Az MSZMP KB tanácskozóterme, 1989. április 12-én. Balra hozzászólói pulpitus fából, rajta mikrofon, a szegélyen kínos muskátlibokor, hátul jobbra akasztófa. Kádár János a nézőtér első sorában ül.
IVÁNYI PÁL: Kedves elvtársak! Folytatjuk a munkát. Mindenkinek kedves egészségére az ebédet. Mindannyiunk nevében szeretettel köszöntöm Kádár János elvtársat, az MSZMP elnökét. Átadom a szót Varga László elvtársnak.
VARGA: Tisztelt Központi Bizottság! A szavazatszámláló bizottság elvégezte munkáját. 105 szavazólapot kaptunk. A szavazási szisztémánk szerint mind a 105 szavazat érvényes. Ennek alapján 97 szavazattal az MSZMP főtitkárává választották Grósz Károly elvtársat. Szavazatot kapott még az MSZMP főtitkári posztjára Nyers Rezső elvtárs hármat, Pozsgay Imre elvtárs egyet. A Politikai Bizottság tagjai lettek: 102 szavazattal Grósz Károly elvtárs, 78 szavazattal Hámori Csaba elvtárs, 98 szavazattal Iványi Pál elvtárs, 100 szavazattal Jassó Mihály elvtárs, 103 szavazattal Németh Miklós elvtárs, 101 szavazattal Nyers Rezső elvtárs, 86 szavazattal Pozsgay Imre elvtárs, 85 szavazattal Tatai Ilona elvtársnő, és 91 szavazattal Vastagh Pál elvtárs.
Taps.
IVÁNYI: Köszönöm szépen. Megkérdezem, hogy a szavazással kapcsolatban van-e észrevétel, megjegyzés; tudomásul veszi a Központi Bizottság? Úgy látom, megjegyzés nincs.
KÁDÁR: (Közbeszól a nézőtérről.) Üdvözlöm, mert ugye én nem vettem részt, de üdvözlöm és örülök neki.
IVÁNYI: Tudomásul veszi a Központi Bizottság a szavazás végeredményét? Köszönöm szépen. (K. mozgolódik.) Kedves elvtársak! Akkor az elfogadott ügyrendünknek megfelelően megnyitnánk a vitát a reggel kilenc órakor elhangzott beszámoló felett (K. feláll a nézőtéren.) Nyolcan jelentkeztek hozzászólásra... Kádár elvtárs szintén hozzászólásra jelentkezett? (K. elindul a színpadra.) Rajta kívül szólásra jelentkezett Fodorné Birgés Katalin, Horn Gyula, Fejti György, Rajki Sándorné, Jassó Mihály, Romány Pál, és Kiss István elvtársak. (K. felérkezik.) Elsőként Kádár elvtársnak adnám meg a szót.
Kádár elhelyezkedik a pulpituson. Kis csend.
KÁDÁR: Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos.[1] Talán régen hallottak engem, kibírják.[2] A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya, és az írott beszédnek is van hátránya.
Engedjék meg, a következők megjegyezzem. Nekem van betegségem, nagyon hasonlít ahhoz, ami a feleségemé; fogy. Ő is, én is. Az orvosi vélemény a következő: az én feleségem öt éve jár bottal, neki azért kell bottal járnia, és azért fogy, mert radikális gyomorműtéten ment keresztül, miközben én börtönben voltam. És felszólították, hogy tagadjon meg engem, és nem tagadott meg, erre megtiltották a férje nevének a használatát. Pincehelyiségben, egy mackótömő vacak helyiségben volt már megfelelően koros nő, ez még most is számít, és egyszer azok engem megismertek.[3]
És bámultak, hogy hogyan vállalta ő azt, hogy tudják, hogy én mikor voltam a mi rendszerünkben börtönben. Van egy kérésem még. Nekem az a bajom, én azért vagyok feledékeny, sokszor nem tudom, hogy mit akarok, én is fogyok.[4] Én az én stabil súlyomból – nem tudom, hogy maguk engem püffedt embernek vagy pocakosnak ismertek-e, nekem éveken át stabil súlyom volt. Ez nem orvosi titok, mert nem ott méretzkedtem.[5] Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog, és az is energiát kíván.[6] Én nem a pocakomból fogytam.[7] Az orvosnak mindig bevallom, hogy amióta abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudok beszélni, mert hiszen ahhoz képest, hogy milyen rossz állapotban vagyok, lábon járok, de ez számomra nem teljesen veszélytelen, mert nekem olyasmit is kell mondanom, amiért felelek.[8]
Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem. Mi az én felelősségem? Erre az a kifejezés a jó válasz,(Az) amit nem én használtam, hanem más, nyugati, olyan ember, aki ezt nem a szovjet tankok jelenlétében mondja. Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás.[9] És nekem arra is gondolni kell, hogyha én egészséges leszek, és nem beteg, de a szónak abban az értelmében, amit egy belgyógyász generálprofesszor felügyelő megmond, hogy mikor gyógyulok meg, azt sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog tartani. Mert tovább tart, mint amit én kértem. Egy olyan időszakban amikor már megbénult a kezem mozgatóidege.[9/a] Nem az érző, a mozgató, én nem tudtam, hogy ez két különböző dolog, mert ha a tűz megéget[10] azt érzem, de mozgatni nem tudom a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat.
És én világéletemben, ha csak lehetett, szabadon beszéltem. És ha valami fontos levelet írtam – erre vannak tanúk –, még akkor is megírtam. Mert én ugyan primitív ember vagyok, én csak négy akkori elemit jártam és négy akkori polgárit – ez egy kicsit jobb volt akkor, komolyabban vették. A gyerek legalább megtanult írni, olvasni, és nem örök újítás, hogy minden évben más a rendje stb.[11] És én megmondom Önöknek azt is, most már meg merem mondani, hogy én olyan társaságban ültem le egyszer, ahol biztos volt, hogy az én mániám nem érvényesül.[12] Nem tudom, hány ember volt, és kijelentem, és kijelentem, a főtitkár jelenlétében is, hogy ő nem felel azért, amit én itt most mondok. Mert én félreértésben voltam. Félreértésben voltam. Mert olyan könnyelműséget vállalt el, hogy – és én kértem, hogy mivel én nem csak a magam nevében beszélek, engem kötelez egy rend és egy fegyelem. Mert ha három embert mutat egy karikatúra, amelyik azt jelenti, hogy a Párt most nincs orientálva, akkor van egy figura. Háromfelé néz a tagság. Van egy középső figura is. Hát akkor ő azt hiszi, hogy mind a három hivatalosan beszél. Ez az én felelősségem.[12/a]
Én nem bánom, Önök akármit mondanak ezután, és akármit mondanak, mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki, mert én most már ennek a felelősségnek a tudatában voltam, hogy én megnevezni senkit sem fogok. Senkit nem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással megválasztanak. (És sok vizet kérek, mert ideges vagyok.)[13]
Az én bajom nemcsak az, hogy nagyon sok fiatal és laikus azt mondja, hogy miféle beteg ez, aki lábon jár? Önök azt hiszik, mindnyájan tudják, bocsánat, nem mindnyájan tudják, akik KB-tagok maradtak azóta, amióta én a műtét előtt beszélni szoktam, és utána. Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én felelősségemre gondolok, hisz ebben van egy ilyen – most már az Ön megválasztása titkos szavazással, tehát Ön nem köteles megnevezni senkit, aki részt vett egy olyan beszélgetésben, amin az összes, nem tudom pontosan, hány ember volt, akik folyton azt mondták, hogy tényleg, maga az elnöke a pártnak, akkor folyton azon harsognak, hogy nem tud megszólalni. Miért nem tud megszólalni, maga az elnöke![14]
Én tudom, én azt kértem – mert ehhez mindenkinek joga van, minden interjúkészítőnek –, hogyha nem teszik meg előre írásban a kérdést, és az nem ért egyet azzal, akkor visszautasíthatja, hogy nem adok interjút. A másik pedig az, hogy dokumentálni kell az új magyar felfogás szerint.[15] Én most más vagyok, mint régen voltam.[16] Már a betegségem miatt is, mert én azon forgatom éjjel–nappal a fejemet, hogy olyan választ adjak, ami félreérthetetlenül ott kellett hogy legyen mondjuk a Péter elvtárs, a Grósz elvtárs szignója, illetve aki célozva érzi magát, mert nagyon nehéz ezt megkerülni. Nem tudok, bizonyos embert, akinek én felelős vagyok, felmenteni a felelősség alól, azt meg kell mondani.[17]
Nekem a következőből ered az én rögeszmém. Ha lefényképezett magnetofonfölvételre alkalmas gép van az asztalon, akkor én nem tehetem azt, hogy ugyanilyen célra alkalmas, nem akarom mondani mit, rejtett dologgal dolgozzak. Nem akarom a szót használni, mert csúnya szó. Ez szakzsargon.[18] A Grósz elvtárs rendkívül figyelmes.[18/a] És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok, az dokumentálva van, csak nem nálam, mert az orvosi titoktartás kötelező, és ezt nem is csinálhatja meg senki, hogy ahhoz hozzányúlni, aki beteg (nem beszámítható),mert az felettesre, meg mindenkire kötelező, a paciensre is. Úgy, hogy én azt gondoltam, hogy én olyan felelősen nyilatkozom, hogy annak is eleget tudjak tenni, hogy nem Magyarország iránt elkötelezettek a mai magyar vezetők, és a Magyarország szövetségi elkötelezettsége iránt nem érdekeltek olyan nagyon magas rangú emberek se, mint a Gorbacsov.[18/b]
Ne haragudjanak, hogy most a jelenlegi állapotomban nekem egy kis jegyzet kellett, azt hiszem, tudják, hogy a műtét után is kellett jegyzet.[18/c] És én senkinek nem titkoltam, és ez nem az én igen bonyolult műtétemet végző ember felelőssége, ezt is hangsúlyozni akarom. Mert ő körülbelül szeptember elején megnézett, és azt mondotta, hogy érzéstelenítéssel, tehát nem altatással ő meg tudja csinálni, mikor érek én rá? Erre úgy néztem magam elé, és azt mondtam, és most is bocsánatot kérek attól az illető orvostól, aki feltalálta a kézsebészetet tulajdonképpen. Mondom, hogy én november 15-én tudok csak erre időt biztosítani, mert annak az embernek is drága az ideje, és az én egészségemről van szó. Tehát az én kockázatom volt, mint kiderült később. – Tudomásul vette. És mondom, hogyan van? Azt mondja – mert amilyen hasonló műtéten maga keresztülment, az a tenyéren volt. És én, itt a Központi Bizottságon 9 napig tartó kórházi gondozás és felügyelet után, bocsánatot kérek, itt megjelentem a KB-ülésen, és akkor nekem kellett megnyitni, mert valahogy ilyen rend volt, illett akkor a főtitkárnak megnyitni. Én azt mondtam, hogy november 15. De, hogy közben mi történik, bent a folyamat, azt senki sem tudja, még a kézsebészet feltalálója sem. Mondja, legyen csak nyugodt, mert vérteleníteni lehet a kart, és lehet olyan, maga nem tudja, hogy mit fejlődött már a mikrosebészet. Ez igaz, én nem tudom, mert nem foglalkozom ilyennel.
Igen ám, de közben az történt, hogy körülbelül, nem akarok tényleg itt sem hazudni, hogy három hete vagy mennyi, a műtét előtt megbénultak a mozgatóidegeim. Én persze azt nem tudtam, mennyi ideig tart egy mikrosebészeti kézműtét, ahol már a mozgatóidegek meg vannak bénulva, és senki sem tudhatta, az a professzor sem, aki ezt feltalálta, még az sem tudhatta, hogy mi történik belül. És nekem kutya kötelességem lett volna azonnal jelenteni, hogy már idegbénulás is van, és nem szóltam. Viszont nekem nem kell megnevezni senkit, mert fűnek–fának panaszkodtam, hogy nem mozog, az ismert progresszív folyamat, a mozgatóidegeim, ez a kettő (mutatja a kezeit)nem mozog.
Hát mit csináljak? Én követtem el a mulasztást.[19] És miért? Azért, kötelezettséget vállaltam, hogy a november 7-én ott leszek, és nekem szolidarizálni kell magamat az akkor megnevezett, hatalmi centrumnak nevezett Politikai Bizottság és az Elnöki Tanács iránt. És ezért én azt mondtam, hogy mihelyt ezt is tudják bénult állapotomban, az interjúkérőnek is mondtam, azt hiszem, ez már nem nagy titok. Akiért garanciát vállaltak fontos emberek, nem érdekes, én nem nevezek meg senkit sem, hogy ez egy abszolút megbízható ember. És mondom, mi az az abszolút megbízható? Azt mondja, hogy azért, mert fegyverrel harcoltam az ellenforradalmárok ellen. Te úristen, gondoltam magamban, ha ezt kinyírják, hogyha interjút készít velem![20]
De mondom, ez úgy van, hogy én soha nem szoktam diktálni a szabad beszédeket, és én erre tudok példákat mondani. Én még azt sem merem megnevezni, hogy melyik kongresszuson ki volt a pártonkívüliek képviselője.[21] Nem merem, mert nem akarom, hogy kiirtsák őket, mert olyasmiket mondtak az akkori pártálláspontra. És azt mondtam az interjúkérőnek, hogy még nem tudok határidőt vállalni, mert akkor az sürgős volna. Valami pár hetet mondott, hogy itt kénytelen vagyok megint csak nevet elhallgatni, nem tudok mit csinálni. Mondom, nem tudom megmondani, csak a műtét után. És a műtét után is fűnek-fának mondtam, hogy ez ilyen ez a műtét, ez valameddig tart, de én megfogadtam, hogy el akarok ide jönni, és én nem tudom, hogy a jelenlétem, kinek miért fontos, mert a bibliai értelemben bűnbak vagyok, hogy azért, mert elnökké választottak, lefokoztak, és így már bármit megtehetnek velem, és gondolják, hogy mégiscsak a pártot, a rendszert védem, tehát alkalmas vagyok a bűnbakszerepre.[22] És ha először felszólalok, akkor senki sem felelhet ezért, mert én elkövettem egy hibát.[23] Én azt mondtam, ha a nevem tisztességesen le tudom írni, akkor – és margóra jegyzetet tudok csinálni, én mindenkinek ezt mondtam – kérni fogom, akármit is mondanak, hogy részt vehessek valahogy az aktív munkában.
Én az aktív munkában nem tudtam részt venni. Mert gyakorlatilag én kivel tudtam beszélni? Ugye én nem hibáztatom persze sem a párt Központi Bizottságának a szóvivőjét, a Major elvtársat, mert borzasztóan el voltak foglalva. Velem szóba kellett volna állni, megmondani,hogy jelenleg ilyen helyzet van, bár én azt mondtam, hogy én kész vagyok akár osztályvezetőkkel, titkárokkal beszélgetni, hogyha igényt tartanak arra a bizonyos tapasztalatra. De nem tartottak igényt. Persze, mindenkinek a saját testületének a határozata kötelező, nem az én véleményem, a tapasztalat. Mert én mindenkinél idősebb vagyok.[24]
Most meg szeretném kérdezni Önöket, hogy most akkor mondják, miben vagyok én felelős?Én megmutattam az orvosnak, hogy más baj is van, nem csak idegbénulás. Az idegek megmozdultak, a mozgatóidegek, de olyan hosszú ideje tartott ez az idegbénulás, hogy most már olyan sorvadás is belépett, hogy izom. Ezt mindenki tudja ellenőrizni saját magán, hogy ha (mutatja) így csinál, akár sovány, akár kövér ember, ez domború itt, és ha így csinál a kezem (mutatja),akkor ez homorú, ez az izom. Tehát látszik rajta, hogy soká nem dolgozott. És az atyaisten tudja, hogy mikor jön rendbe.[25]
Grósz elvtárs azt mondja, valami interjúban vagy miben, hogy megneveztek valamilyen embereket, többeket, azt mondja, hogy megszólalhasson, ebből a többi jelentéktelen, tehát nekem sem kell megnevezni, de első helyen én vagyok. De betegállományban vagyok, és ameddig betegállományban vagyok, nem tudok.
Tessék elképzelni azt, hogy a feleségem szed egy izomgyarapító tápot, de azt nekem nem szabad szedni, mert az őneki jó – ez gyerektáp, ismerik, de nekem ezt nem szabad szedni, mondta ő. De visszaigazolta az orvos is, nekem nem szabad szedni, mert nekem más a bajom.[26]
Nekem éjjel nappal – és az is energiát kíván – pörög az agyam, hogy milyen felelősségem van stb. Mert higgyék el, a Központi Bizottság akkori tagjai ismerik az összes betegségemet, és én nem akartam felelőtlenül nyilatkozni.[27] Pedig én tudok szabadon akármelyik sajtóra nyilatkozni,[28] de legalább a témáimat meg kell írni itt. Megmondom Önöknek, és most meg kell hogy hallgassanak, mert hallom, hogy még az is szóba került, hogy esetleg május l-jén, mivel én járni tudok, mint hajdanában volt, részt veszek a május l-jén, mert éppen arrafelé megyek, ahol én megmondtam, hogy meg akarok spórolni valamit, hogy ne kelljen nekem felkérni az ebédet a lakásomra.[29] Pedig mindenki fölajánlotta, orvos, mindenki, hogy amire szüksége van, készek a lakáson felkeresni, és én elutasítottam.
