„Sárlucsok, gyalázat”
Anyám szilvalekvárt főz a kiskonyhában. Kendőtlenül, megbomlott hajjal, ingvállra vetkezetten hajlong a hőségben a kutkába állított nagyrézüst fölött. A még pompás, fejedelemnői termet paraszti condrákban. Előrecsúszok a tetőcserép pereméig.
Ő odabent sötétbarna, szinte bőrbevonatúvá érett keményfa dorongkanalat markol két kézre, s lassan kavarja a már sűrűsödő, gőzölő pépet. A cselédasszonyt az imént küldte ki a tanyára, a hosszú főzést őneki kell már saját kezűleg bevégeznie. Keze fejével törli arcáról, nyakáról a verejtéket, csapja hátra előreomló haját. Olykor megáll, s a kapanyélnyi fakanálról ujjával kotor a lekvárból, lenyalja, szopogatja, ízleli. Újra belemeríti szerszámát a masszába, forgatja, eltűnődve köpülgeti. Sötét szépia-lila szilvasár.
A tyúkól lapos tetején fekszem, innen rálátok erre a gyümölcslávára, mely az összemázolt vörösréz perem alatt, az üst medrében hullámzik lustán, mintha testek tekeregnének forró bársonylepel alatt. S még előgomolygó gőze, szaga is megcsap. Langyos a cserép, egy szál gatyácskában hasalok rajta, a lemenő szeptemberi nap éppen lóbáló, meztelen lábszáraim közül virít be vörösen a párás kiskonyhába. Anyámnak melege van, megoldja dagadó melle fölött a zsinórt a blúzon, aláfúj, legyezi magát. Most a kutka szájához hajol, de már nem tesz a tűzre, csak belekotor a parázsba, s ahogy idébb fordul közben, egészen látom súlyosan lengedező, szilvahegyű emlőit. Aztán kotor még párat az üstben a kanállal, leveregeti a peremén, s megint ujjával tologatja le, ami rátapadt. Aztán óvatosan, nyilván mert meleg, marokra fogja a szilvasaras nyelet, s úgy csúsztat rajta végig. Nekem félig háttal leül a sámlira, tenyeréből nyalogatja a lekvárt, majd ismét a fakanálnyelet simogatja, sőt a szájához veszi, lassan végignyalja. Az apróvirágos, rakott parasztszoknya alját fölvonja csupasz térdei fölé, miket most szétterpeszt kissé, hogy a keverőkanál száraz végét beillessze a sámli keresztléce alá. S marokra fogva emezt a végét, szájához húzva tovább nyalja róla a lekvárt. Aztán nem mozdul. Meresztem a szemem, s nem tudom, mi történt vele, mert csak ül.
Óvatosan lemászom hátul a cseréptetőről, odaállok a kiskonyha-ablakhoz. S ő addigra már mintha fel akarna állni a sámliról, fölemelkedik az ölébe szorított fakanálba kapaszkodva, de visszasüpped, megint föl és megint vissza, és mint aki szenved, arca kíntól torzul, mert utoljára se sikerül fölkelnie, hanem fájdalmasan hörgő jajkiáltással hanyatlik le, hogy már meg is rémülök, s beszaladnék hozzá, amikor látom, hogy nincs baj, mert ellazulnak arcvonásai. A fakanalat fölteszi a kutka peremére, elégedetten sóhajt, aztán egészen megemeli a szoknyáját, és legyezni kezdi magát. Közelről látok be most vaskos, tésztafehér combja közé abba a gomolygó feketeségbe.
1919. Május 2.
Most találtam Apácskám kezevonásával egy cédulát, mely énrólam szól. Szlovákból fordítva jegyzem be naplómba:
„1898 évben Szeptember 10-ikén megbetegedett a kisfiunk, Osztatní Ondrisko, zaskrt (torokgyík) betegségben. Rögtön hívtuk a Doktor Handkét, aki rendelt azonnal hozatni oltást. Én mint aggódó apa kérdeztem tőle, hogy nem lesz-e ártalmas, mert hallottam olyat, hogy megeshet, ha ilyen kicsi korú gyermeket ez ellen beoltanak, az értelmi hibás lehet. S a mi kisfiunk még csak most töltötte be a hatodik esztendejét. De az orvos váltig erősítette, hogy ezt kell tenni.
Ezt csak azért jegyzem föl, hogy aki élni fog még, és olvassa, lássa: én nem akartam, hogy a fiacskám hibás legyen az értelmére vagy nyomorék. Mert most ezt az új gyógyszert nagyon ajánlják zaskrt ellen, de hogy az teljesen jó lesz-e, csak akkor tudjuk meg, ha Ondrej kisfiacskánk valóban megmarad, és az értelmét se fogja ez megviselni.
Eleinte bizony észre lehetett venni rajta, hogy bolondos, és néha igen összevissza beszél, de most már mindent egészen jól mond, iskolába is ment, és az értelmén semmi károsat nem lehet észrevenni. Legalábbis eddig, hála az Úr Istennek.”
Elindulok, akár egy holdkóros vándor megyek egyre közelebb és beljebb, mint egy sziklahasadékba, be a kétoldalt tornyosuló, mindjobban dagadozó tésztacombok közé, az óriásfellegekként gomolygó feketeség felé, gyalogolok megállás nélkül befelé.
De mielőtt bejutnék, oszladozni kezd a fekete ködgomolygás, kitisztul s elkezd megcsupaszodni az, amit meredten bámulok, a viharfelhő alól holdacska bukkan elő, kettéhasad, s mintha onnan készülődne a hajnalpirkadás. Vékonyodnak a tésztahúsok is, és a lehajtott fejet körbetakaró sötétbarna, hosszú haj alól Zsofka nővérem kislányarca nevet ki incselkedően.
Nyújtom a kezem, odaérintem, s míg lassan a nevetés doromboló sóhajtozássá csöndesül, végigtapogatok, simogatok mindent, amit csak látok és érek. Majd kapom magam, és bebújok mellé a dunna alá, ahogy szoktam. Ő csiklandozni kezd, én nevetve hányom-vetem magam, s próbálom visszacsiklandozni, mire ő kacagva lök ki az ágyból a rongyszőnyegre. Nem jöhetsz ide hozzám többé!, kiáltja ekkor csúfolkodva, aztán többször is el ismétli, egyre komolyabban.
Megrémülök. Ha se anyám nem ölel s most már a nővérem se, akivel eddig mennyi vigasztalást simogattunk pedig titokban egymásnak, hogy akkor most mi lesz. Már könyörgőre is fogom, térden állva teszem össze a kezem: De igen, de igen, azt ígérted, hogy a feleségem leszel! Ám ő lesajnálva kinevet csak, és szilvaszemekkel dobál, amik elől elugrálok, és karommal védem magam.
Ő hirtelen elkomolyodik ekkor, s ahogy ül az ágyon, elkezd egyre érni, kidomborodik a csípője, mellei a szemem láttára nőnek meg a nyitott ing alatt. Átszellemült, gyönyörű felnőtt női arca lesz, hajára mirtuszkoszorú kerül. Most feléje lendül egy férfikéz, és vaskos, lekváros fakanál támad benne. A nővérem ezt megragadja, fölemelkedik az ágyról, és én tudom, miért: hogy ezzel az idegennel a szemem láttára megcsaljon engem.
