A magyar újságok és rádióállomások beszámoltak róla, hogy a boszniai béketeremtésben segédkező amerikai katonák taszári támaszpontján amerikai géhások szexuálisan zaklattak két magyar polgári alkalmazottat; ez utóbbiak panaszt tettek. Az amerikai parancsnokság és a szállítók igazgatósága vizsgálatot indított.
Az ügy cause célèbre Magyarországon, amelyben – szünekdokhé, csöppben a tenger – szemügyre vehető a „nyilvános elit” két föltűnő és a látszat ellenére összefüggő tulajdonsága: a Nyugat és a nők iránti gyűlölet.
Csak erős elfogultság magyarázhatja: miért nem vette észre a sajtó, mi a szenzáció a dologban. Tudniillik: most először emeltek panaszt (először hatékonyan és nyilvánosan) szexuális zaklatás ügyében, a női méltóság védelmében. Azért, mert az amerikaiaknál lehetett panaszt tenni; a nyugati szokásjog és szabályok ezt lehetővé teszik, a panaszosnak jó esélye van rá, hogy elégtételt kap. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy magyar és magyar között nem esik meg efféle – mégis ez az első eset, hogy (igen helyesen) kitört a botrány. Élénken emlékszem az arcokra (vicsor, halálveríték) a szemközti padsorokban, amikor 1993-ban Büky Dorottya képviselő (SZDSZ) megkísérelte a szexuális zaklatással mint fegyelmi vétséggel kiegészíttetni a Munka Törvénykönyvét, persze sikertelenül.
Amerikai csapatoknak kellett magyar felségterületre érkezniük ahhoz, hogy az emberi méltóság ügye – a maga esendő törékenységében – szóba kerüljön.
A magyar sajtó pár száz cikkben kommentálta az esetet, ám a megjegyzésekből mindössze két hittétel bontakozik ki. Nevezzük az elsőt a Tsurka-tézisnek, a másikat a Kiskegyed-tézisnek (jellemző, hogy a legelterjedtebb magyar női lap szerkesztője nőgyűlölő férfi.)
A Tsurka-tézis a következőt állítja: az amerikai imperializmus bantunéger zsoldosainak a nemzetközi zsidó finánctőkétől fölszított mocskos vágyai martalékul követelik maguknak a szociálliberális fajtaidegen koalíció által megalázó rabszolgamunkára kivezényelt, elszegényedett magyar szüzeket.
A Tsurka-tézis, amely leginkább a szoclib sajtóban érvényesült, a nyugati finánckapitalista-bankokrata megszállás komor lényeire világít rá mintegy.
A Kiskegyed-tézis, hogy is mondjam, tágabb ölelésű, amennyiben – szinte mellesleg – magáról az emberi természetről mint olyanról mond ki egykönnyen maradandónak bizonyulhatandó igazságot.
A Kiskegyed-tézis Wortlautja a következő: a hanyatlás végső fázisába érkezett, hervadozó liberálkapitalizmus oly betegesen dekadens már, hogy a maga embertelenné, természetellenessé kasztrált alapdoktrínája elvenné a bővérű, kanos férfiútól azt az Isten adta jogát, hogy a keze ügyébe eső némberrel úgy töltse kedvét, ahogyan azt a turgor parancsolja. A Kiskegyed-tézis szerint minden nő cemende, aki csakis azt akarja, s az a föltevés, amely fönntartaná a nő jogát arra, hogy maga válassza meg, kivel, mikor és hogyan akarja azt, merő judeoracionalista, humortalan, (ál)puritán kényeskedés. Miskolczi, a Kiskegyed főszerkesztője és Fábry Sanyi, a közelragadtatásnak örvendő arbiter elegantiarum örömének ad hangot, hogy magyar szépasszonyok tompora katonai simogatás tárgyát képezi, és evvel implicite lenyafogófrigidkurvázza a két taszári konyhalányt. A Tsurka-tézis hangoztatói nem foglalkoznak konyhalányokkal, ők az amerikai kincstári gerjedelmet merevítik politikai szimbólummá. Ez a jelkép persze csak akkor működik, ha asszonynak a férfiúval való erotikus congressusit megalázónak tekintik, ha azt gondolják: amennyiben a férfi „rávette” az asszonyt az üzekedésre, akkor „legyőzte” (emögött pedig az a titkolt hipotézis rejlik, hogy a szex undorító és kellemetlen, amit a nőkre rá kell kényszeríteni: innen a „diadal” képzete, a „hódítás” és a „csábítás” ősi metaforakincse). Ismert rechtsradikal/gauchiste szóképpel: a szociál-liberalizált Hunnia „lefeküdt Amerikának”.
