Kedves Barátaim!
Annak ellenére, hogy azok közé tartozom, akik már a szamizdatos időkben Adam Michnik eszméinek és írásainak becsempészésével foglalkoztak, hogy tudomásom szerint 1989 júniusában én készítettem vele az első legális interjút a HVG-ben, hogy az alatt a négy esztendő alatt, amíg a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója voltam, ő kétszer is nagy sikerrel föllépett az intézetben, s nem is akármilyen alkalomból: Kis János és Konrád György könyvpremierjének volt a házigazdája (s azt talán nem kell külön ecsetelnem, hogy ez többé-kevésbé az a négy év volt, amikor sok minden járt vagy járhatott volna az ilyesféle rendezvényekért, csak dicséret nem), sőt voltak további közös terveink, amelyeket paradox módon egy SZDSZ-es miniszter döntése húzott keresztül; tehát e szerény, de mégis meglévő „közös múltunk” ellenére én nem egészen érzem illetékesnek magam abban, hogy itt most őt bemutassam. Tudniillik ha van térségünknek par excellence politikai gondolkodója, akkor Adam Michnik az, mégpedig kimagaslóan; miközben én magamat minden politikai szerep- vagy feladatvállalás ellenére par excellence apolitikus lénynek tartom.
Akkor hát miért vállalkoztam rá? Nem pusztán azért, mert hosszú hónapokat töltöttem első magyar kötetének sajtó alá rendezésével. És most nézzék el nekem, ha a kelleténél szubjektívebb leszek. Számomra ama szamizdatos ősidők óta, vagyis amióta csak olvasom, Adam Michnik az, akinek igaza van. Függetlenül attól, hogy egyetértek-e azzal, amit mond. Sőt, mi tagadás, többnyire megvannak a magam fenntartásai. Még azt is elárulhatom, hogy – amint „elnéztem” őt mindennapi történelmi csatái közben – nem egyszer megállapítottam már róla, hogy ő a tipikus deviáns elem. Aki ráadásul nem veti meg a reflektorfényt. Magyarán igazi exhibicionista is. De ez önmagában még nem jelet egyebet, mint hogy: örök kívülálló, aki fontosnak tartja deklarálni a maga másságát. Csakhogy ő ezt másképp mondja, így valahogy: hűnek maradni önmagadhoz annyit tesz, hogy „meg akarod őrizni szkepszisedet a hatalommal és a csordaszellemmel szemben”. Azaz a kívülállás számára mindig minden körülmények közt erkölcsi jelentőséggel bír, s ez több, mint alkati vonás, több, mint „genetikai hiba”; ez az ő személyes műve. Aki pedig képes következetesen minden jelenséghez és minden viszályhoz úgy közelíteni, hogy valóban túllép „e mai kocsmán”, az nyilvánvalóan igazi erkölcsi pozícióra tett szert. Tudjuk, e pozíció nem hull senkinek az ölébe. Csak az kapja meg, aki maga megmássza a csúcsot; aki először magának állítja fel azokat a követelményeket, amelyekkel aztán másokat fog mérni. Michnikben az a csodálni való és az a botrányos, hogy megmászta ezt a csúcsot. Pontosan ebben van igaza.
