Az, ami 1991 decemberében kezdődött Nyugat-Szlavóniában, idén május első napjaiban ért véget, a horvát katonaság és rendőrség villámgyors akciójával. Ezt állapította meg a Vreme című független belgrádi hetilap katonapolitikai kommentátora, aki szerint az alig 36 órás Blitzkrieg (lásd keretes kronológiánkat) pontot tett a szerb–horvát háború egyik legellentmondásosabb fejezetére.
Nyugat-Szlavónia községeiben (Podravska Slatinában, Daruváron, Pakracban, Nova Gardiskában, Novskában, Viroviticában és Slavonska Pozegában) 1991-ben összesen 700 000 szerb nemzetiségű élt, de egyetlen községben sem voltak abszolút többségben. A háború kezdetén az itt élő szerbeket, minden lehetséges csatornát kihasználva, közös erővel felfegyverezték a Jugoszláv Néphadsereg (JNH) magas rangú katonatisztjei, a Jugoszláv Kommunista Szövetség vezetői, valamint a szerb belügyminisztérium „illetékesei” (amiben a magyar származású Mihalj Kertes, a jugoszláv vámosok jelenlegi főnöke, ugyancsak alaposan kivette részét).
A szerbiai propaganda és az új horvát hatalom (Tudjman és a Horvát Demokratikus Közösség) fenyegető lépései által megfélemlített (mások szerint félrevezetett) szerbek elfoglalták a környék stratégiai fontosságú hegyoldalait, és szilárdan tartották állásaikat. 1991 decemberében, amikor a Jugoszláv Néphadsereg szétlőtte, majd „elfoglalta” Vukovárt, és ezt követően szerb ellenőrzés alá került egész Kelet-Szlavónia és Baranya, a Pakrac környéki szerbek azt a parancsot kapták a hadsereg vezetőitől és a helyi szerb hatóságoktól, hogy 48 órán belül hagyják el addigi lakóhelyüket, és vonuljanak a boszniai szerbek egyik fellegvárába, Banja Lukába.
A parancs hátterét azóta is homály fedi. Egyesek azt hangoztatták, hogy tulajdonképpen csak a Szerb Tudományos Akadémia nemzeti programját, az „emberséges lakosságcserét” hajtották végre az említett akcióval. Veljko Dzakula, talán a legismertebb nyugat-szlavóniai szerb politikus, akit a szerbiai belügy egyszer már letartóztatott „hazaárulás” vádjával, de aki túlélte a mostani horvát akciót is, nyilvánosságra hozta, amit szerbiai miniszterek még annak idején közöltek vele: Nyugat-Szlavóniára a Horvátországba való beolvasztás vár. Milan Babic, a „Krajinai Szerb Köztársaság” külügyminisztere, aki az ottani szerbek vezetője volt egészen addig, míg Milosevic szerb elnök nem menesztette, nem hivatalosan úgy nyilatkozott: „számomra a Szávától északra nincsenek is szerbek”. Radovan Karadzic, a boszniai szerbek vezetője viszont Nyugat-Szlavóniát (ami nem is tartozik hozzá) felkínálta Orasje horvátországi városért cserébe. Később ezt természetesen cáfolta.
A 30 000 nyugat-szlavóniai szerb jelenleg a „Boszniai Szerb Köztársaság”-ban, Szerbiában és a keleti szektorokban (Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség) él. Miután hiába tüntettek Belgrádban és Banja Lukán, most várható, hogy csatlakoznak hozzájuk a még Nyugat-Szlavóniában rekedt nemzettársaik is.
Az alku
Megfigyelők egyöntetű véleménye szerint Zágráb nem vállalkozott volna erre az akcióra, ha nem támaszkodhatna a Milosevic–Tudjman titkos megállapodásra, melynek egyik tétele éppen a Horvátországhoz „visszacsatolandó” Nyugat-Szlavóniára vonatkozik. Ezt a feltételezést támasztja alá a horvát akciót követő több mint visszafogott belgrádi reagálás is.
Május 1-jén a Belgrádi Rádió csak a délutáni híradójában, míg a legnézettebb fél nyolcas tévéhíradó a 20. percben ismertette a Nyugat-Szlavóniában történteket. Ezt megelőzően részletesen beszámolt a május 1-jei ünnepségekről és a már hagyományossá vált munkasikerekről.
