„Bajuszomat egy elnökségért”
Sohasem hittem volna, hogy Lech Walesa ősz bajszának valaha hírértéke lesz, még kevésbé, hogy a lengyel elnök férfiúi dísze közvetlen munkatársai közötti vita tárgyává válik. Pedig az elmúlt héten mindkettő bekövetkezett. Szerdán elsőként nem kisebb tekintély, mint az amerikai AP hírügynökség röppentette világgá a szenzációt: a szabadságon lévő Lech Walesa megvált bajszától, és pucér képpel jelent meg Varsóban; másnap szinte valamennyi lengyel napilap belpolitikai rovata vezető hírként közölte: az elnök orra alatti tömött kis szőrzetből csak néhány milliméteres ősz sörte maradt.
Mindez rendben is lett volna, hiszen a lengyel elnök csaknem olyan szabadon rendelkezik bajusza fölött, mint Bokros Lajos (a „csaknem” a természet szűkmarkúsága folytán indokolt: Walesa bajusza ugyanis nem kunkorítható olyan kackiásan, mint kedvenc pénzügyminiszterünké) vagy bárki más, aki hasonló ékességet visel. A hír kapcsán azonban a lengyel elnök közvetlen munkatársai képtelenek voltak egységes álláspontot kialakítani. A legélesebb vita abban a kérdésben alakult ki, hogy vajon Walesa „csak rövidre nyírta” nevezetes bajuszát, avagy teljesen megvált tőle.
„Lech Walesa elnök nem borotválta le bajuszát, csak rendkívül rövidre nyírta!” – adta meg Walesa elnök csupasz képének hivatalos magyarázatát csütörtöki sajtókonferenciáján Leszek Spalinski elnöki szóvivő. Az elnöki kancellária politikai irodájának vezetője, Andrzej Zakrzewski azonban azonnal vitába szállt a szóvivővel: „Az elnök leborotválta bajszát szabadsága idejére. Minthogy azonban időközben vissza kellett térnie Varsóba, a bajusznak nem volt ideje kinőni. Biztosíthatom Önöket, hogy Walesa elnök hamarosan ismét hordja majd nevezetes bajszát.”
Hogy miként esett a bajusszal valójában? Ki tudja?
Csak annyi bizonyos, hogy július 7-én Helmut Kohl kancellárt még teljes férfidíszében fogadta az elnöki palotában Lech Walesa, majd pedig szabadságra ment. A Gazeta Wyborcza újságírójának forrásai szerint a bajusz ekkor esett a borotva áldozatául.
Ám ez nem a hivatalos verzió, az ugyanis továbbra is vitatott.
Ha a kedves olvasó azt gondolja, hogy a bajuszról való fenti megemlékezés csak amolyan „uborkaszezoni” időtöltés – téved. Lengyelországban ugyanis javában folyik az elnökválasztási kampány, s a jelöltek között óriási harc folyik a tömegtájékoztatásban való megjelenésért. Különösen szüksége van erre a közvélemény-kutatási felmérésekben egyre inkább az esélytelenek közé sorolt Walesának, aki – úgy látszik – képes szabadsága idején is vezető hírré válni. Még ha ez a bajuszába kerül is.
Persze kérdés: ha az elnök munkatársai a tömött kis elnöki szőrpamacs sorsa kapcsán is összeakasztják bajuszukat, mekkora vitára adnak majd alkalmat azok a politikai kérdések, melyekkel akkor is szembesülniük kell, amikor Walesa bajusza ismét régi formájában pompázik.
(TP)
Párizs érvei
Bár a tervezett francia atomrobbantások elleni nemzetközi tiltakozás beárnyékolta még a július 14-i francia nemzeti ünnepet is, Jacques Chirac ismételten sietett leszögezni: Greenpeace és tiltakozás ide vagy oda, Párizs tántoríthatatlanul elhatározta, hogy 1995 szeptembere és 1996 májusa között nyolc föld alatti atomrobbantást hajt végre a Mururoa-zátonyon.
Szögezzük le rögtön: atombombát robbantani rossz dolog, a nemzetközi tiltakozás morális szempontból teljesen jogos. Azonban a jogos felháborodás mellett is érdemes megismerkedni azokkal a politikai megfontolásokkal, melyek Párizst – nota bene: a kulisszák mögött már 1993 szeptemberétől – arra sarkallják, hogy mielőtt követné az Egyesült Államok példáját a nukleáris robbanófejek laboratóriumi szimulációval végrehajtott modernizációjában, egy (J. Lanxade francia vezérkari főnök szerint hosszú távon 20 robbantásból álló) kísérleti robbantássorozatot hajtson végre.
A robbantások első – s valószínűleg legfontosabb – oka az 1970-es évektől az Észak-atlanti Szövetség kereteiben is számon tartott francia nukleáris erő, a force de frappe „hitelességének” fenntartása. E „hitelesség” jelenleg alapvetően három konkrét célt takar: 1. az ezredforduló után rendszerbe állítandó M-5-ös rakéták új, TN-100-as robbanófejeinek tesztelését (ezek váltják majd föl a tengeralattjárókon elhelyezett rakéták robbanófejeit); 2. a fejlesztés alatt álló új hadászati légierő Rafale-gépeihez szükséges levegő-földrakéták kipróbálását; s végül 3. a rendkívül költséges laboratóriumi szimuláció kiépítését (Palen-program).
