Miközben a két nagy parlamenti párt vezetői a korai kampánykezdettől óvnak, a szocialisták szeptember elején megkezdték 2006-os választási kampányukat. A Fidesz épp a novemberi Beszélő lapzártájakor indítja el a maga sokadik név- és logóváltással egybekötött, narancssárga buborékokra épülő imázskampányát; Hiller pártelnök közlése szerint közeleg a baloldal offenzívájának második szakasza is.
Gyurcsány Ferenc szeptemberben megjelent Útközben című könyve nyilván az MSZP új önmeghatározása jegyében indított kampány része. A kérdés csak az, hogy az aktivisták és a 2002-es szavazók felrázását célzó imázskampányból visszaköszönő biztonság–igazságosság–bátorság jelszavakon kívül mit üzen az MSZP és a kormányfő a baloldal támogatóinak, és mit jelenthet a szocialisták korán kezdett offenzívája a koalíciós partner SZDSZ számára.
Variációk megújulásra
Gyurcsány Ferenc és az MSZP mai, a magyar baloldalról alkotott képének vizsgálatakor célszerű visszamenni a kormányfő rendszerváltás utáni politikai pályafutásának kezdetéig, 1999-ig, amikor Gyurcsány az Orbán–Torgyán-tengelytől elszenvedett váratlan vereségtől sokkolt szocialista vezérkar kritikusaként először hallatta a hangját.
Gyurcsány első, e tárgyban írott értekezése 1999. február 10-én jelent meg a Népszabadságban, és ahhoz képest, hogy szerzője jó évtizedes kihagyás után kívülállóként tért vissza a politikai életbe, meglepő visszhangot váltott ki. A maga baloldali fordulatát éppen csak végrehajtó Tamás Gáspár Miklós korabeli írásában (Levegőt! Mozgó Világ, 1999. május) bő terjedelemben reflektál Gyurcsány felvetéseire. „Az egykori politikai paletta (hozzám képest) túlfeléről érkezett Gyurcsány Ferenc föltűnően magas nívójú és intelligens cikkében – hozzám hasonlóan – új baloldali politikát javasol. Írásainknak más-más a címzettje: ő az MSZP-hez beszél, én meg a demokratikus értelmiséghez. […] A cikk sok fontos kijelentése közül talán ez a legfontosabb: »A hagyományos baloldal meg akart védeni a versenytől, az új baloldali politikának az a dolga, hogy segítse a polgárokat [!] és közösségeiket, hogy sikeresek legyenek ebben a mindent átható küzdelemben. A képmutatás sehova sem vezet. A szocialistáknak ki kell mondaniuk, hogy az egyén felelős önmagáért.«”
Gyurcsány egyéni felelősségvállalást hangsúlyozó, új baloldali politikát sürgető gondolatmenetét TGM természetesen vitatta. A későbbi miniszterelnöktől megszólított, a választási vereség és Horn Gyula visszavonulása utáni bozótharcba és a Fidesszel folytatott állóháborúba feledkezett szocialista pártelittől pedig mi sem állt távolabb, mint hogy energiáit a Gyurcsány által javasolt távlati baloldali program megalkotására és az MSZP elhúzódó szervezeti és vezetési válságának leküzdésére fordítsa.
Mai szemmel érdekesebb Gyurcsány második írása, amely MSZP-megújulás: balról a közép felé címmel jelent meg a Népszabadságban 1999. május 28-án. Ez a szocialisták válságát arra vezette vissza, hogy „az 1994-ben korán jött választási győzelemmel megakadt [a] belső átalakulás” az MSZP-ben. Ennek következtében vezetői ellentmondásosan viszonyulnak a Horn-kormány legnagyobb teljesítményének minősített Bokros-csomaghoz; a pártelit egy részének „tisztázatlan üzleti kapcsolatai társadalmi bizalomvesztést” okoznak; az MSZP körüli értelmiség pedig (Gyurcsány szerint joggal) attól tart, hogy „modern baloldali válaszok helyett csak a hatalom visszaszerzésében való érdekeltség tartja össze a pártot”. Mindehhez társult a feldolgozatlan állampárti múlthoz fűződő viszony, amely miatt „az MSZP-hez tartozó politikusok és értelmiségiek jelentős része minden erejével bizonyítani akarja demokratikus elkötelezettségét, piacpárti meggyőződését, ezért úgy viselkedik, mintha elfelejtené a baloldal hagyományos tartalmát”.