De ezzel még nem mondtam el a lényeget. Volt Lengyelországban egy színház – vagy antiszínház –, amely akkoriban élte fénykorát, amikor Adam 18-20 éves volt. Nem tudom, látta-e, hallani biztosan hallott róla. Ez a színház, miközben a világszínházi avantgárd élvonalában állt, mélyen a lengyel romantikában gyökeredzett. Minden előadásuk arról a lengyel outsiderről szólt, aki csodálni valóan és botrányosan más, mint a többiek, ám aki maga szenved a leginkább e másságtól, azaz közönséges halandó szeretne lenni, egy a sok közül, de nem lehet, egyedül ez nem lehetséges; miközben imádatból és gyűlöletből minden mennyiségben kijut neki. Gondolom, a korosztályombéliek már kitalálták, hogy Grotowski wroclawi Laboratórium Színházáról beszélek, amely a legfontosabbnak az életben hordott maszkok levetését, mindennapi sztereotípiáink megtámadását tekintette. Ilyen romantikus outsidernek látom én Adam Michniket, aki avantgárd vakmerőséggel állandóan letépi rólunk a maszkot, s azt firtatja, mi van alatta. Elviselhetetlen. És nélkülözhetetlen. Mármint az önismeret szempontjából. Vagyis konfliktusos szerző. Ám ez a konfliktushelyzet, ami köztünk, olvasók, és közte, az író közt sorról sorra újra meg újra kiéleződik, neki magának is nemegyszer katartikusan nehéz, mégis megtisztító gyötrelmet jelent. Ilyenkor többnyire a nagy romantikusok, Mickiewicz vagy Slowacki verseihez kell erőért és perspektíváért folyamodnia.
Kivételesen éles szemű politikai elemző, megsemmisítően logikus érvelő, de mint a ráció adományának minden igazi birtokosa, ő is jól tudja, hogy a forrás nem az értelem; az inkább szükséges komputer, amelynek használata megóvja az eltévedéstől. A forráshoz vezető utat ő úgy hívja: történelem. Mert „a történelem – emlékezet”. Közös és személyes. Maga a forrás is egyszerre közös és személyes. Úgy valahogy, ahogy most 13 esztendeje a börtönből írta Kiszczak tábornoknak, az akkori belügyminiszternek: „Minden tisztességes ember életében bekövetkezik egy nehéz pillanat, Tábornok Úr, amikor egy közönséges ténymegállapítás miatt: »ez fekete, ez meg fehér«, drágán meg kell fizetnie. (…) Ha eljön ez a pillanat, Tábornok Úr, a becsületes ember számára nem az a fő probléma, hogy tisztában van a megfizetendő árral, hanem hogy tisztában akar lenni azzal, vajon a fehér fehér-e, a fekete pedig fekete. Hogy ezzel tisztában legyen, ahhoz meg kell őriznie a lelkiismeretét.”
Vagyis Adam Michnik igazi világpolgár. A lelkiismerete szerint, a lelkiismerete által az. Amikor 1991-ben, az akkor jubiláló Központi Zsinagóga, az Egyesült Államokban működő reformált zsidó kongregáció neki ítélte oda a Shofar-díjat, amelyet egyébként első ízben nem amerikai állampolgár kapott, a díj átvételekor mondott beszédében szóvá tette az amerikai zsidóság körében meglehetősen elterjedt lengyelellenes előítéleteket. Többek között így beszélt: „Zsidó származású lengyel vagyok, aki igen fiatalon bekapcsolódott a demokratikus ellenzék mozgalmába, aki Lengyelország szabadságáért küzdött, ami annyit tesz, hogy az emberi szabadságért harcolt; ennélfogva az antiszemitizmust én mindig a lengyelellenesség egy formájának éreztem. Amikor viszont a zsidók beszéltek nekem a lengyel antiszemitizmusról, mindig a lengyel közvéleménynek azzal az igen jelentős részével éreztem szolidaritást, amely a legkülönbözőbb korszakokban nyíltan, bátran és minden kétértelműség nélkül képes volt ellenállni a gyűlölet egymást követő kampányainak.” De nem lenne Adam Michnik a neve, ha nem rántaná le itt is a maszkot a jelenségről, s ne mutatna rá, hogy a nyugati közvélemény, „amikor antiszemitizmussal vádolja Lengyelországot, a »jaltai áruláshoz« keres magának alibit”. (S abba talán nem kell most belemennem, hogy lengyel szemmel nézve, mi volt ez a „jaltai árulás”: annak a Lengyelországnak a feláldozása a geopolitika oltárán, amely a háború kitörése pillanatától a végéig a legkövetkezetesebb és legaktívabb antifasiszta ellenállást fejtette ki.)