Máris csupaszon s csábító táncokkal bűvölik egymást, majd ráhenterednek az ágyra. Az idegen nagy kanálnyelével kínozza a hörgő, vergődő Zsofkát. Amikor nővérkém följajdul, én már nem bírom türtőztetni magam tovább, megragadom a keverőfát, s nekiesek annak az ismeretlennek. Aztán, pedig látványából az ábrázat hiányzik, fojtogatni kezdem. De amint a már lilára sötétülő, még rángatózó arcot végül meglátom, fölismerem, hogy Zsofkát fojtottam meg. Ahogy utolsót vonaglik, s hátrahanyatlik a párnára, arca gyorsan öregedni kezd, s mire mozdulatlan már, Anyám holt arcát, fönnakadt szemét látom.
Föltérdelek az ágyra, a rémülettől átfagyva kezdek könyörögni az Istennek, jaj, hogy a legszörnyűbb, halálos bűnbe estem, testvér- vagy anyagyilkos lettem: Énistenem-jóistenem, de hát én csak egy kisfiú vagyok! Csak egy kisfiú, aki elsenyved, mert nem simogatják. Én csak úgy éreztem, hogy megfulladok, mintha levegőt nem kapnék, ha nem szeretnek, nem ölelnek át! Támasszad föl, ébreszd föl, könyögök, segíts!
S megtörténik a csoda. Kinyílik a szeme, kikerekedik és kikékül, s a sötétbarna haj alól aranyvörös tincsek nyújtóznak a párnára. Ennék egy kis fahéjas szilvát!, rebegi, s ahogy én a széthajigált szilvák után néznék, máris ott vannak kimagvazva, fahéjjal hintve lábamnál egy üvegtálon. Markomból nyújtok neki belőle, ő fölemelkedik a párnáról, lehúzza fejéről a barna hajkoronát, mint egy sapkát, s az ajtófélfához hajítja. Végigsimít új vörös haján s tündöklő, rozmaringillatú arcán. Etetem őt szép lassan a szilvával, a magam szájába is veszek, amihez ő odahajol, s fogával csípve ki ajkam közül kezdi azt is rágni, majd ő kínál engem a szájából. A szemem belevesz tekintetének türkizkék tengerébe. Rádőlök, ő oldalra fordul, hátulról ölelem.
Jobb markomban tartom a mellét még ébredéskor is. Jadviga felém fordul a párnán, és rám mosolyog.
1919. Május 3.
Megint hosszabb ideje nem írtam magunkról. S fájlalom is, hogy utánagondolok, hogy mikor jobb nekem Jadvigámmal, azt sem sietek lejegyezni.
Pedig amit tegnapelőtt leírtam ide (hogyan lestem meg kisfiúkoromban Anyámat lekvárfőzés közben), hogy épp abból támadjon azon az éjjelen álmom, de úgy, hogy az is csak Jadvigához vigyen – ez figyelmeztethetne: Becsüljem meg a vele való örömömet.
Mert bizony most, a november eleji ölelő megtérését követő hónapokban se írtam róla, mikor nemcsak női lényének minden illata, valahány fülbelihegett hangja, szava, összes rámtapadása és nedve áradt szét bennem (miként az enyéim is benne), hanem már az ő megoszthatatlan és örök testi-lelki odaadását remélő vágyaim is. Vagy az az olykor már szinte elégedett megnyugvás akár csak a remélhetésben is. Hogy lassan bízhatok majd őbenne megint, és kiforogja magát, meglesz ez a nő nekem talán magától is, ha nem vagyok türelmetlen. S mégiscsak összeköt minket a találkozásunk a kisfiunk imádásában is.
Tettem hát a dolgom, a gazda gyerekesen szeszélyes dölyfével az ábrázatomon látogattam birtokomat, valami lelkibékefélében jártam-keltem a faluban, ütöttem el egész napokat Buchbinder Mikinél, Rosza Palinál vagy másutt, azon kapva néha magam: Megkönnyebbülök szinte, hogy nem kell Jadviga miatt tépnem a lelkemet álmatlanul, sőt, gondolni se kell őrá oly gyakran, mint a rossz hónapok mocsarában szoktam. És hogy ez jól esik, föllélegezhetek, megszabadulhatok tőle mint gondomtól, s kezes bárányként vár otthon engem mégis.
Ilyenkor tettvágyak buzdulnak föl bennem, magabiztos leszek, jól eszem-iszom-alszom (ölelem is őt néhanapján), s oly hamar beleszokok a jóba, hogy szinte már feledem összes volt kínjaimat őmiatta.
Ám ez mégsem afféle túl-hamari, kérkedő megelégedettség a nyereséggel (ami, jól tudom amúgy, hogy tünékeny), hisz esténkint nagyon is óvatos megengedésekkel, ráhagyatkozásokkal igyekszem visszaudvarolni magamnak őt. (Legyen úgy, Úrnőm, ahogyan csak akarni kegyeskedsz!) S mindezt a rendíthetetlen reá várás-vágyás éreztetésével teszem, mi gyakorta, érzem, jólesik neki. Még ha meg is legyint tréfásan, hogy:
Maga csak mondja! Biztos elátkozott ezerszer, és szabadulna már tőlem, igaz?
De hát ez puszta kacérság, hisz a szemében sugárzik, hogy állhatatosságom bizonyítékát ilyenkor akár már döfve is tapasztalni akarná, s hál’ isten, hogy nemcsak a tekintetekkel szemtől szembe, hanem ölből is az ölbe.
Szépen megvoltunk tehát Jadvigámmal pár hónapon át, és ez még jobbakat engedett annál is remélni, mint ami volt. Óvakodtam persze megkérdezni (s úgy vélem, jól tettem), hogy akkor most annak a dolognak vége van-e (lesz-e) avval a másikkal, de éreztem, hogy egymást visszakereső tapogatózásaink (s az egybetekeredő összeolvadás óráira gondolva még azt is mondhatnám, hogy egymáshoz, egymásba való visszatalálásaink) őt is fölkavarták.
1919. Augusztus 23.
Bevégződött az aratás, behordás, cséplés. Még éppenhogy tűrhető átlagot adott a búza, 9 mázsát kisholdanként. A Lovászpatonai ugyan átlagon fölül, de a többi gyengécskén. Az Esterházy is megdőlt, aratása bajos. Állítólag a kukorica 20-24 mázsát fog adni. Mindez annak ellenére, hogy tavasszal a sokáig tartó hideg miatt késtünk, s hogy alaposan megzavarták és hátráltatták munkálatainkat a revolúciós események, kényszer-fogatmunkák és a román megszállási fölforgatások. Tetemes veszteségként kell pedig betudni az elmúlt egy évben irdatlan adót, rekvirálást és a román rablást.
1919. Szeptember 2.
Idézést kaptam a rendőrkapitányságról, de nem Szilágyi írta alá, hanem egyik fogalmazója. Hiába tudom, hogy semmit se csináltam a vörösök alatt, eléggé nem tetszett ez mégse. Gondoltam is, hogy beszélek előbb a kapitánnyal, de nem eresztettek be hozzá.