Apósok és vők
Elhatárolódás az államszocializmus bűneitől; a pártelit homályos üzleti kapcsolatainak felszámolása; a szocialista pártelit ideológiamentes, technokrata szemléletének megváltoztatása; a hazai baloldal „másfél évszázados” tradícióinak vállalása – ezek Gyurcsány Ferenc szerint az MSZP megújulásának kulcsmozzanatai 1999-ben. Ironikus módon épp ezek lettek azok a kérdések, melyek 2003–2004-ben az MSZP-n belül megvívott, jobboldali ellenfeleivel pedig máig folytatott küzdelmek során alkalmat adnak Gyurcsány revolverezésére. 2006 egyik kulcskérdése lehet, hogy a választók a magyar baloldal hiteles vezetőjeként vagy a késő kádári kapcsolati tőke ügyes hasznosítójaként, esetleg – a Fidesz legújabb nyelvi innovációjával összhangban – luxusbaloldaliként tekintenek-e a kormányfőre. Ez pedig nem kis részben attól függ majd, hogy hogyan vélekednek a következő, manapság a jobboldalon megjelenő állításokról:
1. Gyurcsány Ferenc elsősorban nem saját munkájának és tehetségének, hanem a) a késői Kádár-korszak KISZ-vezetésében, b) az Apró családban megszerzett kapcsolatainak köszönhette kilencvenes évekbeli felemelkedését.
2. Ebből következően az 1999-ben a Kovács-féle szocialista pártvezetést bíráló baloldali politikussá; 2001-ben az MSZP stratégiai munkacsoportjának vezetőjévé; 2002-ben a miniszterelnök stratégiai tanácsadójává; 2003-ban a Medgyessy-kormány miniszterévé, majd 2004-ben kormányfővé előlépett Gyurcsány nem más, mint kapcsolati tőkéjét gazdasági, majd politikai erővé konvertáló machinátor; az üzleti és politikai szféra (éppen általa kifogásolt) összefonódásának megtestesítője.
3. Hiába képviselné tehát generációsan a Kádár-rendszer utáni magyar baloldalt, felesége családja révén (a Fidesznél: Apró, Csurka Istvánnál: Apró-Klein család) bármikor számolhat azzal, hogy Áder János „november negyedike örökösének” bélyegezi, mint az idei október 23-át követő első parlamenti ülésen tette.
Gyurcsány Ferenc saját magáról alkotott képében ezek a mozzanatok természetesen egészen másképp tűnnek fel.
1. Az MSZP 2004. októberi tisztújító kongresszusán fontosnak tartotta felhívni a küldöttek figyelmét, hogy a párt történetében először fordul elő, hogy mind a kormányt, mind az MSZP-t 1956 után született politikus irányítja, akiket személyükben – elvonatkoztatva tehát Áder és Csurka családi vonatkozású narratíváitól – nem terhel felelősség a Rákosi- és a Kádár-rendszer bűneiért.
2. A Medgyessy-kormányba történt belépésének napján látványos sajtótájékoztatón mutatta be üzleti érdekeltségeit, amelyek irányításától miniszteri kinevezésével visszavonult. Ehhez hozzátehetjük: Szijjártó képviselő és a Magyar Nemzet eddig a legnagyobb buzgalommal sem volt képes bizonyítani, hogy a) Gyurcsány meggazdagodása törvénytelenül zajlott volna; b) vagyonát bármilyen formában MSZP-n belüli felemelkedésének szolgálatába állította volna. Ez nem változtat a tényen, hogy az MSZP-n belül az előbb Kovács László pártelnöki, majd Medgyessy Péter miniszterelnöki székéért folyó küzdelemben egy szempontból biztosan szerepet játszott Gyurcsány vagyona: helyzeti előnybe hozta a rendszerváltás óta politikusként és/vagy pártbürokrataként tevékenykedő ellenfeleivel szemben, mivel egzisztenciálisan nem volt kiszolgáltatva párton belüli riválisainak.
