Akár hétezer napra lemondanék mindenfajta objektivitásról. Milyen könnyű arról lemondani, amire amúgy is képtelen az ember. Mondhatná valaki.
Könyvek négyszemközt.
Ez még mehet, könyv van, nagyon is, a négy szem meg, épp amennyi kell, megvan szintén.
A többi – smarni. Vagy majdnem az.
Bárki bármit mond, a kérdést, hogyan kell élni, csak a meghatározandó tárgy végső múltával szüntetjük meg, azaz ha megszüntetődünk, alanyilag. Akkor ugyanis már nincsen egyéb kérdés, és éppen ez a válasz. „Nem ismerek határt alant” (Witti), fölötte rajz, sírkő-monogram a könyvemben, a d-je áthúzva, ahogy a pfaffstätteni táblán.
Takarékosan végigszívni.
Akár a-többi-annyi-szlengben értve (megszívtad, öreg), akár igetőként főnévre gondolva, akár Medve (bocs).
Nyelvem határa világom határa.
De még innen látom keresztülhúzva. De már innen látom, hogy keresztül van húzva. Nincs-határ.
Erdély Miklós a hetvenes években lefényképezi a fényképezni tilos táblát.
Nem ismerek Tandorinál becsületesebb embert.
Ha meghallom a szót, etikus, azonnal bűzleni kezd valami, mondta a telefonba. Abból mindig valami súlyos gusztustalanság lesz. A Szép mintha csak futna innen.
Ebben a kötetben van néhány vers, olyasféle, amiből épp néhány elég, hogy egy egész életműért szavatoljon. LONDONI és PÁRIZSI MINDENSZENTEK, SZAKADJ KI, AM HOF, STRUDLHOF, TÁRSNÉMNAK, MADÁRZSOKÉ, CORSARO, JOSEFSTADT, satöbbi, de tényleg csak az én példáim, könnyen elképzelhető másik néhány, másnak, ugyanerre a szavatolásra. Ilyenre nem lehet törekedni; érni kell, rá, oda, töretődni, szándék nélkül. Kinek mibe kerül. Akár mások szemében nagyon fölöslegesnek tetsző (azaz nem tetsző) áldozatokba.
És vannak dalok. Egy pont között a legrövidebb út. Szép Ernő utánozhatatlan egyszerűségét megismételve. Felhőbe hanyatlik a rue de la Pompe – / ha nem jársz arra, semmi gond, / és úgy sincs gond, ha arra jársz, / de jót, befutót semmit se vársz. // Semmi felé és semmi felől: / falnak a lovak, ez már Auteuil – / akadálypálya. De nincs akadály, / ha az a futamod, hogy mit se várj. Interjúban, esteken Tandori többször is mögé nézett az euklideszi evidenciának: ha két nem párhuzamos egyenes szükségképpen meghatároz egy pontot, akkor az is mondható, hogy egy pont számtalan egyenes találkozóhelye lehet. Áll egy színpadon, két alkarjával x-et formál a levegőbe, és az a madártojás-duzzanat a csuklóján jelzi le az amúgy kiterjedéstelen pontot. Lehetne valami végső zene ezekhez a dalokhoz. MAY-FAIR-HYDE-I CIKLUS, ALVAREZ, AZ ÉSZAK-RAJNA-VESZTFÁLIAIAK.
És vannak „rögtönzések, tréfák, személyes jellegű apróságok. Haiku, koan, nagyon is használható. Túlélőkésnyélbe való, iránytű alá, varrótű és horog mellé. KÉT PONT KÖZÖTT AZ EGYENES HAIKU: – Pont. Nem érdekel, / – Akkor miért csinálod? / – Pont valami kell. Vagy a kedvencem: Azt mondják, mindig / rajtunk is múlik minden, / Rajtam ne múljon. Hogy mennyire végleges szavakhoz lehet jutni így, azt a kötetzáró vers bizonyítja, amelynek szövege azonos a címével: Ami eldől, / nem áll. Halálos szójátékok, mint Karinthynál, Kosztolányinál.
Hogy nem tudok nála „becsületesebbet”, azon elsőül azt értem, hogy „kevésbé hajlamosat a kompromisszumra”. A metafizika-szertárt bezárták, bizonytalan időre, minden megváltástanóra elmarad, Isti bá’ halálesete végett. Tehát a tartást csak magunknak adhatjuk, helyesebben hiába várjuk máshonnan. Szinte örökké fáj a hátam / jelzi, hogy túlerőltetem, / mintha azt akarná, csodáljam, / mit tart velem.