Odabent a fogalmazónál, hát mit mondjak: Úgy beszélt velem az, mint egy rablógyilkossal! Egy év előtti és még régebbi dolgokról faggatott, s idei márciusi–áprilisi napokról, mikor hol jártam, hogy ez mit mondott, én mit csináltam, ki mit tett, ki kivel mit beszélt.
Két külön dolog is érdekelte: Egyik a Buchbinder Ármin s a direktórium ténykedése, a másik pedig a „szlovák összeesküvés” (ezt ő mondta így). Azt választottam, hogy se szembe nem szegülök, se készséges nem leszek, mondok ezt-azt, de hogy nemigen emlékszem, rég volt. Vonogattam hát a vállam, hogy akkor én ott nem voltam, csak másoktól hallottam, s olyanokat mondtam, miknél ő az újságból is többet olvashatott.
Ám egyszer csak megunta inkvizítorom ezt a hebegést, az asztalra baszott, hogy: Mit képzel már, minek néz maga engem?!
S előrángatott fiókjából egy paksamétát, melynek papírjaira bizony rá kellett ismerjek, hisz én írtam őket, és orrom alá dugva föl is olvasott belőlük valamit a Hrabovszky Tisztelendő szavaiból. Ó, hát Istenem, gondoltam, ezek a „szlovák összejövetelek” két-három éve voltak már!
De ő csak hogy: Maga nem tud erről? Pont maga, mi?! Nehogy azt higgye, mi nem tudunk magáról! Majd a kérdések özöne megint a direktóriumról, fenyegető kiabálásokkal: Kik voltak vörösök a zsidókból? Mit tud a Szvetlikről? Hogy érték el Buchbinder beválasztását a képviselőtestületbe? Ki osztott fegyvert a vörös őrségnek?
Hol van most Buchbinder Ármin? He?
Mondom, hát én azt honnan tudhatnám.
Erre hogy: Na persze!, és a padlóra köp, persze, hogy a zsidók húzták el a belüket a legfürgébben, mi? Maguk meg őket fedezik!
És így vég nélkül, s mondom, fenyegetve: Addig örüljön, amíg csak kérdezem, mert még vád alá is foghatom, megértette?
Akkor rátért a „nemzetiségi elszakadási összeesküvésre”. Karomat tártam szét, hogy annál, amit ott olvashat, többet nem tudok. De erre ő sorra véve Szilágyinak beadott papírjaimat, idézett belőlük, majd összeállította a gyűlések részvevőinek névsorát. Szvetlik Pistát és Rosza Palit ki akartam hagyni, de rájuk kérdezett, hát be kellett őket is mondanom, láttam, úgyis tudja.
A Rosza Pálnál rendezett gyűlésen kik támogatták, hogy azt mondja „leghőbb vágyunk, hogy a szlovák nemzettesthez tartozhassunk”?
Csak rázom a fejem.
Kik? Leginkább a Rosza Pál, nem így van?
Nem, mert…
Akire a tanulóifjúság hazafias nevelése mai napig is bízva van!
Hrabovszky Tisztelendő említett valami hasonlót a beszédében, de ezt jelképesen kell érteni, hogy…
Jelképesen!, ordít föl a fogalmazó. Elszakadást, területi egységbontást nem lehet jelképesen! Milyen ütemterve volt erre a papnak?
Semmiféle ütemterve! Mondom, hogy csak általában a nemzetiségek védelme és a békés…
Békés!, hát hogy a faszba ne, békés!, és megint az asztalt veri. Persze, mint a vörösök, tudjuk! Mikor volt a következő gyűlés?
Hát erre már tényleg nem emlékeztem, s nem is tudom, egyáltalán jelen voltam-e. A fogalmazó szerint ott volt szó az úgynevezett déli szlovák autonóm szigetről szóló titkos tárgyalásokról. Hát lehet.
Mikorra és hogyan tervezték kikiáltani? Mikor akartak magyarokat akasztatni, lövetni, mi?!
Istenem, lövetni. Meg van ez tébolyulva.
Mindegy, mondhattam én, hogy itt senki semmilyen fegyverről meg erőszakról még csak nem is beszélt, látszott, hogy neki már el van döntve. Hogy a főbűnös persze Hrabovszky pap, a főkolomposok pedig Bugyinszky iskolaigazgató (a beosztásánál fogva nyilván, mert hiába mondtam, hogy az alig is szólalt meg) és a Hruska sertéskereskedő.
De még hogy Rosza Pál meg Szvetlik István is. Hisz emiatt gyötrődöm leginkább, lepergetve százszor is ezt a kihallgatást. Hogy mit is mondtam én a barátaimról, Paliról és Pistáról (no meg Miki barátom bátyjáról, Árminról). Mert azért beszéltem róluk sajnos, és hiába próbáltam mentegetni őket, végül csak megerősíthette a felügyelő éntőlem is, amivel addig vádolta őket. Szervező részvétel az „összeesküvésben”, főleg a Pali esetében, a Pistának viszont erre még az is, hogy a kommün alatt jegyző volt. Avagy a jegyzőségre emez, a szlovák szervezkedés.
1919. Szeptember 15.
Jadviga újra elkeserítően hideg énvelem. Próbáltam beszélni vele, de az megintcsak rosszfelé vezetett. Nincs kedvem részletezni, hogyan.
November 21.
Semmi se lett jobb, csúszunk csak lefele a lejtőn. Tán csak épp annyival nem hanyatlik szüntelen az egész, hogy az utóbbi időben, mint mikor az akol oldaláról csurgó fostos gané szikkadni kezd, s elakadva nem csusszan tovább, kezdem már megszokni.
Annyit még: Hosszú ideje szinte már megalázkodó „jó magaviseletemért” cserébe, vagy kérlelésre, de nagyon csak könyörületességből enged magához engem a feleségem hébe-hóba. (S jobbára csak magához enged, nem pedig magába. Akárcsak a nászéjszakán. És nyakába hörgő, tenyerébe tapadó vergődésemkor még azt is odasúgja, mint akkor, csak most már szánva: Jól van, szegény Drágám, jól van! Legutóbb ennél sírva fakadtunk mindketten.)
November harmincadika volt tegnap, a névnapom.
Halványkék, imbolygó árnyék a feleségem, amint elsuhan az eperfák alatt. A sarokházfal takarásából lesem ki, hogy az Eprestér túloldalán az egyablakos viskók utcájában tűnik el. Erősen szürkül már, de ahogy Jadviga leereszkedik a házsor alján, látom még, hogy nem a szappanfőző udvar, hanem a borszigeti szikes felé fordul. Borsziget! Holott már csak pálinkát csinálnak.
Eriggyen már, hova megyek, nem kötök mindent az orrára!, próbálta a tréfás korholást, de bosszús volt faggatásomtól. Hogy aztán kinevessen!
Mért nevetnélek ki?
Nevetéshez éppenhogy nem volt kedvem. Már tegnapelőtt megmondta: én ugyan ne csődítsek ide András-napozókat, neki hangulata se sütéshez, se a korhelykodókhoz nincsen, a Roszánéval mézesmázoskodni pedig kivált semmi kedve.
A lekváros kiflit megsütné Anci…
De hogy menjek csak át inkább Buchbinder Mikihez, ha már mindenképp ünnepeltetni akarom magam.
Én? Én már semmit se…, fordultam ki az ajtón.