Annak, hogy a franciák miért nem kísérelték meg már korábban kiépíteni a kísérleti robbantásoknál sokkal biztonságosabb laboratóriumi szimulációs rendszert, elsősorban a force de frappe megkésettsége az oka. Jóllehet a II. világháború után francia tudósoknak komoly szerepük volt az amerikai nukleáris programokban, az Egyesült Államok – nem tekintve egyenrangú szövetségesnek a franciákat – végül mégsem osztotta meg Párizzsal az atomtitkot. Ebből fakad, hogy míg az USA 1945-től 2024 alkalommal hajtott végre kísérleti atomrobbantást, a Szovjetunió 1949-től 715 esetben, az amerikai technológiát és ismereteket megkapó és attól részben függő Anglia pedig 1952 óta 45-ször, addig a nukleáris technológiát és ismereteket önállóan kikísérletező Párizs csak 1960-ban tudta felrobbantani első atomszerkezetét az algériai Regnage-ban. Ezt követően a franciák mindössze négy alkalommal hajtottak végre légköri robbantást, majd pedig 1966-tól 192-szer föld alattit a csendes-óceáni Mururoán, illetve Fangataufán.
Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy – legalábbis Párizs elképzelése szerint – a francia force de trappénak jelentős szerepe lehet és kellene hogy legyen az 1980-as évektől formálódó európai védelmi identitás és a maastrichti szerződésben megfogalmazott közös európai kül- és biztonságpolitika megerősítésében is. Az ugyanis kétségtelenül igaz, hogy jelenleg Európában csak Franciaország rendelkezik mindazon eszközökkel, amelyek birtokában Európa „az egyenlő fél” helyzetében tárgyalhat az Egyesült Államokkal.
(SVKI)
A szlovák modell
Vladimír Meciar, Szlovákia kormányfője tavasszal az orosz–szlovák jószomszédsági kapcsolatok jegyében vízummentességet ígért Csernomirgyin orosz miniszterelnöknek, s rövidesen sor is került az egyezmény megkötésére. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezetője akkor laza kézmozdulattal söpörte le az asztalról azokat az érveket, melyek a lépés átgondolatlanságára és veszélyességére próbáltak figyelmeztetni. Meciar szerint aki bűnözni akar, az úgyis megszerzi a kellő vízumot, a turisták meg csak jöjjenek nyugodtan.
Az események rácáfoltak a kormányfő optimizmusára. Kiderült, hogy a keleti turisták nagy része nem pénzt költeni, hanem pénzt keresni jön Szlovákiába, esetleg a továbbutazás gondolatával tranzitállomásként használja az országot. Pozsony számára gondot jelentettek ezek a negatív hatások, a jelenlegi szlovák vezetés azonban mindennél fontosabbnak tartja a Moszkvával és a többi keleti szomszéddal fenntartott baráti viszonyt, vagyis a vízumkényszer újbóli bevezetését azonnal elvetették. Ehelyett megszületett egy rendelet, mely szerint minden, Szlovákia területére lépő idegennek napi 15 dollárral kell rendelkeznie, s aki ezt nem tudja felmutatni, azt a hatóságok nem engedik be az országba.
Az ellenzéki berkekben és a sajtóban elhangzott vélemények szerint az intézkedés értelmetlen, és több okból is betarthatatlan: csak dollárról beszél és készpénzről, vagyis nem ismer el más konvertibilis valutákat és fizetési kártyákat, az utazási csekkeket. Nincs mód megállapítani, hogy ki mennyi napra szándékozik meglátogatni Szlovákiát. A rendelet ellentétben áll az érvényes szlovák–cseh fizetési egyezménnyel, melyet a parlament ratifikált, tehát mindenképpen a minisztériumi rendelet felett áll. Az ellenzéki „rosszindulatú” kritikát megelégelve a határőrrendészet illetékes vezetője kijelentette: „Belső előírásunkban az áll, hogy a rendeletet csak azokkal szemben alkalmazzuk, akiknél felmerül a gyanú, hogy a területünkön való tartózkodást illegális itt-tartózkodásra akarják felhasználni”. Az illetékes továbbá kijelentette, hogy ez a belső rendelkezés semmiféle kivételt nem engedélyez, ugyanakkor azt sem írja elő, hogy kikkel szemben kell alkalmazni. A 22-es csapdáját idéző magyarázat után minden világos. Szlovákia területére az léphet be, akit az illetékes vámhivatalnok arra érdemesnek talál és úgy véli, hogy esetében nem merül fel a már említett gyanú. Másként fogalmazva, a vámos jókedve, illetve rosszkedve dönti majd el, alkalmazni kell-e a szabályt, vagy figyelmen kívül lehet hagyni.
Nem Szlovákia az első ország, mely hasonló intézkedést hoz. De talán itt történt meg először, hogy a rendeletet magyarázó hivatalnok leszögezi: csak azzal szemben használjuk majd, aki nekünk nem tetszik. Mindezek után a Sme című polgári napilap rövid szatirikus írással reagált a helyzetre: a szlovák vámos nem engedi be az országba az amúgy is közellenségnek kikiáltott Soros Györgyöt, mivel az nem tudott 15 dollárnyi készpénzt felmutatni. Az írás szerint a vámos kijelentette: „igaz, hogy Soros mindenféle számlakivonatokkal és valamiféle kártyákkal hadonászott az orrom előtt, pénze azonban nem volt, Szlovákiába tehát nem léphetett be.”
(A vízumkényszerről szóló összeállításunkat l. a Gazdaság és társadalom rovatunkban)
Vajda György
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]