Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
(Ady)
MŰSZAKI LEÍRÁS A CIGÁNYFÚRÓ HASZNÁLATÁHOZ
Tágas, légkondicionált szaküzletekben hiába keresi ezt a plebejusszerszámot, a Black and Decker, Stihl és japán technika-szemfényvesztés patrícius gőggel űzi vissza vándorok zsebébe, ha fúrnivalója lenne itt a cigány fúrónak, akkor is.
A műveltek, a szembetegségig okosok, az önmegvalósításra hergeltek ne keressék steril könyvtárak semmittevésében ezt a lapot, szédelegjenek csak a jókötésű, a gerinces folyóiratok magasságán.
Kufárok s farizeusok miatt hegyibeszéd-szándék a hegyessége, születési helye pedig Magyarország.
A Cigányfúró 1994-es első évfolyamának számain még olvasható volt a fenti használati utasítás, mostanra lekerült az utolsó oldalról. Talán bizony a Cigányfúró bejáratodon? Nem hinném. A „szembetegségig okosok” a „jókötésű, gerinces folyóiratokat” forgatják, s nem ezt a küllemében jobbfajta iskolaújságra, önképző-köri kiadványra emlékeztető kisebbségszellemű művészeti és közérzeti lapot. Tehát nem kisebbségi, nem kisebbségvédő (vö. magyarságvédő, fajvédő, egyéb szellemi véd- és gittegyletek), hanem kisebbségszellemű. „A Cigányfúró nem úgy kisebbségi, hogy valamelyik párt vagy politikai irányzat szócsöve, az éppen aktuális politikai problémáknak valamiféle médiuma – hanem szellemi kisebbséget képvisel. Ez a szellemi kisebbség pedig progresszív kisebbség. A többségi irományokra nem igazán jellemző az avantgardizmus, amely örökké lázadót jelent az én olvasatomban, és nem pusztán stílust. Életvitelt és értékrendet” – nyilatkozta a főszerkesztő Balogh Attila a Köz-politika című lapnak (1995. január). Nem csoda, ha a cigányok nem szeretik a Cigányfúrót, mert „nem képviseli a cigányság érdekeit”. És a magyarok szeretik-e? E honban, ahol a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint – de hisz tudjuk ezt magunktól is! – az itt élő kisebbségek közül a cigánysággal szemben „a legerősebb az elutasító magatartás”. Magyarul: utáljuk, gyűlöljük, megvetjük satöbbi őket. Mit tehet a költő (Balogh Attila főszerkesztő) ebben a helyzetben? Lapot csinál, mintha verset, s fölé írja címül: Cigányfúró. Nesztek. Nem is akarom, hogy szeressetek.
Az 1995. 2. szám (április) címoldalán az immár hagyományos Ady-publicisztika. (De szép is elgondolni: „az utolsó magyar” másnaposan felébred, fölkel, zoknit húz, és leül megírni a kötelező penzumot a Cigányfúrónak, mert közeleg a lapzárta. A cikk becsületbeli ügy, mert már fölvette, és mára virradóra el is költötte a soros honoráriumot.) Az írás címe: Haladunk? A kérdés természetesen költői… A lap elején (nagyon keserves énnekem elején kezdeni egy lapot, rendes ember a végén kezdi, a legrendesebbje el se jut az elejére, de mit lehet tenni, a szerkesztők is az elejéről szerkesztik, csak így tudom tetten érni a koncepciót, ha ugyan… – az újságolvasó megjegyzése), szóval a lap elején némi eredetkutatás folyik (Törzsök Judit: Két észak-nyugat-indiai peripatetikus nép. Második rész: A bandzsarák), csekély eredménnyel: „a kutatások jelenlegi állása szerint annyi állapítható meg, hogy ha jelenleg nem is lehet a cigányok és a fenti indiai nomád népek közötti rokonságot teljes bizonyossággal megállapítani, az európai cigányokhoz életmódban, nyelvben, anyagi kultúrában a lohárok és a bandzsarák állnak legközelebb…” Majd indiai szerző, Asghar Wajahat kitűnő „példabeszédei” következnek. Különösen Az oroszlán, „a Gautama Buddha testtartásában üldögélő oroszlán” méltó a figyelemre.
A következő írással (Blaha Márta beszélget Kuklay Antallal Pilinszky Jánosról) már Nyugaton járunk, de itt is megcsillan a Gangesz visszfénye. Az emberiségnek egyetemes paradigmaváltásra lenne szüksége ahhoz, hogy kijusson a krízisből. Elsősorban a keleti kultúrához, pontosabban annak emlékeihez kell visszanyúlnia, merthogy a keleti kultúrát az emberiség javarészt megsemmisítette. A következő század dolga, hogy a megmaradt értékekből új katedrálist építsen.” Kuklay Antal A kráter peremén (Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez) címmel eléggé vegyes kötetet állított össze 1987-ben – most okos észrevételei vannak Pilinszkyről, filozofikus fejtegetésein már lehet vitatkozni (pl.: „Akárcsak a keleti filozófiákban, a keresztény teológiában sincs individualizmus.”).
A folyóirat közepén, egymás mellett A magyarok története és A tzigán nemzetnek igazi eredete, nyelve, történetei (részletek Horváth Mihály, illetve Enessei György műveiből), közöttük pedig (igen, közöttük, pauszpapíron) István király intelmei Imre herceghez A vendégek befogadásáról és gyámolításáról („Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…”)
A lapszám csúcspontja, jól időzítve, a lap közepén.
(Ez a pausz telitalálmány: drasztikusan szembesít az olyan eseményekkel, melyekre már föl sem figyelünk a horrorhírműsorok végtelenített videoklipjein. Lásd az előző lapszámokat!)
Ezután három olyan írást olvashatunk, amelyek akár más lapokban is megjelenhettek volna. És ez nem dicséret. (A főszerkesztő már idézett nyilatkozatából: „Szeretném hinni, hogy a mi lapunk igenis egyedi… Olyan írásokat lehet benne olvasni, amelyeket más lapban nem vagy nem így.”) Eörsi István Múltszemlélet – magyar módra című publicisztikája megjelenhetett volna akár a Magyar Narancsban is. Andy Warhol vallomásait mondjuk a Filmvilág, Antal István Tadeusz Kantorról szóló írását esetleg a Színház is közölhette volna.
A lapszám szépirodalmi vonulata volt jobb (l. az előző számokban Bodor Béla, Allen Ginsberg, Balogh Attila verseit). A legszebb szépliteratúrai ajándékok a nem szépirodalminak szánt szövegek: Balogh Attila írásai a borítón és Sebes József vallomásai (Barázdát vágott ma énrám az Isten). Sebes József olyan mondatokat tud, amelyekért a posztmodernek napokig gubbasztanak a papír előtt. („Én ma csak akkor vágom le a szakállamat, ha majd az egész világ belegabalyodik.” „Az Isten nem gyön. De hogy mé nem gyön, az titok.”)
Milyen tehát a jó Cigányfúró? Nyers, és ütve fúr. Nem modoros, mint némely „jókötésű” társa, hanem modortalan.
„A lapot nem a Magyar Postán, hanem Antin keresztül terjesztjük.”
Várjuk, várjuk az Anti-lapot. És Anti, az olyan, az eljön. Legközelebb júniusban.
- Rábeszélő [6]