(A „lefeküdt neki” részeshatározói szerkezet/toposz érdekesen áll szemben a „lefeküdt vele” társhatározói szerkezettel: az egyik a saját szexualitásától viszolygó, de ráutalt férfié, aki úgy érzi, a péniszt csak pénzért vagy más előnyért viselheti el egészséges nő, a másik azé, aki valaminő kooperációban és kölcsönös élvezetben reménykedik; bár az utóbbi kifejezés is elég durva.)
Miért fenyegető és komikus a taszári tisztességtudó konyhalány a magyari tiszta férfíúság pártok fölötti média-kompaktjának?
A következő okokból.
1. Félelmetesnek tetszik, hogy a politikai és gazdasági változások a nemzeti karakter módosulásához vezető kulturális változásokkal járnak. Az elmaradott és autokratikus (pl. latin-amerikai és kelet-európai) országokra jellemző machismo helyi variánsa eléggé elterjedt; szépfiú-ideálja, matinée idolja Pozsgay Imre (HNF); itt az asszon' nem realitás, hanem a jóféle birkapörkölt és zweigelt közbeni konyhakész, kéjprompt fantázia-gumibaba. Ennek a készséges maszturbatorikus vágyképnek a vereshagymaszagú, halk idilljébe zavarólagosan hatol be a szexuálisan aktív, önérzetes asszony, aki – mint eleven lény – persze „probléma”, hiszen nem szexobjekt, hanem szexszubjekt. Ha pedig szubjektum, akkor szabad akarata van, halhatatlan lelke és kiszámíthatatlan, erotikus teste. A romantikus pornográfia kedvelt fantazmája az ájult lányka (keble halma átsejlik a gyolcson): halott, de meleg, aki csak az orgazmusra ébred sikítva-zokogva, mint egy mazochista Csipkerózsika. Az itt fölhalmozódó szorongás párhuzamos avval, amit alkoholista társadalom érez a cannabis Indicával szemben: nem a szociopátiáktól retteg – a szesz okozták épp elég rémesek –, hanem attól, hogy elorozzák tőle a tönkremenetel otthonos módozatait. A kenderszívók és kokainszippantók nem járnak pórabbul, mint a snapszivók; de ragaszkodunk hozzá, hogy a saját nyavalyánk törjön ki bennünket.
