[1]
Való igaz: az FDP-nek nem áll jól a szénája. Tavaly novemberben ugyan meglepően biztosan (6,9 százalékkal) kerültek be a Bundestagba, de ez a CDU-tól kölcsönzött szavazatoknak volt köszönhető, és egy monoton kudarcsorozatban a két kivétel egyike volt. Az a párt, amely 1992-ben még mind a tizenhat német tartomány törvényhozásában képviseltette magát, mára már csak öt tartományi parlamentben van jelen. 1993-ban a hamburgi liberálisok számára bizonyult magasnak az ötszázalékos parlamenti küszöb. 1994-ben nyolc tartomány szavazópolgárainak lett elegük a liberálisokból: az FDP kiesett mind az öt új – keletnémet – tartomány parlamentjéből, és nem járt jobban Bajorországban, Alsó-Szászországban és Saarlandban sem. Az év elején a hesseni tartományi választás eredménye azt sugallta, hogy megfordul a trend. De aztán a múlt hónapban Észak-Rajna-Vesztfáliában és Brémában is kudarcot vallottak a liberálisok, és ebben az évben még hátra van a szintén nem sok sikerrel kecsegtető októberi berlini tartományi választás.
Miért a kudarcsorozat?
A példátlan kudarcsorozatért Klaus Kinkel pártelnök magára vállalta a felelősséget: néhány nappal az észak-rajna-vesztfáliai és a brémai választási vereség után bejelentette, hogy lemond a pártelnöki tisztségről. Kétségtelen: Kinkel kevéssé magával ragadó politikus. Sokan egyáltalán nem is tartják politikusnak. Inkább beamter (közhivatalnok) ő – mondják –, tisztességes, tüchtig és kiszámítható, de nélkülözi a képzelőerőt. Az FDP válságát mégsem lehet kizárólag az ő nyakába varrni, hiszen megvolt az már előtte is.
Ezt a válságot sokan és sokféleképpen magyarázzák, barátok és ellenfelek egyaránt. Olyan magyarázattal nem lehet találkozni, amely az FDP kudarcait a liberális eszmerendszer kimerülésére vezetné vissza, illetve – még magyarabbul – arra, hogy a jóravaló nép végre-valahára elutasítja a kártékony liberalizmust. Olyanok viszont már jócskán akadnak, akik szerint a liberalizmus Németországban valóra váltotta ígéreteit, és így halálra győzte magát. Eszerint az FDP funkcióját vesztette, mivel csak azt képviseli, ami a többi pártot is összeköti, vagyis – Kis János kifejezésével élve – a liberális minimumot. A kommentátorok és a politikai elemzők többsége azonban nem gondolja, hogy Németországban már megvalósult a liberális polisz, és úgy véli, hogy az FDP javarészt magának köszönheti válságát: hibás politikai döntések sorozatának, emberi gyarlóságoknak, a megújulásra való képtelenségnek. Meg persze a körülményeknek is, amelyek hibás döntések meghozatalára csábítottak, teret nyitottak a gyarlóságoknak, és a változtatásra való képtelenséget a sikert garantáló folytonossági politika színében tüntették fel.
Mindez nem Kinkellel kezdődött. Kinkel pártelnökké választása sokkal inkább tünete, mint oka az FDP válságának. Személyében olyasvalakit állítottak 1993 novemberében az FDP élére, akinek belépési nyilatkozatán még alig száradt meg a tinta. Ennél látványosabban aligha lehetett volna demonstrálni, hogy az FDP híján van politikai tehetségeknek. De nem Kinkel csinált az FDP-ből olyan klubot, amelynek elsődleges funkciója, hogy tagjainak posztokat és pozíciókat biztosítson. Nem Kinkel terjesztette el az FDP-ben azt a nézetet, hogy politikai kérdésekre már csak azért sem kell liberális válaszokat keresni, mert minden kérdésre egyetlen jó válasz van: az, amit a szakterület logikája diktál. Olyan reformpárt sem Kinkel miatt lett az FDP, amelynek elfogytak a reformötletei. De az kétségtelen, hogy Kinkel vezetése alatt a párt még inkább elveszítette arculatát. A Bundestag-frakció például úgy felolvadt a kormányzó koalícióban, hogy megkülönböztethetetlenné és felismerhetetlenné vált. A pártvezetés pedig (attól való félelmében, hogy felvetődik a koalíciós partner megválasztásának kérdése) mindent megtett azért, hogy ne kerüljön sor vitára a párt irányvonaláról, hogy folyjék minden a megszokott – és mint kiderült, kudarchoz vezető – mederben.