És most figyeljék meg az orvosi véleményt, mert ez nagyon fontos. Én beszéltem először a finneknél, akik nem hívtak össze nyilvános sajtóértekezletet, azután sorra mentem. Először fogadtam az angol miniszterelnök asszonyt, és tudják, hogy ő úgynevezett kommunista országban először volt. Én ismerem a Hegedűs elvtárs nézeteit is, ismerem. Aki ugye történelmileg nézve önkritikát gyakorolt, mert ő aláírta akkor azt a levelet, amit két napig, ha jól emlékszem, az azóta elhunyt ember megtagadott.[30]
Most akkor mondják meg, hogy én mit csináljak? Mikor nekem legeslegfontosabb célom az volt akkor, hogy biztonságban eljussak Szolnokra. Bármilyen úton–módon. Akárkik vesznek körül, eljussak, és még más kötelezettségem is volt. Én kötelezettséget vállaltam azok biztonságáért, akik – tényleg kötelezettséget vállaltam, én azoknál, akiknek a nagykövetségén Nagy Imre akkor tartózkodott. De én ilyen naiv ember, mint én, azért vállaltam kötelezettséget, mert arra gondoltam, hogy nem nagyaz én kérésem, hogy két ember annyi nyilatkozatot tegyen, hogy jogilag ne hivatkozhassanak az ő törvényes rangjukra a rangjuk szerinti emberek (értsd: a jogállamok kormányfői, vezetői).Na most, történelmileg én is mindent másképp látok. De az ő kívánságuk szerint, ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól –, hogy a biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök – hisz ezzel de facto elismerem a forradalmi munkás-paraszt kormány törvénytelenségét, márpedig (és) a két ember (Nagy Imre és Losonczy Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukra távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem, mert én sose olvasom el a régi írásaimat, ha beszélek, mert akkor befolyásol.[30/a] Ha hiszik, ha nem, én még azt is tudom, hogy mi volt azon a nyilatkozaton. Sajnos egy tőmondat volt azon a nyilatkozaton.[30/b] És azután mindenféle következménye lett ennek a tőmondatnak.
Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos. Még Önök erre szavaztak még titkosan, hogy a párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat.[31] Nem tudom, ki hivatkozhat. És én még tüzetesen elolvastam akkori beszédeimet, és látom, én egy erőtényezőt sem neveztem ellenforradalomnak. Ezt sem. Csak azt mondtam, hogy kaput nyitottak az ellenforradalomnak. Hát mit csináljak? Ennek ez a neve, nem tudok erre mást mondani. És én ezt nem tudom dokumentálni semmiféleképpen, mert az a jugoszláv nagykövet azt mondta nekem, az soha nem ejtette ki azt a nevet, ami a visszaemlékezésekben van, hogy – az ország fővárosára hivatkozott csak.[31/a] Hogy onnan kapott felhatalmazást, hogy ezt a két személyt, megdolgozza, és próbálja rábeszélni őket, és ő még igyekezett is. Azt mondja nekem, hogy már harmadnapja próbálkozom velük, de nem boldogulok velük és megmondom őszintén, örültem annak, amikor utána a lengyel nagykövet jött hozzám, és neki elmeséltem, hogy mit mondott a jugó követ. Mert hogy az istenbe tudom én akkor bizonyítani ezt. Mert én tudtam, hogy nekik (a lengyeleknek)más a véleményük, de később tudtam meg. Mert amikor én már ráértem újságot olvasni meg rádiókat hallgatni, az csak később volt.
És ítéljék meg, ha akarják titkosan, mondják meg, hogy az árnyalati helyes megkülönböztetés, amiben én azonnal kiegyeztem a lengyel nagykövettel, amint nem kellett félnem, hogy az oroszok esetleg ki akarnak nyírni, szóval amikor úgy éreztem, hogy engem nem köt engem az, hogy mindenképp biztonságba kerüljek, még örömmel is fogadtam. Pártja és kormánya utasítására hivatkozott, hogy könnyítsen alkudozni azon az adott sérthetetlen területen.[31/b]
Úgy hogy nekem Önök mindenféle minősítést jóváhagyhatnak, amit akarnak, de én tudom, hogy amikor én szabadlábra kerültem, akkor kétféle szolnoki lap volt.[32] Az atyaisten tudja, hogy azokat ki szerkesztette, de nem az járt persze nekem az eszemben. Nem tudom, ki szerkesztette, valami olyan híre volt, hogy oda biztonsággal elmondhatom ezt, nem csak a felelősségem, az életem is attól függött, és sok ember élete, hogy ezt elmondhassam.[33] Ne haragudjanak, hogy így mondom. Állítólag ezt sem tudom megmondani.[34] Mintha az egyiket a Friss szerkesztette volna, a másikat mintha az Andics. De nem tudok megesküdni. És mind a kettőben volt egy ilyen – vacak kis nyomástechnikája volt – de mind a kettőt úgy hívták, hogy Szabad Nép. És még az is fontos, hogy kinek a birtokában van a lap, ezt csak azért mondom, mert az első vád ’56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani. Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy, hát én szovjet területen voltam? Azt sem tudom, hogy miért engedtek először oda, mi úgy hívjuk Kárpátalja, ők úgy hívják, Kárpát-Ukrajna. Miért engedtek hivatalosan, meg dokumentumokat rendelkezésére bocsátottak olyan embernek, akivel én még vitatkoztam is, hogy maga tudja, hogy hol van persze, fiatalabb mint én.[35]
Mit akarok mondani? Azt hiszem, én egy szolnoki lapban láttam olyat, hogy mind a kettőnek az volt a neve, hogy „Laza beszélgetés”. És az egyiknek a példánya ilyen furcsa volt, hogy „laza beszélgetés” (1956. november)4-én, (vagy)6-án. És én ezt nem ellenőriztem, és nem tudom, melyik volt, remélem, a Frissé, mert mondtam olyan kijelentést – csúnyát mondtam a Frissre. Nem gorombát, hanem csúnyát. Laza beszélgetés, és azt mondja, hogy mihelyt felvette a kapcsolatot – és ez a rádiónyilatkozat, de az a négy közéleti férfi, aki szakított a Nagy Imre-kormánnyal, valósággal szökni kellett.[36] És én nem akarom a Hegedűs elvtárs formuláját elfogadni, mert ő önkritikát gyakorolt mostanában, és ő nálam jelentkezett, pedig ő szovjet földön volt, a Szovjetunióban volt. Ő jelentkezett, és énnekem van egy kérésem. Én csalni nem fogok. Semmiféle visszaemlékezésben.[37] De persze az újságíró el van kicsit keseredve, mert nem tudja annyira, hogy akkor mi volt, és most mi van, hogy nem interjút mondok, holott ott valamit lefényképez, hogy ezzel kezd. Lefényképezték azt, hogy ott volt az a készülék, amibe hangosan kell beszélni. Mert azért más az interjú és más a visszaemlékezés. De én már nem tudok mást mondani, mert ha azt mondják, hogy már csak a visszaemlékezés számít, visszaemlékezés sokféle van. Ahogy mondani szokás, mindenki a szépre emlékezik vissza. De ha ő azt mondja, a Hegedűs, aki jelentkezett nálam, és megmondta, hogy tudományos munkával akar foglalkozni, ez nekem szent ember, akármit ír. Mert azt is tudta (amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet), hogy a szovjet kormány, akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon.
Énnekem is valahol, az isten tudja hol, alá kellett írni.[37/a] De én úgy vagyok, hogy passzívan – szinte ha egy tégla a fejemre esne, én oroszul szólalnék meg, mert én már annyi fordítást hallottam, mikor már gondoltam, hogy a konyhanyelvet már meg tudom érteni, ha szabadságra megyek, akkor is tolmács volt. Ha én magyart nem vittem, akkor szovjet volt. Pedig volt olyan, aki szintén szabadságon volt, azt mondtam, hogy ha felezi a teljes szabadságát, csak akkor jöhet velem, magyar. Az sem él.[38]
De hát mit tehetek, mondják meg, micsináljak,ha az első kérdés nem az, mint amire én fel vagyok készülve? Erre sem lehetek büszke, nem lehetek büszke.[39] Amikor – talán ezt mindenki tudja, hogy mit jelent ez a felelősség. Órákat, perceket, nem az én sorsomról van csak szó, hanem az atyaisten tudja, hogy hány embernek a sorsáról. Én persze tudok bizonyítékot, hogy miért nem avatkoztak be (a románok). És arra a híres „Pulai beszéd”-re sem hivatkozhatok én, de azért én tudok másra hivatkozni.
Az egyik az, hogy az akkori Románia – ehhez kell a történelmi szemlélet és visszaemlékezés – más volt, mint ma, mert akkor az első miniszterelnök az egy Erdélyben székelő és ott román pártot alapító ember volt, és az kizárt dolog lett volna, hogy az a magyarokat üldözze, mert a magyaroktól is megkapta a szavazatot, és a románoktól is, akik voltak akkor.
Most a következő a probléma, hogy megígérték.[39/a] Hát akkor még az a híres múlt századbeli két név, egy magyar matematikai zseni és egy ugyancsak múlt századbeli bölcsész, tiszta, múlt századbeli nagyon progresszív román ember nevét viselte. De a múlt századbeli. Na most, mivel én azt mondom, hogy ha lehetett, én szabadon beszéltem mindig és a napi levelezést, amit fontosnak tartottam, például ha valami protekciót kért valaki a Fővárosi Tanácsnál, akármi volt a foglalkozása, én magam leírtam, és a gépírónő gépelte le. Még annak sem diktáltam. Csak a felelős beszédeknél.[40]
Például összebotlottam például a Kodály tanár úrral, azt hiszem, azt mindenki tudja, hogy ő valaki volt az egész világon a zenében. És én is olyan naiv voltam – amit ő volt szíves hangosan kimondani – akik hittek és bíztak (helyesen: aki hitt és bízott) a világforradalomban. Mert a Lenin nevét nem mondották ki az ellenforradalmárok.És megrémültem, hogy ez most azt jelenti, hogy az októberi szocialista – így nevezik – proletárdiktatúra vezére volt, akkor nem szabad többé kimondani?[41]
És más bajom is volt.[42] Ez a passzív védekezésre vonatkozik, amikor jegyzetet nem tudtam még csinálni becsületesen, mert sajnos tovább tartott, mint bárki hitte, mert az egész kart vérteleníteni kellett. Ezt nem akarom megmagyarázni, ezt szakorvos tudja, hogy mit jelent, és csak ott lehetett azt a bizonyos hátérzéstelenítőt beadni. A dolog feltalálója mondta, hogy ilyen műtét mélyaltatás, dupla altatás nélkül csak egy órát tarthat. Meg fogják érteni, hogy én most miért haladom túl az orvosi dolgokat (értsd: miért beszélek annyit az orvosi kérdésekről).Elkeseredtem: hogy nem szabad többé Lenin nevét kimondani?[42a] És valahol akartam beszélni, de nem tudtam. A jegyzetet nem tudtam. És én megmondtam a Grósz elvtársnak, néha még a neveket is összecserélem, meg az elvtárs szót sem megfelelő helyen hallom, meg azóta elhunytakra hivatkozom.[43] De ki az atyaisten gondolja, hogy akkor meglett emberek azóta meghaltak, ha ilyen kérdést tesznek fel. És talán butaságnak tűnik, bocsánatot kérek az, amit erről hivatalosan mondott Grósz elvtárs, hogy én arra voltam felkészülve, már a – bénulás időszakban azért vállaltam kötelezettséget határidő nélkül ennek a pártnak kiutalt vagy kinevezett pártnak, hetilapnak (az utolsó előtti előtti szó felesleges, de gyönyörű nyelvbotlás).Mondtam, hogy határidő nélkül. Ugyancsak, amikor először volt szabad nálam az apparátusnak, vagy nem tudom én kinek megjelennie, akkor már a bizalmas beszélgetésben is elhangzott még hatszemközt, hogy kivel volt alkalmam nekem beszélni (vagyis: senki sem közölte előre, hogy vele mi történik majd a kongresszuson).Hogy a tapasztalatot figyelembe vegyék, de soha senkinek nem kötelező.
Úgy, hogyha megengedik, még egy utalást akarok mondani. Volt egy nagyon nevezetes ember, ez az úgynevezett kicsiny öregúr, aki büszkén jött hozzám egy nagy kormányfogadáson, hogy ő merte a bátorságot vállalni, hogy Moszkva területére ugyan nem térhettek vissza, de akik politikai cselekmény meg cselekmény miatt voltak elítélve, Moszkva határán belül nem mehettek. Azt hitte, hogy én boldogan gratulálok. Mondom neki jó, ez nagyon szép, de szeretném már megérni, hogyha a szovjet vezetés gyakorolna önkritikát ebben a kérdésben.[44]
Úgy, hogy engedjék meg, az orvos azt mondta nekem, hogy egyet nem enged meg: hogyha közvetlen fölvételre alkalmas dolog van, mert bakizok, bocsássanak meg, de nem tudok mit csinálni. Mennyi ideje beszélek már? Befejezem majd. Akkor nem tudok, nem bírom ki, hogy passzív vagyok, és nem tudok válaszolni dolgokra. Nem bírom ki na! És ennek a betege vagyok.
Más a betegségem, mint a feleségemé. És mi az az emlékezet? És mi az a kiszivárgás? Hát akkor aztán kiszivárogtak a platformszabadságiak, mert már fegyveres harcot vívtak egymással a platformszabadságiak. És akkor az orvos azt mondja nekem, hogy ilyen szabad beszédre nem vállalkozhatok. Ilyen felelős beszédre, amikor először szólalok meg, mert különben ő sem tudja garantálni, hogy mennyi időre lehet engem egészségesnek nevezni. Mert izom is sorvadt. Azt mondja az orvos, hogy ő nem ajánlja. Bizalmasan beszéltem vele, mert csak orvos lehet jelen, amikor orvosi vélemény van. Ő nem javasolja, és én kijelentettem, saját kockázatomra, még ha hibázom is, elvállalom, mert én már nagyon öreg ember vagyok és annyiféle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet. Bocsánatot kérek.[45]
Most még egypár szót akarok mondani. Azt is vegyék tudomásul, ha én visszaemlékezést csinálok, mert már én is csak arra vagyok kénytelen hagyatkozni, én az igazat fogom mindig mondani. Mert én nem tudom, hogy arra az Obrazcov nevű bábosra emlékeznek-e? Egy előszava van neki.[46] Én ezt teljes mértékben felelősen vállalom, hogy mikor mi volt az ő lépcsőfokai. De én azt hittem, hogy ez akkor volt, amikor én már küldöttséget vezettem kongresszusra. De nem akkor volt. De arra is van tanú. Egy idős ember volt az, akivel az Obrazcov jelenlétében beszélgettem, idősebb, mint én. És kiderült, hogy ez a feleségem jelenlétében volt, tehát a XXII. kongresszus idején derült ki minden, hogy mit jelent az, hogy személyi kultusz.[47] Mert kiderült, hogy a XXI. kongresszus idején, akkor nem politikai természetű kérdés volt az a rettenetes pohárköszöntő, amit másfél órán át magyarázott a Hruscsov, hogy miért kellett ugyancsak törvénytelen eszközökkel megölni Beriját.[48] Mert tudják, hogy ez benne van, ugye? És ha én nem mondom meg, hogy miért hittem a kirakatpereket, az úgynevezett kirakatpereket ugye imperialista mesének, akkor a későbbi történet sem igaz (mármint az Obrazcové?).Mert én először a Rákosi beszámolójából hallottam, amit a XX. kongresszus után mondott, majdnem ugyanazt mondta, mint amit a Hruscsov mondott. Csak azt mondta, hogy mi ezen már túl vagyunk. Mert akkor volt már ez a Rajk-ügy. Ami kiderült, hogy ez egy koncepciós per volt. Itt úgy hívják. És akkor most megkérdezem Önöket, hogy jó, én hülye vagyok, én azt is vállalnám. De akkor – mert azt mondta az orvos, hogy jó volna ha maga megtagadná, hogy így papír nélkül, és nem egészségesen beszéljen.Nem tagadhatom meg, mert mindenki azt mondja, hogy én vagyok az élő, szólaljak már meg. És ha nekem most azt mondja az orvos, aki ezért felel, hogy itt (mutatja) gödör van, hogy még egy fél évig legalább eltart, hogy én arra készültem fel szellemileg a műtét előtt, hogy én itt a tenyérműtét után kilenc nap után gipszkötésben voltam, itt (helyett: így) sok ember él. És meg mertem nyitni (a KB-ülést), hogy mondom, ne törődjenek semmivel, ez már elmúlt, nem mondhattam, hogy ez nem aktuális dolog, és most nem tudom mondani. Akkor nevetséges leszek én, nevetséges lesz mindenki.
