Már az ezret is meghaladja a múlt év végi kenyai elnökválasztás nyomán kirobbant erőszakhullám áldozatainak száma. A régóta lappangó etnikai és politikai ellentétek a vitatott eredmények miatt elemi erővel törtek a felszínre, eszeveszett öldöklést indítva el. Sokakban felsejlett az 1994-es ruandai népirtás réme (amikor szélsőséges hutuk néhány nap alatt 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak le), ám Kenyában nem várhatók ilyen végletes fejlemények. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mindeddig egész Fekete-Afrikában követendő példának tekintett ország ne élne át súlyos politikai, etnikai, gazdasági, szociális és morális válságot egyszerre, ami a függetlenné válás óta eltelt 45 esztendő alatt felépített állam széthullásához is vezethet.
A belpolitikai konfliktus eredői és összetevői sokrétűek. A gazdasági-szociális elégedetlenség szálai minduntalan összekuszálódnak az ősi etnikai ellentétekkel, valamint egyes politikusok egyéni ambícióinak ütközéseivel. A decemberi választások után kirobbant harcok leginkább etnikai színezetet öltöttek, a kihirdetett eredmények alapján vesztes ellenzék, elsősorban vezérük, Raila Odinga luo nemzetiségű hívei az ország politikai, gazdasági elitjének zömét adó kikujukra rontottak rá több évszázados sérelmeiket megtorolni, majd azok indítottak bosszúhadjáratot.
A 37 milliós lakosság mintegy ötödrészét kitevő, bantu eredetű kikuju nép ősidők óta szemben áll a körülötte élő más, lélekszámban, anyagi javakban, politikai és kulturális fejlettségben tőle elmaradt, részben nilota vagy hamita származású népcsoportokkal. Leginkább a lakosság 14 százalékát adó luók és az egykor hatalmas, ám ma szinte jelentéktelen maszájok orrolnak rájuk. Az ellentétek forrása, mint Afrikában szinte mindig: a termőföldek birtoklása. Ezt igazolja a kikujuk és a maszájok eredetmítosza is. A bantu őslakos kikujuk szerint „Ngai, az Isten magához hívatta Gukujut, a törzs atyját, és kiosztotta neki járandóságát: egy dombos vidéket sok termőfölddel, folyókkal, erdőkkel, állatokkal”. Ez a vidék, a Középső-fennsík, amely Afrikában a trópusi öv egyetlen mérsékelt éghajlatú tájegysége – amely növénytermesztésre és állattartásra egyaránt kiválóan alkalmas – a kikujuk őshazája. A pásztorkodó, harcos, a parasztokat lenéző maszájok viszont úgy tudják: „az ősrégi időkben Enkai (Ngai), az isten nekünk adta a Föld minden állatát.” (Ezért nem értik ma sem, hogyan lehet őket állatlopással vádolni...)
A régészeti kutatások szerint a mai Kenya északi része lehetett az emberiség egyik bölcsője. Másfél millió éves Australopithecus és más előember valamint pattintott újkőkori, korai Homo sapiens maradványokat is feltártak errefelé. Kelet-Afrika Egyenlítő menti vidékei az időszámításunk előtti első évezredben kezdtek benépesülni. A szárazföld belsejében elszórtan élő koiszaan (pigmeus) csoportokat ekkoriban kezdik kiszorítani a nyugat felől érkező bantu népek (guusi, kikuju, akamba, meru stb.), amelyek a földművelés mellett halászattal és állattenyésztéssel is foglalkoztak. Csak több száz évvel később – több hullámban – vándoroltak ide a Nílus forrásvidékéről a pásztorkodó keleti hamita és nilota (luo, szemburu, turkan) népek, melyek nyomban összetűzésbe keveredtek a már letelepedett bantukkal. Ugyancsak még az ókorban a tengerparton az Arab-félszigetről érkező (jemeni és ománi) arabok és a Perzsiából jött sirázok telepedtek meg. Ekkor kezdődött a tengeri kereskedelemre épülő társadalomszerveződés és a későbbi szuahéli etnokulturális egység kialakulása. (A szuahéli szó arab nyelven part menti lakost jelent.) A mai Kenyában több mint negyven etnikum él, korántsem békességben.