Csetepaték az FDP lelkéért
Az FDP-n belül jó néhányan hangoztatni kezdték, hogy a párt irányvonaláról folytatandó vita bármiféle megújulás előfeltétele. Ezt tették először is a „nemzeti liberálisok”, akik az FDP radikális megváltoztatását tűzték ki célul. Olyan FDP-t javasoltak, amely a politikai palettán jobbra helyezkedik el az uniópártoktól, a piacgazdaság melletti kiálláson túl hangsúlyozottan nemzeti politikát folytat, és a belső biztonság kérdéseiben mérsékelten tekintélyelvű álláspontot foglal el. A volt szövetségi főügyész, Alexander von Stahl körül tömörülő csoportosulás kezdeményezése megrémisztette az FDP Freiburgi Kör néven ismert baloldali liberálisait, és ezért ellentámadásba lendültek: ők is követelni kezdték az elvi vita lefolytatását, mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy a Stahl-csoportot kiszorítsák a pártból. Némi habozás után a fősodorbeli FDP-elit is egyértelműen szembefordult a „nemzeti liberálisokkal”, de a baloldal által követelt elvi elhatárolódást továbbra is fölöslegesnek tartotta. Az FDP hétvégi, háromnapos mainzi kongresszusa többek között azért ígért izgalmakat, mert nem lehetett pontosan előre tudni, hogy Stahlék a küldöttek körében mekkora támogatást élveznek. Érdeklődésre tarthatott számot a pártelnöki posztért folyó versengés is, noha aligha volt kétséges, hogy a kongresszus Wolfgang Gerhardtot, a hesseni FDP vezérét fogja megválasztani. Az eredeti elképzelések szerint Gerhardtnak egyedüli jelöltnek kellett volna lennie. Csakhogy Jürgen Möllemannak, az inkorrektség miatt lemondásra kényszerült gazdaságügyi exminiszternek, a párt kicsit simlis fenegyerekének, akit Kinkel fokozatosan kiszorított a vezetésből, jobb ötlete támadt: röviddel a kongresszus előtt bejelentette, hogy ő is pályázik az elnökségre.
Harmóniába süppedt újrakezdés
A mainzi kongresszus végül is valószínűleg tényleg élénkebbre sikeredett, mint ahogy azt az FDP-elit eredetileg képzelte, de korántsem volt kezelhetetlenül élénk. Alapjában véve minden fontos dologban az elit akarata érvényesült – csak éppen bebizonyosodott, hogy ez az elit nem egységes, személyes rivalizálások jellemzik, átalakulóban van, generációváltás folyik benne, meglehetősen tanácstalan, de mindennek jelentőségét nemcsak kicsinyíteni szeretné, hanem valóban kiegyezésre is törekszik a párton belül, akár elvtelennek minősíthető kompromisszumok árán is. És ebben a törekvésében élvezte a küldöttek támogatását. Ennek megfelelően a kongresszus ellentmondásos és ideiglenes érvényű határozatokat fogadott el, és elnapolta a legfontosabb döntések meghozatalát.
