Szinte általános a vélemény, hogy a rendszerváltás nem úgy sikerült, ahogy reméltük. Ön szerint hol siklott ki a rendszerváltás? Kinek a hibájából?
Ezeregy okot lehetne említeni. Az eseményeket korántsem egyedül a politikai felhőrégió történései vitték kedveződen irányba, ami azonban egyáltalán nem adhat felmentést a közéleti szereplők gyakran vitathatatlanul súlyosan elhibázott lépéseire. Válaszomat talán érdemes a tánctermi kályhától, a Kádár-korszak felidézésével indítanom. A magyar társadalom nagyobb része, meglehet akár kétharmada-háromnegyede a hatvanas-hetvenes évek hazai viszonyait alapjában véve élhető világnak vélte. A kor emberének hétköznapi tapasztalata lehetett a gyakran hangoztatott kádári kijelentés: aki dolgozik, az boldogul. Családok sokasága ekkor költözött első fürdőszobás lakásába, vásárolta meg első autóját. Tagadhatatlanul volt egyfajta polgárosodás. Voltaképpen minden konfliktusképes társadalmi csoport lehetőséget kapott érdektörekvései bizonyos megvalósítására, kialakíthatta a maga egyéni vagy legfeljebb kiscsoportos akaratérvényesítési eljárásait. Kevesek magával a hatalom szerveivel, sokan a munkahelyi vezetőikkel léphettek alkura, mások pedig az egyre kiterjedtebb második gazdaságba menekülhettek.
A Kádár-korszak alighanem ma is tartana, ha képes lett volna az elosztható jövedelmek folytonos bővítésére. A nyolcvanas évekre azonban véglegesen elfogytak a növekedés erőforrásai. A demokratikus berendezkedést nem annyira a versengő többpártrendszer iránti vágy, mint inkább a „világútlevél” birtokában széles körben megismert fogyasztási javak elérésének reménye igazolta. A magyar társadalom döntő része szeretne továbbra is a korábban még sikeres módon boldogulni, ugyanakkor a nyugati mintát évről évre megközelítve élni. A késői kádári idők cselekvésokossági normáinak követése korántsem csupán az átmenet veszteseinek sajátja, az minden társadalmi csoportban megtalálható. Az új tulajdonosi osztály gyakran éppen azokkal az eszközökkel kísérel meg magának előnyöket szerezni, mint a nyolcvanas évek vállalatvezetői. Az alku tárgya manapság gyakran már egészen más, de a technikák hasonlatosak.
A piacgazdaság logikája a társadalom hétköznapjainak alapos átalakulását igényelné. Az új magatartásmintáknak rendkívül kedvezőtlen gazdasági, szociális körülmények között kellene általánossá válniuk. Az átmenet szükségképpen csupán kismértékben enyhíthető veszteségekkel járt. A társadalom vagyona hatalmas arányban leértékelődött, negyedével csökkent az egy évben megtermelt javak összértéke, elveszett sok százezer munkahely, kiáltó jövedelmi és még ennél is nagyobb vagyoni különbségek keletkeztek. Érthetően senkinek sem könnyű igazodnia a rohamosan változó elvárásokhoz. Igencsak nehéz szembenézni a szinte minden területen jelentkező bajok orvoslásának költségeivel. A választók haragjától tartó pártok így jobbára a könnyebb megoldást választják: lemondanak a különböző területek régóta indokolt szerkezeti átalakításáról, még reformtervezeteket sem igen készítenek, hanem inkább úgymond pragmatikusan cselekszenek, pedig valójában csak sodródnak az eseményekkel, vagy még rosszabb esetben hangzatos javaslataikkal tudatosan becsapják a szavazókat. A mindenkori ellenzéki pártok rendszerint az éppen kormányzó parlamenti többség vezetési hibáit, mulasztásait jelölik meg a gondok elsődleges okaként, amit a közvéleményben sokan szívesen elfogadnak, hiszen így a jobb léthez elegendőnek látszik az alkalmatlan kormány elkergetése, és nem kell szembesülni azzal, hogy a tartós sikerhez mindannyiunknak magunknak is változtatnunk kellene életstratégiáinkon.
Ha ennyire mély, strukturális folyamatok határozzák meg az átmenetet, kerülhetett volna-e ’89-ben más pályára, és kellett volna-e, hogy más pályára kerüljön?
A térség többi országához képest az átmenet folyamatai nálunk már a Kádár-korszakban nagymértékben előrehaladtak. A totális rendszer átalakulása voltaképpen már Nagy Imre „új szakaszával” 1953-ban elkezdődött. A mindvégig az ’56-os forradalom hatása alatt cselekvő hatalom sok-sok visszalépéssel, felemássággal, nagyon is nem akarva, de a hatvanas évek elejétől nem kevés az államszocializmus berendezkedésétől idegen engedményt tett, reformot indított el. Az 1990 utáni privatizáció fejleményeit például nagymértékben meghatározta ez az előtörténet. A vállalatvezetői, technokrata csoportok hazánkban három évtizeden át tusakodtak a tulajdonosi jogok egyre nagyobb hányadának megszerzéséért, és most a magánosítással, úgy látszik, révbe értek. A magyar kapitalizmus alaptörvényei, alapintézményei jobbára már a Grósz-kormány idején kialakultak. Ekkor keletkezén a társasági törvény, indult el máig tartó pályáján a privatizáció, formálódon a kétszintű bankrendszer, született meg a ma is érvényes adórendszer.
A múltat sosem lehet végképp eltörölni. A közvélemény távolról sem vonzódott az igazán radikális megoldásokhoz, mindvégig erős kétkedéssel, kívülről szemlélte a politikai fejleményeket. Nem hiszek az egyetlen politikai aktussal végrehajtható társadalmi forradalom mítoszában. Teljesen más irányba még óriási társadalmi áldozatok árán sem fordulhatott volna a magyar átmenet, de nagyon sok minden másként is alakulhatott volna.
Jobb lett volna, ha másmilyenek a játékszabályok?
Maradjunk a magánosításnál. Az egykori államszocialista tulajdon elvileg nagyon sokféle úton-módon, igencsak különböző társadalmi rétegek, intézmények kezébe juthatott volna. Alaposan leegyszerűsítve a dolgot, a tulajdonért versenybe szálltak a hajdani politikai nómenklatúra tagjai, vállalatvezetői, technokrata csoportok, a Kádár-korszak második gazdaságának vállalkozói, az államosítás előtti tulajdonosok és leszármazottaik, az önkormányzatok, a társadalombiztosítás, az egyházak, az adott gazdálkodó egység munkavállalói, kuponos privatizáció esetén az ország állampolgárai és nem utolsósorban a külföldi befektetők. Mára úgy tűnik, a vállalatvezetői, technokrata csoportok, illetőleg az egykori politikai elitek tagjai lesznek nálunk majdhogynem az egyedüli belföldi győztesek. A többiek, a nyolcvanas évek még mozgékony vállalkozói, a kárpótoltak, néhány kivételtől eltekintve jobbára alulmaradtak, és nem látszanak képesnek kitörni a kisvállalkozói szférából. A késő kádári elitek még a kárpótlás megvalósult formáját is képesek voltak a maguk javára fordítani. Számukra ismereteik, de főleg kapcsolati tőkéjük eleve jelentékeny előnyt biztosított, de távolról sem volt a játszma minden részletében jó előre meghatározott. A közép-európai országok közül tán sehol sem kedveztek ennyire a feltételek a régi vezető csoportoknak, másutt általában jelentős arányú kuponos privatizáció érvényesült, többfelé lehetőleg minél teljesebb természetbeni reprivatizációra törekedtek, bőkezűbben juttattak tulajdont a munkavállalóknak. Kétségtelenül ezeknek a megoldásoknak is megvannak a maguk hátrányai, és a végső tulajdonos sokszor majd itt is az államszocialista elitekből származik, de az bizonyos, hogy nálunk is meg lehetett volna fontolni számos más privatizációs eljárás kiterjedtebb alkalmazását. A megvalósultnál nagyobb mértékben lehetett volna támogatni például az egykori második gazdaság vállalkozóit.