Emlékeznek arra a pártértekezletre, amire én hivatkoztam, és amiért most engem azért csúfolnak, hogy hát nem lehet a platformszabadság? Pluralizmus? Hát akkor már tényleg nem érti senki, hogy én miért nem szólalok meg! Most mit csináljak? Ne haragudjanak, mondtam, hogy hosszan kell beszélnem. Akkor meg kell mondanom, hogy kitől hallottam először. (Nagy Imrétől – vagy Hruscsovtól?!)És azt, hogy személyi kultusz, én kevésnek tartottam, ott a XXII. kongresszuson elhangzott szavakat. Mert ott a XXI.-en, amikor a moszkvai fővárosban voltam. Akkor – nem tudom, miféle, mezőgazdasági, milyen kérdés volt napirenden – és ott ez így nem volt. És ebből kiderül az is, hogy én nem lehettem szovjet ügynök, mert ha én ezt tudom, akkor nem hiszem azt, mint Pest megyei titkár, hogy imperialista balonok.[49]
GRÓSZ KÁROLY: Tartsunk szünetet?
KÁDÁR: Nem, mert én butább javaslatot akartam tenni, de most már nem.[49/a] Szóval Önök döntsék el, hogy történészek milyen okmányra támaszkodnak és azokat hívják meg, akik kijelentették, hogy a belső irattárukat megmutatják. Mert én megsértettem még másokat is.[49/b] Mert én ott azt láttam, hogy a gyengébb lapba, mert nem egyforma volt a nyomda, hogy így szól, és én vállalom ezt a tanulást, amit ez a nagy vitát keltő interjú, párhuzamos interjú keltett, amikor az egyik repülőgépen, a másik isten tudja mit mondott. Mert én ugyanazt mondtam ott, abban a szolnoki lapban[50] (mint amit a Pozsgay most).De ez a dokumentum nincs a birtokomban e pillanatban. És az a pecsét (az aláírásommal),amit én külföldieknek szántam, hogyha üdvözölnek engem, ugye azt én mindig ilyen fogantyúban láttam, ilyen pecsétnyomóban, mert annak tisztán kellett lenni. Mert ha valaki engem üdvözöl, mint mondtam, írni nem tudok, egy ismert meghatalmazás. Sokan kaptak ilyet. Meghatalmazom, X-et és Y-t, kiderült, hogy a betét a fém, és nagyon helyes, hogy fém. Én meg azt hittem, hogy összetörött, mert már rég nem aktuális, mert régen elavult, folyton küldik, és mindenki tudja, hogy a titkárnő ezt használja, vagy mondja, akkor az illető titkárnak is ezt kell mondani. Nem mindenkinek kellemes vagy érdekes az, hogy én keresem. Bocsássanak meg. És akkor két hét múlva újra össze kellett hívni a megyei aktívát, mondom, ezek imperialista röpcédulák, és két hét múlva meg kellett mondani, hogy igazak.
Mert azon a bizonyos XXII. kongresszuson azon kitárult. Én emlékszem, hogy ennek a betege lett a Marosán is, ami ott elhangzott. Hogy mi ennek a háttere. Akkor látom – végre megörültem, én nem tudok úgy olvasni – az első szót, hogy mit mondott Hruscsov a nem tudom én kinek, amikor lemondatták őt. Köszöni a humanizmusát. De az később volt. Kiderült, hogy arra értette, hogy azok nem akartak elmenni Leningrádba, mert ott meg kellett volna mondani, hogy az koncepciós per. És azért nem engedték arra a világ csodájára, hogy Hruscsov egyedül fogadja a magyar újságírókat, pont a magyar újságírókat – mert pont ott voltak –, hanem az egész PB ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, nehogy erről beszéljen. Azt hiszem, ez is dokumentálható. Aztán meg látom, hogy mennyire köszön mindent, hogy már ennyire emelkedtek (mármint Magyarország ’56 óta),de azt valószínű akkor mondta, amikor még csak abban egyeztek meg, hogy zárt körű beszámoló lesz (mármint a XX. kongresszus), de abban nem, hogy az összes küldöttek megkapják, és tudják, ha van százhúsz küldött, nem is mind tiszta kommunista. Bocsássanak meg.
Tehát a lényeg az, hogy az orvos nekem azt mondta, hogy felelős dolgot nem tudok mondani, mert mikor nekem ilyen háromnapos szüneteken valaki azt mondja, hogy kellemes ünnepeket kívánok, akkor mindig gutaütést kapok, mert ott ülök a feleségemmel, ő sem mehet, én sem mehetek. Akkor milyen háromnapos ünnep, mikor annak is az a gondja, meg nekem is.[51]
Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtársak? Mert a parlamentben már nem. Ha tudomásul veszik, hogy a visszaemlékezésemben ahhoz tartom magamat, amit az a nem komoly ember, mondjuk az a bábszínházas mondott, hogy a fiataloknak szánja, hogy ő vállalja a múltat, nem tudom megfelelt-e ez a Kommunyisztnak és a Magyarországnak adott cikknek a részemről, hogy én nem békebontó akarok lenni, de én a hetvenéves KMP-nek ötvenhét éve vagyok tagja. És nem tudtam nem igazat mondani, és mégis nem tudtam elkerülni, hogy békebontó ne legyek, vagy (vagyis) ne az egységet szolgáljam. Nem tudom, ezekbe a nyilatkozatokba bele lehet-e kötni, mert ez publikus volt Magyarországon is. Ez esetben ragaszkodtam ahhoz, hogy én ezt nem csak Moszkvában merem mondani. És azonkívül én a hatvanéves MKP-nál (a hatvanéves MKP-évfordulón) is adtam a Szovjetuniónál (című újságban) nyilatkozatot, mert világos, hogy (az oroszok ezt)kérik. És akkor most már nagyon rövid leszek. Mert ha maguk elfáradtak, én is elfáradtam. Mert én a saját kockázatomra, már egyszer én csináltam ilyet.[52] És akkor az van, hogy én ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos mostanában nem szeretett államfőt, aki nagyon rosszul viselkedik, csak olyan világtáj szerint nevezzem meg, és elvtársnak senkit sem szólítok, aki nem az, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok, nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, hogy nem elvtárs, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki nem él.[53] De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot,[54] akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem. Mert az a helyzet, most már rájöttem, a (’56. október)28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok. Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk, és elvtársnak sem szólítok senkit sem, mert hátha oka van annak, hogya megrögzött[55] optimista szó, amikor én sok évig mondtam valamit, az én visszaemlékezésemben (a Kanyó-féle interjúban) nem szerepel. Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen.
És sorrendben, ahogy én az én életemet éltem át és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.
GRÓSZ KÁROLY: Köszönjük szépen Kádár elvtárs.
Taps.
Elvtársak, azt javaslom, tartsunk egypár perc szünetet.
Jegyzetek
[1] Nagy beszédre készül, mindent el akar mondani. Megszólal a totem; irtóztató. A fejében az élet különböző szituációk egybecsúszott homálya; süppeteg mocsár, melyből azonban most kiszabadíthatja magát, az elején még bízik ebben. – Egyszerre akar mindent mondani, mint a gyerek, vagy a vádlott az utolsó szó jogán, de a törzsfő is, halála előtt. Úgy képzeli, ez az utolsó „szabad lábon tett” megnyilatkozása. Azt hiszi, tartozik ezzel a beszéddel – de kinek? Eljön az idő, amikor kertelés nélkül el kell mondania. Mit is?
[2] Ez a véleménye róluk.
[3] 1. Ez igaz. Fatális véletlen folytán tanú vagyok rá. Édesanyám egyik barátnője, R. Maca néni, előkelő család sarja, ezért az ötvenes években „deklasszált elem” (akinek a nővérével, egy kitűnő dzsessz-zongoristával a mamám a 30-as évek vége felé egy női énekötös tagjaként, hosszú dél-amerikai turnén is részt vett, és innen az ismeretség Maca nénivel), az ötvenes évek elején Kádár János feleségének, Tamáska Máriának a kolléganője volt a Kádár által említett, főként „egyéb kategóriás” megbízhatatlanokat foglalkoztató „mackótömőben”: egy játékokat, főként babákat gyártó kátéeszben, valahol a Vörösmarty utca táján… Tőle hallottam Kádárné történetét, egyik legjobb anekdotája volt:
1952 körül felvettek közéjük egy szürke és zárkózott természetű nőt, aki senkivel nem állt szóba, és ezért vele sem mert szóba állni senki. Nem volt vonzó, se kedves, magatartásával azt jelezte, mint Brecht mondaná, „urak, látják, csak súrolok, ágyazok, mosogatok ebben a rongyos fogadóban…”; szótlanul, szívós szorgalommal robotolt. Ámbár újságpapírba kötött német – vagy francia? – nyelvű regényeket hurcolt a szatyrában; úgy tűnt, ezeket olvasgatja munkahelye, illetve hazafelé tartva a villamoson. Felcsigázta barátnőnk kíváncsiságát a dolog. Miután a munkapadszomszédja lett, elhatározta, hogy a pártfogásába veszi. Maca néni férje akkortájt koholt vádak alapján épp börtönben ült, így ő is nagyon nehezen élt, ám az új munkaerő még nála is elesettebbnek tűnt. Amikor ebédszünetben elővették mindannyian az uzsonnájukat, ő csendben, félrehúzódva üldögélt egy sarokban, és nem tudták eldönteni: azért nem eszik, mert beteg, vagy azért, mert mások jelenlétében még enni is szégyell. Netán egy fillérje sincs? Maca néni mindegyre felkínálta neki az ebédje felét, de sokáig hiába; úgy bánt vele, mint egy gátlásos kamasszal, ha tudta, szelíd erőszakkal megetette, és közben mesélt neki magáról, régi életéről, bebörtönzött férjéről, a báróról… Lassacskán összebarátkoztak. Kiderült, hogy Mária is egyedül él, és kifejezetten intelligens ember, nem főúri származék ugyan, de jól tájékozott, már–már művelt; akkoriban éppen angolul tanult… Csak politikai kérdésekről nem volt hajlandó beszélni soha. Bár Maca néni számára úgy tűnt, ő is ugyanúgy utálja a „rendszert”, mint ők: feltűnt, hogy a kötelező Szabad Nép-félórákon a hátsó sorban ülve, olykor el-elnevette magát az előadót hallgatva; ilyenkor tenyerével takarta el a száját, mintha köhögne. Maca néni féktelenül „reakciós” szövegeinek pedig figyelmes és minden értelemben megbízható közönsége volt. Mind több időt töltöttek együtt; Mária segített neki, amiben tudott, alkalmanként vigyázott a gyerekeire, néha főzött vagy bevásárolt helyette, szóval kifejezetten jó barátnők lettek, kettesben jártak moziba is, és egymásba karolva vonultak fel a kötelező május 1-jei promenádokon.
1954 nyarán, egy szép napon igen kopott ember botorkált le a mackótömő pincehelyiség lépcsőin. Mária után érdeklődött, akit itt soha még telefonon sem keresett senki. Feleségét átölelve Kádár rosszul lett. Látszott, egyenesen a börtönből jön. Orvost kellett hívni. Valaki a volt főurak közül felismerte a hajdani belügyminisztert. Megilletődötten állták körül mindannyian. Mária még egypár hétig bejárt dolgozni, Kádár mindennap érte jött, már kora délután, és ott üldögélt köztük, míg a felesége nem végzett. Ilyenkor sokat mesélt, meglepően nyíltan, mindenről, Péter Gábor aljasságáról éppúgy, mint börtöntapasztalatáról, és mindarról, ami a magánzárkában töltött évek alatt felgyülemlett benne. „Kinyírt, szerencsétlen mókusnak látszott; már nem gondolta magát politikusnak; azt hitte, az ő történetének egyszer s mindenkorra vége van. Sűrűn kiszakadt belőle a felháborodás: mekkorát csalódott a Pártban – de ugyanúgy önmagában is! Kádár közönsége, ha tetszik, „sejtje” ebben az időben valóban a „mackótömő” munkásai voltak, akik valósággal dédelgették a meggyötört arcú embert, együtt szidták vele Rákosit. Kádár még azt is elmesélte nekik, mikor kiszabadulása után néhány nappal Népünk Bölcs Vezére magához kérette, és pofátlan hidegvérrel bocsánatot kért tőle, sőt, vigaszdíj gyanánt mindjárt fel is ajánlott számára valami komolyabb posztot, de ő ezt – legalábbis nekik így mesélte – először szabadkozva visszautasította.
Főként az maradt meg emlékezetemben Maca néni Kádár-leírásából, hogy az milyen kiúttalannak érezte a helyzetét akkor; „taccsra tett” embernek mondotta magát, erre a kifejezésre máig emlékszem, aki most már nem képes hinni a hivatásos kommunista-életpálya értelmében, így viszont képtelen életének célt adni, szüntelen csak rágja magát. A „mackótömő” munkásait faggatta, mi történt „idekinn”, amíg ő „benn” volt… Azután szanatóriumi beutalót kapott a Párttól – ezt a kegyet azért elfogadta! –; nyilván ez volt első lépése azon az úton, amely (’54 szeptemberétől ’55 májusáig) a XIII. kerületi titkári posztig, majd (’55 májusától az ’56-os forradalom kirobbanásáig) a Pest megyei titkárságig ívelt. Amikor hónapok múltán, felesége társaságában újra meglátogatta őket, demonstrálni talán, hogy tanult a történtekből, és soha többé nem veszti el kapcsolatát a „tömegekkel”, mintha kicserélték volna – mesélte Maca néni –, bizakodott újra; eldicsekedett vele, már „együtt halad” a Nagy Imre-szárnnyal, bár azok még egy kicsit bizalmatlanok vele… (Kádár a korabeli reformkommunisták szemében „a bűnös sztálinizmus bűnös áldozata” – opus volt, így olvasom ki a hajdani Nagy Imre-isták különféle memoárjaiból, „funkci”, aki megfizetett agyatlan dogmatizmusáért, és akit – ebben Sztálinéhoz hasonlít a története –, a régi kommunisták a háború előtt, de az azt követő időkben is sokáig, maguk közül a legkevesebbre becsültek… Ő volt az „antitulok” – „tulok”: pártszleng a két háború közötti időben; azt jelenti, „túl okos”, vagyis művelt értelmiségi párttag, akit csak akadályoz kommunista párt-munkája gyakorlásában a tudás, hm –; egy nem túl dörzsölt, igyekvő, fiatal proli, akit mindenki eltűrt, és senki se vett komolyan.) Csakis azért fogadta el a XIII. kerületi párttitkári állást, magyarázta a „mackótömőben” hogy virítson a Párt tisztességesebb felfogású vezetőinek a Rákosi klikk elleni küzdelemben, ám többé nem vállal vezető szerepet, az biztos, jól érzi magát ott, ahol van, Angyalföld neki való, nem vágyik följebb! Hamarosan eltűnt a szemük elől, és legközelebb az 1956-os forradalom idején hallották őt beszélni újra, de már a rádióban, mint kormánytagot…
Maca néni a 70-es–80-as években az utcán néha újra összefutott Kádárnéval. Ezek a találkozások eléggé egyformák voltak. Egyszer például délutáni csúcsforgalomban sétálgatott a Váci utcán, mint szerény keresetű nyugdíjas, mikor a Rotschild Klára szalonja előtti tömegben szembetalálkozott Tamáska Máriával, aki egyedül volt, testőrség nem kísérte, nevetve mondta, a Népművészeti Boltból jön, épp matyó babát vett ajándékba valami neves külföldi politikusnak. Még mindig tegezték egymást; egyáltalán, mindketten úgy tettek, mintha még mindig a legszorosabb barátnői viszonyban volnának. Kádárné, mint mindig, javasolta, igyanak meg egy kávét a legközelebbi presszóban. Ott aztán traccsoltak egy jót; Maca az időközben felnőtt gyermekei sorsáról számolt be, akiknek Kádárné egy időben a dajkája volt, Mária pedig a háztartási gondjairól, tájakról, könyvekről… Politikáról egy árva szót se, szokása szerint. (Ha a férjéről szó került – Mária őt áhítatosan „az uramként”, vagy, például külföldi utazásaikkal összefüggésben, egyenesen „a Kádárként” említette Maca néni előtt, mintha maga is csupán távoli nézője volna Néki, ami elég abszurd, másfelől pompásan beleillett a képbe, amit magamban Kádár feleségéről az addig hallottak alapján kialakítottam –, Tamáska Mária bravúros ügyességgel tudott úgy beszélni közös életükről, a hétköznapjaikról, hogy ne érintse annak egyetlen kényes pontját se; semmit, ami férje, ha szabad így fogalmazni, foglalkozására utalna…) Végül rendre elábrándoztak rajta, milyen isteni lenne, ha gyorsan beülnének valami moziba kicsit sírni, egymás kezét fogva, mint régen, de hát véletlenül pont mindkettejüknek sietnie kell, de kár.