Az i. sz. VII–VIII. századtól a kereskedelmi központok lassanként városállamokká (Ami, Kilwa, Malindi Mombasa, Pate stb.) fejlődtek, amelyek kereskedelmi kapcsolatban álltak Közép-Kelet-Afrika belső területeinek bantu államalakulataival, elsősorban a kor leggazdagabb királyságával, Zimbabwéval. Fokozatosan elterjedt az iszlám, és a X–XII. században kialakult az arab „betűs” írásbeliség. A két legjelentősebb város, Malindi és Mombasa vetélkedése és ellenségeskedése végigkísérte Kenya történelmét. A tét sokáig a rabszolga-kereskedelem központjának igencsak jövedelmező státusa volt. Az „üzletet” arab kereskedők kezdték, jóval az európaiak megjelenése előtt.
A partvidék fejlődését a XV–XVI. századi portugál behatolás törte meg. Első európaiként 1498-ban Vasco da Gama lépett Kenya földjére. Nyomában megindult a portugál telepesek inváziója, a partvidék leigázása. Mombasát, a szuahéli kultúra központját a luzitánok többször is elfoglalták, s részben lerombolták. Ahhoz viszont már nem tudtak kellő katonai erőt felvonultatni, hogy megszilárdítsák hatalmukat. Mombasa uralkodója az ománi szultán hadainak segítségével 1660-ban kiszorította a portugálokat a kikötővárosból, majd a század utolsó éveiben az egész kenyai partvidékről. A portugál pusztítások és az arab uralkodók közötti csetepaték miatt azonban erősen visszaesett a kereskedelem, lelassult a fejlődés.
A kontinens belső vidékei sokáig felderítetlen rejtélyként álltak a fehér hódítók előtt. Ebben persze szerepük volt az arab és szuahéli kereskedőknek, akiknek karavánjai a XIX. században már egészen a Viktória-tóig merészkedtek elefántcsontért, aranyért s legfőképpen rabszolgákért. (A szárazföld belsejéből a kincseket a fejükön, vállukon szállító fekete hordárokat például rendszerint ugyanúgy eladták, mint más portékákat.) Visszatérve pedig vérszomjas vadakról és emberevőkről meséltek rémtörténeteket, amelyekkel jó ideig elriasztották az európaiakat.
Ez az időszak a nagy népvándorlások, területfoglalások kora volt a mai Kenya területén. A század elején érkeztek ide északkelet felől a hamita származású, nomád maszájok. (Őshazájuk valószínűleg Arábia volt, ahonnan fokozatosan Északkelet-Afrikába települtek át, s onnan mind délebbre vándoroltak.) De terjeszkedni kezdtek a kikujuk is, és hamarosan farkasszemet nézhetett egymással a két törzs.
Az európaiak közül elsőként német hittérítők merészkedtek beljebb a tengerpartról, s létesítettek missziós állomásokat a Mombasa–Kilimandzsáró-karavánút mentén. A XIX. század végén a kelet-afrikai térség brit–német gyarmati versengés színtere lett. Az 1880-as évekig a Rift-völgy és az Aberdere-fennsík (ahol most a legádázabb etnikai harcok dúlnak) a büszke, harcos maszáj törzs hazája volt, de belső villongások, betegségek és az éhezés meggyöngítették őket, így az angolok könnyen rávehették a törzsfőnököt, hogy járuljon hozzá a földjeiket kettészelő Mombasa–Uganda-vasútvonal építéséhez. Ez a „megállapodás” az addig a vidék egyik legjelentősebb törzsének hanyatlását indította el. Az 1901-re a Viktória-tó partján fekvő Kisumut elérő sínpár révén a fehér telepesek mind több földet foglaltak el, a maszájok pedig mind kisebb területre szorultak vissza. De nemcsak ők, hanem a kikujuk és más törzsek is feladni kényszerültek földjeiket. A fehér telepesek hatalmas tea-, kávé- és szizálültetvényeket alakítottak ki, a legelőkön szarvasmarhát tartottak, s 1950-re a fehérek száma elérte a 80 ezer főt. A földjeiktől megfosztott bennszülötteket mind kisebb és terméketlenebb rezervátumokba szorították, ahonnan csak megfelelő igazolvánnyal, munkásként térhettek vissza szülőföldjükre. Noha 1907-ben az afrikai brit területeken is betiltották a rabszolgatartást, helyette szinte azonnal bevezették a kényszermunka nem sokkal humánusabb intézményét.