Baloldal gyámság alatt
A kádári múlthoz és az üzleti szférához fűződő viszonynál mind Gyurcsány, mind az MSZP szempontjából érdekesebb a magyar baloldal alapértékeihez történő visszatérést sürgető elvárás.
Az MSZP-n belüli küzdelemben Gyurcsány a „polgári balközép” képviselőjeként határozta meg magát. Ez alatt – mint az MSZP 2003. márciusi kongresszusán elmondott beszédéből kiderült – a „nem osztályharcos” baloldaliság képviseletét, az MSZP „néppárti” jellegének hangsúlyozását értette. A súlytalanná váló pártvezetéssel és a választók támogatását 2003 második felében rohamosan elveszítő Medgyessy-kormánnyal szemben (az MSZP fél év alatt 15 százalékos előnyből 20 százalékpontos hátrányba került ekkor a Fidesszel szemben) alternatívát kínálni próbáló, az állampárt egykori reformkörös aktivistáira támaszkodó „népi baloldaliak” máshogyan fogalmazták meg a közöttük és a „polgári baloldal” között fennálló különbségeket. Szerintük a társadalmi egyenlőség és a modernizáció kérdésében a polgári baloldal a modernizáció elsőbbségét hangsúlyozza, míg a népiek „csak olyan modernizációt fogadnak el, amely a több millió szegény ember sorsát javítja”. (Sipos József történész meghatározása a Polgári és népi baloldal című konferencián 2003-ban. Ld. Saját kebel. Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.)
A 2004-es EP-választáson elszenvedett vereség után zászlót bontott az MSZP népiekre támaszkodó Társadalompolitikai Tagozata, amely a kudarcért „a kormány hibás társadalompolitikai koncepcióját és gyakorlatát” tette felelőssé. A tagozat alapítóinak egyike, az egykori reformkörös Kerényi György egyenesen úgy vélte, a kormányzást a magatehetetlen szocialista pártvezetés „lízingbe adta egy bizonyos körnek”; az „alapvetően liberális beállítottságú” Medgyessy Péternek és környezetének.
Az állítást, mely szerint az 1990 és 1994 között ellenzékben eltöltött időszaktól eltekintve az MSZP története a baloldali gondolkodás háttérbe szorításáról szólt, nemcsak a 2003–2004-ben előretört „népi baloldal” képviselői hangoztatták. A tavaly augusztusi kormányválság napjaiban Tölgyessy Péter egyenesen úgy vélte: Magyarországon „a baloldali gondolkodást neoliberális közgazdászok és polgári radikális értelmiségiek tartják szabályos szellemi gyámság alatt” (Népszabadság, 2004. augusztus 28.). De a 2003-ban az MSZP vezetésébe visszakerült Szekeres Imre is azt hangoztatta 2004 tavaszán, majd idén ősszel ismét, hogy az MSZP 1994 és 2004 között „lízingelt gazdaságpolitikát” folytatott; a magyar baloldal még adós saját, szociáldemokrata gazdaságpolitikájának kidolgozásával. (Idézi: Andor László: Medgyessytől Medgyessyig. Vázlat a Magyar Szocialista Párt gazdaságpolitikájának elmúlt tizenöt évéről. In: Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Napvilág Kiadó, Bp., 2004.)
Utódpártiság, baloldaliság
Mint láttuk, hasonlóan vélekedett 1999-ben Gyurcsány Ferenc is, amikor azokról az MSZP-politikusokról és a párthoz közeli értelmiségiekről értekezett, akik demokratikus és piacpárti elkötelezettségüket kényszeresen bizonygatva megfeledkeznek „a baloldal hagyományos tartalmáról”. Nem kétséges: ez a magatartás szorosan kapcsolódik a szocialisták pártjuk utódpártiságából adódó komplexusaihoz és a sajátos reformkommunista hagyományhoz.