Ne bántódjon meg…! Ondris! Akkor esetleg szombaton, ha akarja…!
De én akkor már nem akartam semmit.
Na, hát nem azt mondta, hogy a Mikihez készül?, veti oda nekem ma is, ahogy a kabátjába bújik. Érezze jól magát!, mosolyodik még el, és kisiet.
Hát ezek után mégse a Mikihez indulok. Hanem őutána, lesben.
Már a félig kiszáradt pocsolyató szikes medrében halad. Átlibben a téglákra lerakott pallón. Onnantól kezdődik a sziget, cefreszaga már innen érzik. Mert nemcsak az udvar végi lejtőre tolt disznóólak és trágyadombok hátsó fertálya, hanem a pálinkafőzde is oda ereget, a gödörbe. Kifőtt törkölyt, szilvamag-, csuma- és vegyes gyümölcshéjhalmokat, seprőüledékes szeszlét, erjedő bűzöket.
Várok még, mert a csupasz medren keresztülhaladtomban észrevehet, ha hátranéz. Tavasszal is újra kitör itt a szagok orgiája, jut eszembe, csak épp nem a gyümölcs-, hanem az állati főzetek zsírpernyés, tapadós szagfelhőiben: Odaát, a másik gödörben, a szappanfőzőknél. A disznóvágási hulladékok, szalonnavég-, pecsenyezsír-, porc- és hájmaradékok, elhullott malacmaradványok szódás kotyvasztásának zsiradékbűzében.
El nem tudom képzelni, mit akarhat itt. Az állomás nem erre van, ha kocsi várná, az út felé menne, titkos találkára pedig alkalmatosabb ennél a liget.
A pocsolyán túl gilicebokros, kutyatejfüves, aszott legelő. Ott enyészik el nőm alakja a bozótos mögött. Most végigszaladok a száraz mederben, fölhágok a bokrok mentén a mezőre, meresztem a szemem. Már éppen kezd szürkülni.
Mégis várja ott valaki!, veszem észre a szárazleveles vadrózsabokrok mögött a mozgolódást. Óvatosan még közelebb!, még, még!
Jadvigát látom csak hátulról, ott áll, és takarja a lekuporodott másikat. S akkor feleségem leveti kabátját! A torkomban is szív dobog. Aztán gombolni kezdi ki a ruhaujjat, a gallért és a mellerészt, letolja a vállán, előbb az egyik kezét húzza ki, aztán a másikat. Kapcsokat old a csípőn, majd minden szégyen nélkül letolja ruháját, és kilép belőle.
Ám akinek pedig odanyújtja, abban, ahogy föláll, szobalányunkat, Ancikát ismerem föl! Az most batyut bont, berlinerkendőt, parasztszoknyákat, pruszlikot húz elő, s ráadogatja mindet nőmre. Az ő ruháit meg beköti a batyukendőbe. Most nevetgélnek kicsit, ahogy Jadviga forgolódva mutatja magát a lánynak.
Mi ez az egész?
De már kapják is magukat, s nekierednek a temető felé. Lódulok utánuk át a bodzáson, mert máris elérik az Ótemetősor sarkát, és ott befordulnak. Ahogy lélekszakadva odarohanok magam is, még látom, hogy a harmadik házacska udvarába térnek be.
Belesek a palánk résein. Leánycsődület, zsivaj, nevetés, az eresz alatt lerakva négy petróleumlámpa is a földre. Az udvaron a kutkában, üst alatt tűz ég. A pitvorban is világosság, sürögnek, ki-kiszaladnak valamiért, utánakiáltanak egymásnak. Székeket, padokat húznak ki a kutka köré. Szőtt pokrócok, birkabőr kozsuskák kerülnek elő. Jadvigám is kap egy kicsit szakadozott női bekecset. Szabódik, Anci pártfogolja, nyilván mint más falubéli „rokonát” hozta asszonyát ide.
De idekint még mindig érkeznek lányok a ház felé, hát odébb kell állnom, nem leselkedhetek. Kerülőt teszek, s hátulról, a rozzant léckerítésen át kémlelem máris tovább a lánygyülekezetet. Ám így messze vannak. Hallom, dalolásba fogtak, tótul hajlítgatják, tercet is aláénekelnek maguknak. Kutya szerencsére nincs a házban. Meghúzom a laposüvegemet.
Toporgok, akár a tojó galamb, míg rábírom magam a laksértésre: Föllépek a górégerendára, s lehuppanok odabent a ganészagú sötétbe. Fölosonok előbb a tyúkólig, majd a szalmakazal mögé, aminek leselkedéshez alkalmas kukoricaszál kévék is vannak támasztva. Az erős énekszó miatt nem nehéz nesztelenül érnem a célba.
A leányok most cédulát szaggatnak, osztanak, egy plajbász jár körbe többször. Ahogy szájról szájra vándorol az a néhány pohárka is, amikből kedvük emelése végett „édeset” vagy „erőset” szopogatnak. Én is húzok hát a magaméból. Mindenki kilencet írhat!, mondja többször is az a lány, aki eddig is a vezérkedő hlavnának látszott, és már értem: Legények neveiből kell majd „igazit” húzni. Eltart egy darabig, még szerencse, hogy eközben is dalolnak. Legtöbbje csalódottan gyűri össze, s dobja tűzbe cetlijeit. Olykor valaki mégis örömsikongatással ugrik föl, szívéhez szorítva ismételgeti szédülten, révülten azt a nevet.
Most már tudom azt is, miért lobog a kutkán a víz: András-napi babona szerint ólmot fognak önteni. Máris hozzák a lábaskát, izgatottan tolongják körül az üstöt, de végre sort szabva, egyenként járulnak oda, hogy egy-egy kanálkával löttyintsenek a vízbe, s nyeles szűrővel kifogják a feleletet szívük kérdésére. Az egyik máris ott mutogatja tenyerén a megfejtendő talányt, más még csak a sorára vár.
Jadviga ugyanúgy, mint a többi: röpköd, tolakszik, tenyerét veri össze izgalmában, ámélkodik, hogy mit pécézett ki, összedugja fejét társnőivel, kacag. Nem is tudom, mikor láttam ilyennek a feleségemet. Boldogan fürdik abban, hogy nem kell törődnie vele, mit mond, mit tesz, s ki mit szól hozzá, hogy ő miként viseli magát. Percek alatt, szinte szeméremvesztve oldja föl magát a patakzó leánynevetésben-csivitelésben. S buzgón nyalakodik valami sárgás kontyalávalóból, kínálgatja a körülállóknak is.
Most az igen szemrevaló hlavná áll középre, mire elcsendesülnek. Amaz pedig sebesen kezd hadarni tótul valami rigmust, nem hallom, de ugyancsak sikamlós lehet, mert itt is, ott is kipukkan az izgatott kuncogás. Akkor a lányok vezére éneklő kántálással folytatja, mint egy varázsoló regölést, s ringatja hozzá csípejét. Majd pedig váratlanul leoldja róla a szoknyát. Ám se alsóinget, se nadrágot nem visel, hát alul anyaszült csórén ingatja meg ingerkedően pompásra érett farát!
