[1]
A rendszerváltás egyik fő célja, legalábbis a nagy többség számára az igazságosság és az esélyegyenlőség megteremtése vagy helyreállítása volt. Ön hogyan látja, teljesültek-e legalább megközelítőleg ennek a feltételei?
A társadalmi rétegek között már a rendszerváltás előtt is jelentősek voltak a különbségek, és az utóbbi években a polarizáció felgyorsult. A jelenlegi viszonyok között én a középréteghez sorolnám azokat is, akiknek van lakásuk, kocsijuk, telkük, és, ha felhalmozásra nem is jut, de a napi kiadásaikat fedezni tudják. Ez a réteg még mindig igen széles, egy kis részüknek sikerült felemelkedni, a többség azonban kissé lejjebb csúszott. Azok a rétegek viszont, akik eleve vesztes helyzetből indultak, ma a többiekhez képest is rosszabb helyzetben vannak. Elsősorban az elmaradott régiók és különösen a kistelepülések lakosaira gondolok, ahol jóformán visszaálltak az önellátásra. Még náluk is rosszabb helyzetbe kerültek azok, akik elvesztették a munkájukat, és nem rendelkeznek semmilyen egyéb gazdasági vagy kulturális forrással, amit mobilizálni tudnának. És közben beindult, egyébként szintén már a rendszerváltás előtt, a privatizáció, amelynek kapcsán igazságosságról beszélni nagyon nehéz. A privatizált vagyon ugyanis végső soron mégiscsak az elmúlt évtizedek közös terméke volt, amiből csak egy meghatározott társaság részesülhetett.
Ez szükségszerűen történt így, vagy netán egyenesen jó, hogy így történt?
Mindenekelőtt a célt kell nézni. A magántulajdon lényegesen hatékonyabb, mint az állami tulajdon. A társadalmi vagyon többsége már magánkézben van, és ennek a működtetése idővel meghozza a felemelkedést a társadalom szélesebb rétegei számára is. Azt hiszem, ez egy igazságtalan folyamat volt, de én nem láttam, és ma sem látok más megoldást.
Az MSZP-n belül két különböző vélemény van a privatizáció céljáról. Az egyik vélemény szerint magánosítani kell, és utána a tulajdonos tegyen belátása szerint, mivel ez a hatékonyság és versenyképesség kulcsa. Egy másik nézet szerint a privatizáció nem öncél, foglalkoztatási szempontokat is érvényesíteni kell. Önhöz melyik nézet áll közelebb?
Egy tulajdonos azért vesz meg valamit, hogy azt birtokolja, illetve működtesse. Senki nem vesz meg úgy egy autót, hogy előre kikötik, merre, és hány kilométert mehet vele. A vevő az, aki a kockázatot vállalja, milyen alapon szólhatna bele bárki is a dolgaiba a pálya széléről. Ebből a szempontból nehezen tartom értelmezhetőnek az aranyrészvény fogalmát, a külföldiek nem is nagyon értik: ennél már az is tisztességesebb, ha egy szerződésben előre és konkrétan szabályozzák a tulajdonos kötöttségeit. Különleges esetekben, például egy nagy nemzeti olajvállalat, vagy a nemzeti vasúttársaság esetében tartok elfogadhatónak bizonyos korlátozásokat. De normális esetben az ilyen előírások a versenyképesség rovására mennek. Ha valaki előírja, hogy én vegyek föl még húsz embert, akkor tegye le mellé a pénzt.
Ez más, mint amit a szakszervezetek vagy a munkaügyi miniszter mond…
Nekik az a dolguk, hogy mást mondjanak, nekem meg mint vállalkozónak az, hogy ilyeneket. Hosszú távon minden korlátozás a hatékonyságot, a versenyképességet, magyarán az egész gazdaság fejlődésének esélyeit rontja.
Az erőművek privatizációja körül kialakult vitában úgy véli, a tulajdonosra kell bízni, hogy a bányákkal együtt, vagy azok nélkül veszi meg a céget?
Ez egy másik ügy. A szénvagyon közelébe telepített erőművek esetében közös érdekünk, hogy a földben nyugvó vagyon ne maradjon kiaknázatlan. Itt el tudok képzelni, mondjuk egy öt évre szóló kötelező előírást.
És ha így nem veszik meg?
