1944. augusztus 31-től 1991. június 16-ig Magyarországon folyamatosan tartózkodtak szovjet csapatok, méghozzá gyakran sok százezres, de minimum százezer körüli létszámmal. Helyőrségeik száma 94 volt, s összesen 328 különféle ingatlant vettek igénybe, köztük Közép-Európa legnagyobb gyakorló- és lőtérkomplexumát a Bakonyban. A magyar lakosság jelentős része személyes tapasztalatokat szerzett e csapatokról. Több nemzedék harcolt a világháborúban honvédként, ’56-ban felkelőként, és szintén több nemzedék tagjai ismerkedtek meg a szovjet belbiztonsági erők módszereivel „málenykij roboton”, koncepciós per vádlottjaként vagy elfogott forradalmárként ’56-ban. A megszállás alapkérdései azonban mindvégig megválaszolatlanok maradtak.
1944. augusztus–1947. december: a hadszíntérré válástól a békeszerződésig
A második világháború harcaiban Magyarországon két szovjet front, azaz hadseregcsoport tevékenykedett. A fő súlyt Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja viselte, de az ország északi és nyugati részében a fő haderejével Szlovákiában előrenyomuló 2. Ukrán Front Malinovszkij marsall parancsnokságával is részt vett a harcokban. Mindkét front sok százezres csoportosítás volt, és az elfoglalt területeken szovjet katonai közigazgatást vezetett be. E rigorózus katonai igazgatás a németekhez nagyon hasonló módon elsődlegesen hadtápterületként igyekezett kihasználni a már meglehetősen „lelakott” magyar területeket, nem utolsósorban úgy, hogy tömegesen hurcolta kényszermunkára a lakosságot. Erre részben az is kényszerítette őket, hogy a magyarországi harcok hevességét és időtartamát a szovjet főparancsnokság alábecsülte. Ahhoz, hogy például Budapest hosszan elhúzódó ostromát kimagyarázhassák Moszkva előtt, a helyi parancsnokok kénytelenek voltak a valóságosnál sokkal nagyobb létszámú német és magyar erők meglétét jelenteni. Ha például a százhúszezresnek jelentett budapesti védősereg a valóságban alig ötvenezres volt, akkor a város elfoglalása után civilekből állították elő az elvárt számú hadifoglyot. 1944-re ugyanis a háborús és a tervgazdasági rutin már nagyjából beszabályozta a várható foglyok számát is egy-egy hadművelet végén.
A szovjet katonai közigazgatás erőteljesen beavatkozott a magyar belpolitikába is, méghozzá a legfontosabb területeken. Fasiszták üldözése címén a közigazgatás alacsony települési szintjein gyorsan lecserélték a Horthy-korszak valóban jobboldali, bár a radikalizmustól többnyire irtózó, s ezért inkább rutinból tovább szolgáló, mint valóban nyilas elemeit. Az újjászerveződő magyar politikai életben döntő fontosságú volt, hogy ’45–46-ban járművet, útiokmányt, újságpapírt, élelmet vagy tüzelőt csak a megszálló hatóságtól lehetett kapni, és ők természetesen a kommunistákat támogatták mindezzel. Így lehetett csodálatosan hatékony kormánybiztos Vas Zoltán, így lehetett Gerő „a hídverő”.
A Szövetségi Ellenőrző Bizottság működése idején még mindig több százezres nagyságrendű szovjet kötelékek állomásoztak magyar területen, méghozzá többnyire abban a rendben, ahogy a háború vége érte őket A győztes nagyhatalmak közül a Szovjetuniónak okozta a legtöbb gondot a mozgósított hadsereg leszerelése és visszaállítása békeállományba. Miközben egyrészt igaz, hogy az amerikai atommonopólium árnyékában Sztálin a szovjet atombomba elkészítéséig hatalmas hagyományos hadsereg fenntartásával kívánta megőrizni a háborúban elért sikereket, eközben a romokban heverő szovjet gazdaságnak égetően szüksége lett volna a leszerelő katonák munkaerejére. A szovjet vasutak lepusztult állapota és a vasúti járműgyártás elmaradottsága rendkívüli módon lecsökkentette a kelet–nyugati vasútvonalak áteresztőképességet A háború éveiben a közúti járműgyártás visszaesett, a maradékot átstrukturálták a teherautókról harckocsikra. A Szovjetunió súlyos függésbe került. A Lend-lease keretében szállított amerikai, kanadai és angol autók és vontatók százezrei nélkül, hogy a gumit és az üzemanyagot ne is említsük, még a hadsereg szállítási rendszere is akadozni kezdett, különösen 1945 nyarától, amikor a háborúval együtt a Lend-lease-szállítások is véget értek. Számos szovjet alakulat azért állomásozott még ’46–47-ben is valahol Európában, mert még nem tudták hazavinni őket. A hazaszállítást nehezítette, hogy Ukrajnában, a Baltikumban és Lengyelország egykori keleti részein a szovjetek ellen folytatott partizánharcok csak a negyvenes évek végén zárultak le.
A békeszerződés megkötéséig a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok nemzetközi jogilag korrekt státusban, mint törvényes megszállók voltak jelen, akárcsak a többi szövetséges hatalom csapatai a legyőzött országokban. A Vörös Hadsereg fő erői, a harcoló alakulatok zöme Ausztriában, Csehországban és Kelet-Németországban állt. Magyarországon hadtápcsapatok, a közlekedési csomópontokat őrző és a hátországot biztosító katonai és belügyi erők tartózkodtak.