2. Félelmesnek tetszik, hogy – a Népszabadság kedvenc kifejezésével – „begyűrűzik” hozzánk a szociális kérdések amerikai szabatú durchmoralizálása. A vulgáris marxizmus Kelet-Európában szépecskén rátelepedett a vulgáris keresztyénség intézményes-etablírozott alakváltozatára: az igazságosság és a jó társadalom eszméjének weltlos és weltfremd hatályon kívül helyezése a lángok ölelte kis hazában a „blame the victim” jelszavának akkurátus véghezvitelével perfektuáltatott. A munkanélküliek henye herék – olvassuk a szoclib és a nemzeti radikális orgánumok és szócsövek levelezési rovataiban –, a buzik ma asse tuggyák, micsinájjanak jódolgukban, a gyerekek meg annyira elpimaszodtak, hogy nyöszörögnek, ha a' anyu „barátja” vetkőzteti őket, midőn bevodkázott. A szabad emberi lény nem hajlandó a szociális változások, gazdasági reformok, kulturális trendek puszta tárgyának tekinteni magát. Ez ijesztő, mert a megsebzettek tiltakoznak, jogorvoslatért folyamodnak, és a tárgyias folyamat helyett előttünk áll a DISZNÓ, aki helytelenül viselkedett, nyomorított és szomorított. A megítélés – „ne minősítsünk”, mondja a Népszabadság – pedig fáj: talán nem az „minősül” majd büdös kurvának, akit megerőszakoltak, hanem az, aki leteperte. Akkor pedig kiderülhet, hogy nem jól van, ami van – hogy cselekedni kelletik avégett, hogy úgy legyen, ahogy nincs, és az antiutópikus, forradalomellenes, antipolitikus és antiracionalista közhangulat semmitől nem szűköl inkább, mint attól, hogy erkölcsi megfontolásból változtatni – urambocsá! újítani – kelljen. A szexualitással kapcsolatos egyetlen szokásos erkölcsi megfontolás az, hogy az erotikus test visszataszító: minden szeretetteljes nézet a nemiségről a könnyed immoralitás – sit venia verbo – mezébe burkolózik. Ám a szeretők azt várják a szexualitástól, hogy szép legyen és jó; és erkölcsi preferenciáikat mint erkölcsi preferenciákat érvényesítik, kegyetlenül rá se hederítve azokra, akik csak eltűrnék Erószt, föltéve: bevallja, hogy csúf. „Nem elég, hogy boldogok – véli az álpuritán macho társas onanista –, még nekik áll, hm, följebb.”
3. Félelmesnek tetszik másrészt az, hogy a bekövetkezett – és nem nagyon akart – változás mindennek ellenére milyen mély. Hogy semmit nem lehet megúszni. Sem az EU-ügyet, sem a NATO-ügyet, sem az erdélyi problémát, sem az abortuszt, sem a halálbüntetést, sem az új fasizmust, sem a bevándorlást, sem a kábítószert: a nők lázadását sem fogjuk megúszni. Biztos már, hogy a saját külön bajaink mellett a nyugati liberális demokráciák összes gondja is a nyakunkba szakadt, olyan fordulat következményeképpen, amely – ismétlem – ma már rendkívüli, voltaképp rémületes mértékben népszerűtlen. A taszári konyhalány vélhetőleg nem feminista. Tudta: amerikai közegben érdemes föllázadnia szabadsága és női tisztessége védelmében – ha igaza bebizonyosodik, kártérítésre és bocsánatkérésre számíthat. Jól tette. – No igen, a radikális feminizmusnak és a mindenütt gyerekek megrontását szimatolóknak az Egyesült Államokban sok az ártatlan áldozata. De figyeljük meg: Miskolczi fodrászlap-szerkesztő és Fábry Sanyi sufni-ítész nem arra panaszkodik, hogy az Újvilágban pörbe fogják azokat a munkahelyi elöljárókat, akik nem paskoltak rá titkárnőjük farára (vagy azokat, akik elejtettek egy ártatlan udvarlós mondatot), hanem arra, hogy bosszúság ér olyanokat, akik csakugyan tahó módra viselkednek. Magyarjainknak nem az amerikai feminizmus elfogadhatatlan radikalizálódása ellen van kifogásuk, hanem a nők jogos lázongását csúfolják ki – azt a lázadást, amely mellett nemcsak az igazságérzet szól, hanem a szabad emberek erotikus életének morális érdeke is; ugyanis a szabad Erószt tönkreteszi a hatalom szülte őszintétlen behódolás, az Erósz nélküli erotikus uralom. (Persze Erósz királyságában van erotikus uralom: vö. Proust.)
Végezetül két megjegyzés. Az első a feminizmusról szól, a második a kelet-európai szexuális stílusról.
A feminizmus korunk egyetlen forradalmi mozgalma (hogy a másik két „biopolitikus” [Heller] mozgalom miért nem az, nem ide tartozik). Rendelkezik a radikális forradalmi mozgalomnak mindhárom legfontosabb tartalmi jegyével: (i) az igazságosságot egalitárius értelemben óhajtja helyreállítani, (ii) az emberi természet új, polemikus tanával áll elő, (iii) új filozófiai alapokra helyezné a politikai autoritást.