2. Hogy ezt a történetet akarja elmondani Kádár bevezetésképpen, egyfelől az egykor figyelemre méltó tehetségű demagóg mentális erő hiányában immár balul sikerült kísérlete ugyan, hogy sorsdöntőnek vélt beszédét érzelmileg is hatásosan indítsa el, másfelől azonban arról tanúskodik, úgy érezte, most tart újra ott, ahol ’54-ben, mikor a börtönből kijött. Volt belügyminiszterként a „mackótömőben” megvetésre, elutasításra számított, ám nagy meglepetésére tisztelettel fogadták az ott dolgozók, mint a velük közös sorsban osztozó „Mária” sokat szenvedett férjét. E beszédre készülve odahaza talán azt remélte, újra így alakulnak számára a dolgok.
[4] A mondat lehetséges mögöttes tartalma:
1. Tudomásom szerint ötvenes évekbeli börtöne magánzárkájában, és utána is egy darabig memóriazavarai voltak; rémlik, a korral foglalkozó emlékiratok egyikében olvastam ezt néhány éve.
2. „…én is fogyok…”
Első ízben tűnik fel monológjában a lappangó machbethi vád: a szíve mélyén a feleségét is vádolja…
3. Tisztában van vele – egyébként ’56 óta tartó és erősen szelektív – „feledékenységének” nem ez az oka; erre a „sokszor tudom, hogy mit akarok” – félmondat elvetése utal: minden bizonnyal épp a nem szócska nem akar kijönni a száján, ahogy ’56. november elején, a kremlbeli „meghallgatása” alkalmával sem…
4. Betegségével összefüggő fogyását, mint aggkori lepusztulásának többi jelét is, nem tudatos szinten metaforikusan éli meg, egyebek közt mint bűnhődést; kései, elháríthatatlan büntetést a vétkeiért.
[5] Kádár egyik fel-feltörő, féltudatos paranoid fantáziája: ha betegsége eleinte államtitoknak minősíttetett, annak alakulása is összefügghet bizonyos titkosszolgálati tevékenységgel; „orvosai kezében van”.
[6] Mióta leváltották, egész nap azon töpreng, miben áll az ő felelőssége? Rajk László, majd Nagy Imre halálának körülményei, a kommunizmus világméretű bukása, az MSZMP és az ő gyengülése, „betegsége”, számára egy és ugyanaz a (megoldhatatlan) probléma.
[7] Úgy érzi, beleőrül abba, ami történik; nem akar szüntelenül ugyanarra gondolni, de már nem képes „kikapcsolni”, ettől „az agya is fogy”. De minden áron beszélni akar: attól fél, holnap vagy holnapután már nem lesz erre alkalmas állapotban, és akkor majd olyat talál mondani, amivel árt magának, vagy olyat, amit normális állapotában sose mondana. Szerintem végső soron attól fél, hogy elmondja az igazságot: hogy egyszer az ellenkezőjét fogja mondani annak, amit évtizedeken át. – Szónoklata szubjektíve gigászi küzdelem a dolgok kimondásáért, egyszersmind ki-nem-mondásáért!
[8] 1. Az első utalás a Kádárt akkortájt különösen kínzó problémára, hogy rávették a Kanyó András elvtárssal készítendő életútinterjúra, de már megbánta ezt, mivel időközben „rájött”, számára ez azzal a kockázattal jár, hogy állapota rosszabbodásával esetleg önmagára nézve „terhelő vallomást” tesz, illetve bármit mond, így használhatják fel ellene, készülő perében – a sztálinista joggyakorlat szerint képzeli el jövőjét –, tán ezért is tagadta meg az interjú folytatását e beszéd elmondása előtt két nappal. (Lásd: Kanyó András: Kádár János – Végakarat; Magyarország-könyvek, 269. o. 1989.) – Ne felejtsük, hogy Péter Gábor is (rejtett) magnetofont használt Kádárnak Rajkkal való „elbeszélgetése” alkalmával! Akkor, két verés közben, mintegy a Párt nevében szólt Rajkhoz, és csupán a tudatos gazember vagy a helyzet szülte szélhámos szerepe közötti választást kínálta fel számára, egyúttal nyersen értésére adva, hogy a nagyobb bűnök vállalásával hozná a nagyobb hasznot a kommunista pártnak… („FARKAS ÉS KÁDÁR RAJKNÁL”, közölte Hajdú Tibor, In: Társadalmi Szemle 1992/10.) 2. Innentől K. J. többé–kevésbé tudatosan is vallomást tesz, mégpedig „a történelem, a jövő ítélőszéke előtt”, úgy, ahogy azt itt és most megtenni képes. Ez a vallomás részben abból áll, amit a védelmére tudatosan felhoz, részben abból, amire csupán célozni mer, de legnagyobb részt abból, amit éppenséggel elhallgatni szeretne, csakhogy már nem tud elhallgatni, nem marad benne, előtolakszik… – macbethi!
[9] 1. „Mi az én felelősségem…”
A szovjet Vörös Hadsereg beözönlése 1956-ban nagyon megrémítette. Fő érve ez: akkori helyzetét senki se tudja elképzelni; nyugati – vagyis jogállami viszonyokhoz szokott – szemlélő végképp nem… (Ezt az érvet Aczélék is előszeretettel emlegették, persze nem a széles nyilvánosság előtt, s nem úgy, mintha Kádártól eredne, de azért sejtetve, mégiscsak erről van szó. Amikor 1978-ban, az első magyar szamizdatban való közreműködésem miatt rövid úton kirúgtak a Magyar Rádióból, főrendező-főnököm az Ifjúsági Osztályon, aki ’56 után maga is részt vett a kíméletlen rendcsinálásban, midőn fölrendelt a lakására, vérbe borult szemmel lényegében ugyanezt lihegte az arcomba, „Ember, nézzen a térképre! Mi a faszt akarnak; normálisak maguk? Azt hiszi, Kádár nem csinálta volna meg a maguk forradalmát, ha meg lehetett volna csinálni?!”)
2. „…a Dunánál túl gyors a folyás.”
Értsd: Kelet-Közép-Európában kiszámíthatatlanul robbanékonyak a politikai folyamatok. Maga a mondat egy nyugati újságíró tollán születhetett meg, akinek a cikkét, talán ’56 előtt – vagy ’88 körül? (a politikai helyzet emlékeztetett a forradalom előtti szituációra) – mint címet vagy alcímet olvashatta az egyik „Bizalmasban”.
[9/a] Kádár tudatában fizikai és politikai cselekvésképtelensége egy képben jelenik meg: „megbénult a mozgatóideg”.
[10] Nem tudja kimondani: már érzi, ahogy majd égeti a tűz! Ez az a pont, ahol minden bűnöző – Dosztojevszkij, Pilinszky, de szerintem is – szent: mégpedig azért, mert önmaga bűnének egyik áldozata is. Kádár érzi, vétke jóvátehetetlen: bűnössége lyukat éget a mindenségbe, amit már csak Isten tud (lehet képes) befoldozni. A kegyelem azonban nem szükségszerű. S aki már csak egy Istenre számíthat, az olyan egyedül van, akár a szentek. (A történelem felől nézve Kádár természetesen csak egy quisling, de ennek a ténynek az előbbiekhez nincs köze.)
[11] Magába fojtja a szót; ismét valamely keserű, öreges kifakadás marad el arról, hogy milyen felfordult világban élünk.
[12] A mondat arról szól, hogy ’56-ban, közvetlenül azután, hogy átállt, Kádár tárgyalt az SZKP Elnökségével, akik már azzal is félelmet ébresztettek benne, ahogy váratlanul rámosolyogtak! Magánhipotézisem szerint Kádár Münnich Ferenccel történt 1956. november 1-ji találkozása után, melyet amaz kezdeményezett. Kádár mindenesetre joggal hihette, hogy ővele M.-en keresztül a KGB vette fel a kapcsolatot – Münnichnek a mindenkori KGB-hez fűződő orientációja a spanyol polgárháború óta ismert volt az MKP-pártelit előtt –, majd a tárgyalások egy pontján, amikor világossá vált, hogy bár „az ő mániája” (vagyis autonóm magyar álláspont) a jövőben se érvényesülhet, irtózatos megkönnyebbülést érzett mégiscsak, hiszen másfelől, meghallgatása puszta tényéből megértette, a szovjet vezetés úgy határozott, a napokon belül kezdődő leszámolás során őt nem akarják eltakarítani az útból, ellenkezőleg, amennyiben vállalja a neki írt szerepet a rendcsinálás forgatókönyvében, „teljhatalmat” kap. Persze csakis idézőjelben, de épp ez az, amit Kádár nem akart, vagy nem tudott megérteni! És hogy ez így történt, abban bizonnyal szerepe lehetett Hruscsovnak, aki november 3-án, a kvázi hivatalos tárgyalások második fordulója előtt hosszú, négyszemközti beszélgetést folytatott vele, amelyről azonban nem maradt feljegyzés, vagy még nem került elő. (Az azonban tudható, hogy Rákosi, Gerő és Hegedűs András egyöntetűen Münnichet javasolták arra a szerepre, amelyet végül mégis Kádár kapott meg. Az előbb említettek véleményében már nem bízott Hruscsov. Alighanem azért is döntött végül Kádár személye mellett [túl azon, hogy Tito is őt javasolta], mert a magyar bukott sztálinisták kivétel nélkül Münnichet akarták. Gondolom azért, mert Münnich nem ült az ötvenes években, és így vele szemben nem voltak „sárosak”. Meg aztán, ha Münnich valóban a KGB embere volna, hát ez talán még jól jöhet nekik; az SZKP irányvonalában remélt újsztalinista fordulatig tartó rövid, átmeneti időt vele „kibekkelhetik”, így gondolhatták.)
A feljegyzések tanúsága szerint november 2-i, első kremlbeli meghallgatása során Kádár még csaknem tisztességesen viselkedett – már persze ama rettentő jelentőségű ténytől eltekintve, hogy a Nagy Imre-kormány háta mögött, a hivatalban lévő kormány tudta és beleegyezése nélkül tárgyalásokba bocsátkozott a szovjetekkel! –; még Dudás Józsefet is védte, „mérnök”, mondta, ugyanakkor, igaz, azt is hangsúlyozta, „Nagy politikájában ellenforradalmi elemek vannak”, de hozzátette, a semlegességi nyilatkozat „jó benyomást és megnyugtató (hatást) keltett”. Panaszkodott Andropovra, amiért az félrevezette a magyar vezetést: a beözönlő szovjet csapatokról azt állítván, „ezek vasutasok”, és árulkodott is: a kabinetből egyedül ő nem nyilatkozott úgy, hogy „a szovjet kormány becsapja a magyar kormányt”, mégis „amikor Andropov elment, ő, Kádár is, a semlegességre szavazott”. Sőt, azt mondta, ha a szovjetek „katonai erővel megtartják Magyarországot, fegyveres összetűzések lesznek”, „A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz ezután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő…” – ezek még nem egy elvetemült csirkefogó mondatai. Rendkívül drámai: miután az utána felszólaló, nyilvánvaló okokból jobban informált Münnich, vele ellentétben oda nyilatkozik, hogy „nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel”, Kádár közbeszól: „Konkrét kérés: a párt kádereit megőrizni”, vagyis ebben a pillanatban megérti, hogy ’56 elbukott, de még vállalja annak ódiumát, hogy Nagy Imréék érdekében közbevakkantson! Ez a Kádár a másnapi tárgyaláson azonban már nincsen; helyét a lángoló fülű új helytartójelölt foglalja el, alig is tudja elrejteni meghatódottsággal vegyes drukkját, amiért „kiemelték”, lám, kiderült, a forradalomban vállalt vezető szerepe, november 1-ji nyilatkozata ellenére töretlenül bízik benne az SZKP vezetése. Viselkedése e második tárgyalási napon nem csak undorító, de tragikusan nevetséges is, legalább mai szemmel nézve. Úgy tesz, mintha nem tudná, amit nagyon is jól tud, hogy karrierje csúcsát barátai, legközelebbi munkatársai és a felkelő fiatalok vére árán veszi meg. Mégis, még mindig a bukott Rákosin akar ütni egyet, akitől jobban retteg, mint a saját lelkiismeretétől. Amellett ilyeneket mond: „Ez a kormány ne legyen bábkormány…” Midőn a történelem egyik legócskább bábkormányának fejéül áll éppen.
Mi történt Kádárral az első és a második tárgyalási nap között?
Titóval és más kommunista vezetőkkel történt villámtárgyalásai végeztén a Kremlbe visszaérkező Ny. Sz. Hruscsov magához kérette őt. Nem tudhatjuk, mit mondott neki, de sejthetjük. Hruscsov úgy gondolhatta, először is megnézi magának az ipsét, akit Tito is oly melegen ajánlott, a régi magyar sztálinisták pedig nagyon nem akarnak, de Szerov mégse zárt ki a tárgyalni meghívhatok, „gauleiternek” választhatók köréből, holott (vagy: épp mivelhogy?) „bepiszkolta magát” az előző napokban… (Nemrégiben egy dokumentumfilmben: Geréb Anna: Titoktartók: 1995, MTV) Kádár egy volt szovjet tolmácsa úgy emlékezett, hogy ’56 októbere előtt Szuszlov bizalmas formában többször is kapacitálta K-t, ugyan vállalná el a miniszterelnöki posztot, ám Kádár határozottan elutasította az ajánlatot, de erről a történetről, nem tudhatjuk biztosan, igaz-e.) Kellemes csalódásul szolgálhatott számára az első benyomás. „Ez az én fajtám: bunkó, akinek azért megvan a magához való esze. Nem értelmiségi, nem zsidrák. Ez is végigfélte az életét a sztálinizmus alatt, de megmaradt. Utálja Rákosit, bár szolgált neki, akárcsak én a gazember Kobának. Mintha a fiam lenne… Ült is, tehát kézben tartható. És hogy be van szarva! Akár én, nap mint nap: lendülettel pótolja a hiányzó tudást. Blöfföl. Mind a ketten tudjuk, kommunizmus nem létezik, nem lehet megcsinálni. De ha már betettük a pénzt az asztal közepére, ne vesszen el! Hát hogy néz az ki. Ha nem én nyerek, akkor »ők« viszik a kasszát. Mindegy kik: nem mink. Így hát, mi egy oldalon ülünk. Balekok vagyunk, mezei káderek. Kádár: káder. Ha őt nevezem ki, akárha magamra fogadnék! Tömegtámogatás kell. Jöjjön már valaki, akit a nép is akar…”
Így hát azt mondhatta az izzadós Nyikita a beszart ifjú kádernek:
– Ne bomolj, pajti. Asszed, én nem azért harcolok, amiért te? Szorongatnak a farkasok, Molotov, Vorosilov, meg a többi gyilkos engem is, ugyanúgy. Nem örülnek neki, hogy téged akarlak. Tudják, mit jelent ez. Ha neked sikerül, nekem is sikerülni fog! Ez az eredeti vonal, értesz öcsi, a leninizmus. Diktatúra, a jó érdekébe’. Kaput nyitott Nagy Imre a restauráciának? Nna. Hát mi lenne belőled egy koaliciába? Semmi. Portás a burzsujok lokálja előtt. Tán te a kommunizmus ellensége volnál? Akkor mi a búbánatnak ültél évekig? Nagy Imréért ültél, igen? Nem veszed észre, hogy ezek kiraktak a kirakatba téged, bábunak? Ládd-e, én fel is akasztathatnálak, már itt vagy a kezembe. De tárgyalok veled. Veled tárgyalok, mert te proli vagy, egy lukas seggű. Elárulhatom, Tito elvtárs is téged javasolt… Kádár: (pirosan a rettegéstől meg a megtiszteltetéstől) – Jó, de ne legyen hajsza! Nem akarom megölni az elvtársaimat, az is sztálinizmus: egymást gyilkoljuk az ellenség helyett. Rákosinak többet ne legyen szava!
Hruscsov: (szélesen:) – Rákosi?! Hol van az már? Hülye zsidó, haza se kerül. Csak bízzad ide…
Kádár: – És akkor én leszek az… izé?
Hruscsov: – Há’ persze. Ez a jövő. Szoft. Akit nem lehet használni, nem muszáj megölni, csak el kell zavarni a francba. Mit árthat nekünk, ha tényleg kommunista? A többit, a társutasokat meg korrumpálni kell, mintha régi elvtársak volnának! Viszont aki át akarja adni a hatalmat, az áruló. Nagy Imre szóba állt az ellenséggel. Ez megbocsáthatatlan!
Kádár: – Hát igen.
Hruscsov: – Az ő sorsáról majd még külön tárgyalunk. Én most kockáztatok. Benned bízok, mert te vagy a jövő, kicsi elvtársam. Amit te megcsinálhatol Magyarországon, azt itt is meg kell csinálni előbb vagy utóbb. Taposd ki az utat. De ne add át a hatalmat a polgári erőknek, mert akkor neked véged van, úgyis. Hát csak nem vagy hülye.
