Az idei romániai választások tétje immár nem az ellenzék-hatalom párharca, hanem a reformisták és az izolacionista erők belső harcának kimenetele lesz: választhatunk az „emberarcú” reformszekusok és a vasgárdista-kommunista szekusok között. Ki hitte volna akár egy éve még, hogy a végén az Iliescu–Magureanu-párosnak drukkolunk majd – Corneliu Vadim Tudor ellenében? Mindhárman a Ceausescu-rendszert szolgálták, de míg Magureanu, a román titkosszolgálat (SRI) jelenlegi főnöke a demokratikusabb érzelmű reformerek közé tartozik, Vadim, az izolacionista erők vezére és eszköze, klikkjével a fasizálódás felé taszította Romániát. Iliescu különleges eset, állítólag emberségesebb volt a kor pártaktivistáinál, amit egyesek téves módon reformtörekvésnek néztek.
A három „főszereplő” háborúja az utóbbi hetek legnagyobb belpolitikai botránysorozata volt.
Vadim hadat üzen
Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke pár éven át jól bevált Iliescu szövetségeseként. Ideálisan végezte el feladatát: az ellenzéki és a hatalmi körök reformer politikusainak lejáratását, bemocskolását. Rágalomhadjáratot indított Gh. Robu főügyész ellen a Nagy-Románia című hetilapban (1990-ben Robu felelősségre szerette volna vonni a decemberi események néhány bűnösét). A főügyész bukott. Vadim kampányt indított Petre Roman miniszterelnök ellen, mivel a miniszterelnök elkezdett a Nyugattal szemezgetni (amúgy Petre Roman volt a később párttá fajuló Nagy-Románia című hetilap egyik „keresztapja”); a ’91-es bányászhadjárat alkalmával a miniszterelnök megbukott. N. Spiroiu hadügyminiszter demokratikus nézeteket vall, Vadim rágalomhadjáratot folytat ellene, Spiroiu bukik.
1995-ben azonban Iliescu határozottabban a nyugatorientáció, az integrálódás mellett döntött – legalábbis kijelentések szintjén. Útjaik elváltak.
„Kiismertem ezt az alja gengszterfajtát, akik bárhol máshol már rég rács mögé kerültek volna. Egyeseket sikerült megbuktatnom, ott, ahol kisebb volt a tét. A többit nem engedi Iliescu, minden bizonyíték ellenére sem. Nem akad kerek e világon olyan államfő, aki több visszaélést és törvénysértést követne el” – írja Vadim a Nagy-Románia egyik legutóbbi számában.
Vadim indul a ’96-os elnökválasztásokon, kampányol Iliescu ellen. Iliescu – akit eddig „angol telivér románnak” könyvelt el a közvélemény (hiteles idézet az első választási kampányból!) – cigánnyá vedlik. „Iliescu elnöknek bibircsókja van, ami a fajtatiszta románokra nem jellemző.”
Támadásba lendül Iliescu bizalmi emberei ellen is, elsősorban a két legfontosabb titkosszolgálat (SRI és SPP) igazgatói, Magureanu és D. Iliescu ellen. Fő célpontja a „nemzetidegen magyar Magureanu-Asztalos Imre”. „Fajrománnak nem lehet ilyen idétlenül széles arccsontja, tömpe orra, elmosódott vonásai, mindez a degenerált nyereg alatt húst puhító turáni fajra vall, ami végképp alkalmatlanná teszi bárminő felelős tisztség betöltésére.”
D. Iliescu, SPP-főnök (aki többek közt névrokona, az elnök Iliescu személyi biztonságáért felel) ellentámadást indít: „Külföldről támogatják az SPP és az SRI elleni kampányt az állam aláásása céljából. A fundamentalista pártok igazságtevő pártoknak nevezik magukat, miközben alkotmány- és törvényellenes módszereket alkalmaznak. Vadim emberei megfigyelnek, lehallgatnak személyeket, engem is rendszeresen követnek. Vadim mögött volt magas rangú tisztek állnak. Pártjának két alelnöke ’89 előtt ártatlan embereket juttatott börtönbe, és próbált meggyilkolni.”