A feminizmus tehát fölszámolná a férfiak előnyét a nőkkel szemben: a két nem közötti társadalmi esélykülönbséget a férfiak szisztematikus uralmaként értelmezi, tehát politikai harcot indít ellene. Ez minden feminizmus közös vonása, tehát azé is, amellyel annak idején John Stuart Mill rokonszenvezett. A második és a harmadik ismérv tekintetében azonban a feministák éppúgy kettészakadtak, mint az Internacionálé szociáldemokratákra és kommunistákra, bolsevikokra és mensevikekre.
A hagyományos emancipáló, „szüfrazsett” (suffrage universel: általános szavazati jog) mensevikek az egységes emberi természetben hisznek, szerintük például a női racionalitás sajátosságainak lebecsülése a férfiuralom (olykor már öntudatlan) trükkje. Az új, szeparatista „bolsevikok” viszont a különbséget hangsúlyozzák: szerintük épp az egységes emberi természet hitregéje a férfihatalom fő érve – joggal utalnak rá, hogy a különféle emberölések kilenctizedét fiatal férfiak követik el: a nemi képességei teljében lévő fiatal hím agresszív és destruktív. Minden szelíd, gondoskodó, „anyás”, kreatív, poétikus törekvést védeni kell, menekíteni kell az éles, mechanikus és halálittas férfiasságtól. Még a szexualitásban is a kooperatív, diffúz, képzeletgazdag női (nők közötti) Erósz a minta.
A harmadik ismérv tekintetében is kettészakadtak a feministák. A „szüfrazsettek” általában a radikálisok és a szociáldemokraták szövetségesei voltak a múlt századi liberális társadalmak jogkiterjesztő és szociális megreformálásában: a nők szavazati joga a tizenkilencedik század derekától hirtelen megerősödő demokratikus „legitimációt” (politikai autoritást) ruházta föl „természetes” méltósággal. A radikális-szeparatista új „bolsevik” feministák a kormányzást-kormányzatot magát tekintik az ősellenség fészkének: bár pragmatikusan használnak (mégpedig – Nyugaton – nagyon ügyesen) jogi és politikai technikákat, mozgalmuk alapvetően anarchoid-antipolitikus, bár a kivonulás (exodus vagy secessio) végül is politikai stratégia (vö. Albert O. Hirschman), bár nem úgy, mint a szembenállás vagy a tiltakozás. Ám a római köztársaság fura demokráciáját végső soron kivonulás teremtette meg.
Kelet-Európában még az emancipáló-reformer, szüfrazsett típusú feminizmus is napirenden van, de megérkeztek a megkésettség okozta felemás „előnyök” is. A szüfrazsettek nem sokat bajlódtak a szexuális zaklatással, hiszen annak idején nem sok nő dolgozott a háztartáson kívül (de ahol igen, mint a mezőgazdasági nagybirtokokon, a nemi kiszolgáltatottság abszolút volt, lásd a népi falukutató irodalmat). Miközben nálunk még a háztartási munkamegosztás sem tart sehol, a nők bére alacsony, és előléptetésük indokolatlanul csekély mértékű – már szembe kell néznünk a szexuális emberi lény méltóságának fölöttébb „mai” problémájával.
Különös, hogy a boszniai háború nekünk a modernség legakutabb kérdéseit hozta el. Az Egyesült Államok mint a modernség emblémája a nyugat-európaiak torkán is megakad(nak): a világ jó és rossz értelemben legliberálisabb és legdemokratikusabb (egyben leggazdagabb és leghatalmasabb) államának faji és nemi nehézségei – amelyek ijesztőnek látszanak – katalizálták az itthoni, az eddig a fölszín alatt mocorgott lázongást.
