Van egy jó kis szocsa szó: MOKAGY. Rendes orosz nyelven annyit tesz, hogy Moszkvai Autós Körgyűrű: hallatára minden moszkvai autós szíve összeszorul, s nem is enged fel addig, míg világ elé nem tárhatja legújabb történetét arról, miként nyelte el egymás után a legnagyobb kocsikat is az út közepén tátongó verem, micsoda baleseteket okozott a szembejövő autó vakító reflektora, mekkora pénzeket zsebelt be tőle az ott posztoló útügyeletes, hogyan szerelték le pillanatok alatt példátlan bravúrral az út menti parkolóban éjszakázó kamion kerekét, s miként találtak egy elhajított bőröndben ugyanitt több ezer dollárt és egy levágott fejet… Egyszóval, a MOKAGY mítoszaiból és legendáiból minden erőfeszítés nélkül tekintélyes almanachot lehetne szerkeszteni. Emlékszem, jó tizenöt éve történt, amikor szomorú ügyben kellett igénybe vennünk a MOKAGY-ot: egy íróbarátunkat mentünk temetni Moszkva egy isten háta mögötti külvárosába. Már jó félórája úton voltunk: kerülgettük a gödröket, csúszkáltunk a nyúlós latyakon, hadakoztunk a szélvédőre csapódó sáros hóval, az út szélén a szovjet lózungos „gigantposztereket” csak ocsmány szeméthalmok váltogatták – az eleve romhalmazzá váló építkezés nyomai. Mindnyájan kukán hallgattunk, csak Bella Ahmadulina morgott: – Mit akarnak ezek a fényes jövőjükkel? Itt van nekik a mocskos kommunizmusuk, csak néznének körbe, mit ugrálnak?
Most vajon mit mondana Bella? Itt van a mocskos kapitalizmusotok? Az új oligarchia emberarcú uralma? Eredeti bűnözőtőke-felhalmozás? Hisz Luzskov főpolgármester is megmondta valamelyik nap: „Ne izguljatok, kedves moszkvai polgártársak, Moszkva hét lakatra van zárva!” – motyogom magamban, miközben másfél évtized elteltével megint ugyenezen a körgyűrűn haladok jó messzire, a külvárosba, Butovo felé. Eddig a körgyűrű volt Moszkva határa, mi több: Moszkva és a vidéki Oroszország határa. Eszembe jut a régi vicc, még a pangás idejéből: ott fekszik a határvonalon, a körgyűrű mellett egy részeg polgártárs. Kiszáll a moszkvai rendőrség, a főnök odaszól a közrendőrnek: „Eredj, szagold meg: ha házipálinkától bűzlik, biztos, hogy vidéki – akkor lökdösd át az út túloldalára, kínlódjanak vele a megyei kapitányságon. Ha vodkaszaga van, biztos, hogy moszkvai, akkor magunkkal visszük.” Kisvártatva visszajön a rendőr, és jelenti: „Konyakszaga van!” – „Pszt, akkor hagyjad, hadd aludja ki magát az elvtárs!”
Hiába a merev határ, Moszkva mostanra kibuggyant belőle, mint kelt tészta a tálból vagy sörpocak a nadrágkorcból. Olyan hírhedt helyek nőttek ki észrevétlenül itt a földből, mint Szolncevo, a maffiaközpont vagy Lüberci, az orosz szkinhedek bázisa, itt van az a körzet is, ahol pár hónapja a legnagyobb moszkvai szélhámost, Mavrogyit Duma-képviselővé választották, meg itt van Mityinóban, rögtön a híres nagy temető mellett, a vidéki Duma-képviselők apartmanháza is, innen zötykölődnek nap mint nap ülésezni be a Dumába, a maffia rémétől, a slágerekben megénekelt „Katalkin kapitány” éber tekintetétől kísérve…
Egyszóval, döcögök a körgyűrű gödrei között, s egyik ámulatból a másikba esve tapasztalom, hogy eltűnőben van a XIX. századi irodalmunkban oly nagy előszeretettel ábrázolt „pusztulás borzalma”: eleven anomáliaként az általános káosz és mocsok közepette virágok nyílnak, zöldségek érnek az út menti kertekben. Mit tesz isten, valakinek eszébe jutott, hogy világítást szereljen az utat szegélyező póznákra, mi több, betonpalánkot húzzon az úttest közepére. Gombamód szaporodnak a bisztrók, kocsmák, shopok és a – természetesen: fizető – parkolók. A benzinbe bele lehet fulladni: hol vannak már a több órás sorban állások üzemanyagért? Kút kút hátán, igaz, literjét 1800 rubelért mérik, s egy dollár már megint átlépte az ötezer rubeles határt.