Az SPP-főnök több súlyos vádat cáfol, sőt visszavág – de két „csekély” ügyről „megfeledkezik”. Arról, hogy 1989. december 21-ének estéjén részt vett a forradalmárok elleni atrocitásokban – harckocsikkal tiport el embereket. És az 1991. szeptemberi bányászhadjárat két ártatlan áldozatára sem hajlandó emlékezni. Valószínűleg egy V. Gabor nevű SPP-tiszt lőtte agyon őket. Főnöke, D. Iliescu azonban határozottan tagadta a vádat, és hála neki, az ügyészség négy éven át halogatta a kivizsgálást. „Véletlenül” épp amikor C. V. Tudor támadást indított az SPP főnöke, D. Iliescu ellen, elkészült a vádirat. A per folyik, D. Iliescu pedig továbbra is falaz.
Tipikusan romániai helyzet. D. Iliescu 1989 decemberének egyik tömeggyilkosa, és az 1991-es kettős gyilkosság fedezője, eltussolója. Bukása, megbüntetése azonban ma csak a még sötétebb erőknek áll érdekében.
A Szekuritáté Fehér Könyve
Magureanu nem hagyta magát, ő állt ki legelszántabban az „új irányvonal” mellett, s verte vissza legvehemensebben Vadim és társai támadását.
1995 őszén kiadta a Szekuritáté Fehér Könyvének V. kötetét. Az okmányokat a könyv „hivatalos” megjelenése előtt „véletlenül” épp az ellenzéki és független lapokhoz juttatta el. A lapok aztán ontották a dossziékat: kihallgatási jegyzőkönyveket, jelentéseket, „elemzéseket”. A dokumentumokból kiderül, hogy alaposan alábecsültük a szekut, ugyanis nemcsak az ellenzékszagúak után szimatolt, hanem minden népszerű művészt és tudóst megfigyelt. Meglepően nagy energiát fektettek e műveletbe, és mély profizmussal végezték. Sikerült „téglákat” beépíteniük még a leghíresebb, emigrációban élő román művészek környezetébe is (Eugen Ionesco, Mircea Eliade). Céljuk (a puszta információszerzésen kívül) a „befolyásolás” volt
Kiderült, hogy a művészvilág nagyjából három kategóriába osztható:
1. A passzív, nem politizáló kisebbség (!).
2. A liberálisabb nézeteket valló csoport. Zúgolódik a rendszer visszaélései ellen, elsősorban a művészvilágot érintő kérdésekben. 1989 után e csoport személyiségei az ellenzéki pártok vezetőivé, ellenzéki újságok publicistáivá vagy legalábbis az ellenzék támogatóivá válnak.
3. A proletkultos párthimnuszok és a nacionalista uszító szövegek gyártói. A Ceausescu-rendszer nacionalista ideológiáját, kultúrpolitikáját a még nyíltabb sovinizmus, antiszemitizmus, Nyugat-ellenesség, az általánosabb intolerancia felé terelték. Többségük a Saptamina nevű hetilap körébe tartozik, a csoport és a lap élén pedig E. Barbu és C. V. Tudor áll. 1989 után ezek a szélsőséges pártok köré tömörülnek, néhányan pedig a kormánypárt színeiben szerepelnek.
Egy-két jellemző példa a könyvből:
M. Stanescu, a világhírű karikaturista 1985-ben új karikatúragyűjtemény kiadására készül. A cenzúra első szintje (a Képzőművészek Szövetségének Vezetősége), visszautasítja karikatúráinak egy részét, a többit pedig a következő cenzor szint (a Művelődésügyi Bizottság) elé terjeszti. M. Stanescu merészen és ügyesen visszacsempészi a jóváhagyott karikatúrák közé a már visszautasítottakat is. A Művelődésügyi Bizottság jóváhagyja az egész gyűjteményt. A csel be is vált volna, ha közbe nem lép a Képzőművészeti Szövetség alelnöke, V. Margureanu. A karikatúragyűjteményt mindenestül betiltják.
