Tavasz van, bort iszom, jólesik fecsegni. Itt van például mindjárt ez a nem túl eredeti metafora, most jutott eszembe: az idő tell. Vegyük csak ezt a mostani pillanatot (olvasom régi jegyzetemben), hogy itt ülök a Vidoq borozóban. A pincérlányt nézem, alig lehet több tizennyolcnál. Gömbölyded arc, fekete haj, valószínűleg festett (de nem biztos). Délelőtt egy bizánci történetíró szövegét fordítom, bizonyos Kinnamoszét. Sokáig aludtam, Adél már felkelt, ágyba kaptam a kávét. Irodalom szemináriumra már nem mentünk be, ittunk inkább egy sört az Avarban. Aztán az Avar utcán sétáltunk végig a vasút mentén, hiába keresve valami kellemes helyet (Adél szavai). Ecetfák és egy füge. Most hasztalanul várom Adélt, iderendelt a Vidoqba, és nincs sehol. A szomszéd telken, bontott ház helyén római házakat ástak ki – alapfalak látszanak és kitisztított gödrök. A drótkerítés mögött, egy gödör szélén újságpapíron egy cseréptál, aljára száradt tejjel és valami húsmaradék: macskának tehette ki valaki. Vajon miért nem jött el az a macska? Unja már a tejet? (– olvasom régi jegyzetemben).
Egyébként nem értem, miért ez a füzet akadt a kezembe reggel. Hét éve használtam utoljára, mikor kocsmákba jártam írni, ezen a jegyzeten is bor- és pörköltzaftpecsétek. Persze reggel sietni kellett, a kisfiam vittem át a nagyanyámhoz, hogy a néhány óra alatt, amíg vigyáz rá, írjak végre valamit. Valamit, ami nem az írásról szól, mert azt nagyon utálom.
Térey múltkor azt mondta, hogy a Sziget cukrászdában alkalmasint írni is lehet, és én, mint mindig, most is hittem Téreynek. Egy magányos sarokasztalt képzeltem el, egy márványkorongot, amire két kézzel rá tudok könyökölni, és még a füzetnek és a hamutálnak is jut hely. A cowboyok is sarokasztalt választanak, hogy belássák a teret – a potenciális lővonalat, és hogy a hátuk védve legyen. Lee van Cliff, ahogy belép a Sziget cukrászdába, hóna alatt egy spirálfüzettel. Potenciális lővonal: ez azért tetszik. Gyalog mentem át a Margit hídon, mert a hidakon néha át kell gyalogolni, ezt is Térey mondta, a hidaknak lelkük van, mint a nőknek, Erzsébet a legcsinosabb, Margit öregecske, de megbízható, végigmennek rajtuk költők, hadoszlopok. És még mindig úgy, hogy a leendő asztalomra gondolok, a Sziget cukrászdában biztos vannak márványasztalok, kétszázmillió éves, kristályossá préselt csigaházakon fogok könyökölni, és kozmikus poron, állítólag a márványban csillagpor az a sok fekete sáv. Leülök két órára egy kétszázmillió éves asztalhoz, mert tizenegytől fél kettőig a kilenc hónapos fiamra a hetvennégy éves dédanyja vigyáz. Vigyázz jól a dédunokádra, nagyanyám.
De már a portálüvegen át láttam, hogy ez a Sziget cukrászda nem fog nekem bejönni, kétszázmillió éves márványasztalaimnál nyugdíjasok ültek lepusztult gálában, érettségi találkozó lehet, talán a hatvanadik, vagy a polgári lőegylet veteránjai, netán ötvenhatosok. Egy fia szabad asztal nem volt, ahol végre írhattam volna valamit, ami nem az írásról szól.
Így jutottam végül Óbudára, a Vidoq borozóba. Ez, azt hiszem, most már örökre így lesz velem: ha minden elveszett, Óbuda még mindig segíthet. Ott még mindig történhet valami sorsszerű, ott már minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, és valahogy nem képes elmúlni, lapozni lehet az időben – olvasom régi jegyzetemben. Vesztettem jó háromnegyed órát, talán mégse kellett volna átgyalogolni a hídon, mi a fenének nem volt jó nekem a villamos, most már mindegy, itt ülök a Vidoqban, márvány helyett faasztal, sebaj, ebben meg évgyűrűk vannak, legalább hatvan év, itt kezdődött mondjuk a világháború, öt, tíz, tizenöt, húsz, itt van hatvanhat, amikor születtem, itt voltam katona, ez a fa meg csak nőtt nagy közömbösen.