A feminizmus radikális mai formája amerikai, és nálunk a dissenter protestáns szélsőségből és rokonából, ihletőjéből, a zsidó profetikus aktivizmusból származó kulturális jegyei idegenek. A politika direkt moralizálása idegesíti a kelet-európaiakat, akik nem exodusokban és keresztes hadjáratokban, hanem procedúrákban, intézkedésekben, baksisban, a múló időben, az „élni és élni hagyni”-ban, más szóval az abszolutista autokrácia okos csínyeiben szoktak gondolkozni – eltekintve néhány kataklizmától. De hát nem is a feminizmusról írok itt (amelynek nem vagyok híve, csak bámulója), és különösen nem az extrém formáiról, amelyek csakugyan fenyegetik a gondolatszabadságot az Egyesült Államokban. A feminizmusról nálunk csak néhány hímsoviniszta, homofób karikatúra van forgalomban, ami lehetetlenné teszi a méltányos bírálatot (ha a feminizmusnak lesz itthon hanjga, majd bírálom; addig nem, vagy nem inkább, mint most).
Akárhogy is legyen, a feminizmus forradalmi karaktere (ami megmagyarázza váratlan sikerét a harmadik világban – azt a sikert értem itt, hogy egyáltalán létezik – sajátlagos következményekkel jár a… mondjuk nem ellenforradalmi… de azért határozottan nem forradalmi Kelet-Európában. Könnyen előfordulhat, hogy az óbaloldal által magukra hagyott lázongók – az új-baloldal meg liberális lett, illetve nacionalista – valamiféle fókuszt találnak a nőügyben, hisz az ökologista zöld-ségben orra buktak. Ez persze csak akkor lenne valószínű, ha volna liberális sajtó, rádió stb. Ez a sok neonáci fityfirity, aki liberális médiákról üvöltözik rekedten, megfigyelhetné, hogy a liberális újságot két elfogultság jellemzi, úgymint: előszeretet a) az emberi jogok és b) a piac iránt. Ilyen lap kevés van, hogy finoman fejezzem ki magam – persze nálunk liberálisnak ócsárolnak mindenkit, aki nem áperté nyilas. A liberális sajtó ugyanis – amint azt a konzervatívok mindenütt helyesen megfigyelték – a maga kritikai hangnemével a mindenkori forradalom (beleértve az antiliberális forradalmat) melegágya.
A kelet-európai demokratikus fordulat („rendszerváltás”) határozottan burke-i volt, rögtönző, tétova, kompromisszumos. Ezt annak idején üdvözöltük, hisz még pofon is alig csattant el, ami diktatúrák bukásakor szokatlan. Az viszont nem igaz, hogy a helyzetben nem volt – amint a boldogult marxisták mondani szokták volt hajdan – „forradalmi potenciál”. Ez mindmáig kifejtetlen, kiéletlen; a szélsőjobboldal próbálkozott a realizálásával, hiába. Mármost a nőügyben minden megvan, ami kell: a többséget érinti, ugyanakkor szemben áll a többség erkölcsi intuícióival.
Dinamit.
Az emberi méltóság kérdése nem érdekes, ameddig nem érinti az életformákat. Ha a magyar nők nem tűrik tovább, hogy hatalmi pozícióban lévő férfiak a szoknyájuk alá nyúljanak, és nyilvánosan tiltakoznak ellene, összeomlott egy privilégium- és hierarchiamodell. Márpedig olyasmi eddig nem omlott itt össze, ami érintené a honpolgárok köznapi életének erkölcsi részét – az életszínvonal csökkenése nem közvetlenül efféle. A taszári konyhalány ezért hajított forradalmi bombát a magyar képmutatás közepébe. Nem azt mondta, hogy a szexualitás gonosz – ezt csak a trágárok és prűdek szent szövetsége állítja –, hanem azt, hogy megválogatja magának. A szabad ember szava ez, aminek nincs köze a szeparatista radikális feminizmus hajmeresztő túlzásaihoz, csak ahhoz, ami fontos: ahol az egyéni függetlenség életformaváltásra készteti a politikai közösséget, ott orrontható a forradalom üdítő kénkőszaga.