A németek a XIX. század végére kiszorultak a kenyai partokról, majd a zanzibári szultán is kénytelen volt átengedni a partvidék közigazgatását a briteknek. Hosszas tárgyalások után az angolok és a németek 1890-ben megegyeztek az Egyenlítőtől délre fekvő kelet-afrikai területek felosztásáról. Kenya ugyanebben az évben a térség kereskedelmét kezében tartó Brit Kelet-Afrika Társaság protektorátusa, majd 1920-tól brit koronagyarmat lett.
A leigázott kenyai népek közül a földjeikről elűzött kikujuk voltak az elsők és egyetlenek, akik már a két világháború között fellázadtak az idegen uralom ellen. A britek egyre gátlástalanabbul sanyargatták a bennszülötteket. Az elkeseredett kikujuk első felkelésére 1921-ben került sor, azután, hogy az ültetvényi munkások amúgy is csekély bérét a nagyobb haszon reményében tovább csökkentették. A mozgolódás élére egy éppen rebellis magatartása miatt elcsapott postás, Harry Thuku állt, aki megalapította a Kelet-afrikai Szövetséget, s tiltakozó akciókat szervezett. A szövetséget a britek nyomban betiltották, Thukut évekre börtönbe zárták. A gyarmati adminisztráció egy új törvénnyel végképp rezervátumokba zárta az afrikaiakat, megtiltva számukra minden földvásárlást. 1938-ban az egész fennsíkot európai települési területnek, „fehér fennsíknak” nyilvánították. Válaszul létrejött egy, a korábbinál jobban szervezett mozgalom, a Központi Kikuju Szövetség (KCA), amelynek élére a Londonból hazatért Johnstone Kamau wa Ngengi (későbbi nevén Dzsomo Kenyatta) állt.
A második világháború után ugyancsak a gyarmati rend elleni politikai harc hívta létre a Thuku és Gitchuri vezette Kenyai Afrikai Uniót (KAU) is, amelynek 1946-tól Kenyatta lett az elnöke. A szervezet követelte többek között afrikaiak (vissza)telepítését a termékeny fennsíkra, és afrikai képviselők választását a parlamentbe. Ám a britek nem sokat törődtek e törekvésekkel, szervezték tovább gyarmatbirodalmukat; 1948-ban Nairobi székhellyel megalakult a Kelet-afrikai Főbiztosság, amely Kenya, Tanganyika és Uganda ügyeivel foglalkozott.
A kikujuk titkos harci szervezete, a Muingi (Mozgalom), amelyet az angolok lekezelően Mau-Maunak neveztek, 1952-ben felkelést robbantott ki a gyarmati hatóságok és a fehér telepesek ellen. A lázadás haderejét a brit hadseregben a második világháború alatt szolgált kenyai katonák jelentették. A gyarmatosítók rendkívüli állapotot hirdettek ki, ami a lázadókkal szemben gyorsabb, egyszerűbb bírósági eljárást tett lehetővé. A felkelést 1956-ban leverték, számos bennszülött vezetőt (köztük Kenyattát) letartóztattak. A harcoknak és a megtorlásnak összesen 13 ezer afrikai esett áldozatul.