Akkor ne vegyék! De meg fogják venni. Ha viszont valóban az a helyzet, hogy a tulajdonos mondjuk importált szénnel vagy gázzal nagyobb haszonnal tudná működtetni az erőművet, akkor az államnak tudomásul kell vennie, hogy a vevő vagy kevesebbet fog fizetni az erőműért, vagy többet fog kérni a szolgáltatásért. És hangsúlyozom, a korlátozás nem lehet örök érvényű, mert az kizárná ezt a területet a technológiai fejlődésből.
Az előző ciklusban nagy hangsúlyt kapott az is, hogy a privatizáció célja a nemzeti középosztály megteremtése. Sokszor nyilatkozta, hogy kormánypárti pozícióból nem ildomos részt venni a privatizációban. Lett volna-e módja most annyi privatizációban részt venni, mint annak idején, amikor rengeteg hitelre épülő privatizáció volt?
Biztos, hogy tudtam volna pályázni, de az ember tartsa magát a saját maga szabta keretekhez. De ennél fontosabb problémának látom, hogy a friss magántulajdonosok jelentős része nem gondol arra, hogy nem elég megszerezni a vagyont, azt működtetni is kell. Ez kulcskérdés, mivel a bankhiteleken alapuló magánosítás hatalmas forráskivonást jelent a termelőszférából. Nemcsak a vállalat értékét kell kifizetni, hanem a banki kamatot is. És akkor még nem beszéltünk a fejlesztésről, ami nélkül a vállalatnak nincs esélye arra, hogy talpon maradjon. Ennek a csapdának az első években még nem lehet érzékelni a pusztító hatását, de hosszú távon félő, hogy a privatizált vállalatok jó része teljesen lerobban. Ráadásul nemcsak a vagyont fizetik hitelből, hanem a forgóalapot is. Ha nem sikerül olyan befektetőket találni, akik hajlandók a tőkekivonás költségeit állni, és egyben fejleszteni is, akkor ezek a cégek néhány éven belül a bankok ölébe fognak hullani. De így, hogy mindent jelzálog terhel, a készleteket, a forrásokat is, mit lehet mondani az áldozatkész külföldi befektetőnek: nosza, szállj be a cégbe – a pénzed pedig rögtön megy a bankba? Ettől biztos, hogy nem lesz lelkesebb.
Ez a tőkehiány problémája. De jelenti-e ez azt is, hogy a privatizációs szervezetnek kellene gondoskodni arról, hogy a cég életképes állapotban maradjon?
Talán korábban lett volna ennek értelme, de ez ma már annak a felelőssége, aki belevág egy privatizációba. Ha nem lesznek olyan bankok, akik nemcsak hitelezőként, de befektetőként is beszállnak, akkor a cégek sorban tönkre fognak menni. Tőkehiány van, miközben az utóbbi időben, a korábbi pénzhiány után megjelent egy pénzbőség. A bankoknál sok a fölös pénz, ami teret nyithat a normál hitelezés és a banki befektetések számára is.
Ez magától kialakul (lemennek a kamatok, csökken az államháztartási hiány és az állam pénzéhsége), vagy csinálni kell valamit a bankrendszerrel?
A bankokat is privatizálni kell, de ez nem elég. Ki kell alakulnia a termelésben elérhető hozam és banki kamatok által garantált profit közötti egyensúlynak. Amíg az utóbbi sokkal magasabb, addig bolond lesz valaki egy vállalattal vesződni. Látok arra esélyt, hogy ez az egyensúly néhány év alatt beáll.
Egy kicsit rejtélyes, hogy honnan származik a magas kamatok fedezete, amikor a termelésben elérhető hozam ennyire el van szakadva a kamatszinttől.
Azt hiszem, hogy itt a kulcskérdés az infláció. Egy klasszikus mondás szerint az infláció olyan, mindenkit érintő adó, amit nem kell megszavaztatni. Normális országban az infláció csökkenésével párhuzamosan csökken a jegybanki alapkamat, és ezzel a kereskedelmi bankok kamatszintje. Nálunk viszont talán a logika fordítva is igaz lehet: a kamatok csökkentése is fékezheti az inflációt. Tisztában vagyok azzal, hogy ez közgazdasági képtelenség, de az a gyanúm, hogy ma már a magas jegybanki kamatszint is részben felelős az inflációért.