Kapja a falnak támasztott seprűt, nyelét a combja közé lökve lovagolja meg, s elnyargal a kiskapuig, amit az őrtálló már kitárt. Akkor ő megfordul, egészen előrehajolva mereszti ki fenekét az utcára, és azt kiáltja:
Csakám tya, Jankó! Pocsujes ma, vigyís ma? (Hogy hát: Várlak!, hallasz, látsz engem?) Hibaj, habaj sza, Jankó! (Gyere, siessél, Jankó!)
S utána még körbenyargalja az udvart is. Szerencsére a kazlat, ahol bújok, nem kerüli meg, bár így is pár lépésre tőlem torpan meg, hogy megigazítsa, egész az öléhez csúsztassa a seprűnyelet.
Kitör az éljenzés, röpködnek a jókívánságok, hogy úgy essen minden, ahogy a vajákolásban a kis boszorka kívánta magának, s máris tolakszik a többi, hogy most ő, most ő. Egymás nyomában ketten is lecsupaszítják feneküket, és seprűre pattannak, majd még egy, amelyik inkább csizmát lovagol meg, s a szárába kiáltja bele kedvese nevét. Megint másik férfinadrágot ölelgetve nyargal a pitvorba, kitárja a kemence kaminjának ajtaját, s a kéményen át hívogatja a legényt.
A pucérkodó boszorkánykodás, legényhívogatás persze nem kötelező, s többen pirulva húzódoznak is a biztatás elől. Mások ellenben lovaglás végeztével se sietnek felöltözködni.
Ám egyszer csak azt látom, ahogy vagy három-négy leány is nekikészülődik, hirtelen odacsapódik hozzájuk Jadviga is. Kérdezgeti, tanítsák meg a mondókára, miközben máris ledobja a szoknyát és a bugyit. Habár őrajta van alsóing, s nem is gyűri föl a dereka köré, mint egynémelyik, de ugyanúgy csupasz alsótesttel ül a seprűre, ahogyan az dukál. A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig. Nyakamat nyújtogatva figyelek, de nem hallom, hogy ki az a férfi, akit ő hívogat.
Nejem most odamegy a seprűjével Ancihoz, aki kezét előretartva hárítja el a hívást. Nem, nem, gondolom, azt mondja, hogy őneki nincs már kit elbűvölnie, hisz meghalt a vőlegénye a fronton. De Jadviga csak bátorítja. Ekkor kezébe támasztja Ancinak a seprűt, s leguggol a lány lába elé. Néz föl a szemébe, és maga kezdi Ancika hasán kioldozni a zsinórt. Le is engedi róla a szoknyát, s még mindig ott kuporog. Anci moccanni se mer, csak amikor Jadviga az alsóruhát is fölvonni készül rajta, akkor szorítja le nőm vetkőztető kezét. Fogja a seprűt, s átlépne rajta, de Jadviga megállítja, s akkor már több lány is mondja, hogy a varázslás csakis pucér fenékkel érvényes. Míg végre Ancika is lehúzkodja magáról szemérmesen az ing alatt a bugyogót. Tesz egy lovaglókört, de ajkát csak suttogó szavak hagyhatják el.
Hanem e pillanatban zörgést hallok hátulról, s igen megrémülök. Átosonok a tyúkól mögé, és már látom, nem én leszek itt az egyedüli leskelődő. Két-három alak suhan el a palánk mellett, s erre már a lányok is fölfigyelnek. Sikoltozás, zavar támad, sebesen öltöznek, én pedig kihasználva a felfordulást, kimászok gyorsan a góré mögött, s futásnak eredek. Magam mögött férfikiáltozást hallok.
Csak a temetőnél torpanok meg: Hátha ezeket a suttyomban érkezőket várták is? Nem kellett volna nekem is ottmaradnom inkább? De akkor lehet, hogy megvernek a legények.
Mi van, ha csak most kezdődik a java?, sajdít belém a kérdés.
De nem tehetek egyebet, visszanézek még, és látom, elöl is, hátul is nagy a legénymozgolódás, bekukucskálni se lehet már.
Jadviga csak hajnaltájt ért haza. A kamrámban fekve hallottam, ahol elég ittasan már, de még mindig nem bírtam aludni.
1919. December 2.
Szörnyű dolog, pedig gondolhattam volna, hogy ez jön: Tanúnak lettem behíva tárgyalásra!
Más se hiányzott!
Tipródtam pár órát, míg végre elindultam Buchbinder Mikihez. Mondom és mutatom is neki, hogy a direktóriumi perbe kaptam idézést. Miki bort tölt, és elkezdi mondani:
Nem tudsz semmit, és kész. Érted? Hát nem is voltál benne! Ezekkel szóba se szabad állni! Nem vagy alkalmas tanú! Nem is értem, mért pont téged hívnak!
Én meg csak hallgatok. Nem szabad szóba állni velük! Hiszen ha még nem tettem volna…!
Különben, neveti el magát Miki, hát nem egy komédia, hogy a fővádlott távollétében tartják meg?, és kacsint.
Akkor Árminnak végül csak sikerült…?
Nem tudom, én is csak remélem, mondja, és fölhajtja a borát. Csak… bízom csak benne, hogy nincs már az országban.
De szegény Szvetlik Pista itt van…
Hát ő itt.
Teszerinted mire számíthat?
Szerintem megelégszenek avval, hogy fölfüggesztik a jegyzőségből. Hallottam, hogy akik államigazgatási poszton voltak, és csak az a bűnük, hogy ottmaradtak a kommün alatt, azokat nemigen bántják. Legföljebb kirúgják, majd meg visszaveszik, mert hogy kell a kiképzett jegyző. A legsúlyosabb ügy az Isitz-féle bolt fölgyújtása volt egy éve, na de látod, hogy nem abból lesz per! Kit érdekel ma már egy kis zsidópogrom!
Én pedig csak hallgattam. Nem mertem neki semmit elmesélni hajdani látogatásaimról a rendőrkapitányságon.
Mi van különben?, kérdezi, miután fölhajtottuk a második pohár bort is. Történt valami?
Vállat vonok csak savanyú pofával.
Egy ideje rossz rád nézni már megint, mojszinko.
Tót szavakat a beszédébe keverni és kisfiamozni csak ugratásból szokott, de most oly vigasztalóan kedves ez őtőle. Apácskám szólított csak így valaha. Na de ha legszívesebben most berúgnék is a Mikivel, s korhelykönnyeket hullatva tárnám már elé fajdalmaimat, hát elmondhatok-e bármit is én neki? „Tanúszerepembe” való belesodródásomat szégyellem előtte, viszont a Jadvigám nevére rátapadt szenvedésemről nem a felszarvazott férji szégyenemet takargatva hallgatok, hiszen Miki előtt ezt nem restelleném. Hanem erről azért óvakodom szólni, mert hátha már holnaptól megjobbulhatna nőmmel miköztünk minden, én pedig nehogy akaratlanul is kimélyítsem a minket elválasztó árkot azzal, ha bárki előtt is fölfedném s kimondva mintha magunkra is pecsételném bajunkat.
Jadviga?, kérdezi a cimborám.
De elfintorodom, s legyintek csak: Hagyjuk!
Jadvigának azonban mégiscsak elmondtam, amit bírtam. Mert ő vette át az idézést, és este megkérdezett.
Behívtak engem már Szeptemberben is, mondom neki sóhajtva. Kihallgatásra.