Nem egy kemény összeesküvés-elmélet gyenge változata az, amit mond?
Isten őrizz!
Arra gondolok, hogy ezek már akkor eltervezték…
Éppen az ellenkezőjét gondolom. 1988 tavaszán még aligha akadt széles e hazában olyan vállalatvezető, ambiciózus KISZ-titkár, fiatal technokrata, aki azt tervezgette volna, hogy néhány év múlva egyszerre milliárdos lesz. Nemhogy összeesküvés nem volt, hanem a spontán folyamatok kedveztek a legjobban a régi eliteknek. Sohasem született igazán döntés a lehetséges valamennyi privatizációs lehetőség együttes mérlegelésével a folyamat egészéről. A történések inkább az „ahogy esik, úgy puffan” gyakorlata szerint zajlónak. Még a kárpótlásban sem igen lehetett felfedezni bármiféle átgondolt koncepciót. Az egyik kárpótlási törvény jön a másik után. Lopakodó magánosítás zajlott, és ez a spontaneitás kedvezett leginkább a legjobb információkkal, kapcsolatokkal rendelkező késő kádári eliteknek. A nagyban különböző politikai kijelentések ellenére a privatizáció a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormányok idején sokban hasonló módon történt.
Nem lehet, hogy arról van szó, hogy a 80-as évek közepétől hihetetlenül bonyolult, áttekinthetetlen, majdnem kaotikus, válsággal telített helyzetbe került az ország, és senkinek nem volt biztos tudása sem a helyzetről, sem arról, hogy mit is kéne csinálni. Ez pedig azoknak kedvezett, akik egy partikuláris helyzetből a maguk részterületét rövid távra átlátták, és gyorsan tudtak lépni, korábbi stratégiáikat továbbra is sikeresen tudták alkalmazni.
Valóban, nem a mértéktartó közhatalmi elhatározás, hanem a nyers erőviszonyok határoztak. Az állam rendelkezésére álló eszköztár nem teszi lehetővé a piaci átmenet folyamatainak közvetlen meghatározását. A létező gazdasági uralmi viszonyokat a közhatalom csak befolyásolni képes, azok felforgatása olyan hatalmas veszteségekkel járhat, hogy azt az átalakulások vesztesei sem fizetnék meg szívesen. Mégis a fejlemények több tekintetben lehetnének kedvezőbbek is.
Köze van ennek a mulasztásnak ahhoz, hogy ’94-ben a szocialisták visszatértek a hatalomba?
A kilencvenes évek elejétől a magyar társadalom úgy egytizede a rakéták szökési sebességével elindult felfelé, miközben az állampolgárok kétharmada mindjobban elveszítette korábbi életének megszokott kereteit. Milliók tapasztalata lehetett: „Többet dolgozom, mint eddig bármikor, és mialatt mások ugrásszerűen meggazdagodtak, családom nemhogy gyarapodni, de még a megszokott életvitelét megőrizni sem képes. Én nem változtam, ugyanúgy igyekszem, mint évtizedek óta mindig is, és mégsem boldogulok. Valakik itt valamit nagyon elrontottak.” Az MDF-többség politikusai olyan sok baklövést követtek el, és a Kádár-korszakban megszokottól olyannyira idegen politikai kultúrát jelenítettek meg, hogy könnyű volt bennük feltalálni a bajok végső okozóját, és a szocialisták újbóli hatalomra kerülésétől remélni a dolgok rendbetételét.
Mint azt már többször megírta, Önnek az volt az álláspontja, hogy legalábbis civilizált viszonynak, beszélő viszonynak kell lennie az MDF és az SZDSZ között. Az SZDSZ-es közvélemény és a párt jelenlegi vezetése viszont az MDF-et tekintene a fő ellenségnek. Utólag is úgy gondolja, hogy az SZDSZ-nek volt más választása?
A leghatározottabban. Az SZDSZ-t mindig is az MDF politikai vetélytársának gondoltam, ugyanakkor meggyőződésem volt a két legnagyobb pártnak a versengésen túl létezik egyfajta közös felelőssége is az átmenet sikeréért, az ország kormányozhatóságáért.
Az SZDSZ véleményformálói úgy vélték, hogy a demokrácia garanciája egy normális politikai kultúra kialakulása. Úgy ítélték meg, hogy az MDF magatartása veszélyezteti és hátráltatja ennek a politikai kultúrának a kialakulását. Amit az SZDSZ az MDF-től követelt, végső soron nem volt teljesen irracionális…
Az MDF távolról sem volt hibátlan, de az SZDSZ is részes abban, hogy nálunk nem alakult ki normális politikai kultúra. A szabaddemokraták véleményformálói szívesen beszélnek a másság tiszteletéről, de a megértést ténylegesen inkább csak néhány marginális csoporttal szemben gyakorolják. A politikai különbözőség elismerésére – legyen szó a ’89–90-es MDF-ről, a párton belüli irányzatokról, a Fideszről vagy akár a szocialistákról – az SZDSZ mindig is képtelen volt. A párt véleményirányítói mind mostanáig általában engesztelhetetlen kíméletlenséggel vívják meg közéleti harcaikat, bárki legyen is aktuális ellenfelük. A szervezettel jól azonosítható írástudók rendszeresen kioktatják az egészen más politikai kultúrát megjelenítő pártokat a modernségről és az európaiságról, pedig kevés dolog rombolhatja jobban a közélet résztvevői közötti megértés lehetőségét annál, amikor az egyik párt minduntalan a többiek tanítómestereként és egyben ítélőbírájaként lép a nyilvánosság elé.
Egy modern tömegdemokrácia csak akkor lehet igazán szilárd, ha a politikai színképnek mind a jobb oldala, mind a bal oldala elfogadja a másikat tartósan létező politikai tényezőnek. Ha két Magyarország próbálja egyszer s mindenkorra megtörni egymást, akkor nincs működőképes parlamenti váltógazdaság. A hagyományos magyar jobboldalnak csakugyan több olyan vonása mutatkozik, amely nehezen fér össze a modern demokráciával. De így volt ez nem is oly régen a nyugati társadalmakban is. Németországban vagy Franciaországban például csak jóval a második világháború után vették végérvényesen tudomásul a tradicionális jobboldal hívei a tömegdemokráciát. Ezt a feladatot csak olyan, a jobboldali hagyományhoz hitelesen kötődő politikusok végezhették el, akik képesek voltak összekötni a múltat a jelennel. Baloldali, értelmiségi kritikusaik a demokráciát veszélyeztető, tekintélyelvű vezetőknek tekintették őket sokáig. A kétmárkás pénzdarabon ma mégis Konrád Adenauer arcmása látható.