Ezt vegyük úgy, mint a jegybank jelenlegi kamatpolitikájának bírálatát?
Én nem bírálok senkit. A magas kamatokra szükség volt ebben az átmeneti időszakban. A termelőszféra megbicsaklása miatt így is nagyon sok bank rokkant meg és szorult folyamatosan konszolidációra. Eredetileg nem szervesen fejlődött a kereskedelmi bankrendszer, hanem a vállalatokat „leosztották". A veszteséges vállalatok hitelállományát konszolidálni kellett, ehhez központi forrásokra, azaz magas kamatokra volt szükség.
Nem egy interjúban elrettentő számként emlegette a 313 milliárdos bankkonszolidációt. Mégis egyetértett vele.
Soha nem elrettentésül emlegettem ezt az összeget. A bankkonszolidáció egy szükséges rossz volt. Azokkal sem értek egyet, akik szerint a bankok luxuscélokra költötték el a pénzt. A bankokat fel kellett hozni a nemzetközi színvonalra, ehhez jól képzett, külföldet is megjárt fiatal szakemberek, korszerű technikai háttér és normális székházak, bankfiókok kellenek. Ez egy szükséges beruházás volt, aminek az árát minden egyes adófizetőnek vállalnia kellett.
Nem fenyegeti a hazai bankokat az OECD-csatlakozás? Vagyis az, hogy 1997. január 1-től bármely külföldi bank szabadon nyithat fiókot, és elcsábítják a jó cégeket, miközben, ahogy az előbb kifejtette, a privatizált hazai vállalatok egy jelentős része számára még csak most jön az igazi vesszőfutás?
Lesz nyilván néhány kisebb-nagyobb bank, amelyet föl fognak vásárolni, de ebben nem látok semmi kivetnivalót. De szükség lehet egy átmeneti időszakra, amikor még segítséget adunk ahhoz, hogy a hazai bankok, amelyek egyébként még mindig alultőkésítettek, tisztítsák a portfoliójukat. Másrészt ez biztosan nem úgy fog történni, hogy egyik napról a másikra, csak úgy gombamód nőnek ki a földből a külföldi nagybankok képviseletei. Lesz idő az átállásra.
Mivel kellene még segíteni a magyar bankokat?
Van néhány bank, amelyik már ma is állná a versenyt. Mások esetében viszont még szükség lehet egy kis romeltakarításra, a minősített hiteleket, nagy összegű kintlévőségeket továbbra is konszolidálni kell. Ha azt akarjuk, hogy ennyi, vagy esetleg még több bank legyen Magyarországon, akkor ezért a költségvetésnek is áldozatot kell hoznia.
Mekkorát?
Összeget nem mernék mondani. De biztos, hogy szükség lesz még olyan egyedi beavatkozásokra, mint most legutóbb, amikor a Hitelbank kapott egy 11 milliárdos állami garanciát.
Mi a véleménye a kormány vállalkozókkal kapcsolatos politikájáról?
Azt tudom, hogy a váltakozók nem túl elégedettek. Túl sok a korlátozás. Egyetlen példa a gabona- és malomiparból: miközben a világon hatalmas forgalom zajlik ezen a területen, nekünk előírják, hogy mennyi búzát, lisztet vihetünk ki, vagy mennyit hozhatunk be…
A külkereskedelmi kvóta mindenhol a világon a mezőgazdasági termelők érdekeit szolgálja. Ezek szerint a vállalkozók sem alkotnak azért egységes érdekcsoportot abból a szempontból, hogy föloldjunk-e minden korlátozást, vagy pedig ne…
Ez kompromisszum kérdése. Nekem mint kereskedő-vállalkozónak az az érdekem, ha minél kevésbé kötik meg a kezem különféle szabályok. Más szférákban tevékenykedőknek lehetnek ellentétes pillanatnyi érdekei. De azt szeretném hozzátenni, hogy a mesterséges piacvédelem, a kvóták, hosszú távon pusztító hatásúak azokra nézve is, akiket védeni hivatottak, és rettenetesen sokba fognak kerülni mindenkinek. Elég csak megnézni, hová jutott, milyen feszültségekhez vezetett Európa nyugati felén a protekcionista agrárpolitika. De visszatérve a vállalkozók egyéb bajaira: magas a 48 százalékos személyi jövedelemadó-kulcs, magas az áfa, óriásiak a foglalkoztatást terhelő járulékok…
Ezeket Ön is megszavazta, nem?