És akkor kezdetnek kikértem két deci száraz fehéret. Egy tegnapi mondatomat akartam folytatni, ami talán a tűzoltókról szólt, nem emlékszem pontosan, mert félálomban írtam le, mintha valami hasonlat szükségeltetett volna még hozzá, és akkor egyszer csak észrevettem, hogy nem a megfelelő füzetet hoztam el, nem a félálmosat, hanem a kocsmafüzetet. Ez a korhely kis füzet előre tudta, hogy ma a Vidoqban fogok kikötni. No, nézzük. Úgy látszik, szemináriumi füzetnek indult, irodalom szeminárium, ez áthúzva, fölötte: nyelvészet spec koll, ez is áthúzva, legfölül: Novellák, ezt csak elkezdtem áthúzni, de nem fejeztem be a vonalat. Lapozom a kocsmafüzetet: néhány órajegyzet, összefüggéstelen szavak, nyilván csak álcázásból jegyzeteltem. Bővített újratermelés, ez alighanem politikai gazdaságtan volt, abból is az egyetlen óra, amelyikre bementem, egy macskafejű nő tartotta, és végig a lábait néztem. Egy ösztöndíjkérelem piszkozata. Aztán egyszer csak egy lap, rajta a Vidoqban írt jegyzet. És akkor belekortyoltam a borba.
Úgy emlékszem, ez hét éve is így történt, akkor is két deci fehéret ittam, mikor leírtam azt a néhány sort, amit most véletlenül fellapoztam, és akkor is mást akartam írni, csak kényszerűségből lett belőle ilyen rövid helyzetismertetés. Akkor is tavasz volt, nyolcvannyolc tavasza. Már túl kellett lennünk a kabátváltáson, amíg télikabátot hordok, semmihez nincs kedvem, írni a legkevésbé. A bor és a füzet lassan beindította az emlékezés folyamatát: akkor, hét éve egy néger férfi ült a szomszéd asztalnál, és pacalpörköltet evett; róla akkor nem jutott eszembe semmi, csak úgy meg minek írtam volna le, de azért valamelyik kötőszóban előbújhatott, csak így léphetett most ilyen hirtelen elő. Úgy látszik, vannak kötőszavak, amelyek remekül elrejtik a négereket. Vagy másképp: hét éve aszalódik a füzetemben egy néger, és én még csak észre se vettem. No de elég a múltból, végül is azért jöttem, hogy írjak, így is sok időt elvesztegettem, alig van hátra háromnegyed óra, írtam én már háromnegyed óra alatt novellát, nem is rosszat, nézzünk csak körül a jelenben. A pult mögött most egy fáradt barna mossa a poharakat, a régi kis fekete odébbállhatott egy házzal, vagy talán lenyúlta valamelyik pénzes törzsvendég. Pincérlánysors Óbudán.
Pincérlánysors Óbudán
De aztán erről se jut eszembe semmi, és gyorsan kihúzom. A veszteséglistán egy néger, egy pincérlány meg a tűzoltók a félálombeli mondatból. Micsoda vérfürdő. Vérfürdő a Vidoqban.
Van még fél órám, hogy eszembe jusson valami, ami nem az írásról szól, és remélhetőleg kikerül még néhány kínos evidenciát. Kérek újabb két decit. Megnézem, hogy az öngyújtóból rendesen jön-e a láng, sohase lehet tudni, ezek a mostani öngyújtók olyan hisztérikusak. Arrébb tolom a hamutálat, aztán vissza. De semmi. Megöllek, Térey. Beraklak a néger meg a pincérlány közé, élvezni fogod. Szóval menjek csak nyugodtan a Sziget cukrászdába írni. Régi pesti hangulat, Szomory szelleme, garantált ihlet, tuti mondatok. És erre, tessék, itt ülök a Vidoqban egy hullahegyen. Hullahegy a Vidoqban, de ez már tényleg az utolsó szalmaszál, Hullahegy és szalmaszál, már csak tíz percem van, aztán mehetek a kisfiamért, az ötlettelenségben is egyre rosszabb vagyok, végül megint csak arról fogok írni, miért nem írtam semmit.
- Kultúra [6]