A fegyveres küzdelem az ötvenes évek derekától hozott politikai eredményeket: 1954-ben afrikai miniszter került a gyarmati kormányba, a feketék földtulajdonhoz való jogát is elismerték. A rendkívüli állapotot azonban csak 1960-ban oldották fel. Egy évvel később Kenyattát is szabadon engedték, aki a KAU-ból alakult Kenyai Afrikai Nemzeti Unió (KANU) élére állt. Az egyre erősödő politikai és fegyveres harcok a briteket arra kényszerítették, hogy a gyarmatot 1963. december 12-én domíniummá (a Nemzetközösségen belül autonóm állammá) nyilvánítsák, majd éppen egy esztendővel később hozzájáruljanak a független Kenyai Köztársaság kikiáltásához. Az újdonsült állam első elnöke az elsöprő többséggel megválasztott Dzsomo Kenyatta lett, aki egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig betöltötte e tisztséget, s akit az utókor a valaha élt legnagyobb afrikai államférfiak közé sorol. Az első alelnöknek pedig a luo törzsbeli Oginga Odingát (aki 1966-ban lemondott tisztségéről, majd 1971-ben letartóztatták), a mai ellenzéki vezér apját nevezték ki.
Kenyatta, a kikuju törzs szülötte kezdetektől aktív résztvevője volt a függetlenségi küzdelmeknek, s bár a harmincas években Londonban élt és tanult, 1946-ban hazatért, s következetesen harcolt a földkérdés igazságos megoldásáért. Megteremtette a kenyai törzsek egységét a gyarmatosítókkal szemben. Ez sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek. A függetlenné válás után pedig Kenya az akkoriban „divatos” afrikai szocializmus helyett piacgazdaságot kezdett építeni, támogatta a külföldi befektetőket, s jó kapcsolatot ápolt a Nyugattal, elsősorban Nagy-Britanniával. Ráadásul – józan megfontolással – nem űzte el a fehér telepeseket sem, csupán részeket hasított ki birtokaikból, hogy azokat visszajuttassa honfitársainak. Nem akart mindenáron újat, afrikait kitalálni: átvette az általa ismert és elismert brit közigazgatási és iskolarendszert, sőt, olyan angol hagyományokat is megőrzött, mint a balkéz-szabály vagy a klubélet. Kenya azóta sem volt annyira egységes, konszolidált állam, mint az ő másfél évtizedes kormányzása idején. Egyedül a hosszú egyeduralom alatt kialakult s elharapódzó állami korrupcióval nem tudott mit kezdeni. Halála után az akkori alelnök, a turkan nemzetiségű Daniel arap Moi került hatalomra, amitől a kenyaiak azt remélték, hogy kiegyenlítődnek a különböző etnikumok esélyei mind a politikai, mind a gazdasági életben. (A függetlenségi harcot egyedül végigvivő kikujuk ugyanis nem csupán számbeli fölényben voltak: nagyobb fokú iskolázottságuk révén ők kaparintották meg a kormányzati pozíciók többségét, s tettek szert a többi törzsnél lényegesen nagyobb jövedelmekre.) Kezdetben Moi is a nemzeti egységre és a politikai folytonosságra helyezte a hangsúlyt („Haladj az elődöd nyomdokain”). Ám rosszul tűrte a kritikát, így mind diktatórikusabb rendszert épített ki maga körül. Hatalomféltése olykor olyan irracionális lépésekre késztette, mint az egyetemek („az ellenzék fellegvárai”) bezárása.
Lévén a térség egyetlen stabil állama, Kenya mágnesként vonzotta a nyugati tőkét. A multinacionális vállalatok eluralkodása mellett azonban egyre fokozódott a korrupció és a nepotizmus. A kőolaj árának megugrása a hetvenes években, valamint a munkahelyek számának a lakosság gyarapodásához képest lassú növekedése gazdasági nehézségeket, szociális feszültséget, elburjánzó bűnözést okozott. Nem járt sikerrel Moi az egységes nemzetállam kialakításában sem. Egyrészt nem volt olyan karizmatikus politikus, mint Kenyatta, másrészt államfői tevékenysége inkább a különféle etnikumok egymás (főleg a kikujuk) elleni kijátszásán alapult, és saját klientúra kiépítését, a hatalom megőrzését célozta. A szociális elégedetlenség, az igazságtalanságok miatti tiltakozásokat rendre erőszakkal fojtotta el. Saját és pártja – a felszabadulástól egészen 1993-ig egyeduralkodó KANU – népszerűtlenségét jól érzékelteti, hogy a kikuju nemzetiségű Mwai Kibaki úgynevezett Szivárvány-koalíciója fölényes győzelmet aratott felette a 2002-es választásokon.