Igen, mert ugyanakkor látom, milyenek a költségvetés terhei. De van pozitív példa is: ez a kormány a felére merte csökkenteni a vállalkozási nyereségadót. Az ebből származó adóbevétel viszont egy év alatt megduplázódott. A feketegazdaság kifehérítésének legjobb és hosszú távon egyedül hatékony módja, ha ésszerű adórendszert vezetünk be. Véleményem szerint ez a kormány komolyan gondolja, hogy a vállalkozások révén élénkülhet majd a gazdaság, de a vállalkozók adóterhei csak akkor csökkenhetnek, ha a közösségi kiadások is csökkennek, vagy növekedésnek indul a gazdaság. 1996 ebből a szempontból szerintem valóban a fordulat éve lesz. A tavaly év végi privatizációs bevétel, a működőtőke-beáramlás, az államadósság idő előtti törlesztése az állam terheit, kiadásait csökkentik, ugyanakkor a gazdaságban is megindult valami növekedés. Tavaly nagy koncepcionális vita zajlott arról, hogy vajon nagy központi beruházásokkal kell élénkíteni a keresletet és a gazdaságot, vagy pedig a vállalkozókat kell jobb pozícióba hozni. Azt hiszem, hogy ez a vita eldőlt, lesz néhány nagy beruházás az infrastruktúra területén, de valójában az élénkítés a vállalkozásokon keresztül fog végbemenni.
Most viszont van némi pénz, ami arra csábít, hogy a költekezési hajlamok elszabaduljanak. A pénzügyminiszter változásával egyfajta interregnum van. Lát-e valamilyen esélyt arra, hogy változik az előbb vázolt politika, és mégis a nagyberuházások kerülnek előtérbe?
Most, hogy van pénz, ez a veszély reális. Úgy látom, a kormány most mindent megtesz, hogy stabilizálja a belső helyzetet. Egy olyan országba, ahol mindennap sztrájkok, tüntetések vannak, nem megy a működőtőke. Úgy érzem, sikerült tűrhető viszonyokat teremteni. A tavalyi ősz valamennyire kilógott a sorból, de őszintén szólva, sokkal rosszabbra számítottam. Óriási a jelentősége a közalkalmazottakkal most megkötött ár-bér megállapodásnak, és remélhetőleg rövidesen sikerül a többi, államilag finanszírozott szférában is hasonló egyezségre jutni. Ez azért is lenne nagy előrelépés, mert a magánvállalatok ellen eddig még egyszer sem tüntettek. A „harag napjához” hasonló megmozdulásokra és a március 14-e körüli heccelődésekre pedig nem csak gazdasági, hanem politikai választ is kell adni.
De hátra van még az államháztartási reform…
Számomra az államháztartási reform hosszú folyamata azt jelenti, hogy a gondoskodó államot felváltja az önmagáról gondoskodó állampolgár. Vagyis az állam csak a minimális alapellátásra vállal kötelezettséget, amúgy mindenki maga dönt arról, hogy hogyan biztosítja be magát, mennyit és milyen formában akar erre áldozni. Ez viszont azt is feltételezi, hogy az embereknek a normál életvitel finaszírozásán túl maradjon szabadon felhasználható pénzük. Ma az emberek túlnyomó többségének a napi kiadások után azonban nem marad ilyen pénze. Akkor, amikor a magyar gazdaság teljesítőképessége az osztrákénak csaknem a fele, képtelenség hosszú távon fenntartani, hogy az átlagfizetés viszont alig a tizede az ottaninak. Abszurd, hogy Magyarországon a miniszteri fizetés a német munkanélküli-segély összegének feleljen meg. Viszont amint emelkednek a keresetek, rögtön romlik a versenyképesség, az adósságszolgálati potenciál. Ezt az ellentmondást csak egy nagyon óvatos folyamat révén lehet feloldani.
De mi a biztosíték arra, hogy valóban beindul a gazdasági növekedés?