Magyarországon is szükség volna egy „átvezető” időszakra?
Antall József a hagyományos jobboldali szavazót kísérelte meg átvezetni a modern Európába. A szabaddemokraták véleményirányítói közül sokan állítják: egykét „múmiát”, illetőleg budai választókerületet nem számítva nálunk nincs is régi jobboldal. Ez pedig nemcsak hogy nem felel meg a tényeknek, hanem nagyon is bántó kijelentés. A tradicionális magyar középosztály tagjait az államszocializmus korai időszakában a múlt bűneiért való felelősség viselőin messze túlnyúlva személyében megtaposták, javait elkobozták, egy részüket kitelepítették, gyermekeiket jó időre kizárták az értelmiségi pályákról. Mindezek ellenére még mindig élnek. Nemcsak Budán, hanem a polgárosultabb vidéki városokban, vagy választókerületemben, a Ferencvárosban is. Ahol egy kicsit is jobb állapotú lakóházak álltak ebben az elszegényedő, régi városrészben, rögvest nagy választói támogatottsággal megjelent az MDF. Ha ide számítjuk a hajdani gazdag parasztokat és leszármazottaikat, a többi régi kistulajdonosi csoportot, a nagy történelmi egyházak mélyen elkötelezett híveinek nagyobb részét, könnyen belátható, a hagyományos jobboldal bázisa alighanem megközelítheti a teljes szavazóközönség egyharmadát. Ekkora állampolgári csoport ellenére egészen egyszerűen nem lehet megszilárdítani a magyar demokráciát.
De Magyarországon a helyzet pont a németországi fordítottja volt. A náciknak Németországban lehetett bűntudatuk, és biztosan volt félnivalójuk is. A magyar radikális jobboldalnak, lévén víz alá nyomva 40 évig, viszont csak sérelmei voltak, és azzal a tudattal léphettek fel, hogy az országot éppen azok tették tönkre, akiket olyan vehemensen támadnak…
Adenauernek még inkább az segített, hogy Németországban láthatóak voltak a romok, és eléggé világos volt, hogy azokat mi okozta, továbbá néhány igazán nehéz év elmúltával beköszöntött a gazdasági csoda időszaka. Nálunk viszont a félmúlt a választók sokasága számára megmaradt jó emlékűnek, és a nagyobbrészt elkerülhetetlen gazdasági visszaesés a politikai fordulatot követően kezdődött el.
Adenauernek sikerült integrálnia a volt nácikat. De aki integrálódni akart a demokratikus rendbe, nem dicsekedhetett azzal, hogy milyen hazafias hőstetteket hajtott végre az SS-ben. Az integráló folyamat legelején sem. Egyetértünk azzal, utólag elég nyilvánvaló, hogy közjogilag semmifajta veszély nem fenyegette a demokratikus rendet az Antall-kormány alatt. De mi folyt a propaganda szintjén? Kik jelenítenék meg az MDF-et? Kiknek adták oda a rádiót és a televíziót? Ezek a dolgok azért rémületet kelthettek.
Az MDF-ben sem büszkélkedett senki nyilas múltjával. A hagyományos jobboldalt azért távolról sem azonosítanám a volt nácival. 1990 nyarán a legnagyobb kormánypártot egyértelműen a mérsékelt jobbközép uralta. Jobbára azok a politikusok, akik az MDNP megalapítóiként a médiaértelmiség jó része számára most, távol bármiféle hatalomtól, egyszerre olyan rokonszenvesek lettek. Antall József kizárta kormányából a jobboldali radikalizmus megjelenítőit, határt szabott a népi-nemzeti törekvéseknek. Koalíciós partnerei igényeit igencsak korlátozottan elégítette ki. A nemzeti intézmények élére maga javasolta Hankiss Elemért, elfogadta Gombár Csaba, Surányi György jelölését. Fél óra alatt sikerült megegyeznünk hat, később valamennyi párt számára elfogadható alkotmánybíró személyében. A miniszterelnök mögött biztos politikai háttér állott, egyedül a jelöltek alkalmassága számított. Jelentékeny kompromisszumokkal megszületett az új önkormányzati rendszer.
A könnyű átmenet reményét tápláló választók azonban már az őszi helyhatósági választások idejére nagy arányban elfordultak a kormányfő pártjától. Az MDF követett el hibákat, de ezek egyáltalán nem voltak jóvátehetetlenek. A kormány a benzináremelés bejelentésének módjával jókora kommunikációs baklövést csinált, de maga a döntés nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt. A szabaddemokraták támogatásukról biztosították a blokádépítőket, és felvetették egy új kormányzati felállás lehetőségét. A miniszterelnök okkal érezhette az SZDSZ magatartását a rendszerváltó pártok közötti szolidaritás alapvető sérelmének. Ha a Bokros-csomag bejelentését követően Magyarország útjait ismét elzárták volna, vajon az SZDSZ véleményirányítói ezt is rokonszenves polgári engedetlenségnek minősítették volna?
Ám ezután sem dőlt el minden. A kormánytöbbséget megrendítő fejlemények után még voltak pozitív korrekciós kísérletek. Jobbára eredményes személycserék következtek, és megszületett a Kupa-program. Az ellenzéki rohamok közepette helyzetét ostromlott várként megélő MDF azonban egyre inkább szűkebb belső közönsége nyomása alá került. A kormánytöbbség mindjobban a két világháború között felnőtt és az ötvenes években súlyosan megsebzett rétegek kedvére politizált. A koalíciós pártok számos politikusa folytonosan rémisztgette a késő kádári elitek tagjait, de a kormányzat valójában igazán hathatós intézkedéseket alig-alig tett az örökölt társadalmi szerkezetek átalakítására. A kormánytöbbség nyilvános arculatát 1992-re már nagymértékben a jobboldali radikalizmus képviselői alakították. Idővel mind gyakoribbak lettek a demokrácia közvetlen veszélyeztetettségének képzetét keltő történések. Szüntelenül érveket adva a chartás összefogás híveinek. Mégis a választások elmaradására vonatkozó állítások mindvégig végletesen eltúlzottak voltak. Amikor Csurka Istvánt ütötték, valójában Antall Józsefet akarták eltalálni.
Ha a veszély túlzott volt, akkor miért nem vált ez világossá? Mi mozgatta előre a folyamatot?
Az igazságtételi tervezetek, a bekövetkezett néhány „rapid” személycsere, az élesedő médiaütközetek, a nemzeti középosztály megerősítésére tétován formálódó elképzelések egyre jobban fokozták a késő kádári gazdasági, kulturális és médiacsoportok fenyegetettségérzését. A szocialisták súlyosan elszigetelődött kispártként sokáig nem adhattak hathatós védelmet. Ellenben a szabaddemokraták az MDF-fel folytatott politikai harcukban mindinkább szövetségesnek kezdték érezni a társadalmi hegemóniájukban kikezdett eliteket, és már 1990 nyarán elkezdték fölvállalni érdekvédelmüket.