Ezen a ponton Cliché Alajos, az üldöző-követő hírlapírás mohikánja, aki anno Stefan Zweiget, Romain Rolland-t, Egon Erwin Kischt és Pearl Buckot, esetleg Upton Sinclairt istenítette, ma pedig García Márquezért, Ecóért, Kunderáért és Hrabalért rajong (kedvenc „politológusának” nevét nem árulom el), megkérdezi: hogy írhat így egy ösmert konzervatív?
Hát igen.
Tudja, a konzervativizmussal az a baj (vő. idevágóimmal), hogy kénytelen szelektívnek lenni a multtal kapcsolatban, ezért hagyományhűsége soha nem őszinte. Quieta non movere – no persze, persze. Sajnálhatjuk Bürke-kel, hogy a lovagiasság kora letűnt, de azért nem állítjuk vissza az úrbéri rendszert, a robotot, a derest, a tizedet és a görvélykórt, sajnálhatjuk Nietzschével és Lord-Salisburyvel, hogy az általános, egyenlő és titkos szavazati jog meg a szociálpoltikai reform uralkodóvá teszi a plebejus többség rossz ízlését (foci! Balaton! rágógumi!), de azért nem restauráljuk a virilizmust, nem tiltjuk be a tömegpártokat, a szakszervezeteket és a fizetett szabadságot (Kraft durch Freude). Persze, összerázkódunk olyan iszonyú szavak hallatán, mint „hétvégi telek” (hogy lett a „kert”-ből „telek”? ó Pannónia), „táncdal” és „vetélkedő”, no meg: „sztárriporter”, de aligha uszítjuk imez obszcenitások végül is ártatlan hangoztatóira a Santa Hermandadot. Miért? Mert tiltja az igazságérzet és a felebarátaink iránti részvét, ez pedig végtére is fontosabb, mint a műveltek jó ízlése. (Bár az alsóbb néposztályok meghökkentő szokásainak kommunista és populista glorifikálásáért nem adnék egy árva petákot.)
A prózai burzsoá világrend iránti feudálszocialista utálat (amelyet a legjobban az emprimét és szalmakalapot viselő angol feleségek csatakiáltása foglal össze: „oh sweetheart, don’t be so dreadfully middle-class!”) kulturális korrektívumként persze fölötte hasznos. Alázatos tisztelője lévén a nyájas olvasónak, nem tételezem föl, hogy szóba elegyednék emberekkel, akik ilyen kifejezéseket használnak: „hölgyem!”, „lényeg a lényeg” (?!) „magam alatt vagyok”, „lecseréltem a kocsit”, „kaszált” (pénzre értve, nem Tolsztoj Levinjére), „zsozsó”, „szexelni” (?), „polgárosodás” és „nyomozó hivatal” vagy – Istenem – „öt óra magasságában”. A nyájas és nagyérdemű nyilván megfeddi ivadékát, ha az ebadta ilyeneket szed föl a lumpentechnokrata származású osztálytársaitól: „összefonódások”, „jövőkép”, „nosztalgiázás”, „elüzletiesedés”, „dzsogging” (ruhadarabra), „USA” (ejtsd: usa, „Amerika” helyett, pl. „kiment [!] az usába”), „lovas kocsi” (szekér, homokfutó, fiáker, konflis, delizsánsz, hintó, fogat helyett), „ánégyes” („papír” helyett), „kiprintel”, „bigyó”, „ketyere”, „baszki” (ahelyett: „bosszantó, de érdekes”). Nehéz persze szegény gyerekeknek, hisz a hol újpolgárságnak, hol nemzeti középosztálynak titulált bumburnyák mindenhová beszüremkedik.
A nőkérdésben a konzervatív fölfüggesztheti a forradalmisággal szembeni (amúgy indokolt) előítéletét (bár általában erősen pártolja az előítéletet, a civilizáció fönntartóját és zálogát), mert itt a reform mellé áll az ízlés. Kelet-Európa szexuális stílusa ugyanis förtelmes.