A növekedés be fog indulni. Ha egy ilyen kis országba, mint Magyarország már bejött 13 milliárd dollárnyi tőke, ha az év végén egyetlen hármas tranzakció keretében 3,8 milliárd dollár bevételre tudtunk szert tenni, akkor ez előbb-utóbb termőre fordul. Az idén lesz egy 1-2 százalékos növekedés, jövőre, optimista becslések szerint ez akár elérheti a négy százalékot is. Ezt csak mesterségesen lehetne visszafogni. A legveszélyesebb persze az, ha ez a kormány is belevág valami '93-hoz hasonlatos kalandba, megalapozatlan kamatcsökkentésbe és mesterséges élénkítésbe fog.
Az „önmagáról gondoskodó polgár” nagyon hasonlóan cseng ahhoz, amit Bokros is képviselt. Mi a véleménye az ő szerepléséről?
Hadd válaszoljak erre egy kicsit bővebben. 1990 és '94 között volt szerencsém Horn Gyula mellett dolgozni. Mindent elkövetett, hogy a gazdaságpolitikát ne kelljen elvinni ebbe az irányba, hogy ne kerüljön sor a reálbérek ilyen mértékű csökkenésére. Minden más változatot végiggondolva én úgy látom, hogy az 1994 júniusától '95 januárjáig, a siófoki összejövetelig tartó időszak az útkeresés időszaka volt, de ekkorra kiderült, hogy nem lehet ezt megúszni. A Bokros-csomag arra volt jó, hogy világossá tegye: a korábbi halogató politika tovább nem folytatható. A márciusi intézkedéscsomagból végül csak az egyszeri nagy leértékelés, a csúszó árfolyampolitika és a vámpótlék maradt meg új elemként, a többit az alkotmánybíróság megsemmisítette. Bokros érdeme az volt, hogy ő volt olyan bátor, hogy ezt kimondja, hogy ezeket a lépéseket megtegye, és hasonlóképpen kulcsszerepe volt Surányi Györgynek is. De ezt Horn Gyula nélkül soha nem tudták volna megcsinálni. A következmény megrázó volt. A háború után vagy a Rákosi-korszak padlássöprési kampányai során sem történt meg az, hogy egy év alatt több mint 10 százalékkal csökkenjenek a reálbérek. És ez azért is volt különösen fájdalmas, mert az előző évben 4-5 százalékkal még nőttek is. Horn Gyula történeti érdeme, hogy vonzalmai, belső meggyőződése, és baloldali politikai elkötelezettsége ellenére képes volt megtenni ezt a lépést. Azt hiszem, hogy még egyszer nem lesz szükség ilyen drasztikus megszorításokra. De a folyamat nem visszafordíthatatlan. Ha megint eleresztjük a gyeplőt, akkor nem kapunk több esélyt a felzárkózásra. Jó, ha az eszünkbe véssük, hogy nincs még egyszer ugyanennyi privatizálandó közvagyon, aminek a hozadékából megfordíthatnánk az eladósodási trendet. És akkor nem vár ránk más perspektíva, mint Albánia.
Volt személyes szerepe abban, hogy Horn végül fölvállalta ezt a politikát?
Az elhatározás a kormányban született. Ránk az a feladat várt, hogy magyarázzuk, illetve, hogy ne gátoljuk a megvalósítását. Lehetőség lett volna még arra, hogy Lengyelországhoz hasonlóan adósságátütemezést kérjünk. De látjuk, hogy Lengyelország még tíz évvel ez után sem tudott visszakerülni a jó adósok sorába. Ráadásul a hitelképesség elvesztése hatalmas zűrzavarhoz vezetett volna a belső gazdaságban is. A másik lehetőség a belső adósság finanszírozására a bankóprés beindítása, aminek a következménye a több száz százalékos infláció. Ez megint katasztrófa lett volna. Ezt a két csapdát sikerült elkerülnünk. Ez azonban nem lett volna lehetséges a szakszervezetek segítsége, a lakosság támogatása – vagy még inkább – beletörődése nélkül. A sajtó viszont a konkrét eseményeket mutatta be, s kevésbé volt hatékony a „miért csinálják” kérdés megválaszolásában.