Emlékeztessen ezekre a lépésekre…
Az első ilyen lépés talán a Hungaroton-ügy, Bors Jenő leváltása volt. De ez a politika igazán 1991 őszén, a Demokratikus Charta kezdeményezésével teljesedett ki. A Charta a jobboldali radikalizmus színre lépésére adott válaszként jelentkezett, de célja több és főleg más volt, mint a még törékeny demokratikus intézményrendszer oltalma. A chartás mozgalom előmozdította a jobbközép kormánytöbbség leváltását, a vezető szerepükben megtámadott értelmiségi és technokrata csoportok politikai egységének megteremtését, és ezzel a szocialista-szabaddemokrata koalíció megalapozását. Jóllehet az alkotmányosság és az emberi jogok érdekében a Chartának ma is akadnának teendői, az a Horn-kormány megalakulásával láthatólag betöltötte kijelölt feladatát.
A Bors Jenő-ügynek lehetett egy másfajta értelmezése is, nevezetesen, hogy miféle rendszerváltó kormány az, amely holmi orgonaművészekre meg hanglemezkiadókra fordítja az energiáit, miközben nyakunkon a katasztrófa. Számomra ez egyrészt a tehetetlenséget, a politikai bátorság hiányát jelképezte, ráadásul e jelzésértékű pótcselekvés retorikája és üzenete nem sok jót ígért arról, hogy mibe is fojtja majd ez a kormány a saját tehetetlenségét…
Az MDF-kormánytöbbség valóban nem volt kellően felkészülve az ország kormányzására. Már ekkor is, és később még gyakrabban valóban pótcselekvésbe menekült. De vajon a Horn-kabinet pártjai megfelelően fölkészültek? Hat esztendő telt el azóta, és a reformértékű döntések jobbára ma is váratnak magukra. Hogy ne csak az égető gazdasági kérdésekről beszéljek, vajon a rendőrségi szolgálati törvény ennyi idő után miért lett olyan, amilyen?
Ez jó kérdés. Sok cikkben beszél az ún. kádárista technokrata és médiaelitről. Konkrétan ez mit jelent?
Sohasem kádárista, hanem késő kádári elitekről beszélek, írásaim politikai elemzések. Alapvetően nem a társadalom tagoltságáról, hanem a közélet változásairól szólnak. Úgy látom például, hogy az SZDSZ ma nagymértékben más társadalmi csoportok törekvéseit fejezi ki, mint a kezdeteknél. Sokan állítják, a szabaddemokraták közönsége állandó, de ez inkább csak a szavazótábor méretére látszik igaznak. A párt bázisa 1990 és ’94 között számottevő hányadban kicserélődött. Az SZDSZ 1992 őszétől egyre határozottabban az említett elitek piacképesebb részének akaratát képviseli. Hogy valami közelebbit is mondjak, többek között azoknak a gazdasági, kulturális és médiaszemélyiségeknek az érdekeit, akik évente Farkasházy Tivadar szárszói házában találkozót tartanak.
Tehet-e mást egy párt, amelyik azt mondja, hogy liberális? És ha piacképes, akkor mitől kádárista? Csak azért, mert történetesen a Kádár-korszakban járt egyetemre?
Már a hetvenes-nyolcvanas évek vállalatvezetői, technokrata-bürokrata, értelmiségi csoportjain belül is elkülönültek a nagyobb arányban a piaci viszonyok között érvényesülő, a különböző reformokat támogató, illetőleg azokat hátráltató, inkább az állami újraelosztás keretei közön megoldást kereső érdekcsoportok. Az SZDSZ pedig nem is olyan régóta minősíti magát egyértelműen liberális pártnak.
De ha nem liberális, akkor micsoda?
Mi az, hogy liberális? A szó nyilvánvalóan mást jelent az Egyesült Államokban, mást a különböző európai országokban. Eltérő volt a tartalma a magyar reformkorban, a dualizmus idején, a két világháború között. Az egykori demokratikus ellenzék, bár számos emberi jogi célt hangoztatott, nem volt liberális tömörülés. Tagjai között kevesen akadtak, akik ne azonosultak volna az európai baloldali hagyomány valamelyik részével. A radikális, új baloldali nézeteket képviselő csoportosulás kihívóan szembefordult a Kádár-korszak korlátolt viszonyaival, mégis részese maradt a reformértelmiség kulturális közösségének. Egészen 1989 tavaszáig a gazdaságban nagy szerepet szánt a dolgozói önigazgatásnak, messzemenően támogatta a társadalom perifériájára került csoportokat. Az SZDSZ 1989-ben az engedmények nélküli, következetes átmenet pártjaként szállt szembe az MSZMP törekvéseivel. 1990 nyarán balközép erőként határozta meg önmagát. Az országgyűlési választásokon a szabaddemokraták a legerősebbek a polgárosultabb északnyugat-dunántúli megyékben voltak, de sokfelé – így Budapesten is – inkább a szokásosan baloldalinak tekintett szavazók között hódítottak. A szabaddemokratákat nem annyira elvi megfontolások, mint rendszerváltó radikalizmusuk és az MSZP gyors talpra állása szorította be a liberális öndefinícióba. A párt nemzetközi kapcsolataiban csak 1993-ban vállalta végérvényesen a liberális orientációt.
Ha áttekintjük az SZDSZ-nek a korábbi országgyűlési ciklusban követett politikáját, rögtön szembe ötlik, hogy a Fidesz számos fontos gazdaságpolitikai kérdésben lényegesen közelebb állt a liberálisnak tekinthető megoldásokhoz, mint az SZDSZ. Így volt ez például a társadalombiztosítási önkormányzatok esetében. A kárpótlás, de még inkább az 1993-as nyugdíjszavazás ügyében pedig a szabaddemokraták a Fidesszel szemben a gazdasági populizmus álláspontjára tévedtek.
Vegyünk egy másik lehetséges definíciót: liberális párt ma Magyarországon az, amelyik államtalanításra törekszik. Az SZDSZ azért is ellenezte a kárpótlásnak ezt a formáját, mert ellene volt az állam vagy inkább a politika beavatkozásának a piaci folyamatokba. És az SZDSZ-ről hírlik az, hogy a leghatározottabban kiáll a piaci, az államtalanító reformokért…
A Fidesz volt, amely teljes egészében ellenezte a kárpótlás megvalósított formáját. Az SZDSZ ezzel szemben az országgyűlés elé terjesztett módosító indítványaiban a kormányzati előterjesztésnél is nagyobb arányú kárpótlást javasolt, amit kiegészített az állampolgári jogon járó kárpótlás eszméjével. Az SZDSZ valóban megszavazta a Horn-kormány megszorító intézkedéseit, de a reformértékű lépések nagy általánosságban történő helyeslése mellett a konkrét ügyekben rendszerint óvakodik a véleménynyilvánítástól. Bokros Lajos előadása szerint a kormányban őt igazán csak egyetlen ember támogatta, Horn Gyula miniszterelnök. A kormány ülésein a szabaddemokrata miniszterek hallgattak, vagy éppen többletforrást igényeltek tárcájuk számára. Az eltelt két évben az SZDSZ egyetlen nagy elosztási rendszer átalakításának átfogó tervével sem állt elő. A koalíción belüli ütközések a maguk közvetlenségében inkább voltak dominanciaharcok, mint nagy társadalompolitikai alternatívák közötti polémiák.
Nagyszabású szabadelvű reformelképzelések a szabaddemokrata vezetésű minisztériumokban sem igen születtek. A helyi hatalom rendszere ma központosítottabb, mint négy esztendeje, az önkormányzatok finanszírozásának megújítása elmaradt. A rendőrséget régi rutinjai vezérlik. A kultusztárca újabban elsősorban a központi költségvetéstől elnyerhető többletforrások megszerzésétől reméli sikereit.
