Megjelenik Parti Nagy Lajos válogatott verseinek kötete, az Esti kréta, de hát itt a nyár, aztán a zaklatott ősz, az ember kicsit el is bambul (meg megszűnik kedvenc lapja, efféle apró kellemetlenségek), s mire észbe kap, már nagyszerű műbírálatok jelentek meg a fent említett könyvről, akkor hát mit tegyünk?, morfondírozik, az 1995-ös év talán legjobb verseskötete mellett szó nélkül nem lehet elmenni. De lehet-e, érdemes-e erről a rendkívül összetett és magával ragadó műről érdemlegeset mondani ilyen pazar kritikai fogadtatás után, a szigorúan kiporciózott terjedelemben?
Talán csak annyit: mindenki téved.
(Beleértve persze ezt a kritikát is.)
Mindenki téved, mert Parti Nagy folyamatosan tévedésbe ejt. Átver, becsap, kibabrál. Ellép, hát mögé kerül, kötényt ad.
Vegyük csak sorra.
Első tévedés. Téved az, aki a szavakat, fordulatokat, sorokat, versszakokat böngészi a kötetben. Mi sem vonzóbb, mint ráismerni, hogy hogyan trükköz Parti Nagy a szavakkal. Mi sem lenne csábítóbb, mint szinte bárhol felütni az Esti krétát, és bőséggel idézni a partinagyokat, onnan, hogy „A légszeszgyár előtt vártalak, én szeretőm” (Trubadúr-ének), azzal folytatva, hogy, mondjuk, „Labdáznak ők, zömmel röp és tollas / elenyésző reajtuk a sörhas” (Sej), eljutva addig, hogy „verik az icát a tavaszban / ez tisztára egy bestiális” (verik az icát a tavaszban), vagy hogy „A róka az róka, az róka, az róka” (Rókatárgy alkonyatkor). E csábításnak ellenállunk, mereven. Előbb-utóbb – ez elkerülhetetlennek látszik – úgyis dolgozatok születnek majd Parti Nagy szóösszetételeiről (lófagyi, fúlóskáposzta, utcarím, szánkanedves), arról hogy milyen sosem volt (vagy épp nagyon is ismerős) képzetek ébreszthetők efféle sosem volt (noha darabjaiban ismerős) kollázs-alkotmányokkal. Vagy hogy hogyan dekomponálódnak a szavak: a teljességgel költőietlen, s ezért vers-kontextusban groteszk szivattyú miként válik szét szívre és hattyún, a magasztos költőiség nagy hagyományát felidéző elemekre (206.), hogy olykor nem tudni, a vers a megtalált szó szétszedése-e vajon, vagy a szó a megalkotott vers foglalata. Mintha megannyi egysorost olvasnánk – Weöres klasszikus Tojáséjének rokonait. Van is, persze, néhány egysoros; de a lényeg inkább a lélegzet, az egyetlen gesztusnyi – még ha annyira villózóan sokértelmű – megszólalás összefogottsága.
Csakhogy az apró részletek ízlelgetésével még sokra nem jutunk. Ezzel a verseket szellemeskedő szóviccraktárokká fokoznánk le. Holott Parti Nagy eredetisége (az ember az újítás szót már nem meri használni) a szó szintje fölött kezdődik. A grammatikában, a mondatszerkesztésben; a kihagyásos vagy rosszul (?) egyeztetett szerkezetekben, az irodalmi és a hétköznapi, a „magasan poetizált” és az ősdilettáns, a könnyen átlátható és a megfejthetetlen határainak próbálgatásban. Mindezt össze lehetne szedni; de hiába, tévedés, tévút ez is, csakúgy, mint az, hogyha a versegész egyedülálló jellegzetességeit vagy a kötetkompozíció csínját-bínját gusztáljuk. Mert van-e, mondjuk, kedves versformája a költőnek? Vagy van-e jellegzetes verskezdés, cím, zárlat vagy metrum? Alig megválaszolható kérdések. Legföljebb annyi mondható, hogy Parti Nagy tartózkodik a nagyobb kompozícióktól: úgy tíz-tizenöt sor (vagy kevesebb) az ő formája, de nem a csattanós rövidke – ritkán futtatja ki poénra a verset. Az elbeszélő elem amúgy is fura pozíciót tölt be a versekben: vagy csak halvány árnyékként vagy töredékeiben van jelen, vagy a szó, a szó körüli bolyongás, a reflexió történeteként.