Az akkor hetvenéves közgazdász-politikus, aki már több kormánynak is volt tagja, ígéretek özönével halmozta el választóit: a hatalom decentralizálása, a korrupció visszaszorítása, az ingyenes alapfokú oktatás, az egészségügyi ellátás javítása voltak programjának legfontosabb pontjai. Mindebből jóformán csak az oktatás ingyenessé tétele valósult meg, miközben a látszólag virágzó gazdaság árnyékában mind nyomasztóbbá vált a szegénység (a lakosság több mint fele él napi egy dollárnál kevesebb pénzből), s mind komolyabb gondot jelent, hogy a népesség robbanásszerű gyarapodásával (az utóbbi tíz évben kilencmillióval emelkedett a kenyaiak száma) képtelen lépést tartani az egyébként dicséretes gazdasági növekedés (2007-ben 6,2 százalék), s még kevésbé a munkahelyek számának szaporodása. Ez pedig a szociális válság további súlyosbodását veti előre, és ezt a külföldi segélyek sem képesek ellensúlyozni.
A decemberi választásokat vészjósló politikai viharok előzték meg. A tavalyi esztendő elején-közepén rejtélyes gyilkosságsorozat borzolta a kedélyeket, amellyel egy kikuju szervezetet, a Mungikit vádoltak. (A mungiki szó kikuju nyelven sokaságot jelent, s valóban egyes becslések szerint egy-, mások szerint négymillió tagja, illetve támogatója van. A szervezet a nyolcvanas évek vége felé alakult Nairobi nyomornegyedeiben nincstelen, a kilátástalanság elől menekülő, legtöbbnyire kikuju fiatalokból, és ötvözi egy animista szekta, egy a Mau-Mau hagyományait követő antikolonialista politikai szervezet és a betyárromantika imázsára építő, valójában maffiamódszerekkel „dolgozó” vállalkozás jellemzőit. Magukat az ősi kikuju hagyományok (mint például a fiatal nők körülmetélése) őrzőiként hirdetik, akik harcolnak a kereszténység – mint a gyarmatosítás eszköze – terjedése ellen, valamint a társadalmi igazságtalanságok, a tömeges szegénység ellen. Más nemzetiségűek is rokonszenveznek velük, amíg szemben nem találják magukat a végletekig elszánt, könyörtelen Mungiki-ifjoncokkal, akik csak az elmúlt egy esztendőben félszáznál is több embert öltek meg. A hagyományok védelmében attól sem riadnak vissza, hogy nőket, sőt kislányokat vetkőztessenek le a nyílt utcán, ha nadrágot vagy miniszoknyát viselnek. A korábbi kormányok rendre felhasználták a Mungikit a lázadók féken tartására, s bírálói szerint Kibaki is csak a látszat kedvéért tiltotta be, valójában együttműködik velük.)