A gazdasági csúcsminisztérium felállítását sokan azért ellenezték, mert attól tartottak, hogy egy alternatív gazdaságirányítási központként, a különböző lobbyk és érdekcsoportok potenciális hatalmi gyűjtőhelyeként éppen az előbb történelmi fontosságúnak nevezett gazdaságpolitikai fordulat folyamatos felpuhításán munkálkodott volna. Ön akkor a vitában kiállt a gazdasági csúcsminisztérium ötlete mellett. A fentiek fényében hogyan látja ma ezt a kérdést?
Számomra az a fontos, hogy legyen egy konzisztens gazdasági stratégia, ami nem csak a következő költségvetési évre, hanem hosszabb távon is képes felvázolni a gazdaságpolitika jövőjét. A Pénzügyminisztérium erre önmagában nem alkalmas. Ez olyan lenne, mintha a vállalati főkönyvelő határozná meg a cég profilját és üzletpolitikáját. Hat év alatt hat pénzügyminisztert fogyasztottunk el. Mindegyik előállt nagyszabású elképzeléseivel, hogy azután három hónap elteltével maga is rabjává váljon a költségvetés aktuális igényeinek és szempontjainak. Ez teljesen normális, de ez minden, csak nem stratégia. Ideák kellenek, meg kell határozni a kitörési pontokat, és következetesen végig kell csinálni azt, amit elhatároztunk. A lényeg szempontjából közömbös, hogy ezt egy gazdasági csúcsminisztérium csinálja-e, vagy a gazdasági kabinet, vagy maga a kormány. Azt persze látni kell, hogy a magánosítás előrehaladtával a kormány lehetőségei szűkültek. De ez nem zárja ki azt – és nehogy valaki félreértsen, nem a központi tervutasításokra gondolok –, hogy legyen valamiféle terv vagy elképzelés arról, hogy milyen fő irányok mentén fejlődjön a magyar gazdaság. Most már hál’ istennek nem lehet előírni, hogy ki mit, mennyit és mennyiért termeljen, de a főbb preferenciákat igenis lehet befolyásolni jogszabályokkal, adópolitikával. Itt annyi mindenről mondtuk már, hogy prioritása van. Ha egyszerre ötven dolognak van prioritása, akkor semminek sincs prioritása.
És minek kellene elsőbbséget adni?
A koalíciós kormány egyre tisztábban fogalmaz a távlatokról. Az ország adottságaiból kell kiindulni. Viszonylag olcsó a munkaerő. A versenyképesség szempontjából még mindig döntő, hogy hagyományosan milyen jó iskolarendszerünk volt. Ezt az előnyt nem szabadna elvesztegetni. Ugyancsak sokan tartják húzóágazatnak az infrastruktúrát, a kommunikáció és a közlekedés fejlesztését. Elég csak ránézni a térképre, hogy lássuk: az országnak hihetetlenül kedvező a fekvése ahhoz, hogy a Kelet és Nyugat közti kereskedelem közvetítő és tranzitországa legyen. Szinte minden rajtunk megy vagy mehetne keresztül. A 15 milliárd dolláros külkereskedelmi forgalmunknak csak egy részét teszik ki magyar áruk. A többi tranzitkereskedelem. Hihetetlen, de talán Romániával fejlődik a legdinamikusabban a külkereskedelmünk, évente csaknem megduplázódott a forgalom. Úgy tűnik, hogy a románok rajtunk keresztül is kereskednek Európával. Ehhez azonban még korszerűbb bankrendszer, autópályák, vasutak, raktárbázisok, nagy áteresztőképességű határállomások és korszerű kommunikációs rendszerek kellenek.
Ezek igencsak pragmatikus elképzelések. Miért kell ehhez szocialistának lenni?
Ez a kormány eddig nem klasszikus szocialista-szociáldemokrata politikát folytatott, hanem a tűzoltással volt elfoglalva. A tűzoltónak pedig nem ideológiára van szüksége, hanem baltára és fecskendőre. Ha egy kicsit javulnak a viszonyok, ha gyengül a szorítás, akkor lehet a szolidaritás értékeit az elosztásban érvényesíteni, persze anélkül, hogy megint elszabaduljon az államháztartási hiány.