Ha az ember Tandori és kirámolt a boltból, akkor szükségképpen eljut a verébroyalista minimalizmusig. Nem zavarsz; minden zavar. Avagy másképpen – ahogy egy angol zsoké válaszolta a gonosz zsurnálkérdésre, várja-e a születésnapját, mellyel eltiltása kezdődik: – Én minden napot várok.
Tandori fehér csokoládét köpköd fehér virághabhoz. Napi negyven deka londoni kenyéren él, és vízen. Fogkrémet majszol. Lemegy ötvenegy kilóra. Világfogyókúra. Globáldiéta. SE KÖPNI, SE NYELNI / nem tudtam, tele volt / kiköpendő csokoládéval a pofám / s rámköszönt valaki, megállt, / miatta hízzam? / előtte köpjek? rossznál rosszabb / változatok. Szárazvillám és folyékony oxigén. Szórd hát vörös szenem / édes, vad istenem.
Azt csinál, amit csak akar, és nem akar semmit.
Mindent tud, amit csak lehetséges, az irodalomról.
A Hamlet-könyv óta fölmenti magát, kívülről úgy látja, hogy ami ott megvolt, az épp elég, akár arra is, hogy semmit tegyen utána. Hogy semmit mindezzen. A többi – annyi. Nekem legyen mondva. (Mellesleg nekem van. Nagyon is.)
A kérdést, hogyan lehet élni – mert a „sollen”-t tegyük a spájzba, a legfölső, elérhetetlen polcra, régi, kedvetlen emlék – azért mégsem lehet lenullázni. Tandori költészete kérlelhetetlenül személyes választ ad, pedig mindenfajta kollektívumot bírna mozgatni, a kisujja hegyével, bármilyen és mekkora katarzist, szépen fölsorakoztatni, és aztán meglökni a szavait, mint ama dominósort, és akkorát szólhatnának, Guinnes-rekord, mint a ház. Tessék megnézni a műfordításokat, azt a hat-nyolc életművet, ha kell bizonyíték. Nem szeret hazudni. Vannak ilyenek. A haszidok. A zen szerzetesek. A cinikus filozófusok. Elég jó rokonai vannak, még ha olykor kissé büdösnek is találtatnak, nincsenek ugyanis tekintettel. Ül a konyhádban, a morzsákat gondosan a markába söpri, azután leszórja a padlóra. Az egzisztenciálerotikus csábítás mint zsenialitás.
Üres a ’bolt, és senki más helyetted nem rendezheti be újra. Meg kell keresni az egyszemélyes tárgyakat, véresen nagy munka, Augiász-inverz. Lehet nevetni és felháborodni, mérséklet szerint, hogy él itt egy ember, aki ötdekás lényekbe szerelmes, halálosan, és a saját különbejáratú istenével lónevekből szerkesztett nyelven társalog. Lehet észre nem venni, hogy megcsinálja a nagyjából-egészében lehetetlent, tehát, hogy „egyáltalán” szerelmes és társalog. És tőlünk (tőlem, tőled, tőle) távol tartja magát. Telefon, levél, ajánlás, így ér el, közvetetten, a szükségesekhez. Ennyit bír ki. Szóljon, aki tényleg többet bír „tisztán”, mert én „például” nem. Maradnak a lelki fröccsök.
Van az az alig kibeszélhető tény – a könyv kibeszéli, ezért én meg kiírhatom –, hogy Tandori nagyon készül odaátra. Sírverseket ír. Alízig kibírni, ez a minimalista program. (Alíz a bizonyos szempontból utolsó madár.) Földi számítgatás / nem számít annyira, / hogy el ne érne más / fontosabbak nyila // e pontosabbaké, / lőtt szárnyé, egy vaké – / „Nincs baj, madárzsoké, / várj, nemsoká oké.”
Beszélik, a világ nincs meg néhány igaz ember nélkül.
A számon vitatkoznak. Egy, harminc, harminchat, zsidó, nem zsidó, kínai. Rejtőzik, nem rejtőzik. Ez is, az is.
Én minden napját várom, de nem tudom, mi a túróval (fehér csoki) lehet valakit marasztalni.
A saját szavaival?
Most halnék meg? Bosszantana. / Karosszékembe visszaültem / a gerincgyötrő zongora- / szék után. Van egy csomó tervem, / olcsó szállodám; életkedvem. / Fő-medvém kis ábrázata. / Alvareztől itt A vad isten. / Az ember még fordítana. / Komolyság és absztinencia / címmel tanulmányt írna Wittgen- / steinről, egyéb közt: Bécsben a / Neubaugassén is nézegetném / lehetne hasznavehetetlen / dolgokat, vagy vinnék haza / …mit is? mit összejegyzeteltem. / Társném várna, jó korszaka / az életemnek… / Most halnék meg? / De – „What’s Up?” – akkor mi ez tényleg?!
- Kultúra [6]