Kádár: – Köszönöm szépen az atyai bizalmat (kezet csókol).
És az elnökség színe előtt este Hruscsov már nagyon vigyázott rá, hogy Nagy Imréről ne legyen egyetlen jó szava, mint 30-án volt. Körülbelül ez volt az ára Kádár hatalomba ültetésének, Molotovék izzó felháborodásával dacolva… Kádár kívánta a hatalmat, csillogó szemmel. (Mint rossz maffiózók a véletlen fogságukba került, egyébként számukra elérhetetlen grófnők bársonyos popsiját.) Jobb vagyok Nagynál, mert reálérzékem van, fel vagyok fedezve! Rákosinak vége. Megvalósultak legmerészebb börtönálmaim, én vagyok a főnök, a kurva istenit. Győzött a magyar proletariátus.” Feltevésem szerint erre a vétkére vonatkozik annak ismételgetése nem sokkal lejjebb, e kései szövegben: „én félreértésben voltam, félreértésben voltam.” Dehogyis volt! November 3-án este a lényeget illetően K. J. már nem lehetett „félreértésben”: tudta, Hruscsov Münnichben nem bízik, őt akarja főnöknek, azt is tudta, Nagy Imre végérvényesen kegyvesztett lett, „utat nyitott az ellenforradalomnak; és ha nem akarta is, tudnia kellett, hogy az SZKP Elnöksége Nagy Imre iránt érzett vad gyűlölete mit jelent. De tán azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, a Rákosi klikknek a hatalmi centrumtól való távol tartásáért a Nagy Imre-féle nemzeti kommunisták bukása, személyes és történelmi tragédiája vállalható „ár”, mármint a kommunizmus építésének magyarországi jövője szempontjából – vagyis az ő karrierje szempontjából. (E kettő nála egy. Igazi janicsár volt; a Párt nevelte olyanná, amilyen lett.) Hruscsov elmagyarázhatta neki, ha Magyarországon nincs „kommunizmust építő munka”, neki befellegzett. Az ’56-os forradalom a maga „koalíciós” politikai törekvéseivel hosszú távon semmiféle komoly szerepet nem kínál a számára; ezt fogta fel ő, mondjuk így, idejekorán.
’56. november eleji, maga előtt is zavaros álláspontját pontosan érzékelteti a november 3-i tárgyalásokról készült orosz és a magyar feljegyzések egy adott pontjának összevetése. Az orosz feljegyzés szerint „Kádár et.: …Nagy viselkedéséről. Kommunistákat gyilkolnak. Az ellenforradalmárok gyilkolnak. Nagy miniszterelnök pedig fedezi (őket). A kormánynak nincs ereje arra, hogy leverje őket. Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések – forradalmi kormányt kell alakítani.” Ugyanez az epizód a magyar „tárgyalófél” részéről feljegyzett skiccben így lett megörökítve: Magyar Országos Levéltár XIX J-1-k (Külügyminisztérium Horváth Imre külügyminiszter iratai, ’55. d./: „Kádár: Úgy néz ki, hogy N(agy I(mre) kormány fedezi a kommunisták mészárlását, de ez csak látszat, (kiemelés tőlem, K. M.) A kormány tehetetlen. …Munkás-Paraszt Kormány – Deklarácia! – Uszta – plusz 5 hely fenntartva a kormányban – Barátság a Szovjetunióval…” stb. Ha túltettük magunkat a döbbeneten, melyet ama tény kései megismerése hoz magával, hogy Kádár még november 3-án este is védeni igyekezett a Nagy Imre-kormányt, miközben másfelől persze javában eladta, vegyük észre, akármekkora a fejetlenség, a lényeget illetően az SZKP Elnöksége és a magyar forradalom árulóinak „delegációja” között teljes az egyetértés: a Nagy Imre-kormány fel akarja adni a kommunista párt egyeduralmát, tehát a forradalmat a szovjet hadseregnek el kell tipornia. Hazaérve pedig, mint Molnár Miklós kitűnő Kádár-tanulmányában írja: …Pozíciója magasából dirigálta Nagy Imre politikai, majd fizikai „kiküszöbölésének manővereit a legtökéletesebb rosszhiszeműséggel… Kádár hagyta elterjedni a hazai és a nemzetközi közvéleményben, hogy a szovjetek – és csakis ők – voltak a felelősök a csoport elrablásáért, és – a bukaresti vezetés meghívására – Romániába deportálásáért. A más magyarokkal és különféle jugoszláv személyiségekkel folytatott levelezések és az ülésezésekről készült, nemrég publikált jegyzőkönyvek kategorikusan cáfolják ezt a legendát. Kádár maga mesterkedte ki a Romániába való deportálást, éppen úgy, ahogy az első perctől fogva ő készítette elő Nagy Imre vád alá helyezését és a pert…”, amelynek csak a „tervrajzát” készítették Moszkvában, akár a Rajk perét. (In: Világosság 1993/10: „K. J. – avagy a történelem visszavág” 131. p.) – Lásd még ehhez: Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról, szerkesztette Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János; 1956-os intézet, Budapest 1996; feljegyzés a Kádár, Münnich, Bata részvételével folytatott kibővített ülésről, a 75. o.-tól.)
[12/a] 1. A szöveg első része, „félreértésben voltam” az előző lábjegyzetben foglaltakon túl Grósszal való ’88-as vitáira is céloz. Grósz Károly ezer okból, nem utolsósorban Kádár mentális állapota miatt szerette volna elkerülni, hogy ő a KB-ülésen, vagy bárhol másutt megszólaljon most már. (Ám ezt nem merte nyíltan megmondani neki, lefogadom.) Kádár pedig úgy érezte, Grósz kétértelmű viselkedése mögött voltaképpen az ő zökkenőmentes kiiktatásának terve áll. (Jól érezte…) De megzavarta a tény, hogy ő is tudta, komolyan beteg; ámbár képzeletében, tudjuk, a „betegség” metafora is, merőben új, hatalomtól megfosztott szituációjának komplex képe. Grósznak megígérhette, hogy röviden, és kizárólag a saját nevében fog beszélni. Mindent megígért, csak hogy végre újra mikrofonhoz jusson; még mindig bízott szónoki képességeiben. Antonius-beszéd lesz ez, így remélte, de most, felszólalás közben megérzi, „sok az üresjárat”: megállíthatatlanul locsog–fecseg. Ez fölöttébb kínos – neki is.
2. Ha nem tévedek, ebben az időben megjelent egy karikatúra az egyik újságban, ami körülbelül úgy nézett ki, hogy van egy háromfejű sárkány, az egyik feje Grósz, a másik Pozsgay, a harmadik Berecz. A kép poénja az volt, hogy a sárkány bőrében azért csak Kádár van… – De ez csak homályos emlékem. Ami biztos: Kádár itt azt nehezményezi, hogy e mai kaotikus politikai helyzetben is hárman szerepelnek egyszerre a nyilvánosság előtt, ahelyett hogy csak egyet futtatnának, aki centrális pozíciójával a párttagságot, az országot megfelelően „orientálná”, és a pártot egyben tartaná. Erre persze még mindig ő lenne – szerinte! – a legalkalmasabb. És ha nem volna Gorbacsov, vagy – ami ugyanaz! – nem bénult volna meg kezének mozgatóidege, ez is történne. Uff.
3. „…akkor van egy figura”
A figura szót az 50-es évek szlengje értelmében használja, vagyis így: „a következő a figura”: a következő helyzet állt elő: háromfelé néz a tagság, vagyis: szétesőben a párt. Ezért a felelősség a fent nevezett három embert terheli. A „középső figura” ő maga – de ezt a gondolatot nem meri folytatni, szerintem azért, mivel úgy érzi, hogy máris elszólta magát, majdnem kimondta, hogy ő a Párt Krisztusa: ő szenved a többiek helyett. A „hát akkor ő azt hiszi, hogy mind a három hivatalosan beszél”: a párttagság és a plebs hiszi ezt, mert azt látja, nincs karizmatikus személyiség az élen. S hogy ő ezt hagyta, (mert „beteg”) – nos, ez az ő felelőssége! De a kommunista atyaúristen mégis csak tőle fogja számon kérni, hogy széjjel- és tönkrement a Párt! Holott azt pont azok hárman tették tönkre! – A zavarosságot az eszmefuttatásba szerintem a „középső figura” kifejezés kapcsán Kádár tudatába törő „a középső lator Krisztus”-asszociáció okozta feszültség, illetve annak nehézkesen történő elfojtása hozza.
[13] Így is jelzi, tisztában van vele, hogy „az akasztófa tövében beszél”. (Legtitkosabb vágya lehetett egyszerre siettetni és késleltetni önnön „mártíriumát”.) Lélekben már golyó általi halálra ítélte magát, hiszen attól félt, hogy nemsokára ugyanazt a méltánytalanságot kell elszenvednie, mint azoknak, akiket ő akasztófára juttatott. A „megnevezni senkit nem fogak” – kitétel egyfelől a Sombor–Schweinitzer meg a Hain Péter rendőrségén tanult formula, „vállalom a verést” – mellékjelentéssel és demagóg pátosszal, a színezés végett, másfelől tán úgy döntött, ezúttal becsületes lesz, nem úgy, mint 1933-ban, amikor hajlandó volt megnevezni „tettestársait”. De nyomban helyesbíti „megnevezni senkit sem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással megválasztanak” – ami már a sírásig röhejes. – A beszéd egészére jellemző: szeretne őszinte lenni, de nem tud. Sorscsapásszerű rémálmot él meg: aggastyánként kell számot adnia viselt dolgairól, de egy, már az utolsó emberig „áruló” Központi Bizottság előtt! Ráadásul a keze se engedelmeskedik neki, ahogy a lelke is „megbokrosodott”; gyakran nem jut eszébe, amit mondani akar, miközben sorozatosan megtörténik vele, hogy viszont amit el akarna hallgatni, kicsúszik a száján…
[14] 1. A bekezdés első és utolsó mondata a bekezdés világos mondanivalója. Ami közte van, abban több dolog torlódik egybe, alig felismerhetően: mindenekelőtt felismerhető benne Kádár megvetése a nála fiatalabb, tapasztalatlanabb, szerinte már nem is „kommunista” kommunisták iránt. Felismerhető az utalás, szűkebb körben, műtétei előtt és után sokszor tanácskozott Grósszal és másokkal, miként vehetne részt betegsége mellett a politikai életben. Hogy kezelőorvosainak nyugtatása is akaratlanul erősítette benne „a felelősség” dilemmáját, mármint azzal, hogy ha az felvetődik, felvetnék netán – tartott ettől –, neki azzal se kell törődnie, hiszen beteg; nem vonható felelősségre. De hát csakis azért tudják felelősségre vonni, mert „beteg” (a kommunizmus)! Továbbá folyamatosan utal egy 1988-as „titkos szavazásra”, mely őt, szégyenszemre, elnökké fokozta le. S hogy: ő csak tudja, miként történik ilyesmi! Kommunisták közt nem szokás személyi kérdéseket ténylegesen is titkos szavazással eldönteni…
2. a) „Ön nem köteles megnevezni senkit, aki részt vett egy olyan beszélgetésben, amin az összes, nem tudom, pontosan, hány ember volt, akik folyton azt mondták…”
Keveredik ebben is múlt és jelen. Folyton azt mondták, hogy így meg úgy, szóval mindig „megmondták” neki, utasították ’56-ban is, ’68-ban is, ’88-ban is… Nem szeretne konkrétumokat közölni, de érezteti, hogyan megy az kommunisták között, mikor az élen „váltás történik”. Szerinte – és ebben aligha téved nagyot – Grószból is csak úgy lett pártvezető, ahogyan belőle, egykor: részt vett egy megbeszélésen, melyen a szovjet pártvezetés részéről is jelen voltak, és közölték vele! – A ködös emléknyomból a több évtizedes szovjet presszió őrjítő nyűge is kiérzik…
b) „Miért nem tud megszólalni, maga az elnöke!”
Utalás egy 1989. eleji Élet és irodalom-cikkre, amely már a címében is azzal foglalkozott, hogy „mit mond Kádár János?” De az is benne van ebben a kifakadásban: miért őt rakták pártelnöknek, ha ugyanazok szerint, akik elnökké tették, már olyan öreg és hülye, hogy nyilvánosan még beszélnie se ajánlatos?! „Hát lényegében nem pont ugyanezt csinálták velem ’56-ban az oroszok is? Hogy személyemben a forradalom egyik vezetője kerüljön vissza a hatalomba, de a fontos kérdésekbe való beleszólás joga nélkül!?” – Kádár régóta küzdhetett érte, hogy ismét megszólalhasson a széles nyilvánosság előtt. Valószínűleg Gorbacsov ’86 januári szónoklatait követőleg mindjárt, de Pozsgay ’56-ról szóló „átértékelő” nyilatkozata után bizonyosan szózatot akart intézni „a néphez”, csak hát ugye nem hagyták. Később is hiába próbálkozott, sokszor… Érzékelteti: „én csak most kaphattam szót, mikor a plebsnek már halvány kétsége se lehet felőle, hogy na ennek is jól megzápult a feje!”
[15] Itt elszólja magát: „A politizálás törvényes rendje a hazugság. Mi a francnak kéne azt dokumentálni?”
[16] „Most már kimondom, amit gondolok.”
[17] 1. Azt is jelenti, szerintem: elvileg leheletlen olyat nyilatkoznom, ami ne kerülne a Péter Gábor vagy a Grósz (a régi és új hatalom; a régi és az új KGB-kirendeltség) asztalára. E két névben Kádár számára mindenekelőtt az lehetett a közös, hogy ennek a két embernek sikerült őt „tönkretenni”: eltávolítani a hatalomból. Legyőzték. Ezért is, e kettőt utálhatta a legjobban. Persze, jól informált volt; meglehet, tudott még valamit, amiben azok ketten nagyon egyek voltak.
2. „mert nagyon nehéz ezt megkerülni”
Nem lehet úgy beszélni, hogy az más vezető kommunista érdekeit ne sértse. Ergo: a beszéddel vigyázni kell. – Bolsevik logika.
3. „Nem tudok, bizonyos embert, akinek én felelős vagyok, meg kell mondani”
a) „Ha már beszélek, mindent elmondok.”
b) A szenilisen elharapott célzás egyszerre támadja Grószt, akit az áruló Gorbacsov elvtelen kiszolgálásával vádolt, esetleg Nagy Imrét (akiben mint tudjuk, mindig is Lavrentyíj Berija „havannai emberét”, „elszabadult ágyútalpat” stb. igyekezett láttatni) – de célozhat talán Gorbacsovra is.
[18] 1. „Nekem a következőből ered az én rögeszmém”
„Azt mondják, már bolond (beteg, agonizáló) ember vagyok! Nem vagyok az! Mindjárt bebizonyítom, hogy amit gondolok, értelmes…”
2. „Ha lefényképezett magnetofonfölvételre alkalmas gép van az asztalon…”
Ha rögzítik a vele készült beszélgetést, azt felhasználhatják ellene a már készülő perében! Továbbá újabb utalás a Rajk-per előkészítésében játszott szerepére. Még ma se tudja nem „poloskának”, vagyis lehallgató-berendezésnek látni a magnetofont! (Akár az asztalon van, akár a falba rejtve.)
[18/a] Elképzelhető, hogy a beszédnek ezen a pontján Grósz egy pohár vizet adott, vagy adatott neki, ily módon is figyelmeztetve, túl sokat beszél, nem ebben egyeztek meg. Tán ezt köszöni meg e mondattal, bárha ingerülten, és ily módon is jelezve, a továbbiakban nem működik együtt vele. Paranoid-szenilis gyanúja szerint Grósz ki akarja nyírni őt, fizikai értelemben is; már ő uszította rá a Kanyót is, hogy készítsen vele „életútinterjút”!
[18/b] Megijed, hirtelen nem biztos benne, az utolsó mondatban nem mondott-e valami olyasmit, amivel még nagyobb bajt von a fejére. Lázasan gondolkodik, kimondta-e, amire valójában gondolt, hogy szerinte ő maga még mindig nagyobb felelősséget érez Magyarország iránt, mint az utódja, Grósz, aki nem Magyarország iránt elkötelezett, illetve hogy ha a nem jó kommunista Gorbacsovnak már mindegy is, Magyarország a Szovjetunió szövetségese marad-e vagy se, neki, a „Kádárnak” még mindig nem mindegy, ha pedig így van, ő jobb kommunista, mint az SZKP főtitkára – te jó isten!