Az egyébként padlón heverő ellenzék a „nemzet szava” hallatára azonnal nagy zajt csapott: népirtásról nyilatkozott, hazaárulást emlegetett. A jugoszláv kormány kénytelen-kelletlen közleményt adott ki, amelyben elítéli „a Horvát Köztársaság agresszióját a Krajinai Szerb Köztársaság ellen”, és reményét fejezi ki, hogy a Biztonsági Tanács és az Összekötő csoport „erőteljesen és hatékonyan reagál”.
Vojislav Seselj, a nemzeti (európai mércék szerint nacionalista) ellenzéki blokk leghangosabb képviselője, a Radikális Párt vezetője a „horvát agresszió” másnapján már önkénteseket toborzott, hogy akárcsak „azokban a régi szép időkben”, ismét a horvátországi harcterekre siessenek. A jugoszláv határőrök azonban nem engedték át őket a határon.
Ezt követően a csetnikvajda sajtóértekezletet tartott Belgrádban, ahol azt állította, hogy maga a szerb államfő gátolta meg a nyugat-szlavóniai szerbeket a hatékonyabb védekezésben. Hasonló hangnemben nyilatkoznak a független belgrádi sajtóorgánumokban (amelyek egyébként a nyílt háborús propaganda szócsövévé váltak) a nemzeti blokk más vezetői is. Nem marad ki a sorból a szerb pravoszláv egyház sem, amelynek egyik legmilitánsabb főpapja, Amfilohije mészárlásról, a szerbek elleni népirtásról beszélt. Az egyház feje, Pál pátriárka Belgrádban vasárnap délután misét celebrált, amelyen kitartásra szólította fel „sokat szenvedett népét”.
A horvát akció másnapján összeült a jugoszláv Legfelsőbb Védelmi Tanács (Milosevic szerb, Bulatovic montenegrói, Lilic szövetségi elnök, Kontic szövetségi kormányfő, Bulatovic honvédelmi miniszter, Perisic vezérkari főnök és Jovanovic külügyminiszter), amely szintén elítélte a „horvát agressziót”, de a közlemény ennél sokkal lényegesebb megállapítást is tartalmaz: „A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elítéli a városok bombázását és a polgári lakosság elleni támadásokat. A városok bombázása, bárki követi is el, a legerélyesebben elítélendő.” Ilyen hangvételű mondat évek óta nem hangzott el Milosevic környezetében.
Jól értesült belgrádi körök tudni vélik, hogy Martic, a krajinai szerbek egyre militánsabb vezetője telefonon értekezett Perisic jugoszláv vezérkari főnökkel, aki Milosevic parancsát tolmácsolva megtiltotta neki Zágráb és a többi horvát város bombázását. A szerb elnök feleségének, Mirjana Markoviénak mind befolyásosabbá váló ortodox kommunista pártja nyilatkozatban szögezte le, hogy „a háború kiterjedését a szélsőséges nacionalista erők serkentik mindkét oldalon”.
Etnikai tisztogatás? Vagy mégsem?
A horvát akciót Zágráb nemcsak katonailag, hanem diplomáciailag is alaposan előkészítette. Granic külügyminiszter még a támadás első reggelén „korlátozott jellegű rendőrségi akcióként” jellemezte a diplomáciai testület előtt, s hasonlókat mondott Kinkel német külügyminiszternek is, akivel többször is beszélt telefonon.
A belső propaganda-hadjárat Zágráb első bombázása után indult be igazán. A krajinai szerbek katonai parancsnoksága nem akarta kommentálni az ügyet, annál inkább Slobodan Jarcevic, Martic krajinai elnök különtanácsadója, aki fölöttébb „gyanúsnak” titulálta: árulkodó párhuzamként említette a bosnyák főváros Vasa Miskin utcáján Markale nevű piacán történteket (mindkét helyen belelőttek a vásárlókba), amely véres eseményeket a szerb propaganda úgy állított be, hogy a muzulmánok lőtték saját lakosságukat. A tanácsadó e példabeszédben nem kevesebbel vádolta a horvátokat, mint hogy megrendezték Zágráb bombázását. A Vecernje Novosti című legnagyobb példányszámú belgrádi esti lap még tovább ment: azt állította, hogy még a zágrábi televíziós képeket is „hamisították”. „Tudjman Alija (azaz Izetbegovic bosnyák elnök) receptjét alkalmazta, és az egész világot akarta meggyőzni a szerb gonoszságról. Ez még egy alkalom, hogy a profasiszta Tudjman a nemzetközi közvélemény előtt befeketítse a szerbeket.” Nem tudni, hogy érezte magát másnap a tanácsadó és a cikkszerző, amikor maga Milan Martic, a krajinaiak vezére mondta el, hogy emberei hajtották végre mindkét, Zágráb elleni támadást, mi több, ő személyesen adott parancsot a bombázásra, és „ha a szerbek úgy ítélik meg, akkor ismét odalőnek, ahova szükséges”. (Martic a szerbiai állami sajtóban nem nagyon kap szerepet, annál inkább Borislav Mikelic, a krajinaiak „miniszterelnöke”, aki annak idejében nyélbe ütötte a gazdasági szerződést Horvátországgal, majd a napokban a horvát támadás után „tisztességes” tűzszüneti megállapodást írt alá. Mikelic a szerb államfő embere, akit emiatt Martic már több ízben le akart váltani, de nem sikerült összehívnia egy szavazatképes parlamentet.)