Végigsétál az ember a székesfőváros V. kerületének egyik piszkos, bár elegáns utcáján reggel fél kilenckor, amikor a jobb hivatalnokok sietnek a bankokba, az akadémiai intézményekbe, a minisztériumokba. Szembejön vele két Szimbolikus Alak (mint az Ész Istennője az 1790-es években).
Előbb a Nő a PR-csoportból. Meglepő, ámbátor elbájoló látvány. Igen sommás skót kockás sortban száguld a tudósító felé, lábán magas sarkú cipő, hosszú, halványbarna, izmos comb, lábszár. Följebb fehér selyemblúz, egyetlen gomb begombolva, kebel látszik, nagy sötét mellbimbó átlátszik, köldök meztelen. Frissen mosott (shampoo & conditioner in one), mousse-olt haj, szájfény (lip gloss), keserédes Paco Rabane-férfiparfüm. Jókora táska Firenzéből. Mi ez? Mását a Threadneedle Streeten, a Whitehallon, az Invalidusok és a Palais Bourbon környékén, az Old Custom House mellett vagy a Pennsylvania Avenue-n nem látjuk, ott térden alul ér a kosztümszoknya. Kinek öltözött így ki az ifiasszony? Árad belőle a rámenős, jókedvű, gátlástalan szexualitás. Ennek aztán nem lehet a szoknyája alá nyúlni – nincs is szoknyája. Kinek szól ez a feszes bőrű, magas izomtónusú, hidratált, gyantázott-borotvált érzékiség? Ha ön, olvasóm, sejt valamit az életről, tudja: a többi nőnek. Vajon mit gondol a férje vagy a szeretője, amikor így kikészítve kiviharzik mellőle a fiatal test a méregdrága kencék illatfelhőjében? Kit és hogyan boldogít majd ez a kemény erotikus provokáció? Miért kell az úszás, a torna, a futás, a szolárium, a vitaminkúra, a rostos étrend, az arcgőzölés, a pedikűr, a „meditációs” CD-lemez? Mire kell itt a „barát” azon fölül, hogy rendben kell tartani a bioritmust és a hormonháztartást?
Miközben a magyar asszonyok ráhagyják a férfiakra állítólagos patriarchális uralmukat, az elektromosság sistereg közöttük a szülői értekezleten, ahová atya a lábát be nem teszi.
Igaz, a Nő a PR-csoportból úgy föst reggel fél kilenckor, mint másutt egy drágább sztriptízbár üzletvezetője éjfélkor, de a vezérigazgató-helyettes, a főosztályvezető téved, ha azt hiszi, ebből lesz valami. Nem. A magasan fölhasított szoknyájú, negyvenes, szemüveges referens viszont azt mondja a Nőnek a PR-csoportból, futólag erősen megszorítva csuklóját: „Tee!”
Ám szembejön a tudósítóval a Férfi a számviteli csoportból. Papucscipő, láncocskával, amelyre úgy ereszkedik rá a bő nadrág, hogy a lábfej kicsinek lássék. (És a cipő persze puha talpú. Magyar férfi lépte nem kopog.) Világoskék Kleider Bauer-zakó, nyakkendő nuku, bíborszín műselyem ing simul az enyhe, langy pocakra, a gyűrűs-húsos nyakon lánc, a bal kézben férfiretikül („autóstáska”, ó borzalom), a kézfejen kisméretű tetoválás, a jobb kéz a fülnél; motyog: „…montammá… montammá… híjjá a mobilomon… kétszázzaa… Kétszázzaa… hónap átbeszéjjék… Szétrugom [rövid u] a seggit… belebeszész, faszkalap… ja… ja…” – karikás, véreres, aggódó szempár, ritkás, zsíros haj, magas, csúszkáló, rekedtes hang. Másnapos, és van már benne két aznapi gyógysör. Becsoszog a székházba. Harminckét éves.
Urak és rabnők.
Haha.
- Játéktér [6]