A pártállami múlt feldolgozása, valamint a rendszerváltó reformértelmiségre és apparátusra jellemző technokrata szemléletmód korszerű baloldali gondolkodással történő felváltása szempontjából valószínűleg tényleg „korán jött” az 1994-es MSZP-győzelem. Pontosan egy évtizedre konzerválta a rendszerváltáskori hatalmi viszonyokat és technikákat az MSZP-ben; megszilárdította az 1989–90-ben a gazdasági szférába menekült késő-pártállami technokrácia és gazdasági elit befolyását; ráadásul azt az illúziót keltette a pártvezetésben, hogy az elsöprő választói támogatás egyszer s mindenkorra zárójelbe teszi a rendszerváltó pártok és a reformkommunisták 1987–90-es szerepe közötti minőségi különbséget.
Az MSZP vezetőit 1990-től nem lehet a többpárti demokráciával, Horn Gyula Bokros-csomag melletti kiállásától kezdve pedig a piacgazdasággal szembeni szkepszissel vádolni. A szocialista vezetők azonban a legutóbbi időkig zavarban voltak, amikor a rendszerváltáshoz fűződő viszonyukról kellett beszélniük. Ez a szemlélet túlélte az 1994–1998-as választási ciklust, amint azt a késői Kádár-korszak tisztára mosására tett, a D-209-es botrányt követő kísérletek és Kovács Lászlónak az MSZP 2004-es EP-kampánynyitóján elmondott szavai bizonyítják: „Mi tettük a legtöbbet a békés rendszerváltásért. Azért mondtunk le a hatalomról, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia legyen. Mások viszont csak azért akartak rendszerváltást, hogy hatalmuk legyen.”
A gyámság alatt álló, a kormányzati hatalmat lízingbe adó baloldal képe nem választható el a pártállami múltból adódó konfliktusok kilencvenes évek eleji elkenésétől. A szocialisták 1992–93-ban az MDF jobbszárnyának előretörése, illetve a Demokratikus Charta erre válaszként lezajlott szervezetté válása nyomán lettek a magyar politikai élet egyenrangú szereplői. A Charta liberális és baloldali aláírói a csurkizmus térnyerésére tekintettel maguk is zárójelbe tették akkor még igencsak közelmúltbéli szembenállásukat. Ez kétségkívül jót tett az MSZP önértékelésének és 1994-es esélyeinek, ám a szocialista káderek egy részét máig frusztrálja, hogy az MSZP rendszerváltás utáni közéletbe integrálását vállaló liberális értelmiség egy része (Horn Gyula megmozdulásait bírálva, a D-209-esként lelepleződött Medgyessy Péter lemondását követelve vagy éppen az államfői ambíciókat dédelgető Szili Katalinnal szemben Sólyom Lászlót támogatva) számtalanszor éreztette a szocialistákkal szembeni fenntartásait és saját (rendszerváltásban betöltött szerepéből adódó) morális fölényét.
Ráadásul a néhai állampárt köpönyegéből előbújt, az MSZP politikáját a kilencvenes években meghatározó reformértelmiségiek és politikusok mentalitása sokkal inkább az ideológiamentes technokrácia (a korszellemnek megfelelően liberális gazdaság- és társadalompolitikát szorgalmazó) ethoszára, mint valamiféle baloldali vízióra épül. Erről Gyurcsány a következőképpen beszélt 2003-ban: „Az MSZP közvetlen előzményének tekinti a nyolcvanas évek reformszocialista-reformkommunista mozgalmát, amely […] a kormányzást ideológiamentes, racionális kérdésnek tekintve maradt meg a rendszer keretei között. […] Ettől azonban a racionális, ideológiamentes kormányzás mítosza még önbecsapás. Az államtalanítás, a liberális gazdaságpolitika, a piacnyitás, melyeket valamiféle racionális, ideológiamentes törvényszerűségként írtak le, valójában egy karakteres gazdaság- és társadalompolitika részei voltak.” (Magyar Narancs, 2003. július 10.)
Karakteres, de korántsem baloldali gazdaság- és társadalompolitika részei. Ettől függetlenül 1998-ig az MSZP-ben (Horn Gyula emlékezetes frázisát citálva) „nem volt alternatívája” a körülményekhez képest átütően sikeres ideológiamentes válságmenedzselésnek; arra pedig egészen 2003–2004-ig kellett várni, hogy a pártban érdemi vita induljon meg a baloldaliság mibenlétéről.
