Igaz, a parlament a kormányra bízta annak eldöntését, hogy az miképpen oldja meg a vízpótlást. Ezzel zöld utat adott a januári Horn–Meciar-megállapodásnak, amelyben a magyar fél elkötelezte magát a fenékküszöb-építés mellett (lásd keretes kronológiánkat). Már januárban eldőlt, hogy a fenékküszöb a dunakiliti mederátvágással szemközt épül, így szinte magamagától működésbe hozza a dunakiliti duzzasztóművet, amelyet vízszintszabályozásra kell használni majd. Ez azonban veszélyezteti a hágai perben elfoglalt pozíciónkat, mivel a kiliti duzzasztómű az 1977-ben megálmodott Bős–Nagymaros-vízlépcsőrendszer „főlétesítményének” számít, így a per során a magyar félnek demonstrálnia kellene, hogy nincs rá szüksége. Ha a parlament állást foglalt volna a műszaki megoldásról, azt a látszatot keltette volna, hogy kapóra jön a magyaroknak a kiliti mű – ezért inkább bölcsen hallgatott. Ugyanakkor a parlament igyekezett meggátolni, hogy az ideiglenes vízpótlás mintegy észrevétlenül hágai peren kívüli megegyezéssé változzon át.
Miért nem jó nekünk a peren kívüli megegyezés? Először is azért nem, mert az a „megnövelt” vízhozam, amit a szlovákok ígérnek, csak kárenyhítésre elég, de még a hágai per eldőltéig sem akadályozza meg a vízkészlet és a természeti értékek pusztulását. Másodszor pedig tartós megoldást csakis nemzetközi ellenőrzés, vagyis a hágai per hozhat. Az Országgyűlés határozata ezért fölkérte a kormányt, hogy kezdeményezzen szerződést a szlovák félnél az ideiglenes szigetközi vízpótlásról, de közben folytassa erőfeszítéseit az ideiglenes vízmegosztásról szóló szerződés megkötésére is. A kétféle szerződés – a vízpótlási és a vízmegosztási – nem ugyanaz. Az ideiglenes vízmegosztási rendszer – azaz a főmeder és a bősi felvízcsatorna közötti, néhány évre meghatározandó vízhozam-arány – a hágai pereljárás része, az arról szóló megállapodásra a peres felek 1993 áprilisában, peralávetési nyilatkozatuk keretében (Külön Megállapodás részeként) kötelezték magukat, bár Szlovákia mindeddig nem fogadta el az erre vonatkozó magyar és EU-javaslatokat. Az utolsó EU-javaslat: 800 köbmétert másodpercenként a Duna-főmederbe. Szlovákia célja ezzel szemben az, hogy az általa ígért 400 köbmétert a vízmegosztás részének tüntesse föl, mi több, reményei szerint e megosztást esetleg meg lehetne hosszabbítani, örök időkre.
A kormány tehát ideiglenes vízpótlási szerződés – ezen felül, ha lehet, ideiglenes vízmegosztási szerződés – megkötésére kapott mandátumot a parlamenttől. Még ideiglenesebb lehetett volna, hogy úgy mondjuk, a vízpótlás jellege, ha a magyarok garanciát kapnak a szlovákoktól arra, hogy szükség esetén elbonthassák az ideiglenes vízpótló létesítményt, azaz a fenékküszöböt. Csakhogy a kormány a szavazás előtti pillanatokban kilőtte a parlamenti határozatból az erre vonatkozó szövegrészt – és kilőtte a magyar tárgyalóbizottságból a garanciákat firtató szakértőket is.
Bő egyhónapos huzavona után megszületett a magyar–szlovák megállapodás – de miről is? „Egyes ideiglenes műszaki intézkedésekről és vízhozamokról.” Se vízpótlás, se vízmegosztás. A honi sajtó persze „ideiglenes vízpótlási szerződésnek” aposztrofálja az eredményt, s ez jól jöhet akkor, ha a hágai bírák olvasnak magyarul. És ha nem olvasnak? Akkor nagyon nehezen értik meg, hogy a két kormány nem egy peren kívüli maszlagot írt-e alá véletlenül április 19-én. A magyar szakértő küldöttség ugyan be akarta tétetni a preambulumba, hogy a mostani egyezség még nem jelenti azt, hogy a felek máris eleget tettek a peralávetéskor vállalt vízmegosztási kötelezettségüknek. A szlovákok azonban ebbe nem mentek bele, mivel nekik aztán érdekük a per puhítása. A vitából végül az a kompromisszum kerekedett ki, hogy nincs preambulum.
A megállapodás, amelynek jegyében most szórják a követ Klitinél, a Duna-főmeder vízellátását akként szabályozza, hogy – az árhullámokat nem számítva – „évi átlagban” kell juttatni másodpercenként 400 köbméter vizet. Ha pedig október végéig, azaz amikor épp a szigetközi élővilágnak kellene, kisebb átlag jön ki, majd korrigálják az év végéig, a téli időszakban. A szlovák fél tehát manipulálhat abban a kérdésben, hogy eleget tesz-e vízátadási kötelezettségének, s ha nem tesz eleget, a magyar fél akkor sem mondhatja föl a szerződést egyhamar. Tehát könnyen keletkezhet Hágában olyan látszat, mint ha a vízpótlás nem is volna olyan ideiglenes. Annál is könnyebben, mivel az április 17-ei megállapodás nem tartalmaz olyan biztosítékot, hogy szerződésszegés esetén a szlovák fél hozzájárul a fenékküszöb elbontásához. Valószínű emellett, hogy a kiliti duzzasztómű – a „főlétesítmény” – valamennyi zsilipkapuját vízszabályozásra kell használni majd; mind a hetet, holott a vízügy korábban csak egy kapu föl-lehúzogatásáról beszélt, azt bizonygatva, hogy ez esetben nincs szó a duzzasztómű úgymond „üzembe helyezéséről”.
Még szerencse, hogy a fenékküszöb-építés költségeit a magyar fél állja. A kormány máris 450 milliót ítélt oda a költségvetés általános tartalékából. Januárban a szakértőnek fölkért VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt.) 590 millióra taksálta a beruházási igényt, ezt a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium (KHVM) sebtiben 400 millióra faragta le (mindkét forrás szerint hozzájön ehhez évi 30 millió üzemeltetési költség). A 450 milliós támogatás eszerint még rendben volna, eltekintve attól, hogy ezzel a kormány átlépte az általános tartalék fölhasználására első félévre törvényesen megszabott keretet (Beszélő, április 20.). Csakhogy az idei költségvetés már eleve 340 milliót rendelt oda a KHVM-nek a „szigetközi vízpótlással kapcsolatos működési kiadásokra”, igaz, ezt a pótköltségvetéssel 289 millióra tervezik megkurtítani. E keret eddigi fölhasználásáról Károlyi Csaba, a Dunai Vízlépcső Iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az első félévre „megnyitottak” 220 milliót. Az Országos Vízügyi Főigazgatóságnál megtudtuk: ez a „megnyitás” csak „pár hete” történt meg, tehát eddig semmit nem költöttek. Kérdésünkre, miszerint át lehet-e csoportosítani a „vízpótlási” pénzt a fenékküszöb építésére (az említett 450 millión fölül), azt a választ kaptuk: ez a pénz nem kifejezetten a fenékküszöbre mint műre kell, hanem olyan gát- és mederépítési munkákra, amelyeket a Szigetközben a mű következtében megemelkedő vízszint indokol.
Tehát terelgetni kell a vizet. Nem nagyban, hanem kicsiben.