1989 után M. Stanescu ugyanolyan tehetséggel ostorozza karikatúráiban az Iliescu-rendszert, mint annak idején a Ceausescu-rendszert. Főcenzorát viszont, aki elsősorban arról volt híres, hogy Ceausescu szülőfaluját festegette, 1995-ben kinevezték művelődésügyi miniszternek!
1980-ban a híresen tehetségtelen és hírhedten soviniszta párt-szeku aktivistát és profi feljelentőt, N. D. Fruntelstát kinevezték egy irodalmi lap főszerkesztőjének. Az íróközösség felháborodott, 90 író aláírásával tiltakozó beadványt intézett a párt felső vezetőségéhez. 1995-ben Fruntelstát államtitkári rangra emelték, és kinevezték a kormány információs osztályának főnökévé.
A Fehér Könyv fő célpontja persze Corneliu Vadim Tudor. Sok újat nem mond róla, de hiteles forrásokkal támasztja alá azt, amit eddig is tudtunk vagy sejtettünk. Vadim persze tajtékzik, követeli Iliescu elnöktől, azonnal váltsa le az SRI főnökét.
Időközben Magureanu egymás után sikeresen szabadul meg helyetteseitől, akikről feltételezi, hogy a „másik félnek” játszanak (dossziékkal látták el a C. V. Tudor Nagy-Románia Pártját), sokszor egyáltalán nem szabályszerűen. Egyikük például, Marcu tábornok, aki korábban az „ellenséges emigráció” megfigyelése közben szerezte tudását és tapasztalatát, a nélkül mondott le „saját jószántából”, hogy tudott volna róla.
Akta iacta est, avagy Magureanu „önfeljelentése”
Magureanut bajos a rokonszenves alakok közé sorolni. Az általa vezetett SRI bízvást tekinthető a Szekuritáté utódjának, noha módszerei szalonképesebbek. Magureanu Románia legjobban informált embere, bizonyítéka van minden közéleti személyiség esetleges múltbeli szennyeséről, az ő birtokában vannak 1989 decemberének tárgyi bizonyítékai. Politikai ambíciói közismertek. Nem könnyű feláldozni. Nyugdíjas, másodállásban kedvére manipulálhat a dossziéival.
És ekkor, teljesen váratlanul, 1995. december 29-én az Evenimentul Zilei közölte Magureanu szeku dossziéját – Magureanu saját kérésére!
„Kötelességemnek érzem – írta levelében –, hogy e dokumentumok, amelyek szerint a szeku rezidense voltam 1963 szeptembere és 1964 októbere közt, a nyilvánosság elé kerüljenek. Nem dicsőség, hogy együttműködtem a Szekuritátéval. De e dokumentumokból az is kiderül, hogy e szerep rövid időn belül megszűnt, mivel gyakorlatilag egyetlen ügynökkel sem tartottam a kapcsolatot.”
A dosszié közzététele óriási presztízsveszteség: amikor a parlament jóváhagyta kinevezését, Magureanu tagadta, hogy bárminemű kapcsolata lett volna a szekuval – ami annyit tesz, hogy hazudott, vagy az ő szavaival élve: „egyszerűen megfeledkeztem az egészről – oly jelentéktelennek véltem az ügyet.” Másrészt a törvény szerint a szeku dokumentumait 40 évre zárolták – „önfeljelentése” tehát törvénytelen. Tetézi ezt az SRI szabályzata, amely szerint volt szeku ügynök nem alkalmazható (!).
Az első reagálásokból kiderült, saját szakállára lépett. „Elvtársai” kínosan dadogtak, Vadim fenyegetőzött: „Bizonyítékaink vannak arról, hogy 1964 után is együttműködött a szekuval. 1972-ben kapitányi rangot kapott, álneve Mihai Mihaila volt.”