Ezek szerint nincs is igazi liberális párt a színtéren? Még az SZDSZ sem meri vállalni az államtalanító reformokkal járó konfliktusokat?
Ha van az átmenet nyerteseinek, az új magyar nagytőkének pártja, akkor az első helyen nem az SZDSZ, hanem az MSZP. A szabaddemokraták elsősorban a nyugatos reformokat, a piaci átmenetet igenlő értelmiségi, technokrata és médiacsoportok érdekeit jelenítik meg. De a hazai politikai tagoltságot nagymértékben befolyásolják a személyes életutak, családi tradíciók, kulturális hagyományok, az egykori MSZMP-tagság, ezért a szocialisták támogatói között is szép számmal megtalálhatók a piaci megoldások gyors bevezetésének hívei. Látni való, hogy az azonnali államtalanítás elsődlegesen az erős, piacképes csoportok és a külföldi befektetőkkel kapcsolatban álló technokraták közvetlen érdeke. A régi polgárjogi célokról a párt aktív vezetői jobbára csupán az ünnepnapokon szólnak, az egykori Beszélő az elesettek, a kisebbségek, a marginális csoportok felé forduló irányzata Iványi Gábor fővárosi küzdelmeiben ma már csak utóvédharcait vívja. Az avantgárd, szabadgondolkodó értelmiségi holdudvar – hacsak írástudóit a párt éppen nem használja politikai riválisai bombázására – ma már nem meghatározza, hanem csak színesíti az SZDSZ arculatát. Azt hiszem, jobbára tévednek azok a közírók, akik az SZDSZ-t ma is egyszerűen balliberális tömörülésnek nevezik.
A szabaddemokratákra korábban jellemző sokféle irányzat képviselői peremre szorultak vagy már kiváltak. Az SZDSZ változatlanul egy zárt, fegyelmezett csoport irányítása alatt cselekszik. A párt már régóta nem igazán érték- és programvezérelt szervezet. Önmeghatározása liberális, de politizálását inkább az amerikai választási pártok szavazat- és hatalommaximalizáló magatartása jellemzi. Akcióit mindenekelőtt nem a politikai programjában rögzített célok, hanem a szavazatszerzés, illetve hatalmi pozíciók szempontjából mérlegeli. Lehetőleg azt mondja, amit feltételezett választói hallani kívánnak.
A Tocsik-ügy óta is fennáll a veszélye annak, ahogy ezt egy korábbi cikkében írta, hogy egytengelyűvé válik a politikai rendszer?
Ma valószínűbb, hogy a következő választáson veszít a szocialista–szabaddemokrata koalíció.
De mi van a másik oldalon?
A Tocsik-ügytől önmagában az ellenzék pártjai nem lettek egyszerre kormányképesebbek. A botrány villámcsapás módjára egyetlen pillantásnyira bevilágította a hatalomgyakorlás rendszerét. A látvány választók milliói számára lesz jó ideig emlékezetes. A történtek újra egyértelművé tették, hogy Magyarországon az érdekérvényesítés változatlanul nem a formális-törvényes eljárásokban, hanem inkább az informális alkukban, közvetítők közbenjárásával lehet eredményes. Az a pragmatizmus, amely a Rákosi-korszak irtóztató államszocializmusát fellazítva lassanként élhető országgá tette hazánkat, képtelennek bizonyul a magyar társadalom hatékony egybentartására. A demokratikus átmenet teljessé tette a magánérdekek szabadságát, közben a közakarat megformálásának szférája a gazdasági kényszerekre történő hivatkozásokon kívül az értékek világától nem kapott széles körben elfogadott kapaszkodókat. Az állampolgárok többsége számára a személyes és a még átlátható kiscsoportok előnyeinek keresése az egyetlen realitás. Az elosztási igények és a gazdasági kényszerek közötti pragmatikus egyensúlyozás világos mércék, legitim értékek támogatása nélkül kiszolgáltatottá teszi a döntéshozót. A közhatalom védtelen a részérdekek befolyásától. A múlékony erőviszonyokra alapozott alkuk rendszerével összeférhetetlen a kiszámítható normák, a jog uralma. A kölcsönös szívességtevés, a korrupció nem csupán egyes személyek gyarlóságából, hanem magából az alapszerkezetből fakad.
Bár még a választásokig majd két esztendő hátra van, a koalíció pártjai nehezen fognak újra felállni. Híveik most szembesülnek a vereség lehetőségével, könnyen lehet ezért, hogy egy időre belső vitáik még az eddigieknél is élesebbek lesznek. A négy ellenzéki párt parlamenti többséghez juthat. Négy párt, mert minden jel arra utal, hogy az MDNP nem kerül be az új országgyűlésbe.
Az MDF azért nem dicsekedhet a négy százalékával.
Az MDF is kimaradhat, de őt nagyban segíti a megszokás tehetetlenségi ereje. A Demokrata Fórum az MDNP kiválása előtt kifejezetten a városi, legnagyobb arányban a fővárosi közepes és magas státusú választók pártja volt. Mára a hagyományos magyar középosztály tagjainak jelentékeny hányada már a Fidesznél van. Az új pártelnök láthatóan a kistelepülésen élők között keresi szervezete új bázisát. Eddig teljesen eredménytelenül. Budapesten az MDF ma is majdnem kétszerte erősebb, mint a falvakban. A bajokért széles körben felelőssé tett szervezet nem lehet eredményes riválisa az erősen érzelmi alapon döntő alacsony státusú szavazók között nemhogy a kisgazdáknak, de még a szocialistáknak sem.
Akkor marad a Fidesz és az FKgP?
Jelenleg nem látszik lehetségesnek, hogy akár a kisgazdák, akár a Fidesz egyedül vagy csupán a két kisebb párttal kiegészülve hatalomra kerüljön. A győztes pártok identitása, a választási kampány logikája meglehetősen irreálissá teszi nemcsak a szabaddemokratákkal, hanem a szocialistákkal való koalíciókötést is. Ezért, ha a mostani koalíció kisebbségbe kerül, akkor nehezen megkerülhetőnek látszik a kisgazdák bekerülése a következő kormánytöbbségbe.
És hogyan fog ez működni?
Először is szinte megoldhatatlan dominanciaharcok várhatók. A Fidesz aligha hajol meg a kisgazdák akarata előtt, Torgyán József pedig sohasem fogja véglegesnek elismerni a Fidesz esetleges elsőségét. A KDNP megalakulása óta bizakodik elnevezése erejében, remélve, hogy belpolitikai jelentősége előbb vagy utóbb mégiscsak megközelíti Nyugat-Európa keresztény pártjainak tekintélyét. Az MDF nemrégen még miniszterelnököt adott az országnak, hogyan is érhetné be a legkisebb koalíciós partner szerény szerepével. Ha a mai erőviszonyok maradnak, a négypárti koalíciónak sem vezető pártja, sem biztos politikai háttérrel rendelkező miniszterelnöke nemigen lehet. Ez pedig önmagában is érzékelhetően csorbíthatja az ország kormányozhatóságát.
A pénzügyi folyamatok egyensúlyzavarait alapvetően inflációkeltő, bevételnövelő, tehát minden közkeletű hazai állítás ellenére Nyugaton inkább a baloldali kormányokra jellemző eszköztárral kezelő Horn-kormányt az ellenzék pártjai gyakran a Kádár-korszak tovább már nyilvánvalóan nem tartható újraelosztási rendszereit oltalmazva támadták.