Egyébként magáról Grotowskiról, aki maga is a nagy lengyel deviánsok közé tartozik, s mint ilyen a par excellence apolitikus magatartás képviselőjeként vált ismertté (s ebben az aspektusban lett nekem is, sok nemzedéktársamhoz hasonlóan, évekre, sőt évtizedekre a „mániám”), kevesen tudják, hogy fiatalon, az 1956 utáni felpezsdülés idején rendkívül aktív politikai tevékenységet folytatott. Később egy életrajzi interjúban kifejtette, hogy hamarosan rájött, választania kell: vagy egyfajta „politikai szent” lesz, aki száz százalékig „odaadja magát”, vagy egyáltalán nem foglalkozik politikával. Megvallom, e kérdésfelvetéséért vontam be Grotowski alakját – kissé talán erőltetetten is – gondolatmenetembe. Adam Michnik számomra az ilyesféle, „politikai szentként” aposztrofálható ritka tünemények közé tartozik. Ez különbözteti meg a politikusoktól, akiknek a politika a hatalom megszerzésének és gyakorlásának az eszköze. Neki mást jelent: „Szerencsére nem vagyunk valamennyien politikusok – írja. – Akadnak köztünk értelmiségiek is. Az értelmiségiek között pedig vannak, akik felelősséget éreznek az igazság szolgálatáért, és kötelességüknek tartják a tanúságtételt.” Ehhez nem kell kommentár.
Vagy mégis. Számomra a Michniknek felrótt szemrehányások közül az a legabszurdabb, hogy állandóan változtatja álláspontját. Legutóbb például az 1981-és Wujekbányai sortűz perében, amikor Kiszczak tábornok, egykori belügyminiszter felelőssége ügyében kellett tanúskodnia, ő, a hajdani ellenzéki, egyfolytában Kiszczak mentségeit sorolta. Similis simili – harsogták a „bolsevik arcú antikommunisták”. Holott dehogy. Itt olvasom e könyvben legendássá lett 1983-as börtönlevelét Kiszczakhoz, amelyben kemény szavakkal oktatja ki a belügyminisztert, aki „minden embert a rendőrségi besúgó mintájára” képzel el, következésképp ostoba tökfilkó („aki nyíltan beismeri a jog lábbal tiprását”), és közönséges disznó (aki a politikai foglyoknak az „erkölcsi öngyilkosságért” cserébe felajánlja a francia Riviérát). Majd pedig figyelmezteti a tábornokot, hogy eljön az idő, amikor felelnie kell a törvényszegésekért, s azt kívánja neki, őrizze meg „személyes méltóságát” abban a súlyos percben. És így folytatja: „Magamnak pedig azt kívánom (…), képes legyek idejében ott lenni, amikor Ön kerül fenyegető helyzetbe, és képes legyek Önön segíteni.” Mondom, írta ezt 1983 decemberében, a Szolidaritás betiltása utáni megtorlások idején, a börtönben, a legreménytelenebb órán.
A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években sok mindent csodáltunk és irigyeltünk a lengyelektől, színházat, filmet, happeninget, képzőművészeti avantgárdot, szociológiát és szamizdatot, ami nekünk elérhetetlennek tűnt. Én még jól emlékszem arra az időre, amikor szenzációnak számított, hogy Adam Michnik Budapestre jön. Ma már természetes. Az már kevésbé nevezhető természetesnek, hogy ennyi évet kellett várnunk az első magyar Michnik-kötetre. A hosszú várakozásért kárpótol azonban az a körülmény, hogy a Gondban a bohóc könyvpremierje nem egyszerűen egy könyvpremier, hanem a pozsonyi Kalligram négynyelvű Visegrád Könyvek sorozatának, ennek az ízig-vérig közép-európai vállalkozásnak a bemutatója is.
Tíz-tizenvalahány éve a börtönben, álmodoztál-e ilyen könyvsorozatról, Adam? Talán igen. Most megvalósult.
(Elhangzott 1996. május 28-án, a Merlin Színházban)
- Kultúra [6]