Hogy „jó-e”, vagy „nem is annyira jó” – ez föl sem merült; sem a másfél órás előadás alatt, sem utána, még sokáig. Ki kellett kecmeregni a hatás alól, megérteni, mit akar mondani ez az ember.
Bob Wilson, a mai színházművészet egészségtelenül legendás alakja, színházi látványteremtője, nyelvfogalmazója, rendezője, de nem úgy, hanem másképpen… szóval Bob Wilson a berlini Hebbel Színház színpadán előadott egy Hamlet-monológot. Pontosabban: a Hamletet – monológban. Még pontosabban: a hamletséget „as such” – és ekkor már természetes, hogy egyedül.
Nem játszotta el magát a szerepet, hanem az interpretáción meditált. Szerepjátszás ez is, de nem a színészé, hanem a rendezőé. Milyen természetesnek látszik az egész: visszafogalmazni színházra mindazt, ami Shakespeare Hamlet című drámájának ősbemutatója óta filozófiai értekezések, teoretikus erkölcsi, lételméleti disputák centrumává vált. És amit aztán szépen lassan minden Hamlet-előadáson számon szoktak/szoktunk kérni: megfejti-e a Hamlet című dráma megannyi rejtélye mellett, mögött és fölött ezt a szuperrejtvényt, a „hamletséget” is? Hát Bob Wilson, a drámát odahagyva, éppen ennek veselkedett neki. Legsajátabb terepén, a színpadon.
Bob Wilson a végéről feszül neki; egyetlen kimerevített pillanatból, a halál előtti legutolsóból – azaz akkor, amikor Hamlet már közelebb van saját lényegéhez, mint figurájához – fogalmazza meg a történet mentén azt a dilemmát, amelyet hamletinek szoktunk nevezni. „Ha volna még időm”, ezek az első szavai; a darabban utolsó előtti-előtti megszólalásában a helyük, Horatiónak címezve. És elkezdi.
A színpad fekete és üres. Leszámítva azt a ferdén, szabálytalanul egymásra csúsztatott fényes fekete kőlapokból emelt rakást, melynek tetején Bob Wilson ebben a legelső jelenetben nekünk háttal, az oldalán fekszik, pontosabban egyensúlyoz; egyik karjára támaszkodik, a másikat kinyújtja, keze nyitva, ujjai szétfeszítve – ez a kézmozdulat később refrénnek bizonyul; a világítás persze gegen.
Szól a zene is; Hans Peter Kuhné. Néha van dallam, nehéz fúvósokkal, máskor zaj van, kifinomult, zenélő zaj, vagy éppen a nagy csend válik azzá.
Ja: Bob Wilson is fekete. Lenyalt, hátrafésült haj, fekete kosztüm – mely néha fény, néha kifordított kabát selyembélése révén válik színessé, ritkán egyébként. E pantomimes külsőhöz illő Wilson fizikai diszpozíciója, ruganyossága, kifinomult, a keleti színházat – színházakat – hangsúlyozottan idéző mozgáskultúrája.
És akkor, e halálpillanatból indítva jön még tizennégy jelenet (hosszú zárójelben muszáj felsorolnom, az Arany-fordítás segítségével: „Légy üdvezült lény”, „Rút, erőszakos halál”, „Azt mondom, őrült”, „Eredj kolostorba”, „Lenni vagy nem lenni”, „Mi néki Hecuba”, A némajáték, Az egérfogó, „Most megtehetném, top! imádkozik!”, „Anyám, anyám, anyám”, „Egy üres tojásért”, „Haj, szegény Yorick!”, „Oh, szörnyű gazság”, „A halál kemény poroszló”).
Mondtam: a szerepet nem játssza el. Legalábbis nem a hagyományos értelemben, és még csak úgy sem, hogy monodrámát szerkesztene belőle. Valóban: monológ. Elsősorban a Hamlet nevű figura szövegeiből, de másokéból is Ophéliáéból hosszú passzusok, a Színészkirályéból szintén, Claudius, Gertrud, de még Polonius főkamarás is szinte megjelenik. E dramaturgia logikája fokozatosan mutatkozik meg: ahogy a többi szereplő hozzáadja lényét vagy annak egy részét a hamletséghez. Ophélia a legteljesebben: Hamlet egyik tragikus vétségének áldozata, Hamlet eleven bűntudata, különösen így, a végéről, a végből visszanézve.