A gyilkosságok az ellenzék malmára hajtották a vizet, s ahogy közeledett a voksolás időpontja, úgy erősödött a bírálat hangja. A Narancs Demokratikus Mozgalom (ODM) vezére, Raila Odinga – aki igencsak zokon vette, hogy 2002-ben Kibaki, ígéretei ellenére, nem vette be kormányába – mind élesebben bírálta az elnököt, továbbá a kikuju politikai és gazdasági elit korruptságát, önzését és arroganciáját, majd adu ászként odavetette híveinek, hogy információi vannak arról, a kormány el fogja csalni a választásokat. Lám, a Molnár Ferenc-i látszat („a gazságból kivágom magam, de a látszat ellen nincs mit tenni” – Az ördög) ódiuma. Ezzel Kibaki erkölcsileg tulajdonképpen előre elvesztette a választásokat, hiszen arra nem volt esélye, hogy vitathatatlan fölénnyel nyerjen. A világéletében ellenzékbe szorult Odinga ellenben nyeregben érezhette magát, különösen mert a közvélemény-kutatások is az ő – igaz, szoros – győzelmét ígérték, sőt, a voksolás részeredményei is ezt vetítették előre. A cérna akkor szakadt el, amikor kétnapos késéssel kihirdették... Kibaki diadalát, aki ráadásul villámgyorsan le is tette az államfői esküt. Az erre az eshetőségre is felkészült, bozótvágó késekkel, husángokkal és más fegyverekkel felszerelkezett ellenzéki tömeg nyomban hatalmas ribilliót csapott előbb Nairobiban (különösen a vegyes nemzetiségű nyomornegyedekben, ahol mindaddig viszonylagos békében éltek egymás mellett a koldusszegény kikujuk, luók, luhják, kalendzsinek és mások), majd a nyugati, főként luók és az északi, nagyrészt kalendzsinek lakta országrészben, miközben a tengerparton viszonylagos nyugalom uralkodott. A nyugati országrészben, elsősorban Rift Valley tartományban fékevesztett fegyveres bandák kezdték halomra ölni a kikujukat. Válaszul a Mungiki indított bosszúhadjáratot, miközben az erőszak elburjánzásáért mindkét oldal a másikat teszi felelőssé. Az ellenzék már el is juttatta beadványát a Hágai Nemzetközi Bírósághoz, amelyben emberiesség elleni bűntettel vádolja a kenyai hatóságokat, mondván, a rendőrség tucatjaival gyilkolta a tüntetőket a választások óta eltelt időszakban, míg a kormányzat a narancsosokat készül feljelenteni ugyanott népirtásért. Egyelőre hiábavalónak látszik a nemzetközi diplomácia erőfeszítése a közvetítésre, a felek, bár egyes nyilatkozataikban hajlanak a megegyezésre, valójában csak a maguk igazát hajtogatják, s eszük ágában sincs engedni. Odinga „a minél rosszabb, annál jobb” elv alapján mindent megtesz azért, hogy a „magasfeszültséget” fenntartsa. Tüntetésekre, a kikuju üzleti érdekeltségekkel szembeni bojkottra szólít fel – ez akár az egész gazdaság megbénítását is eredményezheti –, s kijelenti, hogy csak egy feltétellel hajlandó tárgyalni: ha Kibaki elismeri vereségét. Tettetett szkepticizmussal még azt is kijelentette: „úgy látszik, az Egyesült Államoknak előbb lesz luo nemzetiségű elnöke, mint Kenyának.” Barack Obama, a demokraták jelöltje ugyanis luo származású. A politikusi arroganciájáért sokat bírált elnök viszont láthatóan időhúzásra, a kedélyek lassú lecsillapodására, a lázadások „kifáradására”, egyszóval túlélésre játszik. Bízik abban, hogy a mögötte álló bel- és külföldi üzleti körök (a befektetők) gazdasági potenciálja révén felülkerekedhet a nemzetközileg kevéssé (el)ismert Odingán, akinek még az NDK-ban szerzett mérnöki diplomája is inkább hátrány, mint előny, akárcsak az, hogy az ország egyik leggazdagabb üzletembereként a szociáldemokrata politikus pózában tetszelegve hirdeti meg a szegénység elleni harcot.
Egyelőre igen csekély a megbékélés esélye. Az utcai harcokat, az etnikai villongásokat senki és semmi nem csitítja, az pedig egyenesen olaj a tűzre, hogy állítólag a rendőrök felhatalmazást kaptak arra, hogy bárkit szó nélkül agyonlőjenek, akit fosztogatáson, barikádépítésen érnek, vagy akinél fegyvert látnak. Kibaki és Odinga sem képes vagy hajlandó felmérni a kenyai politikai, gazdasági káosz, az egyre súlyosabb humanitárius válság – már eddig is legalább negyedmilliónyian űzettek el otthonukból – valós, a határokon messze túlmutató veszélyét. Azt, hogy a vallási, etnikai színezetű polgárháborúk, puccsok s egyéb fegyveres harcok sújtotta kelet-közép-afrikai térségben, Szudán, a Kongói DK, Uganda, Szomália gyűrűjében mindeddig Kenya jelentette a nyugalom, a biztonság szigetét, az egyetlen stabilizáló tényezőt...
- Folyamatos jelen [6]