Akkor a Kádár-korszaknak sosem lesz vége. Az ellenzék ön folytatja, ahol az MSZP 1994-ben abbahagyta?
Először 1992 elején vetődött fel bennem: nem lehetetlen a szocialisták választási győzelme. Igazán nem örültem ennek az eshetőségnek, de gondoltam, ha bekövetkezik, legalább végre világossá válik: a Kádár-korszak magatartásmintái nem folytathatók tovább. Ha Horn Gyulának sem sikerül helyreállítania érvényességüket, akkor talán egyre többen tudomásul veszik, hogy nem tehetnek mást, mint új életstratégiákat követnek. Most meg az ellenzék egy része alapozza politikáját a régi szép világ védelmére.
És mi lehet ennek a következménye?
A tengernyi beválthatatlan ígéret és a feltehető dominanciaküzdelmek következtében, félő, a legvalószínűbb, hogy a leendő kormány ugyanazt fogja csinálni, amit a mostani kormányzásának első időszakában: azaz lényegében semmit. Ami éppen elég baj volt önmagában is. Ennél sokkal rosszabb lenne, ha az új koalíció kísérletet tenne az örökölt viszonyok megfontolás nélküli gyökeres átalakítására. Egészen más a még hátramaradó privatizációt tisztességesebben folytatni, mint a megszerzett tulajdont utólag vita tárgyává tenni. Egészen más a kiegyensúlyozatlan sajtóviszonyokat körültekintően befolyásolni, mint megpróbálni egy csapásra átalakítani őket. Más nem kötni alapszerződést a szomszédos országokkal, mint felmondani azokat. De már az is veszélyes lehet, ha az új kormánytöbbség ténylegesen nem tesz radikális lépéseket, csak állandóan beszél róluk. A négy ellenzéki párt koalíciója a külvilág előtt pillanatok alatt belecsúszhat a Meciar-kormány helyzetébe. Azzal az óriási különbséggel, hogy a magyar gazdaság sokkal inkább beágyazódott a világgazdaságba, mint északi szomszédunké. Lényegesen jobban el vagyunk adósodva. Nálunk sokkal jelentékenyebb a külföldi befektetők szerepe, nagyobb a súlya a külkereskedelemnek. Ez utóbbi két tényező alapjában véve előnyünkre szolgál, de ha a világ elfordul tőlünk, törékeny fizetőképességünk mellett mindez hatalmasan visszaüthet. Egy radikális kormány lépéseinek olyan ára lehet, amit a választók aligha hajlandók megadni. Kétesztendős működésének mérlege alapján a szocialisták és a szabaddemokraták koalíciója megérett a leváltásra. Magyarország polgárai lényegesen jobb kormányt érdemelnének. Megvallom, mégis igencsak tartok a jelenleg megrajzolódni látszó tendenciák érvényesülésétől.
A Fidesz legújabb programja sem éppen szívderítő. És az sem világos, hogy a Fidesz mennyire gondolja komolyan azt, amit hirdet…
Szilárdan hiszem, az országnak szüksége lenne egy erős Fideszre. Ám távolról sem gondolom, hogy a Fidesz az utolsó három-négy évben igazán jól politizált volna. Vezetőit ellenállhatatlan erővel vonzzák a „mindent vagy semmit”-típusú játszmák. 1993 őszén a szocialisták elsősége már megállíthatatlan volt, és az is fölöttébb valószínűnek számított, hogy a szabaddemokraták készek a velük való koalíciókötésre. A fiatal demokraták a reálisan még elérhető negyven-ötven parlamenti mandátum megcélzása helyett mégis csatlakoztak az MDF célt tévesztő, valójában bumeráng hatású antikommunista hadjáratához. A Fidesz pontosan abban a mértékben veszítette el vonzerejét, ahogy azonosítható lett a leváltásra ítélt legnagyobb kormánypárttal. Ezzel pedig aligha tett mást, mint közvetve segítette a szabaddemokraták és a szocialisták kampányát. Ha középen marad, ma a legnagyobb ellenzéki párt az országgyűlésben.
A szocialisták és a szabaddemokraták koalíciókötése csak egyetlen esélyt hagyott az ellenzéknek a hatásos cselekvésre: a politikai középtől egészen a hagyományos jobboldalig húzódó sokféle szándék érdekegyesítését. Ebben az együttműködésben elvileg mindegyik párt megtalálhatta volna a maga helyét. Az MDF és a KDNP elsősorban a tradicionális jobboldal híveit hozhatta volna, a Fidesz pedig alkalmasnak látszott arra, hogy nagy arányban elnyerje a Horn-kormány pártjaiban csalódott választók támogatását. A fiatal demokraták azonban olyannyira a hagyományos jobboldal szavazóinak rokonszenvét kezdték keresni, hogy ezzel egy időre elveszítették közönségük kibővítésének lehetőségét. Az önerejének építéséről lemondó szervezet így szükségképpen kiszolgáltatottá vált az MDF és a KDNP belső erőviszonyai változásainak. Közben pedig áttörtek a kisgazdák. Ezzel a radikális mondanivaló a siker végre megtalált titkaként jelent meg a kudarcoktól régóta szenvedő ellenzéki politikusok egy része előtt. Meglehet másként alakultak volna az MDF és a KDNP belső történései, ha nem Torgyán József politikája lett volna jó ideig a hatásos ellenzéki magatartás egyetlen példája, hanem mintaadóként ott állt volna szilárdan jobbközépen az eredményes Fidesz is. Így azonban hamarosan további hasadékok keletkeztek az egyébként is széttagolt ellenzékben, mialatt az oppozíció egészén belül folytonosan gyengült a mérsékelt ellenzék helyzete.
A Fideszt még az egyre élesebb megfogalmazások sem tehették eléggé versenyképessé az alacsony státusú szavazók között a kisgazdák differenciálatlan elitellenességével szemben. Az utolsó fél esztendőben végre gyorsan növelték támogatóik számát, de gyarapodásuk vagy negyven százaléka az MDF közönségéből származhatott. A Fidesz szervezetének változatlanul nincs elég mélysége. Továbbra is kérdéses, szépen emelkedő közvélemény-kutatási indexeiből mennyit tud országgyűlési mandátumokra váltani. A hagyományos középrétegek szavazói ma már általában kitüntetett rokonszenvvel tekintenek vezetőire. De változatlanul nincs biztonságban a Fidesz háta. A jobboldal jó néhány véleményformáló személyisége minden gesztus ellenérc továbbra is idegenkedik a szervezettől. A kisgazdákkal szembeni egyensúlyképzéshez a Fidesznek kevéssé lesznek szilárd szövetségesei.
És mi lesz akkor középen?
Még egyáltalán nem dőlt el minden. Korántsem mindegy, milyen döntések születnek a KDNP-ben, mi lesz a további sorsa az MDNP politikusainak, és ami a legfontosabb, a Fidesz vagy a kisgazdák emelkednek-e a legnagyobb ellenzéki erővé? A politikai szférában ma a jobbközép meglehetősen kiürülni látszik. Nem így a szavazók között. Megítélésem szerint sok százezer közepes és magas státusú állampolgár keresi ma is valahol középen leendő pártját.
Többször leírta, hogy az SZDSZ mozgástere egyre inkább beszűkül. Mi történhet az SZDSZ-szel? El fog olvadni?