[18/c] Elhallgat, hogy időt nyerjen; a zsebébe nyúl, talán a szivarzsebébe, ahol hajdan élet és halál dolgai, az úgynevezett személyi kérdések című fecni lapult, és míg hideg verejtékben úszva, remegő ujjal kisimogatja a jegyzetpapírost, felteszi az olvasószemüvegét: hogy időt nyerjen, lényegtelen dolgokról fecseg, hosszan. De közben még azt is elfelejti, hogy egy pillanattal előbb mitől volt annyira megijedve, hogy a jegyzeteihez menekült, de még azt is, hogy használja e a jegyzeteket, ha már elővette! Minden áron „szögletre akarja menteni a helyzetet”: a régi, kacsingatós jópofáskodásait erőlteti, de érzi, már nem elég jók a poénok. Mind fáradtabb. Így végül betegsége magyarázatába gabalyodik ismét, és csak sokára talál vissza a mondandójához…
[19] Gyanítom, azt akarja mondani, először az idő tájt tapasztalta magán, amiben van: nevezhetjük pokolnak, végnek, leépülésnek, tehetetlenségnek, vagy vereségnek is… Ugyanakkor, mondja, van valamiféle „rálátása” az állapotára, bár mind kevesebb. Hosszasan ezt dadogja mentségül, amiért (újra, most végre stb.) beszélni akar, jóllehet a múlt alkalommal sem „vallotta be” az elvtársaknak, hogy „beteg”, mielőtt szónokolni akart…
[20] Vicces anekdotának van szánva, csak szintén „összecsúszott”: Berecz garanciát vállalt nála az interjúkészítő Kanyóért, vagy másért, azzal, hogy „az is fegyverrel harcolt az ellenforradalmárok ellen” (mint Berecz). Majd jön a poén, melyet „mélynek” gondol…
[21] Ezt is kacsintásnak szánja: „Nem akarom, hogy őket is kiirtsák a közelgő, új fehérterror napjaiban!”
[22] Maguk engem vetnek oda koncnak, mert én vagyok az utolsó, aki védi a pártot, a rendszert. Az egyetlen, aki nem lett áruló!”
[23] Egész életében kínozta emberárulása, de úgy tett, mintha nem így lenne, makacsul megátalkodottan. Nem a tizenéves kamaszok emléke kísértette, akik a börtönben várták nagykorúságuk percét, hogy „törvényesen” kivégezhetők legyenek, hanem Nagy Imre és a többi kommunista sorsa, azt hiszem; meggyilkolásuk Sztálinnal, Rákosival állította őt egy szintre, a maga szemében is. A „hiba” szóval, érzésem szerint ismét elvtársaival szemben elkövetett árulásának oszladozó döge felett köröz a lelke…
[24] „Mert én mindenkinél idősebb vagyok.”
Kulcsmondat. Darabot lehet írni belőle. Magyarország legújabb kori tragédiájában Kádár János játssza – mert a valóságban is ő játszotta benne, botcsinálta Kreonként – a főszerepet. 1954. július 22-i perújrafelvételi tárgyalásának gyorsírói jegyzőkönyvben (Iratok az Igazságszolgáltatás történetéből, 1. kötet, 460-tól 478. p. 1992, Közgazdasági és Jogi Kiadó, szerkesztette Horváth Ibolya és Solt Pál et al.) rögzített vallomásából, amelyben először és utoljára nyilatkozott részletesebben előéletéről (egy nappal előbb még börtönben ült, és a bíró még igencsak foghegyről beszélt vele, ő pedig mindenáron beszélni akart, éveket töltött magánzárkában); nos, ebből a bőbeszédű vallomásból értettem meg végképp, hogy a XX. századi magyar történelem leghosszabb ideig regnáló cézárja pályafutása első felében valami hihetetlen niemand volt, afféle lápi virág, átkozottul tehetséges – avagy szerencsétlenül szerencsés? –, de förtelmesen kultúrálatlan figura; lumpenfazon. Úgy került a történelembe, mint Pilátus a Krédóba, az ember azt sem tudja, hogy sírjon vagy nevessen: 1931-ben a Rákóczi téren egy Fenákel János nevű munkanélküli három perc alatt rábeszéli, lépjen be a KIMSZ-be, és ő rááll. Miért is ne? Tizenkilenc éves, munkahelye nincs, tulajdonképp rokonsága sincs, kapcsolatai meg végképp nincsenek. Néhány nap múlva lebukik, a bíróság felmenti, kijön, nyomban kerületi bizottsági tagnak teszik meg. Alig két év múlva ismét lebukik, a nyomozók nagyon megverik, megijed, „köp”, két évet kap. A Kanyó-interjúban olvasható, hogy amikor ’34-ben a Gyűjtőfogházból átszállították a szegedi Csillag börtönbe, egy jól megtermett kasszafúrót Rákosinak nézett, és már csaknem bemutatkozott neki, amikor váratlan eléje pattant egy alacsony, kövérkés ember, „Rákosi vagyok”; ez az epizód kiválóan jellemzi a fiatal Csermanekot, aki tudatlanul a komcsik gyér köreiben lézeng, jobb híján. Szabadulása után felé se mer nézni a KIMSZ-nek, gyötri a bűntudat; belép a „szocdemekhez”, és bár továbbra is „összetart”, együtt dolgozik a kommunistákkal, csak 1940 novemberében veszik fel a KMP-be hivatalosan – ami elképesztően kései időpont, ha tekintetbe vesszük; hogy 1943-ra olyan helyzetben volt, hogy simán fel is oszlathatta… Tulajdonképpen nem is annyira ő akart a KMP-be lépni, mint inkább az beléje. „1940-ben Goldmann György közölte velem, hogy a Párt dolgozik, és ha én egyetértek a Párt politikájával, és kedvem van, beléphetek a Pártba. Én ekkor közöltem Goldmannal, hogy nekem van egy fegyelmi ügyem, amit el kell intézni. Goldmann azt mondta: nézd, ez úgy megy, hogy mielőtt én azt mondtam neked, hogy a Párt dolgozik, be kellett küldenem a nevedet a Pártba. Ott már ismerik a rendőrségi viselkedésedet és azt a hibát, amit ott elkövettél, de ezt a munkáddal már jóvátetted…” Hát uramfia, alig lépett be, máris vezető lett! E meredeken felfelé ívelő karrieren azért ő is el-eltűnődhetett akkoriban, s gondolom, nem lepte meg, amikor a tudomására jutott néhány évvel később, hogy „amikor a Párt feloszlatására sor került, a KMP-nek 62 tagja volt Észak-Erdélyt és a délszlávokat is beleszámítva” (!!!). Ezt 1954-ben vallja, eskü alatt. Azt jelenti ez, hogy ’45 előtt Magyarországon legfeljebb húsz–harminc ember lehetett kommunista párttag; nagyjából azok, akiknek a nevét az én nemzedékem iskoláskönyvekből, emléktáblák magasából, és/vagy mint elvetemült politikai bűnözőkét ismeri; azt hittük, ők csak „a krém”, valójában összevissza ennyien voltak, úgy látszik: Ságvári, Rajk, Donáth Ferenc, Csermanek–Kádár, Gács, Tonnhauser, (hahh), Péter Gábor, Újhelyi, Zöld, Szirmai I., Horváth M., Orbán L., a későbbi kultúrmócsing s a többi, s a többi. Uramisten.
Kádár–Csermanek–Lupták egyetlen érdemleges politikai ötlete ’45 előtt: a KMP feloszlatása – miután, ugye, Sztálin is feloszlatta a Kominternt. Hát tényleg ő volt a magyar kommunista Pisti; Sutyerák János, a bármire használható filkó. Azért lett azzá, aki lett, mert egyike volt azon keveseknek, akik minden körülmények között jó pártmunkások akartak lenni. Hisz ha nem az, munkanélküli, a társadalom legalján élő, tedd ide–tedd oda segédmunkás. Mekkora „káderhiány” lehetett abban a pártban! „A pártfeloszlatás gondolata tőlem származik. Kiokoskodtam, hogy hozzunk egy pártfeloszlató határozatot, ténylegesen azonban nem kell feloszlatni a pártot. Péter Gábor azt javasolta, hívjuk össze a vezetőséget, és terjesszem elő a javaslatot. (…) Javasolta Péter azt is, hogy én legyek a szerkesztő, mert én vagyok a legképzettebb politikailag. (…) Én elhatároztam, hogy hívjunk össze (még) egy vezetőségi ülést. Ezen részt vettek: Donáth, Péter Gábor, Orbán és én. (…) Megmondtam, hogy az én javaslatom micsoda: Munkás–paraszt Párt. Péter Gábor javasolta a Béke Pártot. A többiek is hozzászóltak, és végül Péter Gábor javaslata mellett döntöttünk, mely szerint a Béke Párt elnevezést fogadtuk el.” – Rajk Kádárt úgy lenézte, hogy ’45 után sokáig szóba sem állt vele, így vallja legalább Kádár, „…mert Rajk büszke természetű ember volt.” Donáth jogász Kádár pótpapája, a művelt jó barát, de Péter Gábor, a sokáig kiismerhetetlen lelkületű szabósegéd jágói ambíciókkal teli „tartója”. Kádár számára a bonyolultabb dolgok világába e két felettébb hallgatag emberen át vezetett az út – az egyik történetesen makulátlan tisztességű valaki volt, a másik azonban gonosz pszichopata. Egy–két okos és becsületes ember továbbá húsz–harminc nimolista alkotta a magyar kommunista pártot a negyvenes években. A marxizmussal kacérkodó úrigyerekek beleborzongtak, ha valamelyikük állítólag látott valakit, aki „igaziból” is kommunista párttag – mint amilyen, mondjuk, Rajk volt. De ki találkozott Rajkkal ’45 előtt az egy Szász Bélán kívül? Ja, hogy Rajk hamarosan Spanyolországba ment harcolni? No igen. A pesti flaszteren csak a Csermanek Jani csámborgott, meg jobbára hozzá hasonló kaliberek… Mert Csermanek–Lupták–Kádár, azt meg kell mondani, a maga módján mindig hűséges pártjához; kézzel–lábbal igyekszik bizonyítani folyton, hogy nem olyan „sötét”, amilyennek látszik, első pillantásra.
Szentágothai neurológusprofesszor nyilatkozta a rendszerváltás idején, fél évig együtt járt elemibe a kis Csermanekkal, és – fájdalom! – az volt az osztályban a legjobb nebuló. Akár így volt, akár nem, a Kádár-probléma egyik kulcsa az, ha végre hajlandóak vagyunk megérteni figurájának hallatlan összetettségét, fergeteges ellentmondásait, mondhatni mocsári dialektikáját: Kádár bunkó, de nagyon tanulékony, intelligens, mint egy csatornapatkány, rettentően ebbe a XX. századi börtönállamvilágba, latrinalétbe illő figura; mintha Jaroslav Hasek legnyomasztóbb kelet-közép-európai rémálma öltött volna alakot vele: a szimpatikus smasszer, aki az egész világot úgy becsapta, mint emse fingja az olajtót. Aki jó fiú, és ugyi, alapjában véve jót is akar, csak éppen úgy törölte ki népe emlékezetéből azon hősök neveit, akik életüket adták e nép szabadságáért, mint hóhér a seggéből a maradék szart egy álmos délután, szemérmes falvédőkkel kitapétázott reterátján… Kádár a legnagyobb varázsló; nem ismerek nála veszedelmesebb hatalombűvészt a magyar politikai panoptikumban; ilyen kevésből ily sokat senki se hozott ki! Egyszerre kell látnunk benne a megejtően szimpatikus nincstelent és a túlélésért mindenre képes emberi barmot, a tömegek nyelvén beszélni tudó politikust és a könyörtelen despotát, aki soha, egy percre se felejtette el, milyen körülmények között került hatalomra, holott közben az egész ország elfelejtette azt, önként és dalolva. (Jól érzem magam, minden rendben van, csak a zsebpénz lenne több!”) Hogy az általa elkövetett vétek méreteivel tisztában legyünk, egyszerre kell látni benne a magtalan férfit, aki a neki alávetett országgal „szeretkezett”, holott annak kedve se lett volna ehhez állítólag, és a hidegfejű taktikust, aki egy–két évtized alatt az egész világot palira vette; egyszerre kell látnunk benne az oroszok legügyesebb szálláscsinálóját, a kiváló börtönőrt, aki a finn szabadsághős Kekkonennek is bizalmas barátjává tudott lenni, és akit annak ellenére, hogy vér tapadt a kezéhez, végül még a Vatikán is elfogadott; egyszerre kell látnunk benne a sikerembert, aki komoly hiteleket tudott kicsikarni a Nyugattól, de a szovjetektől is, és a faszari cézárt, aki imádott „osztályának” forradalmár harcosait évtizedekre börtönbe záratta, ha meg nem ölte, nem engedélyezett nyugdíjat a számukra börtönéveik után, melyeket mellesleg helyette ültek le, még aggastyánkorukban is éhezésre ítélte őket, míg a „híres ember”-értelmiségieket amnesztiában részesítette, amint először alkalma kínálkozott erre! (E tényt azonban még ma se szokás emlegetni sem itthon, sem külföldön.)
Felmerül a kérdés, ha Kádár egy senki volt, alkalmazkodni mindig kész bunkó és balek, mitől táltosodott meg később? Mitől lett ilyen rafinált mesterévé a hatalom megtartásának, és mások megnyerésének céljai számára? Nem arról van szó, hogy az ’56-os forradalom volt „nagy”? Nem az hagyott kitörölhetetlen nyomokat az SZKP mindenkori vezetőségében, olyannyira, hogy Kádár e hajdani forradalmi siker „farvizén” lett fenemód sikeres? Szerintem nem. Ugyan ez is belejátszott a dologba, de Kádár negyedszázados diadalmenetének magyarázatához a forradalom és szabadságharc birodalomrengető hatásának és utóhatásainak figyelembevétele nem elegendő. A kádárizmust, vagy amit így neveznek a történelemkönyvek, szóval ezt a botrányosan hatásos bolseviki taktikát nem az oroszok találták ki; ők csak helybenhagyták. Az a Kádár, akiről drámát kell írni, 1956. november 3-án született meg; valamire rájött, ott, Hruscsov térdén; valamire, ami azután messze túlnőtt suk-sükkel beszélő, dib-dáb személyén; ami törzsfővé tette, sikeres Júdássá – aki nem lett öngyilkos! Sőt, a II. világháború utáni kommunista világ talán legügyesebb politikusává nőtte ki magát, oly Heródessé, aki nem csak Jézust élte túl, de még Bizánc bukását is látta! Nagy Imre a XX. század – ha nem minden idők – legnagyobb magyar politikus hőse, de nem épp sikeres politikus. Ő a vértanú, aki tisztára mosta ruháját a Bárány vérében, ezért is lehetetlen tragédiát írni róla szerintem, ahogy Shakespeare sem Duncan királyról írt darabot, vagy Hamlet meggyilkolt atyjáról… De Kádár! – aki egy országot bűnbe vitt! s megrögzött cinkossá, a lotyójává tett lényegében mindenkit itten „Dániában”; hogy zsíros ágya nehéz szagú verítékében éltünk, és „bűzben rohadva mézeskedtünk ott a szurtos almon” haj! évtizedeken át, mi, az épp szabadságszeretetünk révén híressé lett magyarság – ez dráma; mi több, ez tragédia. E tragédiának a Shakespeare által megírt Claudiusnál vagy Macbethnél sokkalta zseniálisabb – mert összehasonlíthatatlanul sikeresebb! – negatív hősét Kádár Jánosnak hívták. Nehéz szavakat találni Kádár János „nagyságára”. Lápi virág, mondom, s mérgez a nektárja; ez az utolsó beszéde is úgy hat, mint a szirének éneke: vonz, már–már megértésre sarkall; míg dolgoztam vele, valósággal oda kellett kötözni magamat ’56-os és ’56 utáni emlékeim árbocához, nehogy a mélybe rántson. Kádár a maga módján (élelmesen tehetséges! Kloáka-zseni. Aki kételkedik ebben, csak gondoljon bele, hány magyar nevét ismeri a világ? Köztük van-e Kádáré? Hányadik helyen?
Pszichológia: A szegénységben született emberek többsége képtelen anticipálni; a szegénynek nincs jövőtudata, ez az egyik átka ennek a sorsnak; a lumpen nem tudja elképzelni, hogy többre viheti. Ezért nem is bírja sokáig az élet hullámveréseit: fiatalon megöregszik, züllik, iszik, képtelen a rendszeres életmódra, a komoly munkához szükséges koncentrációra. Nehezére esik lemondani bármiről is, mivel alapélménye, neki semmije sincs. Ám Kádár, bár nincstelennek született, a fent említett tulajdonságokban nem szenvedett hiányt. Csak a szeretet titka nem volt az övé. Csupán azt nem tudta, ami nem szegénység vagy jólét függvénye a lelkekben, hanem annak a kérdése, szerették-e az embert ingyen valaha is. A charist nem ismerte! Kádárnak nem volt apja – fiumei olasz tengerészről szól a fáma, de erről bizonyosat nem tudni –, anyja is, nyomora miatt, hamarosan eldobta magától. Kiközvetítették. Gyámszülei szorgos magyar parasztok: úgy mesélte, igen jól bántak vele. Ők szoktatták munkára, rendszeretetre, alázatosságra… Megnyerő viselkedést kellett tanulnia igen hamar, a túlélés elemi kényszere végett is. Az árvák szeretetet koldulnak, és ha kapnak, úgy érzik, megmenekültek. Kádárnak arra lett mintája, hogy azok a szülei, akik nem azok… (József Attila sorsának a fordítottja az övé.)
