Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Ha nem volna a kis hősnő Adidas trikója, archaikus történetnek hihetnénk. Ortodox szerzetesek, hegyi templom, sziklakolostor, éppúgy lehetne a VII. vagy a XV. században. Ha nem volnának az újmódi lőfegyverek, középkori kalandfilmnek vélnénk, törzsi viszályok, portyázó rablólovagok, vérbosszú. Ha volna törvény, ami megállítja vagy legalább bünteti az erőszakot, játszódhatnék mindez a határon túli, görög Macedóniában is, valahol a Meteorák híres vidékén. Akkor könnyebben értenénk a tengerbe bukó veres nap, a fehér sziklák, az érintetlen hegyi tájak technicolorját, a turistafogó ibuszi szépségeket. De ez a mai Balkán, a hajdani Jugoszlávia, ahol most vendégvárás helyett a térképek újrarajzolásával vannak elfoglalva.

Az Európa Filmhéten láthattuk először Milko Mancsevszki művét. Telt házzal ment, és a legszélsőségesebb minősítéseket kapta: hazug giccs, szíven ütő remek. Az Eső előttöt a szépsége keverte gyanúba. Sóvárgunk a tenger után, de nem kellenek róla a színes képeslapok; elandalodunk a naplementén, de magára adó művész ma nem fest tengerbe bukó veres napot meg aranyhidat. Pilinckával a kézben a televízió előtt a másodperc törtrésze alatt ismerjük föl, ha reklámba futunk bele valamelyik csatornán. Sáros, gyanús lett minden szépség, az emberi test, az arcok szépsége is. Csalást gyanítunk mögötte: már megint el akarnak adni nekünk valamit. Ezért nézzük feszengve Mancsevszki filmjét, ugrásra készen. Még egy színes nagytotál, és kirohanunk.

Rosszul tennénk. Az Eső előtt három egymásba tekeredő szálú történetének nincs köze a giccshez, semmilyen hamis szemfényvesztéshez. Van üzenete, de nem vágja a képünkbe, még csak meg sem fogalmazza helyettünk. Egyetlen felróható hibája, hogy annyira nézhetővé akarja tenni magát.

Mindegy, hogy saját történet, vagy úgy találta a rendező egy volt honfitárs (a szerb Aleksandar Petrovic) húsz évvel korábbi, Három című filmjében. Ha nincsenek is már új mesék, vannak alaptörténetek, amik újra és újra érvényesek lesznek. Mióta világ a világ, Macedóniában albánok és macedónok élnek együtt. Hol békében, hol háborúban, közelebb vagy távolabb egymástól. Most éppen béke van. Ezt onnan tudni, hogy nem írnak róla a lapok, a híradó képein egy határral arrébb dőlnek romba a házak, menekülnek a túlélők. Ezt a békebeli Macedóniát mutatja nekünk Mancsevszki. Elsötétülő égbolt alatt, percekkel a kitörő vihar előtt. Amikor albánok és macedónok állig fegyverben élnek békés egymás mellett, a tizenhat évi távollét után hazatérő csak talpig lefátyolozva, kardcsörtető fivérek gyűrűjében láthatja viszont hajdani szerelmét, s az ősi vérbosszú patinás hagyománya éppoly eleven, mint a fajgyalázás újabb keletű bűnvádja.

Mit érthet ebből a londoni képszerkesztőnő, nézegetve a világvégi Balkánról érkező fotókat, faggatva a boszniai pokolból visszatért szerelmét? Egyáltalán, ő volt az, akit szeretett, vagy egy Pulitzer-díjas menő fotóriporter, aki egyszerre idegenné lett? Visszaváltozott macedón vademberré, és éppen most akar hazamenni, ahelyett hogy áldaná a jósorsát, amely messzire vetette boldogtalan szülőföldjéről. Ezt nem lehet érteni, de bele lehet halni. Az érthetetlen Balkán bármelyik percben betörhet egy disztingvált londoni vendéglőbe, és a gyertyafényes terem Szarajevóvá változik, s a romok között fekvők meghalnak anélkül, hogy értenék, mi történik velük.

Pedig Mancsevszki nem is a háborúról beszél. A szerelemről. Hogy mi van akkor, ha keresztény macedón fiú gyilkoskurvaalbán lányt akar, angol nő balkáni férfit.

Szerelem van. Csak nem tud győzni.

• Kultúra