Ezt semmiképpen sem gondolnám. A szabaddemokraták között tevékenykedik közéletünk több fontos személyisége. A párt számottevő törzsközönséget tudhat maga mögött, jelentékeny önkormányzati pozíciókat birtokol. Sokszorosan bizonyítottan képes a közvélemény mozgásaival gondosan számolva, a média hátszelét felhasználva hatásos politikai üzeneteket eljuttatni a választók széles csoportjaihoz. Az SZDSZ bizonyosan nem fog teljesen összecsuklani, viszont a koalícióba beszorulva negyedik helyezésnél aligha tud jobbat elérni a következő választáson. A Szonda Ipsos adatsora szerint a szabaddemokraták támogatottsága a biztos szavazók között a Tocsik-botrány után 10,5 százalék, 1992 októberében 12,8 százalék volt. A két eredmény között nincs jelentős különbség, csakhogy az SZDSZ négy éve még a második helyen állt a pártok között. A negyedik helyen szereplő képviselőjelölt az egyéni kerületekben rendszerint már be sem kerül a második fordulóba. A jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények így mindössze harminc-negyven mandátumot ígérnek a szabaddemokratáknak, ami kétségtelenül már kisparti létet jelent. Amennyiben mégis győz a mostani koalíció, az abszolút parlamenti többségüket elveszítő szocialistákkal szemben még meg is növekedhet az SZDSZ hatalmi súlya. Mindennek ellenére nagy próbatétel lesz a kispárti szerep. A szabaddemokraták kezdettől fogva nagypárti öntudattal léptek a nyilvánosság elé, nem lesz könnyű nap mint nap szembesülniük megváltozott helyzetükkel. Ha veszít a koalíció, az SZDSZ huzamosabb ideig kilátástalanul elszigetelt helyzetben találhatja magát. A párt elutasítottsága a választók között ma sem túlzottan magas, viszont indulatok özöne veszi körül a politikai eliten belül. Gyakran még az MSZP-ben is.
Miért alakult ez így?
Az SZDSZ nagyon is más párt, mint a többiek. Egyrészről leginkább hasonlatos a mai tömegdemokráciák választási pártjaihoz, messze a legjobban képes a médiaelvárásoknak megfelelni. Másrészről talán a radikális mozgalmár-értelmiségi fogantatásból eredően folytonosan a többi politikai szereplő nevelőjeként, alkalmanként bírájaként nyilatkozik. Ami viszont igencsak idegen a modern nyugati pártok gyakorlatától. Most maradjunk csak a szocialistáknál. Mindig is ellene voltam a koalíciókötésnek, de ha már a párt belépett a Horn-kormányba, önveszélyesnek tartom azt a magatartást, amelyet az SZDSZ egy-két jellegadó személyisége tanúsít a szocialisták jó néhány politikusával szemben. Egyáltalán nem a tárgyi vitát kifogásolom, hanem azt a bántó arroganciát, azokat a minduntalan érzékelhető lekezelő gesztusokat, amelyeket nemhogy a koalíciós partner vezetőivel, hanem demokratikus pártok között senkivel sem szabadna alkalmazni. Az SZDSZ véleményirányítói az elmúlt nyolc esztendőben még az egyébként korántsem mértéktartó magyar közéletben is túl gyakran mutattak kíméletet nem ismerő türelmetlenséget a sajátjukon kívül minden más politikai kultúra megjelenítőjének személyével szemben. Az SZDSZ a politikai centrum majd minden politikusán megannyi nehezen felejthető sebet ejtett. A párt így nemcsak hogy mindjobban potenciális partnerek nélkül maradt, hanem tagadhatatlanul hozzájárult a politikai közép meggyengüléséhez is.
Azért a Fidesz SZDSZ-szel szembeni hisztériája nem nagyon érthető. Pontosan ugyanúgy viselkedtek az SZDSZ-szel szemben, ahogy az SZDSZ viselkedett velük szemben…
A helyzet alakulásában mind a Fidesznek, mind a szabaddemokratáknak megvan a maguk felelőssége. Ahhoz azonban, hogy a végső szakítás okait megtaláljuk, nem kell a távoli múlt eseményeit felidéznünk. Jóllehet választási szövetséget kötöttek, mindketten elsősorban a másikat kívánták legalább egyetlen mandátummal megelőzni. Az SZDSZ bizonyult a sikeresebbnek. A chartás véleményirányítók az erős Fideszben látták a gyűlölt MDF-kormány hatalmon maradásának utolsó esélyét, így a fiatal demokratáknak nem volt olyan támadható lépése, amely ne kapott volna hetekig nagy nyilvánosságot. És korántsem csupán a székházügy. A nevezetes nyugdíjszavazásnál az SZDSZ igyekezett elérni, hogy a választókban tudatosodjon a fiatal demokraták nemcsak kétséges törvényességű ingatlanakciókba keverednek, hanem a nyugdíjasok iránt is érzéketlenek. A Fidesz erejének megtörésében, saját jelentős hibáin kívül, tagadhatatlanul jókora része volt a szabaddemokratáknak és a hozzájuk közelálló értelmiségnek. Pedig minden közvélemény-kutatási adat arra utalt, hogy minden tőle távozó négy szavazóból három a szocialistákhoz érkezik. Végül talán a legfontosabb, a hajdani liberális közép pártjai közül nem a Fidesz, hanem az SZDSZ kötött a parlamentáris rendszer észjárásától idegen koalíciót az országgyűlési többséget egyedül elnyert szocialistákkal. Az SZDSZ kormányra lépése után a Fidesz a maga 21 parlamenti képviselőjével aligha maradhatott volna egyedül középen, valamilyen mértékig, de mindenképpen nyitnia kellett az ellenzék jobboldali pártjai felé. Bárhogy is történt, a magyar közélet egyik legnagyobb vesztesége az önálló, szabadelvű politikai pólus tartósnak tűnő megszűnése.
És mit tehet ebben a helyzetben az SZDSZ?
Először is végre egyértelműen határoznia kellene a koalíció fenntartásának kérdéséről. A legrosszabb a közönség számára alig követhető viszályokba bonyolódni, örökösen újabb és újabb feltételeket szabni, időről időre végső ultimátumokat küldeni. Többszörösen tapasztalható volt, a miniszterelnök ellensúlyképző lépéseivel, ha kell, taktikai visszavonulásaival nemcsak megvédeni, hanem általában egyenesen megerősíteni képes hegemóniáját. A kormánytöbbségbe foglalt sokféle politikai áramlatot jól láthatóan legjobban arról a helyről lehet vezetni, amelyet Horn Gyula mindig is elfoglalt. A kormány élén történő – egyébként sem nagyon valószínű – személycsere inkább csak a politikai stílusban hozhat változást. A szabaddemokraták, mint eddig is, elérhetnek kisebb-nagyobb korrekciókat, de a kormány haladásának irányát továbbra is a szocialisták belső erőviszonyai fogják meghatározni.