[25] Újból ugyanaz: Betegsége a politikai válság fő oka, amely „felgyógyulásáig” tartani is fog.
[26] Feleségére is gyanakszik, szenilis gyermetegséggel: eleszi előle a jó orvosságot! – E részletből is kiolvasható Kádár különleges elfojtási stratégiája: ha valakivel vagy valamivel baja van, gyakran mondat közben módosít, és az ellenkezőjét állítja annak, mint amit eredetileg mondani akart. Leggyakrabban nemet mond igen helyett, vagy fordítva. (De már olyan állapotban van, hogy eljárása, mint számtalan előző mondatában is, szánalmasan átlátszó.)
[27] A ’88-as, őt leváltó KB-ra utal, de az egyik ’56-utánira éppúgy vonatkozhat. Ott döntöttek először „felelősen” arról, amit az SZKP KB előírt, hogy „fasiszta” veszély volt/van… „Ismerik összes betegségemet”
Értsd: „…Ismerik összes bűnöm – ők is bűnösek!”
[28] Kádárista nyelvesszencia.
[29] Valószínűleg arról van szó, hogy bár 1989-re már nem terveztek május 1-jei felvonulást a Hősök terére, így a beteg Kádárnak – aki feltétlenül mutatkozni és beszélni akart a nép előtt – azt mondták, ez csak úgy valósulhat meg, ha arrafelé sétál majd, kvázi véletlen – kiülni a Lenin szobor lába alá már nem illik –, és akkor szépen „meginterjúvolják”! De Kádár lelkén már az is mély sebet ütött, mikor úgy próbálták visszatartani a dísztribünre való felüléstől, hogy azt mondták, ó, az ebéd miatt ne fájjon a feje, kiviszik a lakására. – Nem, szerették a srácok, hogy még mindig bejárkál a Pártközpontba, ott csoszog a folyosókon, mint valami kísértet, a peresztrojka kellős közepén…
[30] 1. A szovjet csapatok október 23-i behívását legalizáló írásról van szó, amelyet Nagy Imre soha nem írt alá. Ezt Gerő mint pártvezető nem is írhatta alá: állami segélykérésről volt szó, Nagy Imre pedig, amikor pár nappal később Andropovék az orra alá dugták, s meglátta a nevét odagépelve, csak annyit firkantott a tetejére ceruzával, „október 26. kora délután adták át aláírásra”, de aláírni sem akkor, sem később nem volt hajlandó. Végül Hegedűs András – 23-án este még a miniszterelnök – írta alá október 27-én, mielőtt Moszkvába menekült volna, a szovjet nagykövetség által számára is biztosított repülővel. Így ez a mondat is Hegedűs lejáratása céljából fogalmazódott meg, akit gyűlölt, egyszersmint irigyelt, mivel Nyugaton ekkor már mint bátor máskéntgondolkodót ünnepelték, és többé–kevésbé megérdemelten, holott – és ezt akarja mondani Kádár – az ’56-os forradalom idején még szovjet érdekeket szolgált.
2. „az azóta elhunyt ember”: Nagy Imre.
Kádár a múló évek során mind csökönyösebben ragaszkodott ahhoz a fixa ideájához, ő személy szerint nem felelős Nagy Imre (és mások) meggyilkolásáért. Ezt azzal igyekezett hihetőbbé tenni, hogy – haragudott rá! A nevét sem volt hajlandó kiejteni. És így volt ez már évtizedek óta. Hosszú ideig Rajk László nevének kiejtésétől is óckodott; de Nagyétól úgy félt, akár Macbeth Banquoétól! – Az ethnológia és a pszichopatológia jól ismeri a jelenséget. A név mágikus erővel bír a vadak és az elmebetegek előtt. Úgy érzik, ha kimondják a Nevet, azzal felidézik, szólítják, megelevenítik az elhunytat, újraszülik. A Név tudása, birtoklása: hatalom. Aki kimondja a Nevet, annak többé nincs hatalma felette. Kádár rettegése a Névtől azt jelenti, régóta tudja – akkor is, ha nem akarja tudni –, hogy Nagy Imrét ő ölte meg. Félt a halott bosszújától. A jelenségnek a pokoli bűntudaton túl köze van Kádár azon kései „elvi álláspontjához” is, hogy ő már ebben az életben nem mond ki nevet, nehogy baj legyen belőle. Amit ilyenkor elfelejtett hozzátenni: „Nem úgy, mint ’33-as lebukásomkor, a Hain Péter előtt, mikor nagyon megvertek. Ott mondtam neveket…” Másfelől, szűkebb körben olykor megpendítette, Nagy Imrét, ’56-os magatartásán túl is lehetne mivel vádolni a magyar kommunistáknak, 20-as évekből származó „KGB-kapcsolataival”, illetve Zöld Sándor 1951-es, családirtással egybekötött öngyilkossága előtti, „sötét” szerepével. Ez a hazug rágalom a Kanyó-interjúban is ott lappang, bár ott is „név” nélkül.
3. A rendszerváltás anekdotája:
Kádár a halálos ágyából nézte a Nagy Imre-temetés televíziós közvetítését. Egyszer csak kikelt az ágyból, mezítláb sürgött–forgott a szobában; zoknit húzott, a nadrágját kereste… Holott a lépcsőn se tudott volna lemenni! Orvosa meghökkenten nézte, majd megkérdezte:
– Hova–hova Kádár elvtárs?
Az agg Kádár, meg se torpant öltözködés közben, úgy válaszolt:
– Megyek az Imre temetésére! Néhány nap múlva halott volt.
[30/a] A szövegrész Kádár politikusi pályájának kétségtelenül legsötétebb mozzanatát érinti, ezért is annyira hézagos: Nagy Imre „és bűntársai” Szerovéknak való kiszolgáltatása ama tette, amelynek emléke, minél többet gondolkodott rajta, annál kíméletlenebbül gyötörte. Ez az a döntése, amelyről maga is tudja – noha képtelen nyilvánosan bevallani –, jóvátehetetlen és helyrehozhatatlan gyalázatosság volt, általa hót’ ziher mindörökre bemocskolta nevét, mint ő mondaná, „történelmileg is”.
A „Most akkor mondják meg, hogy én mit csináljak?” – mondat az előzőleg mondottakból következik, melyekben Nagy Imre gerincességéről emlékezett meg. (Lásd a 30. sz. lábjegyzetet.) Arról jutott eszébe önnön jellemtelensége: Nagy a döntő pillanatban a halált választotta, ő meg a hatalmat, avval a hóhérságot. Most akkor mondják meg, hogy én mit csináljak?: Itt érkezik el – nem csak ő, de maga a kádárizmus is – ahhoz a ponthoz, ahol tarthatatlan helyzetbe kerül maga előtt is. Önnön védelmében ugyanis azt kellene mondania: „kérem, én mindvégig csak bábfigura voltam, valóságos hatalom sosem volt a kezemben, az oroszok azt csináltak, amit akartak.” De ha ez így van, akkor nem tartható tovább a „sajátos magyar út”, „gulyáskommunizmus”, „a legvidámabb barakk” stb. hazug mítosza; akkor a kádárizmus is a diktatórikus bolsevizmus egyik agyafúrt leágazása csak, relatíve sikeres (törvényesen és gazdaságilag megalapozhatatlan) válságkezelő taktika, amely önnön léte árát, „alapítása” pillanatában a lehető legbolsevikibb módon fizette meg: erőszakkal, hazugsággal, vérrel. Ezt nem akarja kimondani, és ezen muszáj vállalnia még Nagy Imréék elpusztításának felelősségét is. Pedig ez volna az a döntése, melyet – ha nem ragaszkodik görcsösen még mindig ama bűnös illúziójához, hogy életét nem egy kártékony és értelmetlen célnak („a kommunizmus alapjai lerakásának”) szentelte – nyugodtan az akkori szovjet vezetés nyakába varrhatna! De akkor odaveszne a kádárizmus glóriája! ’56. novemberi moszkvai tárgyalásait – ebből a beszédből ez világosan kitetszik –, szubjektíve fogságként élte meg! Ijedten hablatyolt Hruscsovék előtt, első nap még Nagy Imre és a forradalom védelmében, de a második napon már annak tudatában, hogy holnaptól, ha okosan viselkedik, akár ő lehet a főnök Magyarországon. Kádár nem buta ember, még haldoklásában sem: tudja, számára az a kisebbik rossz, ha Nagy Imre megöletéséért viselt felelősségének tényét tagadni próbálja. A nagyobb az volna, ha végre bevallaná az igazságot: „1956. november 3-ától az oroszok embere voltam. Előző nap még azzal áltattam magam, hogy most én okosabb leszek a Nagy Imrénél meg a többi forrófejűnél, tehát a törvényes magyar kormány megkérdezése nélkül, a KGB-ügynök Münnich közvetítésével titkos tárgyalásokba bonyolódtam az SZKP vezetésével, hátha így megúszhatjuk az orosz megszállást. De a második nap már megbénított a páni félelem, mint 1951-es letartóztatásomat követően is. Elvtársak, én nem tudom elviselni, ha az elvtársaim fordulnak ellenem! Akkor nekem végem. Nekem nincs más hozzátartozóm, csak a mozgalom. Senki nem fizette ki helyettem a villamosjegyet világéletemben, csak a Párt. És a szovjet elvtársak nem csináltak titkot belőle, felhúznak az első fára, mint a Szabó bácsit, ha nem jön meg az eszem. Hát én oda lettem rángatva! Ők tudták a szenvedéseim Rákosi alatt, és gondolták, megkérdezzük, mit gondolsz, jóember, hova vezet ez. És akkor gondolkodtam. Hát igen. Tönkretette a forradalmi szilárdságomat annak a lehetősége, hogy eztán majd én határozhatom meg a dolgokat! Nem olyan emberek, akik Moszkvában húzták ki a Horthy-rendszert, hanem én, ugye, aki a József Attila kis triciklis futárja voltam, esőbe–hóba húztam az igát, ültem, vertek… Féltem! Sose szeretett senki, csak a munkásosztály szervezett ereje. Hát gondoltam, lehet, hogy mégis csak fel kell húzni a Nagy Imrééket, mert az a leninista megoldás. De utána én jövök, az úgynevezett egyszerű ember, aki a kommunizmus világméretű győzelméig igenis tud kompromisszumokat kötni a nagy testvérrel… És hát biztos voltam benne, hogy a Nagy Imre ugyanolyan gyáva ember, mint én, tehát alá fogja írni azt a lemondópapírt, most hogy már az oroszok úgyis elözönlötték országunkat. Az életéért cserébe ennyi kis kellemetlenséget vállal! De nem. És ezzel piszok került a fogasgépezetbe! Akkor meg azt mondtam magamnak: hát én a Nagy Imre-csoportért csak a jugó követ előtt vállaltam kezességet, a Hruscsovék előtt nem, arról szó se volt! Tehát ha őtet a Szerov elrabolja, az már az ő dolguk… – Na ez hiba volt. Erre a lépésemre csúfosan ráfizettem, így a képem Kádár, a Ferréter aláírással jelent meg a Spiegelben még húsz év múlva is! De ha én írásban kötelezettséget vállalok az életükért – ahogy ez a hirtelen népszerűségtől megittasult moszkovita követelte –, a végén levágták volna a fejem az oroszok nekem is! És akkor nincs új Erzsébet-híd kérem, se hétvégi házak, meg Komjáthy György, Csak fiataloknak! Megmondom ahogy van, féltem! Ezért 400-at felakasztattam, és tízezreket lecsukattam… De utána meg igyekeztem, izé, jóvá tenni…”
[30/b] Itt Kádár olyasmire hivatkozik, ami nem történt meg. Ilyen tőmondatot ugyanis, „Én, Nagy Imre vagyok a törvényes magyar miniszterelnök” – a rendelkezésre álló történelmi dokumentumok szerint Nagy Imre nem írt alá. – Lehet, hogy Kádár is látta Ember Judit Menedékjog című, négyrészes dokumentumfilmjét – ha ugyan megtehette ezt még e KB- ülés előtt –, mely a jugoszláv követségen menedéket keresett politikusokkal, illetve azok túlélő hozzátartozóival készült. Mert abban többen is hivatkoztak valami papírra, amit az elrabolt Nagy Imre kezében láttak. Miután tárgyalt vendéglátó-fogvatartóival, és amire a fenti mondat lett volna előre odagépelve, de Nagy nem volt hajlandó aláírni ezt. Ilyen papír sajnos máig nem került elő sem a magyar, sem a (volt) szovjet levéltárakból.
[31] „Az Önök nagyon jól tudják” – kitétel Kádár száján legtöbbször (az állandó) szovjet nyomásra utal. Ezen túlmenően azonban az is kiderül a bekezdésből, hogy Kádár még emlékszik, bármennyire öreg és beteg: az ’57-es KB indirekte igenis megszavazta a Nagyék kivégzését, szóval ez közös bűn. A külvilág felé abba a megfogalmazásba lett burkolva annak idején: „szabad utat a törvényes eljárásnak.” ’56-ot nem az ellenforradalomnak kaput nyitó népfölkelésnek minősítették végül, mint Kádár ígérte, hanem fasiszta ellenforradalomnak. Ez a minősítés az oroszoknak fontos lehetett, különben Kádárék a nyugati közvéleményben esetleg olyan benyomást kelthettek volna, hogy ők is elszenvedik csupán az oroszok katonai agresszióját. E mondatban lehet egy szúrás az ’56-ot újraértékelő Pozsgay irányába is, amennyiben az ilyesfajta nyilatkozatok kérdésessé tehetik az akkori és mai MSZMP-kormány legalitását. „De úgy látszik, a reformszárnynak most már ez se fontos…”
[31/a] Úgy volna logikus, ha Titóra és Belgrádra vonatkozna. Ám a helyes megfejtés Hruscsov és Moszkva is lehet.
[31/b] Mármint az oroszokkal. – Hogy azt mondhassa Hruscsovéknak, a lengyel elvtársak sem tartanák megfelelőnek, ha fasiszta ellenforradalom volna az események hivatalos minősítése?
[32] „..szabadlábra kerültem”
’56. novemberi, moszkvai „tárgyalásait” szubjektíve letartóztatásként élte meg és/vagy érdekében áll akkori helyzetének ilyen módon történő beállítása, formálisan azonban egy percig se volt letartóztatásban. AZ SZKP KB más megoldást választott: tárgyaltak vele, „dupla vagy semmi” – alapon: átállsz s hatalmat kapsz, vagy… És ezt nyitva hagyták. (Árnyalt képet nyerhetünk az akkori helyzetről az SZKP KB akkori üléseiről készült, mostanában nyilvánosságra került feljegyzések tanulmányozása után. Lásd a 12. számú lábjegyzetet!)
[33] Mármint azt, hogy elárulta a forradalmat.
[34] Mármint azt, hogy miért árulta el.
[35] Azért vitték „Kárpátaljára” – a Kanyó-interjúban Ungvárról beszél –, hogy ön átszálljon a Moszkvába tartó katonai repülőre…”
„Miért engedtek hivatalosan…”
Feltehetőleg ismét csak a Kanyó-interjúra utal, hosszan kérdezgették erről az epizódról – biztosan csodálkozott, miféle információk alapján? –; továbbá úgy emlékszem, ’89 tájt volt valami magyar–szovjet vita is (például a Népszabadságban) a háború után elcsatolt helységek magyar, illetve orosz nyelvű elnevezése körül.
[36] „4 közéleti férfi”
’56-os sajtófordulat, mely az először átálltakat jelöli. Münnich Ferenc, Kádár János, Apró Antal, Kossa István.
[37] Kvázi: „A szovjet csapatokat hivatalosan nem is én hívtam be, hanem a Hegedűs, 27-én! Aztán kicipeltette magát a Szovjetunióba, most meg mártírglóriával jár-kel, még Nyugaton is elfogadják! Emlékiratokat ír! Ő az áruló!”
[37/a] Ezt talán el lehet hinni neki. Már nem emlékszik, mikor és hogyan írta alá, de lám, valóban, aláírásával hitelesített módon jóváhagyta a szovjet csapatok magyarországi működését. Csak annyi rémlik neki, cirill betűs cédulkát írt alá.
[38] Szeretett volna oroszul megszólalni, de nem mert soha. Pedig lassacskán már–már megtanult. Erre büszke volt. – Szerethetett a Szovjetunióban nyaralni; káder-üdülői berkekben ő volt a magyar Joe bácsi, az „ellenforradalmár” rokon, akinek sikerült a lehetetlen, „megúszta”.
„Az sem él.”
Sokat sejtető megjegyzés. Tudok valakiről, aki magyar állampolgárként orosz (szláv) tolmács volt a Honvédelmi Minisztériumban a forradalom alatt, aztán 1958-ban, felettébb gyanús körülmények között öngyilkos lett. Előtte 1957-ben kórházban ápolták, mivel ismeretlen tettesek megkínozták: késsel vörös csillagot véstek a keze fejére. Kádár természetesen nem őrá utal, csak arra panaszkodik, sose beszélhetett oroszul, vagyis közvetlenül, senkivel. Idővel aztán e tény komor gondolatokat ébresztett benne; ha egyedül volt, akkor sem volt egyedül. Mindig ott volt a tolmács. (Vagyis a KGB.)