Közkeletű, de téves következtetés tehát, hogy az utódpárti beidegződések az MSZP-t „túlságosan baloldali” párttá tették volna. Ellenkezőleg. Az MSZP esetében az utódpártiságból adódó komplexusok és a 80-as évektől az államigazgatás felső régióit meghódító technokrata értelmiség befolyása krónikus ideológiamentességhez vezetett, ami egy szocialista párt esetében nem annyira túlzott baloldaliságot, mint inkább baloldaliság-hiányt jelent.
Ki tudna felidézni az 1994 és 2004 közötti időszakból egyetlen olyan kijelentést első vonalbeli MSZP-politikus (tehát nem MSZP-közeli baloldali értelmiségi vagy a párt valamelyik teoretikusa) szájából, amely magyarázatot adott volna arra, hogy miért baloldali párt az MSZP? Tisztában voltak-e, ha nem is az MSZP szavazói, de legalább aktivistái azzal, hogy a szocialisták 1998 és 2004 közötti vezetése által csak fél szívvel vállalt Bokros-csomag nem csupán a technokrata válságkezelés sikere, de a rászorultsági elv érvényesítésével markánsan baloldali akció is volt?
„Hozott anyagból”
A Medgyessy-kormány időszakát – az első és második száz nap osztogatását leszámítva – végigkísérte a „polgári” és „népi baloldal”, másképp fogalmazva a „modernizátor” és „hagyományos baloldali” irányzatok vitája.
Gyurcsány ebben a kérdésben, mint láttuk, következetesen a polgári szárnyhoz sorolta magát. Bár Medgyessy tanácsadójaként (mindkét koalíciós párt teljes vezérkarához hasonlóan) osztozik a száznapos programok következményeiért viselt felelősségben, kétségtelen: 2003 decemberében az MSZP választmányi ülésén figyelmeztette pártját a „jóléti rendszerváltás” politikájának tarthatatlanságára és a strukturális reformok szükségességére. A pártvezetés ellencsapása nem maradt el: Kovács László akkori pártelnök néhány nappal később fontosnak tartotta kijelenteni, hogy „az MSZP, ha törik, ha szakad, végrehajtja programját”.
Az MSZP 2003 szeptemberében kirobbant és csak idén júniusban nyugvópontra jutott belháborúja Vitányi Iván leírásában a következőképpen festett: „Az MSZP-ben valamiféle elemi demokratizmus él, amelyet egész története során két pólus küzdelme (…) határozott meg. Az elsőt a társadalmi modernizáció hívei alkotják, a másodikat a továbbélés hatalmi prakticistái. 2003–2004-ben, amikor világossá vált a Medgyessy-kormány tehetetlensége, elindult a pártban egy mozgás, amit én – némiképp eltúlozva – forradalomnak neveztem. (…) Ez 2004-ben Gyurcsány Ferenc személyében testesült meg. Az ámokfutás pedig, ami Szili Katalin jelölésével indult – megint kis túlzással –, ellenforradalom volt, kísérlet a dolgok visszafordítására, az újbóli kiegyezésre a párt azon – nehezen mozdítható, de nem csak öregekből álló – káderállományával, amely a régi hatalmi technikák továbbéltetésében érdekelt.” (Élet és Irodalom, 2005. augusztus 28.)
A küzdelem ilyen leírása természetesen nem független attól, hogy Vitányi 2003–2005-ben végig a „modernizátor”, vagy ha úgy tetszik, a „polgári baloldali” póluson állt. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Gyurcsányt 2004-ben az önmagába zárkózott, elitista pártvezetéssel szemben az MSZP tagsága juttatta hatalomra; ugyanaz a tagság, amely idén áprilisban kis többséggel, de Szili Katalint jelölte az ország államfőjévé (hogy aztán két hónappal később meglehetősen csekély részvéttel fogadja tegnapi jelöltje parlamenti bukását).