Parlamenti bizottsági meghallgatást rendelnek el, mely előtt Magureanu így nyilatkozik: „Az 1989 előtti tíz évben a szeku megkülönböztetett figyelmének örvendtem. Családom ellen is megtorló intézkedéseket foganatosítottak. Érdekes módon azt a dossziét, amely üldözésemet tartalmazza, majdnem mindenestül megsemmisítették. Dossziém közlésének egyetlen oka az, hogy nem akartam elveszíteni a kezdeményező szerepet. A Nagy-Románia 1995-ös utolsó száma a dossziém közlésével fenyegetőzött. Ami a közlés állítólagos törvényellenes jellegét illeti, úgy vélem, jogomban áll nyilvánosságra hozni egy olyan dokumentumot, amely rajtam kívül egyetlen más személyt sem érint. A másolatok már közkézen forogtak. Nem éltem vissza igazgatói tisztségemmel, nem az archívumból ástam elő a dossziét, hanem azt a másolatot közöltem, amelyet Marcu volt első igazgatóhelyettesem 1993-ban, Temesvárról érkezve egy borítékban átadott nekem. A másolatokat egy olyan temesvári SRI-tiszt készítette és terjesztette, aki tudta, hogy rövidesen elbocsátják. Meglep, hogy sokan törvénytelennek vélik, hogy én közlöm a másolatot, de senki se teszi fel a kérdést, mennyiben törvényes azoknak a cselekedete, akik az efféle másolatokat készítik, és zsarolásra kívánják felhasználni. Most, a választási kampányban, valószínű, hogy közéleti személyiségeket fognak zsarolni efféle dokumentumokkal. Volt szeku-tisztek szoktak efféle akciókba kezdeni, zűrzavart kelteni.”
Pár nappal a bizottsági ülés után már magabiztosabb, offenzívájához a tévé is segítséget nyújt.
„Nem személyes konfliktusról van szó Vadimmal. Az SRI-ben kialakult a volt szeku-tisztek legreakciósabb rétegének egy csoportja, akiknek nagy részét már elbocsátottuk. Minden nemzetbiztonsági jellegű intézményben működik efféle csoport. Ezek a paramilitáris szervezetek Vadim köré tömörülnek, és veszélyeztetik a nemzetbiztonságot. Ez a társaság korábban is rendszeresen üldözte és feljelentette az értelmiség elitjét. Bizonyítékokat fedeztem fel a szeku archívumában arról, melyik művészt milyen mértékben és milyen módszerekkel kell »kikészíteni«. Ma a Nagy-Románia ugyanezt folytatja. Az egész társadalmat zsarolják, terrorizálják.”
A bizottság január 9-én hallgatta ki Magureanut és a leváltott SRI-aligazgatókat: V. Marcut, D. Cristeat, Gh. Disconescut.
Magureanu: „Aznap, amikor »megszereztem« a Nagy-Románia szerkesztőségéből (!) a másolatot, értesítettem Iliescu elnököt, hogy közölni szándékozom. Eleinte habozott, de végül egyetértett döntésemmel.”
V. Marcu: „Védeni akartam Magureanut. Amikor Temesváron megtaláltam a dossziéját, azonnal átadtam neki. Semmiféle másolatot nem készítettem. Törvénybe ütközőnek vélem a dosszié közlését. Magureanu alaptalanul céloz arra, hogy én játszottam volna át a másolatot Vadimnak.”
D. Cristea (aki pár nappal ezelőtt még igencsak fenyegetőzött): „Magureanu senkinek sem ártott mint rezidens. Jelentéktelen részlet, hogy milyen mértékben volt törvényes a dosszié közzététele. Precedenst teremtett, amely megakadályozhatja számos közéleti személyiség zsarolását.”
Gh. Diaconescut, a harmadik leváltott SRI-aligazgatót, Vadim kérésére hallgatták ki, aki szerint Diaconescu birtokában vannak a Magureanut legsúlyosabban kompromittáló dossziék.
Diaconescu: „Vadim hazudik. Magureanu jól tette, hogy a nyilvánosság elé tárta dossziéját. Nem kellene lemondania. Ami Vadimot illeti, törvénybe ütköző, hogy egy politikai pártnak efféle információs forrásai legyenek.”
