosnak „kritikus párbeszéd” folytatását Teheránnal, mert osztják az amerikai aggodalmakat. Fontos nyugat-európai ellenérv még, hogy a nyomásgyakorlásnak léteznek kevésbé brutális gazdasági eszközei is. Egyes nyugat-európai szakértők abban sem biztosak, hogy Irán olyan közel áll az atombomba létrehozásához, mint ahogy ezt Washington beállítja. Mások azt is kétségbe vonják, hogy Teherán különösebb mértékben támogatna – a csak Libanonban aktív Hezbollah kivételével – terrorista szervezeteket. Ráadásul sokan arra gyanakszanak, hogy Clinton belpolitikai megfontolásokból tipikusan amerikai módon csípőből lőtt: Oklahomát követően a nemzetközi fronton is keménynek akart mutatkozni a terrorizmus elleni harcban.
Az embargó bejelentésének az Egyesült Államokban is vannak bírálói: a kereskedelmi kapcsolatok megszakítása az amerikai gazdaságnak is kárt okoz, e lépés hatékonyságával kapcsolatban Amerikában is merülnek fel kételyek. De az eddigi megnyilatkozásokból ítélve a közvélemény-formáló elit többsége esetleges fenntartásai ellenére is megértő az elnök döntésével szemben. Megértő, mert a mullah-rezsimmel szembeni amerikai ellenszenv igen robusztus, és ezért az iráni atombomba létrehozásának eshetőségét senki sem veszi félvállról. Azt is meg kell jegyezni, hogy Amerikában a morális szempontok becsempészése a külpolitikába nem feltétlenül számit az amatőrség biztos jelének.
Ráadásul Clinton közvetlen indítékai is nyomósabbak és államférfiúhoz méltóbbak, mint külföldi bírálói gyanítják. Először is az amerikaiak szeretnék eltántorítani az oroszokat egy Iránnal kötött egymilliárd dolláros nukleáris üzlettől. Csakhogy alaposan aláássa az amerikai érvek erejét, hogy közben amerikai olajcégek igen nagyban kupeckednek az iráni olajjal. Másodszor, Clinton múlt vasárnapi bejelentésével kivette a szelet D’Amato republikánus szenátor törvényjavaslatának vitorlájából: ez retorziókat helyezett kilátásba az Iránnal kereskedő külföldi cégekkel szemben is. A tapasztalat azt mutatja, hogy Amerika legszorosabb szövetségesei sem kedvelik, ha az amerikaiak saját törvényeiket rájuk is alkalmazzák.
A puding próbája persze az evés. Csakhogy mi az „evés” ebben az esetben? Clinton aligha számít arra (noha bírálói részben ezzel rágalmazzák), hogy Irán rémületében azonnal bevezeti a demokráciát, lemond atomprogramjáról, és undorral elfordul terrorista védenceitől. Clinton felhívásának szerényebb a célja: az Iránnal való kereskedelem stigmatizálása, ami már középtávon sem lesz kellemes az iszlám köztársaságnak, és ami ezért végső soron néminemű alkalmazkodásra kényszerítheti.
Torycídium
Valamelyik brit napilap a jövőből, 2005-ből származó kommentárt közölt szilveszteri számában. A cikk írója kristálytiszta logikával mutatta ki, hogy Major átvészelte ugyan 862-ik politikai válságát, de már be is fordult a sarkon a 863-ik, és abba már mindenképpen bele fog bukni. Valóban: Major eddig – mit sem törődve a politikai elemzők véleményével, a közvélemény-kutatások, valamint az időközi, európai és helyi választások lesújtó eredményeivel – mindent túlélt. Tulajdonképpen már 1992-ben sem volt semmi esélye az újraválasztásra, azóta pedig már számtalanszor áldozatául kellett volna esnie egy tory párton belüli lázadásnak – a politikai elemzők szerint. A valóságban riválisai vagy megbékéltek vele, vagy eltűntek a politikai süllyesztőben, ő pedig még mindig az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
Ennek ellenére valamilyen jelentőséggel csak bír az a tény, hogy a múlt héten a Major vezette Konzervatív Párt elszenvedte történelmének legnagyobb választási vereségét. Az angliai és walesi önkormányzati választásokon – amelyeken az összes önkormányzati mandátumok egyharmada volt a tét – a választók mészárlást követtek el a tory képviselők soraiban. A konzervatívok a szavazatok 25 százalékát szerezték meg (szemben a Munkáspárt 46 százalékával), és csak hajszállal előzték meg a 24 százalékot elérő liberális demokratákat, azt a harmadik pártot, amely eddig inkább kevesebb mint több sikerrel keresett magának helyet a brit kétpártrendszer napja alatt. Több mint kétezer mandátumot veszítettek az eddig birtokukban lévő olyan hatezerből. Tory ellenőrzés alatt álló önkormányzat csak mutatóban maradt – Majorék 1993-ban és 1994-ben az előző két helyi választáson sem villogtak.
Mindez természetesen nem egyedül Major hibája. A Konzervatív Párt megosztott (különösen az Európa-politikában), ami állandó kicsinyes civakodást okoz; a kormányon eltöltött tizenhat év elhasználta; mind új gondolatoknak, mind új tehetségeknek híján van. A gazdasági kilátások ugyan nem rosszak, de az előző két év emelkedő adókat és stagnáló életszínvonalat hozott. Meg aztán, úgy látszik, a választók unják a konzervatívokat. „Nem hiszem, hogy a kormány bármit is tehetne… Olyan ez, mint a divat… az emberek egyszerűen változást akarnak.”