A Vitányi által emlegetett, a választási ciklus félidején túl kormányfővé választott Gyurcsány által képviselt „baloldali modernizáció” mibenlétéről 2006-ig kevés konkrétumot fogunk megtudni. A frissen hatalomra került miniszterelnöknek 2004-ben a Munkáspárt, illetve a Magyarok Világszövetsége Fidesz által felkarolt népszavazási kezdeményezéseivel szembeni ellentámadásra; 2005 első félévében pedig a Szili mögé sorakozó szocialista középvezetők forrongásának mederben tartására kellett koncentrálnia. A 2004. decemberi Mozgó Világban maga is elismerte, hogy a megválasztása utáni első fél évben kormánya még nem az általa elképzelt politikát fogja folytatni: „Most még »hozott anyagból« kell megpróbálnunk a legjobbat kihozni, ez még nem a Gyurcsány-kormány politikája […] az majd a következő év tavaszára alapozódhat meg.”
Mint tudjuk, a tavasz mégsem erről, hanem a Szili személye körüli koalíciós kötélhúzásról szólt. A küzdelemben februártól, Szili Katalin ambícióinak bejelentésétől áprilisig, a házelnök köztársaságielnök-jelöltté válását szentesítő kongreszszusig Gyurcsány maga is defenzívába került pártjában; a hátrálás paradox módon éppen egykori ellenfele (tiszavirág-életű) megdicsőülésének napján ért véget – az egészségügy, az oktatás, a családtámogatás, az adózás területén, valamint a lakótelepeken élők helyzetében változásokat ígérő 100 lépés bejelentésével.
Anélkül, hogy ennek részleteibe belemennénk, szögezzük le: bár az intézkedések között akadnak jól érzékelhető változások (ilyenek az adócsökkentésre, illetve a jövedelemadó-határok sávjainak emelésére irányuló lépések), sőt az Orbán-kormány felsőközéposztály-barát családpolitikája óta első ízben átgondolt, hovatovább baloldali és liberális szempontból is elfogadható társadalompolitikai koncepciót sejtető lépések is (így a családtámogatási rendszer átalakítása); a program a jóléti rendszerek és az államháztartás 1998 óta halogatott átfogó reformja helyett született meg.
Az adóterhek – mégoly üdvözlendő – csökkentése nem helyettesíti az átgondolt adóreformot; a háziorvosi ellátás és járóbeteg-szakellátás fejlesztése pedig legföljebb a napjainkra elodázhatatlanná váló egészségügyi reform (nyilván szükséges) kiegészítője lehet. Így azzal együtt, hogy elismerjük: a 100 lépés bizonyos elemei magukban hordozzák egy gazdaság- és társadalompolitikai fordulat ígéretét, meg kell állapítanunk: a 2002-ben hatalomra került MSZP–SZDSZ-kormány – a számtalan zökkenővel, de végül lezajlott oktatási reformot, az egyelőre a sorkötelezettség eltörlésére szorítkozó haderőreformot, valamint a családtámogatási rendszer 100 lépéssel összefüggő módosítását leszámítva – nem hajtott végre olyan változtatásokat, amelyekhez a következő kabinetnek – legyen az bármilyen színű – viszonyulnia kellene.
Medgyessy Péter kormánya évekre behatárolta saját és utódai mozgásterét a reformok nélkül végrehajtott osztogatással; Gyurcsány Ferenc kormányának pedig – a megalakulás, a decemberi népszavazás, továbbá az államfőválasztás körüli cirkusz lecsengése után – egy éve maradt arra, hogy a 2002-ben a szocialistákra szavazó polgártársainkat meggyőzze: a bukott jobboldal visszatérésével kapcsolatos félelmeiken túl másért is érdemes 2006-ban a baloldalra szavazni.
Balra át!
A nyár közepe óta a hagyományos szocialista szimpatizánsi körben – munkásgyűlésen, lakossági fórumon, országos MSZP-nagygyűlésen – egyre többször megjelenő, hol a benzin áfáját csökkentő, hol a liberális oktatási miniszter által megszüntetni javasolt kistelepülési iskolákat védelmébe vevő, hol az autópálya-építés euróbevezetéssel szembeni elsőbbségét hangoztató kormányfő offenzívája arra utal, hogy Gyurcsány Ferenc felismerte: a boldogító államhoz fűződő várakozásokat hűteni igyekvő, az univerzális jóléti rendszerek bővített újratermelése helyett a szolgáltatásokhoz történő hozzáférés esélyének kiegyenlítését hirdető polgári baloldal programja 2006-ban nem lesz alkalmas Orbán Viktor megállítására.