A Stahl-csoport azonban minden jel szerint kiütéses vereséget szenvedett. A Frankfurter Allgemeine hangot is adott annak a gyanújának, hogy a Stahlék elleni vehemens védekezést bizonyos hátsó szándékok motiválták: így lehetett demonstrálni a párt valóban létező két szárnyának – a technokrata gazdasági liberálisoknak és a polgárjogi-társadalompolitikai liberálisoknak – megbonthatatlan egységét. De még abban is felsejlik némi békülékeny kétértelműség, ahogy a kongresszus elutasította a Stahl-csoportot. Gerhardt a kongresszus előtt arra szólította fel a „nemzeti liberálisokat”, hogy önként távozzanak a pártból. A kongresszus nyitónapján viszont már arról értekezett, hogy kijelentését nem kell szó szerint érteni. Először is nem a „klasszikus nemzeti liberálisoknak” címezte azt. De a nem klasszikus nemzeti liberálisoknak is helyük lehet az FDP-ben, csak ne próbálják a pártot jobbra tolni. Gerhardt csitító szavai ellenére a kongresszus többsége elég dühödten támadt rá a nemzeti liberálisokra és az általuk képviselt nézetekre. De aztán a küldöttek mégsem szavazták meg azt a határozati javaslatot, amely egyebek között kimondta, hogy az FDP-n belüli nemzeti liberális áramlat valójában nemzeti konzervatív, és kívül áll a modern liberális konszenzuson. Gerhardt kívánságának megfelelően a határozati javaslatot – mint még „nem egészen kiérleltet” – átadták tanulmányozásra a párt elnökségének. A határozati javaslat megszövegezői között ott volt Genscher, Leutheusser-Schnarrenberger igazságügyi miniszter asszony és Rexrodt gazdaságügyi miniszter is.
Egyébként a határozati javaslatok nagy többségének ez lett a sorsa: továbbították őket az elnökségnek, a frakciónak vagy valamelyik bizottságnak. A kongresszus hangulatilag támogatott egy sor radikálliberális kezdeményezést például a jogpolitika területén, de egy esettől eltekintve attól visszariadt, hogy határozatokkal kösse meg az új elnök és elnökség kezét. A Süddeutsche Zeitung szerint ezt a hangulati támogatást is hiba lenne túlértékelni: nem arról volt szó, hogy az FDP balra tolódott, hanem arról, hogy a gazdasági liberális szárny is úgy gondolja: a pártnak vissza kell szereznie tekintélyét a polgárjogok védelmezése területén.
Bár a kongresszus a várakozásoknak megfelelően Gerhardtot választotta pártelnöknek az önjelölt Möllemannal szemben, de korántsem olyan többséggel, ahogy ezt Gerhardt remélte. A sztárolt Gerhardt 57, a kitaszított Möllemann 33 százalékot kapott. Hat százalék jutott a huszonhárom éves Markus Schönherrnek is, aki renitens módon szintén jelöltette magát az elnöki tisztre. A választás előtt Gerhardt azt az álláspontot képviselte, hogy a vesztesnek elnökségi tagságra sem kellene törekednie. Győzelme után viszont maga javasolta Möllemannt a párt vezető testületébe, ahová riválisát be is választották, és így véget vetettek több hónapos száműzetésének. A kongresszus Markus Schönherr kabaréba illő fellépését is elnökségi tagsággal jutalmazta.
Ennyi harmóniára törekvés mellett meglepő, hogy a kongresszus Genscher és Lambsdorff közreműködésével alaposan aláásta Kinkel külügyminiszter és kancellárhelyettes tekintélyét: mind Csehországgal, mind Boszniával kapcsolatos határozati javaslatait alapos változtatásoknak vetették alá a küldöttek.
Annyi Mainzban feltétlenül kiderült, hogy mivé nem akar válni az FDP. Nem akar „CDU light” lenni a „templomba ritkán járók számára”. Nem akar a „magas jövedelemmel rendelkezők SPD-je” sem lenni. És nem akar a haiderosodás útjára sem lépni. Az FDP tulajdonképpen nem akar változni. Ami nagyon szép. Problémát pusztán az okozhat, hogy a szavazók az utóbbi időben nem jutalmazták bőkezűen állhatatosságáért.
- Külföld [6]