Közben beindult a propaganda-hadjárat második menete, amelyet az a hír robbantott ki, hogy a bevonuló horvát katonák állítólag gyilkoltak és raboltak, azaz etnikai tisztogatást hajtottak végre. Az atrocitásokról először az ENSZ zágrábi szóvivője, Gunnes számolt be. A horvátok azonnal cáfoltak mindent, szerb foglyokat szólaltattak meg a képernyő előtt, akik természetesen azt mondták, hogy korrektül bánnak velük. Zágráb továbbá azt állította, hogy azért különítette el a férfiakat, és szállította el őket laktanyákba, hogy kivizsgálják, vannak-e közöttük háborús bűnösök. A CNN és Sky News az Európai Unió megfigyelőit szólaltatta meg, akik szintén azt állították, hogy nem volt atrocitás. A helyszínre érkező különmegbízott, Akasi Jaszusi hasonlóképpen nyilatkozott. A szerb – főleg független – sajtó viszont továbbra is népirtásról és mészárlásokról cikkezik, onnan érkező menekülteket szólaltat meg, akik szerint a horvátok lőtték a menekültek oszlopát.
Mario Nobilo, Horvátország ENSZ-nagykövete éles hangú levélben tiltakozott a Biztonsági Tanácsnál, amely korábban a horvátokat elmarasztaló elnöki közleményt adott ki. Ekkor a Biztonsági Tanács rendreutasította Zágrábot, mondván, hogy „ilyen hangnemben nem lehet ehhez a fórumhoz fordulni,” és hogy a tanács „teljes egészében megbízik azokban a jelentésekben, amelyek alapján a közleményt kiadta”. Egyszóval a BT szerint volt etnikai tisztogatás.
Mire jó az egész?
„A nyugat-szlavóniai katonai akcióval a horvát elnök több győzelmet is aratott. Mozgósította a nemzetet, háttérbe szorította az elégedetlenséget, elsöpörte az ellenzéket, újabb lendületet adott pártjának, és megszilárdította saját helyzetét” – írja Jelena Lovric, a legismertebb horvát kommentátor, független lapok (Feral Tribune, Pecat) munkatársa, majd így folytatja: „Senki nem veheti fel többé vele a versenyt, mindenhonnan áradnak hozzá az üdvözlő táviratok.”
A horvát állami sajtó most De Gaulle tábornokhoz hasonlítja a horvát államfőt, akinek még hetekkel ezelőtt is igen ingatag volt a pozíciója. Pártjában, a Horvát Demokratikus Közösségben még az akció előtt is zilált állapotok uralkodtak, most viszont, miután elnöke kiütötte az ellenzéket, ismét „a régi”. Tudjmannak pártja héjáit ugyancsak sikerült elhallgattatnia. A katonai győzelem után még azt is megbocsátják neki, hogy csatlakozott a fasizmus feletti győzelem nemzetközi megünnepléséhez. Tudjman ugyan Tito tábornokaként a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút, de későbbi tevékenységével egyáltalán nem szolgált rá a kiváló antifasiszta címre: pártját, a HDK-t például kezdetben szélsőséges nacionalista emigránsok pénzelték, összetétele most sem „makulátlan”, s az elnök nem számolt le végérvényesen a fasiszta Pavelic-féle Független Horvát Állam hagyományaival sem.
„Ezek után a horvát elnök azt csinál Horvátországban, amit akar, kezdve azzal, hogy játszva nyer meg minden választást – írja a már idézett Jelena Lovric. Ez mindjárt a napokban világossá vált, amikor a szakszervezetek ahelyett, hogy megtartották volna korábban bejelentett tüntetésüket az új munkatörvény miatt, sajtóértekezletet hívtak össze, hogy agyondicsérjék a nagy hős hadvezért.”
- Külföld [6]