Igazán? Nem is említette!
Erre föl elkezdem, de végül csak a felét mesélem el: Hogy a direktóriumi tagokról faggatott a fogalmazó. A „szlovák összeesküvőkről” nem szólok, hisz akkor nem hallgathatnám el, hogy őróluk régebben többször is referáltam már Szilágyinak. És most már tudom: az bűn volt.
Feleségem majdnem ugyanazt mondja, mint a Miki, csak hát már úgy, hogy „nem kellett volna”. Hogy nem lett volna szabad semmit se mondanom.
De hát értsd meg, hogy megfenyegetett!, tör ki egyszer csak belőlem.
Mivel fenyegette?
Hogy ha nem válaszolok, engem is vád alá helyeztethet.
Ugyan már!
Hogy én szerveztem be Buchbinder Ármint a Pistán keresztül a képviselőtestületbe! És ha hoznak rá hamis tanúkat? Bármit a nyakamba varrhatnak! Biztosan azt is tudják, hogy Ármin nálam is találkozott a Pistával…
Nem lett volna szabad megijednie! Nem kellett volna beszélnie semmit, érti?, semmit se!
Te könnyen beszélsz, mi?, fakadok ki elkeseredetten. Te nem tartanál attól, ugye, ha ellenszegülve nekik azt kockáztatom, hogy engem is lecsuknak?
Na, ezt hagyja abba! S föláll, és az ablakhoz megy. Én még mindig nem értem, tűnődik el, hogy miért épp maga jutott az eszükbe…
Nem tudom, mondom.
Biztosan a Szilágyi keverte bele magát!, jut ekkor eszébe. Mert annyit barátkozott vele!
Még hogy én!
Akkor minek járt be hozzá?, mért hívta el ide is?
Te is tudod, hogy hívatlanul jött a disznótorra! És lassan két éve nem is láttam! Láttad tavaly ősszel, hogy visszaküldettem a levelét!
De hát mi a fenének kellett magának levelezésbe fogni egy rendőrkapitánnyal?
Hogy szereltessen le, a kutyaúristenit a feledékenységednek! Hát már nem emlékszel? A frontról hozatott haza! Csak meg kellett köszönni neki, nem?
Akkor se kellett volna annyira odadörgölőzni hozzá!
Nem kellett volna? Nem? Akkor lehet, hogy még mindig ott lennék! Na de te azt nem is bánnád!
Elhallgasson! Miket beszél maga?
Miket! Hogy akkor maga meg élhetné a világát! Elbitangolhatna…!
Istenem, hogy…!, mondaná Jadviga, de beharapja ajkát, s látom, majd szétveti már a düh, és gyors ruhasuhogások közepette beviharzik szobájába.
Az a másik. Mindegy, hogy ismerem, s hogy tudom a nevét. Mert mégsem ismerem. Hímnemű, 36 év körüli, nőtlen, apja-anyja, lakcíme ez és ez, ennyi. S hogy ügyvéd, rossz ügyvéd, mint mondják.
Hogy mennyi köze lehet egy valamikori fiúhoz, akivel még közösen is volt mit átélnünk. Nem azonos vele. (S most már nem az élmény az, ami közös, hanem az élményforrás. A nő.) Amaz, a kamasz eltűnt, ahogy a gyerek is.
A suttyó meg a suhanc.
A górélécek álló redőnyén bepréselődő fénytáblákban izzó porkavargás. A tavalyi csöveket már kimorzsolták innen, az ideiek még letöretlenek, tejesek, most érnek. A betűző augusztusi nap hasábjai frissen behordott kukoricafattyak harsogó zöldjét csíkozzák. És gatyásan-csupasz indiánbőrünket. Orrunkban az eleven fattyúdákók szárvágóval metszett, ferdén ovális sebeinek nedvet eresztő növényhússzaga.
A suttyógyerek izgul, lekuporodik a zöldbe, fölnéz az álló suhancra. Suttogva meri csak kérdezni, mit akarsz mutatni. De máris hátrahőkölő orra előtt az ekkorának nem is képzelt ágaskodás, nedves-vörös heggyel, a tövén sötétlő bozont. Hogy ne bámuljon, tanulja meg inkább, hogy kell lehúzni a bőrt. Meredten nézi, mint tülekedik ki a bordóra duzzadó húsgyümölcs. Karimás szilva, alatta a bőrgyűrűk közt halszagú túró. Na!, hogy mi lesz, mit van betojva. De hát őneki, gondolja szégyenkezve, kicsi és csupasz. A suhanc csúfolódna is a bátortalanul tenyérre emelt bőrkukacon, de önelégült ábrázatán már elnémul a vigyor. Nem is a másik üggyel-bajjal előbiztatott hamvasrózsaszín cseresznyécskéjére, hanem a maga pirosaslilás nyers szilvájára figyel. Odaképzeli, hogy a szőke prézliben kettéhasad a gombóc, s tésztahúsában nedvedzik a szilvafészek, és nem a suttyót, magát biztatja már inkább lihegve, hogy hátrébb, rántsad, hátrébb, nem szakad el!, míg hüvelykje tövén tejföl nem serken.
A rejtőzőket felderítő nap fénypászmái letolt gatyás zebratesteinken.
A góréból tudom, hogy nincs körülmetélve. Ha részeg nem volnék, nem írnám le ezt. (Lutheránusnak keresztelték őt is, az apja után. Az anyja különben is ki lett tagadva a zsidók közül. De nem ez a fontos, zárójelbe teszem.)
Hanem hogy nőm biztos, hogy ma is vele van. Talán még társaságban is voltak. (Mert valami vöröskeresztes köszönővacsorára hivatkozott, hogy azért utazik be.) Esznek-isznak, nevetnek. Mindenki előtt, minek is bujkálnának már. Zene, dalolás? Lehet, hogy táncolnak is, de túl sokáig nem maradnak. Együtt mennek „haza”. És hogyan? Kézen?, vagy micsodán fogva? Miről beszélnek útközben? Hogy a desszertet majd otthon? Vagy már oda is értek.
Mert az még a fontos, hogy mindjárt éjfél. És ilyenkor már minden rendes embernek ágyban a helye. Meg ha nem is rendes. Ezekben a percekben ők már…
És látszik is biztos mindenük. Az egész lakoma alatt a kiterített fehérabroszon. Egy tál aranyló prézlivel meghintett gombóc, szilvával töltve, késsel hasítva, villára szúrva, fahéjas nedvekbe hempergetve, tejföllel locsolva. Teletömni egymást a kidurranásig.
Nekem csak innivaló jut egyedül. Terítve sincs, lepedő se. Csak a csupasz, összetapogatott papír, nevének marokba fogott betűivel. S a három nyitott flaska. Bor, pálinka, tinta.
Legvégül meg a hörgés. A vakító fehérre csurranó tintapaca.
1919. December 28.
Két hete hallgatok. Se beszéddel, se írás formájában nem vagyok képes megmukkanni sem. Elvesztem, megsemmisültem.
Lehet, hogy börtönbe juttattam Szvedik Pista barátomat! Ítélet kimondva még nincs, de bármi elmarasztalása támaszkodhatni fog az én buta és gyáva tanúskodásomra is. Panaszolhatnám, hogy bevittek az erdőbe, de hát tudom, csak azt lehet, aki a rossz biztatására nem tagadja meg már az első lépést is.