[39] Talán ’56 novemberi moszkvai tárgyalásainak első, szovjet részről hozzá intézett kérdéséről van szó. Ilyesmi lehetett: „Akar-e főtitkár maradni?” vagy: „Értékelje az eseményeket kommunista szemszögből.”
[39/a] Ha jól értem, mint az előbb, itt is arra utal, a románok csak azért nem avatkoztak be a magyar eseményekbe a szovjet csapatokkal együtt vagy helyett, mert Hruscsov nem tartott rá igényt. Igyekszik azt a látszatot kelteni, a túlzásig titokzatoskodón, mintha neki köze lett volna a szovjet döntéshez, hogy a románokat kihagyják a rendcsinálásból. Mellesleg összekeveri Petru Grozát Gheorghiu-Dejzsel, aki a kérdéses időpontban a románok első embere volt. (Groza, azt hiszem, már nem is élt.) Bármi legyen is a mondandója, belebonyolódik, mint egy hazugságba. Végül már a gépírónőjéről tart előadást. (Úgy látszik, maradandó nyomokat hagyott benne…)
[40] 1. A két név: Bolyai és Babes.
2. Kádár elvtárs a hozzá érkezett levelekre személyesen válaszokat fogalmaz! Ugye, látjuk magunk előtt az ötvenes–hatvanas években, amint – nem kevéssé bűntudatát enyhítendő – személyesen fogalmaz választ különféle kérvényekre, mellyel a „Kádár-titkárságot” bombázták különféle rossz jellemű elmebetegek. És ő az atyuska veszi a fáradtságot, hogy az adminisztráció kiiktatásával, önnön két kezével… Persze, a felelős beszédek, az más! Ott fel kell kötni a gatyamadzagot, azt a szovjet elvtársak is akarják olvasni!
[41] Érdekes felvetés. Kodály a forradalom napjaiban Mátraházán üdült, tehát valamikor utána találkozhattak… Hinnünk kell Kádárnak: Kodály ekkor se tett lakatot a szájára, az nem volt szokása. Valami olyasmit mondhatott neki: „Nesze neked világforradalom!” Vagy: „A leninista proletárdiktatúra zsarnokság.” – Vagy amennyiben mégiscsak ’56 novemberében futottak össze: „Vegye tudomásul, ez volt a nagy októberi szocialista forradalom, és nem az, amit a maga Leninje csinált.”
[42] A „baj” ingerszóként működik; azonnal a betegséget asszociálja hozzá.
[42/a] Kádár tudati állapota számára minden jelen van. Egyszerre jelen s mi több, ugyanaz: 1988-as bukása és az ’56-os forradalom, mikor Kodály „pimaszkodott” vele. Most is így érzi, akár ’56-ban: „Úristen, csak nem befellegzett a kommunizmusnak?”
[43] 1. Gúny. – Grósz nevét az iránta érzett gyűlölete löki az ajkára. Arra is céloz talán, nem Gorbacsov, hanem Hruscsov a magyar nép megmentője (általam), és az nem elvtárs, akit ti annak neveztek, ellenkezőleg! Én még elvtárs vagyok, de ti nem; Nagy Imre és Rajk ellenében én éppenséggel Nagy Imrére és Rajkra hivatkozom, de ti nem tudtok hivatkozni senkire – ha csak nem rám.
2. A forradalomban is akart beszélni – ezt öregkorában gyakran állította –, előbb bejelenteni, hogy átáll (!), mielőtt átállt volna, aztán ’88-ban is, azon a kongresszuson, amikor leváltották (hogy megakadályozza), csak nem hagyták, ezt mondja az első mondat. Másodjára már félt, hogy papír nélkül belesül, ezt a második mondat. (Állítólag, annak idején egyik–másik beszédét előre bevágta! Volt benne színészi tehetség.) A harmadik mondat pedig arról szól, hogy maga is tudja, számára az idő megállt – és visszatért.
[44] 1. Valószínűleg Lengyel Józsefre, „A kicsi mérges öregúr” című novella szerzőjére utal, a ’19-es kommunistára, aki a Szovjetunióba emigrált, majd pedig évtizedeket töltött kényszermunkatáborokban, és csak az ötvenes évek közepén került haza. Írt néhány kifejezetten jó dolgot, például a fent említett novellát, vagy a Norilszk–2-t, de közéleti értelemben a hruscsovi „olvadás” magyarországi percepciójára jellemző Aczél-kreatúrának tekintem: a magyar Szolzsenyicinnek, aki „emberarcúbb”, baloldalibb, mint az eredeti. Időnként azt játszotta, a szíve mélyén még most is kommunista, ám „a szó jó értelembe véve”, persze. Időnkénti szerepeltetését Kádár, illetve Aczél hol mint „enyhülést” adta el, hol mint „toleranciát más nézetek képviselőivel szemben”, szóval, mint meglehetősen sokértelmű kacsintást, főként hazai értelmiségi fogyasztásra szánva, „elvtársak, nálunk ott van a fal, a végső határ, ahol a Lengyel Józsi bácsi megszenvedett humanizmusa véget ér”, de a nyugat-európai gügye baloldal etetésére is használták. Lengyel egyszer egy fogadáson tán odamehetett Kádárhoz, elmesélte neki, hogy bárha ő, mint volt politikai fogoly, szabadlábra helyezése után is ki volt tiltva Moszkvából, vette magának a bátorságot, hogy Moszkvába szökjön, másképp nem is tudta volna elintézni, hogy hazakerüljön. Kádár, aki annak idején nagyra volt vele, hogy ő Furceva asszony irányvonalával szemben is „tartani” meri Lengyelt, a maga számára meghökkentően bátran olyasmit talált mondani erre: „Na jó, maga hazajöhetett, és mi már önkritikát gyakoroltunk. De az oroszok hivatalosan még mindig nem kértek bocsánatot Gulág-ügyben a magyar kommunista párttól.” Ugyanakkor mintha egy másik emlékfoszlány is benne rezegne e zavaros anekdotában: ’56 után Rákosit és a többi bukott sztálinistát kitiltották Moszkva területéről; Rákosi haláláig képtelen volt tartózkodási engedélyt szerezni oda, pedig mindent elkövetett érte. Kádár mindig is büszke volt erre! Lehet, Hruscsov valami fogadáson közölte vele, lelkendezve: masszív konzervatív pártellenzéke ellenében is sikerült kieszközölnie, hogy Rákosit meg a többi SZU-ba menekült sztálinistát örök időkre tiltsák ki a fővárosból. Tartsák házi őrizetben…
2. Ismét úgy érzi, többet mondott a kelleténél, megsértette a Szovjetuniót – ebből baj lesz! Arra bizonyosan itt döbben rá, hogy amit akart e beszéddel, nem sikerülhet, rosszabb állapotban van mint hitte. Már szorosan fogják az ördögök, nem azt mondja, amit akar, időnként azt se tudja, hogy mit beszél. Innentől véglegesen vereséget szenvedett ember benyomását kelti. (Zuhan a pokolba.)
[45] Ez meg az ezt megelőző bekezdés a monológ szövegének teátrálisan legerősebb pontja.
[46] Szergej Obrazcov a bábszínházával, nem sokkal a forradalom után járt először Budapesten. Nagy sikere volt. Többször is megismételte vendégszereplését. ’89-táji szovjet (politikai jelentőségű) visszaemlékezés lehet a háttérben, melyben Obrazcov megemlékezett egyik Kádárral való találkozásának számára emlékezetes részletéről. Ködösen emlékezni vélek a napisajtóból a sztorira: Kádárt, egyik Szovjetunióbeli látogatása alkalmával, Obrazcov jelenlétében megszólította egy féllábú hadfi, aki ’45-ben és/vagy ’56-ban is Magyarországon sebesült meg, és sok bajtársát is elveszítette a harcokban. Arra hívta fel becses figyelmét (Obrazcov visszaemlékezése szerint), ne engedje, hogy egykori véráldozatuk végül hiábavalónak mutatkozzék; némi, alig leplezett fenyegetéssel elegy köszönetet mondott Kádárnak, amiért az áruló lett, vagy ilyesmi.
[47] A XXII. kongresszusról van szó, amely 1961-ben zajlott le, és amely végre nyilvánosan tette ugyanazt a keveset, amit a XX. titokban. Ezután tették ki Sztálint a Mauzóleumból.
[48] Másfél órás pohárköszöntő! Hruscsov szabadon beszélt, kiöntötte a lelkét. Előtte, gondolom, ivott – Jelenet. – Ennek a beszédnek a szövege is kéne, de nincs meg. Visszaemlékezések vannak. Hallom, Marosán például, akit mindig is a legjobban utáltam az ’56 utáni politikai élet hóhér-szereplői közül, megírta ezt a jelenetet „Az úton végig kell menni” című, utolsó önéletrajzi izéjében, de egyelőre nem tudom rávenni magamat, hogy könyvét a kezembe vegyem.
[49] 1. E bekezdéstől össze akarja fogni, de azért végig is akarja mondani, amit odahaza kigondolt; ettől, no meg a kimerüléstől még hézagosabb a monológ hátralévő része.
2. „…kitől hallottam először.”
Mintha politikusi végvonaglásában váratlan a probléma gyökerére mutatna: azért nem tud hinni Gorbacsovban és politikájában, mert a platformszabadság és a pluralizmus szavakat először olyan politikus szájából hallotta, akinek a nevét nem tudja (illetve nem akarja) kimondani. Nagy Imre? Vagy Hruscsovval, netán Rákosi, illetve Sztálin (Berija) nevével akarja inszinuálni a legújabb kommunista reformdumát, csak menet közben elillan a bátorsága hozzá? (Mindenesetre, Kádárnak Dubcek és más reformpolitikusok kinyilvánított nézeteivel kapcsolatos magatartásában mindig megfigyeltem valami különös tartózkodást, amit kiskoromban nem értettem; hát ő nem reformpolitikus? Ő nem ezt csinálja, csak épp fű alatt? Vagy azért ilyen tartózkodó, mivelhogy vigyáz a boltjára? Nem akarja, hogy összetévesszék a rebellisekkel? E töprengésemben, akárha egy Ki nevet a végén?-szerű társasjáték volna, azt gondolom, a korabeli Magyarország közvéleménye osztozott velem. Az ember nem értette. Tán nem erre várt, hogy végre követői legyenek, hogy más is akarja az állampolgárra kacsintós megoldásokat? Vártuk már, vártuk, hogy Kádár nyíltan ölelje keblére Alexander D. elvtársat, vagy legalább áldja meg a Szegénylegényeket! De erre – hej! – hiába vártunk. És a fejlemények rendre őt igazolták: Dubceket eltávolították, Fock eltűnt, Nyers eltűnt, Jancsóból se lett cannes-i nagydíjas rendező. Kádár nagyon pontos szemű politikus volt; Nagy Imre bukásából valami olyasmit tanult meg, ami a reálisan létező szocializmus életképessége esetén jól szuperált volna a világ (mármint e világ) végezetéig: a kommunizmus és annak reformizmusa kettő, amiből egy nem lehet soha. Csak akkor egy, ha tényleg ugyanaz. Mint az ő esetében, „a magyar esetben”: ha Potyemkin-falu.)
3. A bekezdés további részének jelentése: „És mikor végre nyilvánosan meggyóntak a ruszkik a XXII.-en, még akkor is elkenték a dolgokat. Személyi kultusszá enyhítették a kommunistaüldöző (kiemelés tőlem, K. M.) bolsevik terror nevét. Sőt, a mezőgazdasággal foglalkozó szekcióülésen, ahol jelen voltam ugyanekkor, még sztálinista hangnem uralkodott. De ha én ezen akkor csodálkoztam, ebből még maguk is beláthatják, az oroszok engem abszolúte nem avattak be a dolgaikba, én nekik csak egy külső ember voltam, amit az is bizonyít, hogy amikor 1955 májusa és 1956 júniusa között Ausztria felől küldött légballonokon röpcédulák serege jelent meg Hruscsov „titkos beszédének” szövegével, először azt hittem, hogy a benne foglalt adatok hamisak, az egész egy imperialista koholmány. Pedig akkor én már Pest megyei titkár voltam!”
[49/a] „Azt, hogy oszlassuk fel az MSZMP-t. Úgyis én találtam ki az egészet! Ah, mindegy…”
[49/b] „Azzal, hogy hatalomra kerültem: nem csak az ’56-os reformkommunisták, de Rákosi érdekeit is sértettem. És a régi szovjetekét is. De a mai árulókét pláne!”
[50] Több idősík keveredik benne: az ’56-os eseményeket megelőző időszak, mikor ő – azt állítja – elhitte, hogy Nyugatról imperialista koholmányokkal teleírt röpcédulák jöttek, azután a jelen, amikor Grósz, valahonnan hazatérőben, flottul, „peresztrojkásan” már a repülőgépen nyilatkozott Pozsgay ’56-értékeléséről (a régi kommunisták Grósztól a Pozsgay-nyilatkozat sommás elítélését várták, ám az elmaradt), továbbá az ’56. november 4. utáni időszak, amikor ő – mármint szerinte – először egy szolnoki lapba nyilatkozott ’56 megítéléséről. Most úgy érzi, hogy amit ott mondott, nem is esik távol Pozsgay 1988-as értékelésétől. Erről annyit: ’56-ot Kádár első ízben, Szolnokon nem személyesen ítélte meg, hanem egy felhívásban, ami az MSZMP nem létező id. kb-ja nevében íródott, de feltehetőleg ő fogalmazta, esetleg „a 4 közéleti férfiúval” egyetértésben. Nem úgy, mint a november 4-it, mert azt oroszból fordították (vissza). Ez jelent meg a Szolnoki Néplapban az ő aláírásával, ám előzőleg megtárgyalta az SZKP Elnöksége. Hoppá.
[51] Egészen váratlanul mond egy nagyon igazat: karácsonykor a feleségével együtt rohadtul unatkozik! Tudniillik a háromnapos ünnepen nekik nincs mit csinálniuk. Részint Kádár világnézetéből és pozíciójából eredően nincs, részint mivel nincs családjuk. Ilyenkor nem mehetnek sehova…
[52] Alighanem ’56-os átállására céloz, moszkvai tárgyalásaira és árulással fárasztóan zsúfolt napjaira ezt követően: az MSZMP KB-ban tartott ’56 novemberi–decemberi beszédeinek időszakára.
[53] Hipotézis: a „nem elvtárs”, akire „nem mondja”, talán Nagy Imre. A „bizonyító tanú” Hegedűs, vagy más, aki ’56-ban benne volt „a tojásban”, és él még; az „ellenkező tanú” Rajk László, aki köztudomásúlag nem szerette Nagyot, de már ő sem él: hát igen. Ebben is bűnrészes. – A „bizonyos nem szeretett államfő, aki mostanában nagyon rosszul viselkedik”, első gondolatában szerintem Gorbacsov, de aztán fordít egyet a beszédén, és már Ceausescu, akivel kapcsolatban arra emlékeztetne – ez is biztos fel van neki írva a jegyzeteiben –, hogy ő mindig csak „keleti szomszédunk-nak nevezte, ne kelljen a nevét kimondania, illetve hozzátennie, elvtárs. De hát ez se igaz; így volt egyszer–kétszer, gyakran meg nem.
[54] 1956. november 1-ji nyilatkozatára utalhat, melyben a forradalmat „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte. (Pozsgay 33 év múltán, de még az MSZMP-korszakban feltehetően ebből a Kádár-beszédből merítette a „népfelkelés” kifejezést.)
[55] Kádár egyik ephiteton ornansa volt a „megrögzött optimista”. Ő is mondta annak idején, de Aczél különösen szívesen emlegette vele kapcsolatban. – Fáradtsága ellenére tehetségesen oldja meg a beszéd lezárását: „slusszpoénként” kiböki egyetlen majdnem igaz mentségét, hogy a kezdődő kommunista pogromok sorozatától rettegve, ezek elkerülése érdekében állt volna át az oroszokhoz. Ezzel összefüggésben először és utoljára kiejti Nagy Imre nevét. Ezt minden pszichológus érteni fogja! Kis híján azt is képes kimondani, ő most már elvesztette azt a bizonyos „megrögzött” optimizmusát: napjainkban a helyzet az, hogy már a szovjet főtitkár sem „elvtárs”. Azt akarja mondani: életében először érzi, vége van; neki is, meg (ami szerinte ugyanaz) a kommunizmusnak is.
Itt mondok köszönetet Rainer M. Jánosnak, aki személyesen és az általa társszerkesztett Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról (1956-os Intézet, Budapest, 1996) című dokumentumkötethez írt tanulmányával is segítségemre volt a lábjegyzetek pontosításában.)
- Kultúra [6]