Ha már a kompozíciónál tartunk, a Szódalovaglás címei külön tanulmányt érdemelnének. A kötetben a versek mintegy utólag kapnak rímet, csak a tartalomjegyzékben (valamint a cikluszáró egylapos, facsimile-kéziratos „összefoglalókban”) szerepel egy-egy sor, amelynek révén a versek azonosíthatók. Csakhogy ezek nem címek a hagyományos értelemben: a versekből kiemelt sorok, amelyek hol így, hol úgy kapcsolódnak a vers egészéhez. Vagy valóban a legjellegzetesebb vagy legemlékezetesebb szegmentumok, vagy éppen hogy viszonylag semlegesek, amelyek fölött átsiklanánk, de éppen mert címekké váltak, új ráolvasáskor jelentőséget nyernek.
De hát úgy-amúgy Parti Nagy – bármi. Parti Nagy mindent tud, amit csak akar. Tud epigrammát, szonettet, dalt, alkalmi verset, tud Morgensternt és József Attilát, csasztuskát és kuplét. Nem, nem fog sikerülni beazonosítani a jellegzetes partinagyos formát. Nem mintha nem volna azonnal felismerhető, hanem mert gazdája tetszése szerint idomítja.
Második tévedés. Az sem igaz, hogy az összegyűjtött kötet valami más Parti Nagyot mutatna, mint amit (akit?) eddig ismerhettünk. Parti Nagy köteteket alkotott, mindegyiküknek megvan a maga hangja, formája, egy-egy kompozíció valamennyi. Bizony, kicsit idétlenül fest a tartalomjegyzékben a Szódalovaglás nagyon sajátos, éppen arra a kötetre kitalált tartalomjegyzék-költeménye; s nem vagyok meggyőzve arról sem, hogy az új versek alig negyvenlapnyi sorozata („Medwendel”, 1990–1995) összeáll-e úgy, ahogyan kellene neki, ciklussá vagy kötetté, beleillik-e a kötetek sorába, vagy csak magára hagyottan lifeg a gyűjtemény végén. A négyévenként megjelent kötetek mindegyike magában is teljes, sem egymás mellé, sem másvalami mellé nem kell állítani őket. A vaskos gyűjteményes kötetben eltévedünk, összekeverjük a verseket, ciklusokat, köteteket, egyetlen tömeggé áll össze a sok finom részlet, pedig milyen jó volna egyenként áttekinteni és a maguk mércéje szerint megítélni őket. Egyszóval: Parti Nagy nem az összegyűjtöttben, hanem verseinek (és persze novelláinak) gondosan megalkotott kötetindividuumaiban látható igazán.
Másfelől viszont súlyos tévedés volna elszigetelt, önálló, zárt kötetekben gondolkodnunk. A versek, a ciklusok, a „korszakok” oda-vissza hatnak egymásra: nem vitás, hogy sokan úgy fogjuk olvasni az Angyalstop (1975–1980) vagy a Csuklógyakorlat (1980–1985) verseit, hogy már átitatott bennünket a Szódalovaglás nyelve; óvatosak vagyunk, mindenütt csapdát gyanítunk, átértelmezünk (mert hisz – mondom – Parti Nagy szüntelenül behúz a csőbe). Éppen a harmadik kötet felől válik világossá, hogy ezt a nyelvet már az előző kötetek is élték. Amikor a korábbi versek közül néhány (lábjegyzetben!) bekerül a Szódalovaglásba, ezeket úgy olvassuk, mintha mindig is abba a kötetbe készültek volna.
Valami távlat fog kelleni ahhoz, hogy nyomon követhessük a Parti Nagy kötetek változásait. Arra azért fel lehet figyelni, például, hogy míg az első két kötetben motivációként vagy külső megerősítésként ott áll Troppauer Hümér alakja, vagy egy műfajmegjelölés (Dal, Nóta, Trubadúr-ének), vagy az utalás a dilettantizmusra, addig a harmadikban mindez eltűnik, pontosabban: beköltözik a versekbe, és jelöletlen (megfejtendő, kitalálandó) marad. A nyelvek, szólamok, amelyek korábban egy-egy álarcot jelentettek, a harmadik kötet maszkabáljának forgatagában azonosíthatók még, de alig szétválaszthatok egymástól. Ami korábban parodisztikusan utalt az ügyetlenségre vagy a rossz irodalomra („hibák”, stílustörések, túlbeszélések, groteszk rímek), az immár a jelentéssokszorozó (igazi) költészet integráns része.
Harmadik tévedés. Nagy melléfogás volna azt gondolni, hogy Parti Nagy valamiféle hagyományosan érzelemteli, úgynevezett szép költészetet művelne. Minden gesztusa ennek az eszménynek az elutasítása, vagy legalábbis megkérdőjelezése és kihívása. Ironikus líra, lebilincselően mulatságos, de sosem gúnyos; önmaga is mindig kockán forog, nemcsak a másik. Parti Nagynál minden kifordulhat, és ki is fordul, fonákját mutatja – de nincs biztos pozíció, ahonnan akár ezt is biztonsággal látni lehetne. Szép még a csúnya is, de a szép is csúnya; nem lehet elandalodnunk.