Major nem is kíván változtatni. „Idáig nem sikerült meggyőznünk az embereket, hogy hosszú távú politikám jó az ország számára. Bízom benne, hogy később képesek leszünk erre. Mindenesetre továbbra is folytatni fogom politikámat” – kommentálta a kormányfő a súlyos vereséget. Ezzel persze feladta a magas labdát az ellenzéknek. „A szavazók tévedtek, Major nem köt kompromisszumot velük” – gúnyolódtak a munkáspárti és liberális politikusok.
Gúnyolódni lehet. De a brit politikai rendszerben, mint általában a parlamenti demokráciákban, az alsó szintű politikai átrendeződéseknek akkor is csak kis hatásuk van a hatalmi központra, ha ezek az átrendeződések a hatalmi központ elutasítását jelzik. Csaknem biztos, hogy Major már nem lenne miniszterelnök, ha most parlamenti választásokat rendeztek volna. De csak helyi választások voltak. A parlamenti választások két év múlva lesznek. Márpedig – figyelmeztetett az Economist a választások előtt az előrelátható tory kudarc túlbecsülésének veszélyeire – két év a politikában egy örökkévalóság.
Az emlékezés politikája
„1945. május 8-a alapjában véve mindannyiunk számára megmarad a legtragikusabb és legkérdésesebb paradoxonnak. Hogy miért? Mert egyszerre váltottak meg és semmisítettek meg bennünket.” Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság hajdani elnöke beszélt így az ötvenes években a hitleri Németország fölött aratott győzelem napjáról. Április elején német intellektuelek és politikusok egy csoportja – azóta illették ezt a társaságot sok jelzővel: hazafias érzelmű, revizionista neokonzervatív, új jobboldali, neonáci – e Heuss-idézet mögé bújva tett közzé fizetett hirdetésként egy kiáltványt, amelynek címe („A felejtés ellen”) tudatos plágium: egy pár évvel korábbi nagy hatású baloldali manifesztum címét vette kölcsön. A kiáltványt Rainer Zitelmann, a hasonló vállalkozások révén már hírnévre szert tett jobboldali történész kezdeményezte. Az aláírók között a jobboldali konzervativizmus és a jobboldali radikalizmus között közvetítésre vállalkozó írástudók mellett olyan politikusok is voltak, mint a veterán kereszténydemokrata Alfred Dregger, a berlini Heinrich Lummer, Carl-Dietrich Spranger fejlesztési miniszter, több – a Genscher–Kinkel-vonal ellen lázadó – jobboldali liberális (Zitelmann is FDP-tag), de akadt közöttük szociáldemokrata politikus is.
A kiáltvány szerint a németeknek május 8-án nem annyira a náci rémuralom végére, hanem „az elűzési terror és a keleten beinduló új elnyomás kezdetére, országunk megosztásának kezdetére” kell emlékezniük. Illetve ez a kiáltvány egyik értelmezése: így értelmezték azok, akik felháborodtak rajta, de azok is, akik ujjongásban törtek ki afölött érzett örömükben, hogy egyik napról a másikra ennyi tiszteletre méltó elvbarátra tettek szert. Azok az aláírók viszont, akik mégsem érzik magukat igazán jól az utóbbiak társaságában, avval mentegetőztek, ők mindig is úgy értették a kiáltványt, hogy a németeknek erre is emlékezniük kell.
Rainer Zitelmann szerint az akció „kilencven százalékos siker” volt. Ha azt tűzte ki célul, hogy leszállítsa a náci uralom végéről folytatott történelmi-politikai vita színvonalát, akciója valóban sikeres volt. A német közéletben meglehetősen szellemtelen – javarészt csak frázisok rituális ismételgetéséből álló – vita kerekedett arról, hogy Németország felszabadult-e 1945. május 8-án, vagy inkább mégis vereséget szenvedett. A „politikailag korrekt” álláspont természetesen a felszabadulás-tézis lett, amelyet hirdetői a háború utáni német demokrácia, „a szabad és demokratikus alkotmányos rend” melletti kiállásként értelmeztek, de sajnálatos módon nehezen egyeztethető össze a történelmi tényekkel.
De százszázalékos sikerrel maga Zitelmann sem dicsekedett. A „német jobboldal központi jelentőségű rendezvényét”, amelyet a müncheni Filharmónia épületében terveztek május hetedikén megtartani, Zitelmann-nak le kellett mondania: Alfred Dregger visszavonta ígéretét, és nem vállalta a főszónok szerepét. Az ossi Steffen Heitmann (Szászország kereszténydemokrata igazságügy-minisztere, aki szövetségi elnökként is szóba került) sem jelent meg egy másik rendezvényen. Különösen Dregger esetében nem volt könnyű ezt elérni: neki nem volt elegendő Schauble frakcióvezető szava, Kohl kancellárnak személyesen is be kellett vetnie magát.
Hogy Schauble és Kohl őszinte meggyőződésből cselekedett, vagy pedig pusztán abból a pragmatikus megfontolásból, hogy ismert uniópolitikusok szélsőjobboldali rendezvényeken való szerepvállalása relativizálná Kohl saját fellépéseinek értékét a londoni, párizsi, berlini és moszkvai emlékünnepségeken – erről Németországban megoszlanak a vélemények.
(–)
- Extra Hungariam [6]