Miért kell ezekhez a fejlesztésekhez a kormány? Ön is azt mondta, hogy a kormánynak a kereteket kell biztosítani, a többit jobb a magánszférára bízni. Kívülről pedig úgy látszik, mintha az MSZP folyton azzal vigasztalná magát, hogy vannak legalább hosszú távú modernizációs elképzelései…
Az infrastruktúrát a magánszféra soha nem képes önerejéből felfuttatni. És megint szeretném hangsúlyozni, hogy merni kell tervezni, akár tíz-húsz évre előre is. A világon mindenütt készülnek hosszú távú stratégiai tervek, mi pedig, legalábbis eddig, a múlt rossz emlékeiből kiindulva teljesen száműztük a politikai szótárból ezt a fogalmat. Pedig szükség volna arra, hogy legyenek olyan elképzelések, amikről lehetne tudni, hogy nemcsak egy kormányciklusra szólnak, hanem a politikai felállástól függetlenül a következő 15-20 évben a magyar gazdaságpolitika meghatározó elemei lesznek. Ebben kellene konszenzusra jutni, nemcsak a kormányon belül, hanem a többi parlamenti párttal, sőt a civil szervezetekkel, a gazdasági érdekcsoportok képviselőivel is. Szerintem jó ütemben folyik ez a munka. A mi jövőnk a közös Európa. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy még szélesebbre kell kinyissuk a kapukat az áruk, szolgáltatások és a munkavállalók előtt.
Egy messzire tekintő kérdés: milyennek látja pártja esélyeit az 1998-as választásokon?
Az elmúlt másfél-két évben, miközben az ország gazdasági állapota fokozatosan javult, mégis úgy éreztem, hogy nagy baj van: fokozatos kicsúszik alólunk a szavazóbázis, elvész, lemorzsolódik a társadalmi támogatottságunk. Az év elején bekövetkezett politikai események nyomán azonban úgy látom, hogy visszatért a remény. Ha úgy tetszik, a jobboldal is nekünk játszott. Kettévált az MDF, a volt kormányzó pártban elvált egymástól a radikális-populista, és a mérsékelt, konzervatív irányzat, Torgyán pedig a március 14-i beszédével úgy érzem, kijátszotta magát a politika európai normarendszerén alapuló színteréről. Ha nem történik nagyobb baj, és valóban elmozdul a gazdaság a holtpontról, akkor szerintem nagy esély van arra, hogy ez a koalíció, esetleg kiegészítve egy újabb partnerrel, 1998-ban is folytathatja a munkáját.
Interjúnk napján kezdődik az MSZP tisztújító kongresszusa. Mint ismeretes, nem indul az alelnöki posztért. Miért?
Nekem mindennél fontosabb a saját belső békém. A napi politika csatározásai nem okoztak nekem különösebb gyönyört vagy boldogságot. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem helyes, hogyha egy magánvállalkozó ennyire közel van a politikacsinálás köreihez. Az a jó szerintem is, ha a gazdasági és politikai szféra között van néhány lépés távolság. Továbbá, mivel nem jutottam hozzá minden információhoz, úgy éreztem, így nem is lehet komolyan részt vállalni a döntésekben sem. De ez nem jelenti azt, hogy én mostantól visszavonulok, és úgy teszek, mintha semmi közöm nem lenne az egészhez. Képviselőként vagy akár csak mint vállalkozó, továbbra is el fogom mondani a véleményemet, különösen, ha valami nem tetszik.
Hogyan vélekedik az összeférhetetlenség szabályozásáról?
Alapvetően két lehetőség van: vagy profi politikusokból álló parlamentet képzelünk el, de akkor a mostaninak a többszörösét kell fizetni a képviselőknek, vagy pedig bizonyos alapvető korlátok között, de teret engedünk annak, hogy a parlamenti képviselők más jövedelmező tevékenységet is folytassanak. Teljes mértékben támogatom például, hogy a képviselő és családtagjai a ciklus elején és végén tegyenek vagyonnyilatkozatot. Amúgy az utóbbi megoldás híve vagyok: úgy vélem, jobb, ha azok, akik a parlamentben ülnek, nincsenek teljesen elszakadva vagy elzárva a valóságtól, azonnal fel tudják mérni egy-egy törvény hatását az adott területen. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: nem sportszerű a játékszabályokat menet közben megváltoztatni. Bárhogyan is néz ki majd a törvényi szabályozás, az már csak ’98-tól lehet érvényes, amikor a jelöltek már pontosan tudhatják, hogy mire vállalkoznak.
- Beszélő-beszélgetés [6],
- Eörsi János [7]