Csakhogy ez tévedés. Parti Nagy költészete igenis kifejezetten érzelmes líra. Mindenekelőtt azért, mert intim, nagyon személyes, olykor kifejezetten „hangulati” (ahogyan a tankönyvek szokták írni) – mindenesetre nem a logika és a ráció, hanem inkább az intuitív ráismerés uralja a verseket. Mindegyikük a legszigorúbban magánbeszéd, mindig a kifejezés, s nem a felhívás vagy a megnevezés a jellemző megszólalási módjuk. Másfelől meg: az ember, ahogyan a költő egy ponton megvallja, „ott belül egyre jobban Vajdajános” (Na szép). Hát igen, a magánvilág nem csupa jópofasággal és szófacsarással van teli. Ott a kétségbeesés, a szomorúság, meg hát a szerelem. Az ironikus költészet, ahogyan azt az irónia nem épp elhanyagolható romantikus hagyománya vallja, közel áll a síráshoz – mindig kerülgeti, visszafogja, mosoly mögé rejti: „úgy fúj a szívem, mint a szél” – kezdődik egy vers a Szódalovaglásban (216.); de a második sor rögtön grimaszol egyet: „igen egy slampos kép ez”. A látványosan visszavont, nyíltan elrejtett érzelem sokkalta erősebb (igen, ha úgy tetszik: retorikusabb és szentimentálisabb) hatású, mint az „egyenes”.
Az érzelmek kérdéséhez fűzhető Parti Nagy verseinek az a sajátossága is (erre az imént is láttunk példát), hogy gyakran utalnak önmagukra, a versírásra, a költői technikára. Ami, ha elhamarkodottan akarok fogalmazni, azt is jelentheti: azért valamit egyértelműen fontosnak és kitüntetett helyzetűnek gondol a versek beszélője: azt, hogy amit mond, az meg legyen csinálva, hogy legyen vers, és a versírás nem vicc. Vagy jelentheti azt is – kicsit óvatosabban –, hogy anélkül, hogy iróniája csorbulna, a költőszerep azért biztos pont marad Parti Nagynak.
Negyedik tévedés. Parti Nagy szövegei szüntelenül más szövegekre utalnak, hol nyilvánvalóan, hol igen rejtetten. A sorok átvételétől egy-egy szóig vagy csak egy hangütés emlékéig ott van a versekben az egész magyar irodalmi hagyomány; ízig-vérig szövegközi költészet ez.
Mármost mondhatnánk, hogy Parti Nagy magáévá teszi, elsajátítja, bekebelezi a hagyományt, anyanyelvként használja, s olykor rámutat anyanyelve különleges szépségeire. Hogy viszonya ehhez a repertoárhoz mindenekelőtt affirmatív, hogy minden kihívó, megújító mozdulata ellenére – vagy épp annak ellensúlyaként – felméri, megbecsüli és igenli mindazt a kincset, amelyet a magyar költészet felhalmozott. Hogy megmutatja: nem is tud anélkül megszólalni, hogy ez a hagyomány ne volna benne szavaiban, fordulataiban, mondatai lejtésében. Igen, ez bizonyára így van.
Hacsak nem tévedés. Tévedés azért, mert ebbe a repertoárba a slágerszöveg és a bürokratikus bikkfanyelv, az utcai süket duma és az emlékkönyvköltészet is beletartozik, mert Parti Nagy nem az irodalmi nyelv hagyományához, hanem a minden rendű és rangú, alacsony és magas fekvésű nyelvéhez kapcsolódik, ennélfogva éppen hogy veszélyezteti a költészet szentségét. Lírát keres (és talál) a hamburgeresnél, a szabad strandon és a vidámparkban (régebben mindezt úgy mondták volna: az utca porában), másfelől a fennköltet lerántja, meghempergeti a mindennaposban, aztán odaállítja a tükör elé. Na, most megnézheted magad. Nevetségessé teszi, olykor gyűlöli is azt a hozott anyagot, amiből dolgozik, kétségbe vonja értékét és egységét.
Satöbbi.
A szó vagy a vers? A kötet vagy a folyamat és egész? Következetes, hideg irónia vagy érzelmek? A hagyomány igenlése vagy kiröhögése?
Mindegyik és egyik sem; higgyünk bármelyik értelmezésnek, és egyiket se vegyük készpénznek; és nyugodtan tegyünk fel további, megválaszolhatatlan kérdéseket Parti Nagy költészetéről. Seregnyi lehet belőlük. Próbáljunk válaszolni, és tudjuk: tévedünk.
Valahol itt kezdődik a jó költészet.
- Kultúra [6]