Az elején beismertem, hogy Ármin találkozott Pistával nálam. Miért, hát ismertem őket!, nem tudtam, hogy ez jól fog jönni majd a vádnak. Miként nem sejtettem, hogy baj lehet abból is, amivel én Pistát csak védeni akartam, hogy ő szorgalmazta az ellátatlanoknak szánt lisztre a kölcsön fölvételét. Na, hogy én ennek tanúja voltam-e. Persze.
És a marharekvirálás csökkentése is Szvedik javaslata volt?
Nem… illetve nem tudom.
Dehogynem tudja, Buchbinder Árminé volt, igaz?
Most mit feleljek?, még mindig jobb így, ha nem a Pistára kenik, Ármin úgysincs a markukban, hát azt válaszoltam, hogy igen.
Amikor Buchbinder magánál járt, akkor mondta?
Hát… akkor. (Nem mindegy, mikor?)
Szvedik is jelen volt?
Nem, vágtam rá.
Ne hazudjon! Az előbb bevallotta, hogy magánál találkoztak, a képviselőtestület jegyzőkönyve szerint pedig másnap Szvedik István terjesztette elő egyszerre mind a két javaslatot. Tanúja volt tehát a saját házában ennek a megbeszélésnek?
Hát akkor rájuk hagytam, tanúja. Nem tudtam, ez miért fontos, hiszen a testület döntött emennek a csökkentéséről, amannak meg a növeléséről, hát ez Pistát is lefedezi, mit számít, kiknek volt a gondolata eredetileg…?
De akkor észrevettem, hogy a vádlottak padján Pista arca elborul. S mögötte pedig a… az ügyvédje is a fejét fogja, úgy csóválja könyökölve az asztalon. Nyomban világos is lett, miről van szó, mert az ügyész elkezdte diktálni a jegyzőkönybe, hogy bizonyítást nyert, Szvedik Buchbinderrel szövetkezett az adócsalás módjának kitervelésében, s alapos a gyanú, hogy a sikkasztott összeget a direktórium vezetőjének juttatta felforgató tevékenység támogatása céljából, illetve hogy megosztozott vele rajta.
Miféle sikkasztásról beszélnek ezek? Úristen, amíg én kint vártam a soromra, ezek itt lopással vádolták meg Szvetlik Pistát az Árminnal való bűnszövetségben…?
Szvetlik nem sikkasztott!, szólalok meg.
Azt mondta magának, hogy ez törvényes, igaz?
Igen, és biztos vagyok benne…
Amikor átadta a pénzt?
Nem… miféle pénzt?
A pénzt is a maga lakásán adta át…?
Nem, és nem is tudom…
De tudott az összeg létezéséről!
A kölcsönfelvételről tudtam, de…
Köszönöm, a védelemé a tanú.
Az ügyvéd először azt kérdezte, ismerem-e Buchbinder Miklós fényképészt. Mondtam, hogy igen. Volt-e nálam vendégségben ekkor és ekkor Szvetlik István Buchbinder Miklós és Rosza Pál társaságában, ahonnan Rosza hamarabb eltávozott? Azt feleltem, igen, emlékszem ilyen alkalomra, de hónapokkal az eset után nem tudom, melyik napon volt. De akkor arra pedig hogyan emlékezhetek, hogy Buchbinder Ármin mely napon járt nálam. Gondoltam, igaza van, arra a dátumra se én emlékeztem, hanem az ügyész határozta meg. Hallgattam tehát.
Emlékszik, hányadikán járt önnél Buchbinder Ármin vagy nem emlékszik?, emeli föl a hangját az ügyvéd.
Hát… napra pontosan nem emlékszem.
Köszönöm. Áll-e ön Szvetlik Istvánnal perben vagy haragban?
Nem, nem állok.
Tagadja-e, hogy az ön édesapja éveken át perben támadta Szvetlik István nagybátyjának végrendeletét annak örököseivel szemben?
Hú, a mocskos mindenedet! Azt feleltem, hallottam ilyen ügyről, de az elsimult és elfelejtődött aztán, és nem befolyásolja…
Tisztelt bíróság, szükség esetén tanúkkal tudjuk igazolni, hogy mintegy két hónapja az itt önök előtt álló Osztatní András édesanyja a piacon azzal támadt rá védencemre, hogy az örökség miatt a fia ki fogja tekerni Szvetlik István nyakát. Kérdezem továbbá a tanút, tudja-e hitelt érdemlően cáfolni védencem azon állítását, hogy a szóban forgó képviselőtestületi ülést megelőző napon a tanú lakásán ő nem Buchbinder Árminnal, hanem Buchbinder Miklóssal találkozott, és senkivel nem beszélt ott a testület ügyeiről? Tudja ezt cáfolni?
Nem tudom, mert nem emlékszem, hogy melyik napon…
Tisztelt bíróság, kérem megállapítani, hogy a tanú nem szavahihető, s védencem iránti rosszindulatú elfogultságból nevezte meg hamisan a látogatóit és a látogatási napokat csakúgy, mint a megbeszélések tárgyát.
Az ügyvéd elégedetten nézett körül, s a nézőközönség neki helyeslően morajlott föl. Az én szégyenemet pedig cseppet sem kissebbítette (sőt, ellenkezőleg), hogy utóbb a bíróság nem adott helyt az ügyvéd elfogultság iránti kérelmének. Csak annak örülhettem már, hogy kérésem dacára Jadviga mégse kísért el ide, a tárgyalásra.
Távozásomkor odamentem a vádlottak padjához, de Szvetlik Pista is, az ügyvéd is megvetően mértek végig, s elfordulva még a köszönésemet se fogadták, pedig avval léptem hozzájuk, hogy „szervusztok”.
Mert amit nem írtam le eddig, s magam is csak a terembe való beléptemkor fedeztem föl, hogy: Pista ügyvédje nem más, mint a feleségem szeretője, Winkler Franci volt!
1920. Január 11.
Ma kivallottam Jadvigának mindent.
Úgyis hallottad már biztosan, mi volt a tárgyaláson, kezdtem neki. S ő erre csak bólintott. Ugye elmesélte neked… az ügyvéd? (Így mondtam csak, hogy „az ügyvéd”.) Igen, elmesélte, és bizony, Ondris…
Tudom, megegyeztetek, hogy meghaltam erkölcsileg. Igazatok van, én már végképpen egy senki lettem, nejem után már a barátaim szemében is, de most már a feleségem szeretőjének a…
Ondris, nagyon kérem…!
Nem, nem, ez valóban így is van, azok után. És te még nem is tudsz mindent.
S ettől fogva elmondtam neki apróra Hrabovszky összejöveteleit, Szilágyi zsaroló faggatózásait, a szóban és írásban tett „jelentéseimet”, majd a fogalmazónál a vallatást, magát a tárgyalást, kitálaltam mindenestül az egész kálváriát.
