1899. november 5-én egy Itáliából Magyarországra tartó vonaton, már horvát területen, valahol Károlyváros magasságában, egy középtermetű, Nietzsche-bajszú férfi bement a kupé végén elhelyezkedő toalettbe, és pár hete beszerzett revolverével főbe lőtte magát. Péterfy Jenőnek hívták, a XIX. század legérzékenyebb, legszellemesebb, legmélyebben gondolkozó magyar kritikusa volt.
Meggyőződésem, hogy Péterfyt a magyar írók ölték meg. Nem tettel, de szóval: a tömérdek rossz magyar regény, novella, vers, beszély, tárca, dráma, népszínmű feletti kétségbeesés adta legkedvesebb kritikusom kezébe a fegyvert. Hogyan is élhetett volna tovább Wohl Stefanie, Berczik Árpád, Kupa Árpád, Györkönyi Károly korában?! Megölte magát, mert számára többé nem akadt már bírálni való.
Ez aztán tetszene Jerofejevnek! Szerinte csak a halott kritikus a jó kritikus. De nem ismerheti a történetet, én meg úgy sejtem, hogy Oroszországban még nem akadt komoly bíráló, aki öngyilkos lett volna. Szempontjaink tehát merőben mások. Mert nekem alaptézisem, hogy Magyarországon a kritikus a legvédtelenebb, a legkiszolgáltatottabb, a leginkább gyámolításra szoruló lény.
Tehát elég volt! Ki kell mondani végre: írónak a cselédszobában a helye! Mindenkinek tudnia kell a szerepét, ebben igaza van Jerofejevnek, legyen vége az írók rémuralmának! Vérszomjasak, bosszút lihegőek, alattomosak. És fajtájuk ráadásul rémítően elszaporodott. Kilépsz az utcára, és a kukából máris két marcona szonettista ugrik elő, köteteiket, vagy ami még rosszabb, kézirataikat vészjóslóan lobogtatják feléd. Csempe ajkuk egyetlen mondatot ismer: „írni kellene róla! írni kellene róla!”, ezt makogják szakadatlanul. Dedikációjuk elöl nincs menekvés. Valahogy eljutsz egy kávézóba, ott meg egy posztmodern novellista integet át a másik asztaltól. Észre sem vetted, és máris megírtál neki egy ajánlást valamiféle pénzosztó bizottmányhoz. A pincér a számla mellé szemérmesen odabiggyeszti maga vagy az unokahúga verselményeit. (A borravalót persze zsebre vágja.) A postás elátkoz, mert naponta roskadozni kénytelen a címedre érkező recenziós példányok eszelős súlya alatt. Mit tehetsz egy förtelmes, ám dedikált könyvvel? Antikváriumba nem viheted, hiszen benne a nevedre szóló minimum tízsoros ajánlás. Elajándékozni sem bírod, mert mindenki fejvesztve menekül a könyvtől. Barátaid így lassan elkerülnek, rettegve a nem kért könyvadományoktól. Ha írsz róla, megírhatod-e, hogy förtelmes, mikor a szerző a honi műbírálat megmentőjének nevezett a kísérőlevélben?! (Ráadásul tőle függ jövő évi ösztöndíjkérelmed elbírálása.) Ha nem írsz, akkor az a sértés. Ráadásul hülyének tüntetnek fel, hiszen a jelek szerint nem ismerted fel az illető szerző idézéstechnikájának minimum Peter Handke-i mélységeit. Még akkor vagy a legszerencsésebb és Odüsszeuszt lepipálóan leleményes, ha szerkesztőként netán ki tudod adni a kötetet recenzálásra. Ám ekkor fennáll a veszély, hogy elveszíted egy remek munkatársadat.
Az irodalom lassan jutott hatalomra. Alapjában véve az undorító magyar valóság segítette hozzá. Az egészet Jókai kezdte. Már ő elérte, hogy a kritikusok fölé helyezze magát. Ideologikus olvasatot kényszerített a hazai közönségre, bíróság által elrendelt nyomozássá degradálva az interpretációt. Szegény Péterfy Jenőt hazaárulónak titulálták gyilkos Jókai-esszéje után. József Attilát halálra szekírozták a Babits-bírálat miatt. És még hosszan sorolhatnám a védtelen, kiszolgáltatott műbírálók ellen folytatott hajszákat.
Ráadásul a hatalmon lévők még egymást is marcangolják. Legalább nyolcvankét írói tábor létezik ma hazánkban, egy fogmosópohárba is belefojtanák a másikat, de abban megegyeznek, hogy a kritikus az első számú közellenség. Ha levágod az egyik tábor oszlopos tagját, a másik nyolcvanegy a markába röhög, de csak titokban, mert a nyilvánosság előtt vad átkokkal illeti cikkedet, és az irodalom szabadságharcáról, valamint az elfogulatlan kritika szükségességéről papol. Ha megdicsérsz valakit, a hoppon maradtak epét hánynak az irigységtől, miközben arról szónokolnak, hogy az irodalomkritika végzetesen korrumpálódott.
Egyszóval: elég! Nincs mese, ellenforradalmat kell kirobbantani! Az íróknak végre be kell látniuk, hogy ők vannak a kritikusokért nem pedig fordítva. Egy író nem is látszik kritikusa nélkül, mind a negatív, mind a pozitív kritika világra szüli a szerzőt. A világ elé tárja, létet ad neki. Az írónak hálásnak kell lennie, ha a kritikus néha odahajol hozzá, és megsimogatja, megvakargatja a fejét, aznapi magatartásától függően kokit ad neki vagy barackot. Ekkor a szerző felnéz, szemében hűség és bizalom; remélhet: a jövő hónapban is megkapja jól megszolgált recenzióját.
Szememre vethetik, hogy egy igen fontos tényezőről nem beszéltem, nem szóltam ugyanis az olvasóról. Igen, ez talán hiba. De író és kritikus urak, tegyük a szívünkre a kezünket: hát érdekelt minket valaha is az olvasó?!
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [6]