2002-ben listán a szocialisták 2 millió 361 ezer, míg a Fidesz–MDF 2 millió 306 ezer szavazatot kapott – ehhez képest az elmúlt években a Fidesz 1,6-1,8, míg az MSZP 1,4-1,6 millió választót tudhatott stabilan maga mögött. (Kolosi Tamás: Ki nyer majd? Népszabadság, 2005. október 15.) Logikusan adódik a következtetés, hogy a 2006-os választás a baloldalon dől el. Azok körében, akik 2002-ben az MSZP-re leadott szavazatukkal megbuktatták az Orbán-kormányt, de 2003-ban megvonták bizalmukat a szerencsétlenkedő Medgyessy-kabinettől és a csak magával elfoglalt MSZP-vezérkartól.
Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az MSZP Gyurcsány vezetésével július–augusztus óta balra tart; az ősz folyamán politikájában egyre több a „hagyományos” baloldali, nem ritkán populista elem a kistelepülési iskolák megmentésétől a benzin áfájának előrehozott – és korántsem a rászorultakat segítő, azaz inkább populista, mint baloldali – csökkentésén át az euró bevezetésének időpontja körül gerjesztett bizonytalanságig. A kormányfő október elején a közszolgálati rádióban deklarálta, hogy az MSZP nem folytat liberális politikát, egyben védelmébe véve párttársai, Szekeres Imre és Szili Katalin neoliberalizmus-ellenes kijelentéseit.
Ennek fényében múló epizódnak tekinthető a 2004–2005 fordulóján folytatott, az egyházak világi szerepének korlátozását, a pártállami állambiztonság ügyeinek rendezését, valamint a drasztikus drogszabályozás enyhítését felvető MSZP-politika. A közeljövőben aligha halljuk túl sűrűn a miniszterelnöktől a Gyurcsány–Orbán-vitában előadott érvelést a mindenható államhoz fűződő várakozások tarthatatlanságáról.
Az MSZP a kampányban ezzel megkönnyítheti, a választás után azonban megnehezítheti az SZDSZ dolgát. A szabaddemokratáknak a következő hónapokban az egyre vadabb populizmussal operáló két néppárt mellett – a jobbközép teljes kiürülésének köszönhetően – jó esélyük van a gazdaság- és a társadalompolitika kérdéseiről nem etatistán gondolkodó választók megnyerésére – már ha maguk képesek lesznek megállni, hogy beszálljanak a már most is vészjósló ígéretversenybe. 2006-ban viszont, ha bekerülnek a parlamentbe, erősen meg kell fontolniuk, hogy a néha „radikális adócsökkentésben”, közszféra-leépítésben és politikusszám-lefaragásban, máskor viszont teljes foglalkoztatottságban és Grósz Károly államfelfogását megszégyenítő etatizmusban utazó Orbán Viktor és az MSZP-t a választás előtti utolsó évben balra kormányzó Gyurcsány Ferenc közül kivel érdemes koalícióban gondolkodniuk.
Ha a két mamutpárt – ahogy 1998 óta mindig – jövőre is ellenáll az államháztartás, a nagy elosztórendszerek, főképp az egészségügy halaszthatatlan reformját sürgető liberális érvelésnek, a szabaddemokratáknak helyesebb volna ellenzékben maradniuk. Ha viszont a baloldalon a javított-bővített újraelosztás erőltetése helyett a 100 lépés rászorultsági elvet és egyenlő hozzáférést előtérbe helyező iránya érvényesül, nem reménytelen az elosztórendszerek átalakításáról szóló baloldali–liberális kiegyezés. A további halogatás nem csupán az ország mostanában sokat emlegetett versenyképessége, de a jóléti rendszerek működőképessége szempontjából is katasztrofális következményekkel járhat. A szavakban az Országgyűlés egyetlen populizmusellenes pártjának mutatkozó SZDSZ hiteléről nem is beszélve.
- Játéktér [7]