Az MSZP abszolút parlamenti többségét semmiféle nyomásgyakorlás, koalíciós megállapodás, egyeztető fórum tartósan nem helyezheti zárójelbe. Kisebb eredmények lehetségesek, de a hasonlóképpen a bázisa nyomása alatt cselekvő MSZP engedékenységének szűkösek a határai. A határozottabb SZDSZ-fellépés inkább csak a koalíciós viták hevességét fokozhatja. A keményebb kiállás ígéretével már csak az SZDSZ küldötteinek zárt ülésén lehet egyértelmű sikert aratni. A külvilág előtt annyi éles kijelentés után a puszta szavak ma már üres akaródzásnak látszanak. A szabaddemokratáknak el kell fogadniuk a koalíciót lényegében olyannak, amilyen, vagy nem várhatnak tovább a szakítással. De erre az elszánásra a mai SZDSZ-t már nemigen látom képesnek.
De hát, amint erről az imént beszélt, a párt vezetése nem nevezhető kifejezetten szocialistabarátnak…
Ha valaki nem akarta a kisemberközpontú kádári politika megjelenítőinek vezetését, az Pető Iván vagy Magyar Bálint volt. Ám három esztendő chartás politikája után már csak számottevő áldozatok árán térhettek volna ki a szocialisták koalíciós felkérése elől.
Valóban nem volt más választás? Még két héttel a koalíció megkötése előtt is mindenki azt hangoztatta, hogy ez képtelenség… Mi történt két hét alatt?
Az SZDSZ irányítói szembesültek a korábbi politikájuk keltette kényszerpályával. Ellenérveket többen is felvetettek, azonban azok közül, akik most is az SZDSZ frakciójában ülnek, emlékezetem szerint egyedül csak Béki Gabi voksolt a koalíciókötés ellen. A kormányra lépést egyformán akarták a párt szavazói, értelmiségi és pénzügyi támogatói. A nem parlamentáris logikával gondolkodó választók számára a szocialisták abszolút többsége csak jelentéktelen balesetnek számított. A Kádár-korszak észjárása szerint elvárták az SZDSZ-től, lépjen be a hatalomba, hogy belülről segítsen. A chartás értelmiség már évek óta magától értetődőnek gondolta a szocialisták és a szabaddemokraták koalícióját. A finanszírozók érthetően a kormányzati szerep vállalása felé ösztökélték a szervezetet. A párt irányadó támogatói, a kettős kötődésű, a szocialistákkal is rokonszenvező elitek az MSZP vezetőinek egy részétől ugyan mindig is húzódoztak, de jó részük ma sem tud elképzelni előnyösebb megoldást érdekeinek, mint a koalíciót. Az SZDSZ politikusai, így ha már a választásokon nem tudták megállítani Horn Gyulát, hát elfogadták koalíciós ajánlatát, feltételezve, hogy a szocialisták technokrata-értelmiségi áramlataival együttműködve majd mégiscsak ellenőrzésük alatt tarthatják a miniszterelnököt.
És most kiugrani?
Most még nagyobb lenne az ár. Ennél is nagyobb már csak akkor lesz, ha a koalíció elveszíti a választást, és az SZDSZ kis ellenzéki pártként egyedül marad. A kiugrásnak kétségtelenül óriási a kockázata. Bizony arról sem szabad megfeledkezni, hogy a fővárostól kezdve nagyszámú településen és megyében a két párt koalíciója irányítja az önkormányzatot. A politikai elitben megannyian szeretnék egyszer végre pellengérre állítani a szabaddemokratákat. A pártra minden irányból össztűz zúdulna, és nyomban elindulna az SZDSZ klientúrájának tekintett gazdasági, kulturális és médiacsoportok erőforrásainak újraelosztása. Ami az elektronikus, enyhébb formában a nyomtatott sajtóban tulajdonképpen már meg is kezdődött. Az utolsó négy évben alaposan meggyengült szervezettel, lényegesen kisebb tagsággal rendelkező SZDSZ jelenleg sokkal inkább függ a finanszírozók, a médiatámogatók jóindulatától, mint története során eddig bármikor. Ma azonban annyira üres a magyar politika közepe, és olyan nagyszámú az elbizonytalanodott közepes és magas státusú választó, hogy hosszabb távon mégsem lenne eleve reménytelen próbálkozás a szabaddemokraták váltása. Ehhez azonban annyi elszánt akarat, erkölcsi erő, leleményesség szükségeltetne, amit nem látok a mostani SZDSZ-ben.
Kényes kérdés, de muszáj föltenni: személyes tervek?
Csak azt tudom mondani, amit kilépésemkor is nyilatkoztam…
Szóval nincsen semmi új?
Nem zárom ki, hogy folytatom, de nem kívánok mindenáron a politikusi pályán maradni…
A beszélgetésből úgy tűnik, nincs hová menni.
Jelenleg valóban csak a kilépésről lehetett egyértelműen döntenem…
Nem volt mégis korai kilépni?
Az SZDSZ 1992-ben véglegesen győztes irányzata lehetőleg mindenkor megkísérli elérni, hogy pártja többféle arccal, de valójában egyetlen, pontosan megtervezett mondanivalóval szóljon a nyilvánossághoz. A szervezet nagy arányban megszabadult vitatkozó, feleselő tagságától, híveinek, támogatóinak összetétele alaposan átalakult. A vezetés az elképzeléseihez nem illő áramlatok megjelenítőit igyekezett módszeresen háttérbe szorítani. Ez történt még a demokratikus ellenzék szerves részét képező csoportosulásokkal, például a SZETA hagyományával is. A párt ezzel tulajdonképpen maga szűkítette be lehetséges bázisát. Pedig a megannyi érdekcsoportot, szubkultúrát tömörítő modern társadalmakban csak az a politikai szervezet képes nagyszámú szavazót megnyerni, amely széles gyűjtőpártként sokféle véleménnyel és személyiséggel tud a közönséghez fordulni. A szocialisták választási sikerének egyik döntő tényezője épp az volt, hogy soraikban majd minden társadalmi réteg megtalálhatja a maga emberét. Gyakran még a párton belüli viták sem rontják az MSZP eredményességét. Mondjuk Vitányi Ivánnak a miniszterelnököt illető bírálata számos értelmiségi szavazót megtarthat a szocialisták táborában, miközben az utolsó szó mégiscsak Horn Gyuláé.
Ha kizárólag a politikai megfontolás szempontjait mérlegelem, ma sem gondolom, hogy elsietett lett volna kiválásom. Azzal a reménnyel kezdtem közéleti szerepem, hogy lehet jobban, de főleg másként is politizálni, mint ahogy azt a késő kádári hatalmi elitek teszik. Az SZDSZ a demokratikus átmenet talán legkarakteresebb erejeként jelentékeny szerepet töltött be a magyar polgárosodás legújabb nekilendülésének elindításában. Hazánk több ezer polgára szervezetének keretei között kapcsolódhatott be ismét az országos és a helyi közéletbe. A szabaddemokraták ma is megannyi emberi hitet, politikai értéket képviselnek. A párt azonban mára nem egyszerűen csak beszorult egy rossz koalícióba, hanem indulásához képest majd minden tekintetben lényegileg átalakult. Az természetes, sőt egyenesen kívánatos, hogy egy kis programpárt professzionális nagy szervezetté emelkedve nagymértékben megváltozzon. Az SZDSZ esetében azonban többről, másról van szó. A szervezet jó ideje elsődlegesen a késő kádári elitek egyik felének a képviselete, gyakorló politikusai mindjobban belesimultak a Kádár-korszak értékek nélküli pragmatizmusába, a párt egyre inkább egyfajta politikai vállalkozásként működik. Mindezen most már alighanem az sem változtatna, ha az SZDSZ egyszerre ellenzékbe kerülne.