A látvány a textus szenvedélyessége ellen dolgozik. Minden elemében – a finoman cizellált világításban, a teret mértani alakzatban bejátszó és játszató mozgásban, az összhatásra koncentráló koreográfiában, a szolgálatkész zenében – az artisztikumot, a racionálisan végiggondolt hatásmechanizmust mutatja. Ez a rendező teljesítményének fele, mely teret ad a másik félnek, az eleven, töprengő, gyötrődő színésznek, aki – mesélik, írják – ha Jutta Lampe vagy Isabelle Huppert volt, a maga esendőségét, szenvedélyességét, érzelmi-ösztönös fogalmazásmódját adta hozzá.
De hát Wilson magának találta ki ezt az egészet. Egy olyan színész-rendezőnek, aki ötvenvalahány éves fejjel gondolta végig azt az eszmét, melyet hamletségnek hívunk, és rezignált bizonytalanságát, a cselekvésekbe és tévedésekbe fojtott mulasztások alternatívanélküliségét és – a halál közelségében – az ebbe való méltóságteljes belenyugvást fogalmazta bele. Szépen, gazdagon, okosan – és hűvösen.
Az anyával való párjelenet – a láthatatlan ellenféllel való vita – persze szenvedélyes. Wilson fel s alá rohangál a színpadon, hangja és gesztusai széles sávon mozognak. Indulatának racionális motivációja van: alulmarad a bűnös és esendő asszonnyal szemben. A Claudius-jelenet – „Most megtehetném, top! imádkozik!” – már higgadt, miközben a játék – színházi értelemben – itt a legszellemesebb: egy fekete függönyt húz el lassan, eléugrik, mögé búvik, be-bekukucskál, suttog; a függöny mögött a térdeplő Claudius. A nagymonológ hadarós, annyi emeltetik belőle a Wilson töprengésének középpontjában álló hamletségbe, amennyi a túlvilágban való hit elvetésével nem fordít a drámán, végig kell tehát járni e földi, valóságos Canossát.
A színházi betétek (a Színészkirály-jelenet, a némajáték és az egérfogó) mind terjedelmüket, mind megformálásukat tekintve kiemelkednek a monológból: szinte teljes egészében monodrámaként játssza el midet Wilson. Azon kapom magam, hogy izgulok – eddig egyszerűen nem volt miért, ezért eltöprengek az okán: Wilson itt felhagy a játék meditatív jellegével, színházat varázsol, stilizál, felidéz, illusztrál, a hatás célpontja fejünkről a gyomrunk tájára csúszik. De csak átmenetileg, mutatóba. A némajáték alatt – izzadt, fáradságos, vehemens színészi teljesítmény – magnóról halljuk a szöveget a rendező hangján. A fekete kőlapok – lentről elfogyatkozván – mint bábok lógnak fentről. (Ugyanezen technikával lesz az egyik lapból hajó – himbálódzik a trégeren.)
Próbálom felidézni: van-e kellék. Van, persze – de nem is tudom, voltaképpen mi célt szolgál a toll, a füzet, a könyv, a kard; beszivárgásuk egy tradicionális, bevett formanyelvből anakronisztikus hatást kelt, igaz, mérsékeltet, mert gyorsan törli őket az emlékezet, mint oda nem illőt, feleslegest.
Egyet kivéve – melynek hangsúlyát azért tompítja –; ez az egy viszont sok: egy egész ruhatár, pontosabban jelmeztár. Egy lehetséges, bár sohasem volt igazi Hamlet-előadás szereplőinek ruhái. A monológ – és a produkció – legvégén egy óriási ládából húzkodja-cibálja elő Hamlet a lakáj-uniformisokat (Rosencrantz és Guildenstern), a királyi, királynői öltözetet, Ophéliáét, másokét, majdnem mindenkiét. Szétdobálja, sarokba csapkodja valamennyit, rituális gyilkosság ez, leszámolás a többiekkel, és ekkor dereng újra fel a halál előtti pillanat, a halálosztás közepette, amikor is egy, egyetlenegy ruha azért megmenekül: Ophéliáé rendben lóg egy szegen a színpad oldalán, a rivalda vonalában. Jelezvén: legalább utólag, legalább az elme révén, ha igaziból, a darabban, a szenvedélyek által nem sikerült…
A hamletség univerzum. De Horatio nem fér bele. Horatiót törli Wilson Hamletje, Horatio nincs, nem látott, nem hallott semmit. Amikor elmondja előadása utolsó szavait – mi is lehetne más: „The rest is silence” –, már biztos vagyok benne, miért kell így történnie. Horatio az alternatíva.
- Kultúra [6]