Vajon mi is történhetett?
Vadim pszichopata – de nem ostoba. Amikor a volt aligazgatókat beidéztette azzal, hogy ezek kikészítik Magureanut – hitt ebben. Két variáns képzelhető el:
1. A volt aligazgatók valóban bosszút akarnak állni Magureanun, és ehhez elég kompromittáló adattal rendelkeznek – időközben azonban meggondolták magukat, „megszelídítik” őket.
2. Magureanu előre „megrendezte” az egészet. Megjátszotta az ijedtséget. Elhitette Vadimmal, hogy a volt aligazgatók „készek a támadásra”.
Az eredmény az lett, hogy a közvélemény számára ma már harmadrangú jelentőséggel bír az, hogy Magureanu szekus rezidens volt 33 évvel ezelőtt, és hogy erről „megfeledkezett”. A hangsúly pedig oda tolódott, ahova kell: hogyan is lehetséges, hogy Vadim titkosszolgálati információkhoz jut.
Amint Vadim vitorlájából kezdték kifogni a szelet, megszólalt Iliescu is: „A dosszié közlése nem ártott Magureanu szakmai tekintélyének. Nem szándékom a leváltását kérni.”
Vadim replikája se késett, aláírásgyűjtésbe kezdett Iliescu elnök „törvényen kívül helyezése érdekében” – amennyiben az elnök nem váltja le Magureanut. Amit ugyan nem tart valószínűnek, mivel: „Iliescu házasságon kívüli afférját lehallgatta a szeku, a hangszalag a Magureanu birtokában van, ezzel tartja kézben Iliescut.” Közben az ötvenes évek sztálinista stílusára emlékeztet a Nagyromániában megjelent olvasói levél: „Maria Muresan Nagybányáról beszámol arról, hogy tömbházában spontán röpgyűlést tartottak a lakók, és mind a hatvanan Magureanu ellen foglaltak állást.”
Funar és pártja eddig viszonylag semlegesen követte a Vadim kontra Iliescu, Magureanu háborút. Persze Vadim oldalán álltak, de úgy félszájjal, diszkréten. Magureanu tévényilatkozata után ők is harcba indultak.
Funar: „Magureanu nyilatkozata diverzió. Az RMDSZ akcióit, Erdély elcsatolását próbálja fedezni. Magureanu a Max van der Stoel nevű fantom ügynöke.”
Miért pont akkor szálltak be a küzdelembe, amikor olybá tűnt, hogy Vadim vesztésre áll?
Megértenék Magureanu nyilatkozatának a lényegét. A hatalom reformerebb szárnya mindenestül le akar számolni a szélsőséges ceausiszta nosztalgikusokkal. Vadim és pártja az első célpont. Ez önmagában nem izgatja túlságosan őket, sőt, amilyen mértékben csökkenne a Nagy-Románia Párt népszerűsége, oly mértékben erősödne Funar pártja. Többé-kevésbé ugyanannak a rétegnek a nézeteit, érdekeit képviselik. Riválisok. De rájönnek, hogy a Nagy-Románia esetleges megsemmisítése után rájuk kerül a sor.
Jogosan teheti fel a kérdést az olvasó, hogy amennyiben Iliescu és társai valóban elszánták magukat a szélsőséges erőkkel való leszámolásra, miért oly döcögő e folyamat?
Iliescu óvatossága logikus. Ki tudja, hogy pártjának, kormányának vajon hány tagja, félig-meddig titokban, inkább Vadim híve? Vadim pártjának nagy része őszinte fanatikus. Iliescu embereit viszont inkább fűti karrierizmus, mint meggyőződés. De mi fog történni a végső szakítás után? Vajon hány kormánypárti képviselő, hadseregbeli és titkosszolgálati tiszt, adminisztrációbeli tisztviselő fog Vadim oldalára állni?
A múlt közelebbnek tűnik, mint a jövő.