Közben elég jó tempóban boroztam, és vádoltam, csak mindjobban vádoltam magam. S hogy jól tudom, ez engem csöppet se ment föl, de hogy én az egybekerülésünk óta valahogy minden egyebet elfelejtettem már félteni, a valamikori munkálkodási terveimet, a birtokomat, a pénzemet, de még a barátaim irántam való bizalmát s a becsületemet is, és már csak őt, Jadvigát féltettem, vagyis hát nőm irántam való ragaszkodó jóindulatát. Helyesebben saját magamat, mert mi lenne velem nélküle. S egyes-egyedül attól rettegtem már csak, nehogy elveszítsem őt, nehogy elszakítson tőle a háború, a politikai fölfordulás, a rendőrség vagy a bíró. Na meg az a bizonyos ügyvéd, sóhajtottam föl, aki miatt nemcsak a házasságban veszítettem el hitemet, hanem a barátságban is. És csak ez a félsz, ez a rettegés tartott hatalmában engem egybekelésünk óta.
De már akkor ökleimet az asztalon Jadviga két tenyere borította be. Arra kért, bocsássam meg, hogy ezt a félelmet ő csíráztatta s növesztette föl bennem már az első perctől, s nem hagyott nekem és magunknak időt a gondtalan boldogságra.
Tudtam, hogy nem szabad ezen az estén sem arról a másikról faggatni, se a jövőnket firtatni. Így voltunk képesek csöndesen beszélgetni magunkról (s még a kisfiunkról), majd szelíden átkarolva egymást feküdni mozdulatlanul, reménytelen kétségbeesésünkben is összekapaszkodva, könnyek közt.
1920. Január 23.
Amit ma Buchbinder Mikitől megtudtam, rettentően megtetézte bűntudatomat.
Elmentem boltja előtt párszor, míg benyitottam, de nem örült nekem. Nem szóltam, és most jó darabig ő se. Egy képkerettel vacakolt tovább, illesztgette és enyvezte össze, rám se nézve. Végül én kérdeztem meg:
Mit hallottál, van már ítélet?
Árminra még nincsen, vonja meg vállát Miki. Csak a körözés van kiadva.
És Pista?
Miki nem válaszol, s én már nem bírom, rászólok, hogy üljön le végre.
Pista fölfüggesztettet kapott. Sikkasztást is ráhúztak, amit ki kéne fizetnie, de megfellebbezték, mondja Miki, s állva marad.
Beszéltél vele?
Miki bólint: Igen, elmondta az egészet.
Nem áll szóba velem, pedig…
Hát nem. De Rosza Pali se fog.
Miért…? Ő mit mondott?, kérdem súgva s halálra váltan.
Behívatták Bugyinszky igazgatóval együtt a nyomozók, és fölszólították őket, hogy pucoljanak el a papjuk után Szlovákiába. Hrabovszky már magától elment, tizenöt napon belül ők is kövessék. Kezükbe nyomták a kiutasítást.
Volt valami… tárgyalás?
Nem tárgyalás volt, hanem két nyomozó meg egy ügyész a fejükre olvasta bűneiket a szervezkedésben, írásos tanúvallomások nyomán. De hát ezt a részét te jobban tudod. És most már Paliék is tudják.
Mit… tudnak?, dadogom, s nagyon kell vizelnem.
Pali elmesélte, hogy megmutatták neki: Te írtad alá a jegyzőkönyvet.
Kész, ez a vég. Nem bírok megszólalni. Föl-alá járok a műteremben, Miki pedig csak pepecsel tovább avval a rámával.
Végezetül elé állok, hogy: Miki, én neked elmondom…
Ne, most inkább ne! Majd egyszer talán megbeszéljük.
Arculütötten szédelgek ki a boltból.
1920. Október 21.
Nyolc hónap se volt elég, hogy magamhoz térjek. Azóta ezt a naplót se bírtam elővenni. Nincs értelme, hogy leírjam, mit művelt velem a bűntudatom és az összes azóta rám kirótt büntetésem. S egyébről sincs erőm megemlékezni, mi azóta megesett.
1920. December 24.
Ez a negyednapja hulló karácsonyi eső!
Holott Mártonkám, a legkedvesebb fiúcska nevenapján (farára esett a jégen a gúnár, hát tudhatta, ki nemcsak néz, hanem látva lát is, hogy Adventre s a Születés Napjára mi következik.
Sárlucsok, gyalázat.
A fagyok ezüstjéből bús szürkévé enyhült egek tízezer patakja szaggatja-mossa szét a kertek foszlott hópaplanjait, s csobogja bele magát a várakozási csöndbe.
Sármocskos a csizma, s melyet az napok óta föl-alá tapos, a padozat. És akár ha ugyanaz a szennylé fröccsenne már a szalmára, zsákra, derékalja vászonra s magára a vajúdó nőtestre is. Bűzlő esőfelhők dagadoznak ki egyre a horkanó barmok orrlikain, hulló koszos lucsok a verítékük is. A Teremtő meg épp az útravezető csillag mennybéli zsarátnoka felett könnyít most hosszan csurgatva magán, nem törődik megmutatni, merre van a merre. Tán mert maga se tudja, ki fia-borja van eljövendő, övé-e vagy másé.
Az istálló tövén szoknyás bukszusbokrok a három keresztanyák, várják, hogy üssön a kandi beköszöntés, kaján imádás órája. Karjukon a herovke-csörögék kikeményített takarókendői meggyalázva már, lábhoz öklendett ázalék mind a hófánk s a kiborult komatálak tömjénje, mirhája. De ez se szegi a háromkománék kedvét, feszt arról pusmognak-locsognak, kié lesz a gyermek, s ki az ő nemzője.
Ormótlan, nedvedző, bőrbűzös csizma maga az is, akinek ez a lábára való, ahogy rossz lépésének, felőrölt életének esőáztatta és magadagasztotta sarába ragad. Kimerülését csak megcsúfolás, részvét nem illetheti. A szégyen marad csupán, s az utolsó, már elkésett kétség.
Hogy ki tudja, de azidő óta őtőle talán érintetlen, most mégis várandós asszonyának még mindig, még ezt is tűrő embere. Hogy nem félt ismét és ismét magához venni feleségét, de félt titkon elbocsátani. Hogy így a maga epekeserű szerencséjének most is saját kezű ácsa ő. Markában szekercévé keményednek a le nem sújtott ütlegek, nyakra nem kulcsolt fojtogatások.
De már hiába minden, a viselősség napjai bízvást be is telnek mára. Az esőverte ablak felé esdeklő sikoltások, combok közé préselt, táguló hörgések közé nem fér be se a késő kérdés, se a férji kétség vagy a gyalázati harag. Meghallva, észrevéve se volna! Ahogy itt a férfi segítőszándéka se segít, úgy ártóindulata se árt. Csak útba van ez az egész nyomorult csizmáskandúr, sicc ki vele innét! Állhat az eresz alá, és annyit választhat csak, hogy ezt a konok karácsonyi égömlést mind a nyakába ereszti, vagy hátrább lép, és a falhoz lapulva várja nője ajándékát, a következő percben talán már föl is síró kisdedet.
Jadvigám most már egymást érő sikoltozásainak jelére a kertek alól errefelé kezd lopakodni a tócsákat kerülgető, feketeszárnyú Szenteste. Belebőg az istállóból egy tehén. Ráfelelnek-e majd az égi harsonák?
És ekkor hangosan tolul már ajkamra a tovább vissza nem tartható kétség: Hogy ki az Úristen?! Tán a Winkler Franci az én gyerekem apja?
- Kultúra [6]