A mindenható, ám akkor is „családiasan meghitt” közúti felügyelet mellett most már itt vannak a sorkatonai szolgálatot teljesítő őrök, sőt, a „kéksapkás” deszantosok. Mióta a „csecsen terrorral” lehet ijesztgetni mindenkit, naponta újabb s újabb erősítések érkeznek.
Új barbárság? Vagy csak a régi, a 75 éve nyögött barbár világ folytatása? Egy biztos: egyelőre, még jó ideig ebben az új barbárságban fogunk élni. Aztán pedig? Isten tudja, mi lesz.
Odaérek a podolszki elágazáshoz. Ráfordulok a Varsói útra, itt van a hírhedt, ez idáig hét lakat alatt őrzött katonai zóna, amely most „szombat–vasárnap megtekinthető”. Turisták bámészkodnak. A nagy zöld kapun felirat: „Ebben a zónában 1937–53 között a Belügyi Népbiztosság és az Államvédelmi Minisztérium utasítására sok ezer politikai foglyot lőttek főbe és temettek el. Emlékük örökké él…” Szerény sírkő, mint az ágrólszakadt családok sírjain. Apró fémváz papírvirágokkal, megfakult fénykép a kőhöz támasztva. Rajta kopaszra nyírt, rabruhás férfi. Se név, se születési dátum. Ennyi. Egy az áldozatok közül.
Kicsit arrébb hatalmas fakereszt. „Ezen a helyen épül az orosz egyház új vértanúinak tiszteletére emelendő templom, azoknak a papoknak, szerzeteseknek, egyházi és világi személyeknek az emlékére, akik itt szenvedtek vértanúhalált hitükért és igazságukért”… A keresztet egyelőre derékig érő, lekaszálatlan fű borítja, nyírfák, tölgyek mindenütt. Az akkori barbárság eleven tanúi. Akik ugyanis még tényleg emlékeznek arra, hogyan próbálták elnyomni teherautók, motorok túráztatásával a gyilkos géppuskasorozatokat, csak mostanában kezdtek megszólalni. Eddig hallgattak, mert a helybéliek, környékbeliek egy része maga is itt szolgált, ebben a halálgyárban. Ha vétlen volt, ha vétkes, még mindig úgy gondolja: jobb nem beszélni arról, mennyien haltak meg sokszor nem is a hitükért, nem is az igazságukért, hanem csupán az univerzális Gonosz tobzódásának tárgyaként.
Templom még nincs – sokan mondják: minek is kellene –, de már felhúztak egy hatalmas fehér sátrat, s csapzott hajú ifjak rozzant furgonokon hordják az oltárt, a templomdíszt, a kegytárgyakat. Vándortemplomnak emlegetik, a neve: „Orosz földben nyugvó minden szentek temploma.” Ünnepre készülnek: csak a magamfajta megveszekedett kényszerateista nem tudja, milyenre. De együtt imádkozik mindjárt bűnös és szenvedő, büntetett és büntető. Gonosz és útját vesztett szerencsétlen. Mindenki, aki nem tudja, holnap ugyan hogyan éljen. Testvér lészen minden ember… Elhiszi-e még valaki?
Visszakanyarodom a körgyűrűre. Robognak mellettem a trailerek, Tirol feliratú kaminok, füstölgő-dudáló Zilek. Kétoldalt cégnevek rövidítései villognak, érték, káefték, egyebek. Minden buzog, zubog, dagad, terebélyesedik. Kit érdekel már a nyekraszovi kérdés, a „népboldogítók” kérdése: „Ki, vajon ki építette ezt az utat?” – mely jó évszázada hangzott el, a Moszkva–Pétervár-vasutat látva. Kit érdekel már itt, hogy ez az „új barbárság” kora? Bisztróst, sznikerszest, méregdrága dinnyeárust? Kit érdekel, kinek szól ez a fényes vadság? Nekik, az „új oroszoknak”? Netán „újoroszok” vagyunk már mindannyian? És tényleg kilábalunk végre a mocsokból? Tényleg van valami remény? És vége egymás örökös gyilkolásának, megalázásának?
Vagy most kezdődik az igazi pokol?
(Fordította: Kiss Ilona)
- Külföld [6]