Ahol lehetett, beköltöztek a Magyar Honvédség, sőt az egykori közös hadsereg hagyományos laktanyáiba. Így lett például Hajmáskér, Jutas, Esztergom-tábor vagy éppen a kecskeméti huszárlaktanya szovjet bázis. Persze a jóval kisebb magyar hadsereg békehelyőrségeinek ingatlanállománya édeskevésnek bizonyult. A használt objektumok második köre a háború alatt szükségből átvett magyar és német katonai épületekből áll. Így váltotta fel a Feldherrnhalle német páncélgránátos hadosztályt egy szovjet parancsnokság a gödöllői kastélyban, vagy pl. az esztergomi bazilika melletti műemlék épületben a magyar hadikórházat a végső kivonulásig ott működő szovjet.
A megszállók zömét ekkor még ősi szokás szerint a civilekhez szállásolták be. Mivel Magyarországon nagyon sok hadtáp- és vonatalakulat állt, hiszen innen biztosították az ausztriai harci egységek ellátását, ezek a katonák a civilek közé elszállásolva pillanatok alatt a feketepiac aktív szereplői lettek. A visszaemlékezések szerint hazatérésükkor kisebb vagyont próbáltak magukkal vinni; ma már tudjuk, hogy az NKVD ezektől a javaktól a szovjet határon szakosított leadóállomásokon szabadította meg őket.
A megszállás első szakasza tehát nyílt, nemzetközi jogilag megalapozott és a háború utáni európai káosznak nagyjából megfelelő módon zavaros volt. Újabb háború gondolata legfeljebb a legfőbb politikai vezetők fejében fordult meg, a hadseregek állapota Nyugat- és Kelet-Európában erre semmiféle reális lehetőséget nem biztosított. A békekötések végül stabilizálták és legalizáltak a kialakult határokat és érdekszférákat, de ennek következményei inkább csak a propagandában jelentek meg, mely a negyvenes évek végétől világszerte egyre keményebben sulykolta az emberek fejébe az atomháború és a harmadik világháború rémét.
1948. január–1955. szeptember: az ausztriai szovjet megszálló erők hátországa
Az 1947-ben megkötött békeszerződés paradox helyzetet teremtett. Magyarország visszanyerte szuverenitását, megszűnt a SZEB. A szovjet csapatok kötelesek voltak 90 napon belül kiüríteni az országot. Egy aprócska paragrafus azonban lehetőséget biztosított arra – méghozzá a létszám korlátozása nélkül –, hogy az ausztriai szovjet megszállási övezet és a Szovjetunió közötti közlekedés biztosítására továbbra is maradjanak szovjet katonák magyar területen. (Az 1947-es békeszerződés IV. rész, 22 cikk 2. paragrafusa így szól: „A jelen Szerződés életbe lépésétől számított 90 napon belül az összes szövetséges haderők kivonulnak Magyarországról, fennmaradva a Szovjetuniónak az a joga, hogy Magyarországon tartson olyan csapatokat, amelyekre a szovjet hadsereg és az ausztriai megszállási övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet.”) A békeszerződés gyakorlati következménye tehát az lett, hogy a SZEB feloszlatásával távoztak az utolsó nyugati katonai megfigyelők is, és még szabadabb lett a pálya az eddig is hatalmi túlsúlyt élvező szovjetek előtt.
1949–50-től alapvető változás megy végbe a magyar fegyveres erőknél is. Az eddig, még a békeszerződés megengedett keretéig sem feltöltött hadsereg néphadsereggé alakulva a modern kor legerősebb magyar fegyveres erejévé vált. Az egyenruhák, a szabályzatok, a szolgálat rendje és a fegyverzet a szovjet mintákat másolja. De miközben maguk az oroszok modernebb felszerelésekre és szervezeti formákra térnek át, a Magyar Néphadsereg úgy fest, mint az oroszok a Nagy Honvédő Háború végén.
Magyarország légcsavaros, világháborús típusokból álló, főként bombázó légierőt épít fel, amikor az oroszok éppen áttérőben vannak a sugárhajtású gépekre. A magyar katonák fő kézifegyvere a dobtáras géppisztoly és a szuronyos puska, amikor az oroszok az egységes lőszerű Szimonov és Kalasnyikov automata fegyverekre térnek át. Vannak magyar páncélos hadosztályok, több harckocsival és rohamlöveggel, mint amennyivel a második világháborúban harcoló honvédség valaha is rendelkezett, de ezek mind háború végi típusok. A T–34-es lehetett legendás tank, de akkoriban derül ki róla Koreában, hogy immár elavult. A Vörös Hadsereg mindenesetre gőzerővel cseréli ki újabb típusokra. Az egyetlen valóban jelentős előrelépést a magyar fegyveres erő motorizálása jelenti. Ekkor tűnnek el végleg a lovacskák a magyar hadrendből.
A kétszázezresre növekvő Magyar Néphadsereg és a több mint negyvenezres fegyveres karhatalom mellett a Vörös Hadsereg elérkezettnek látta az időt, hogy háttérbe vonuljon. Nagyjából lezajlott a háború utáni leszerelési hullám és egyensúlykeresés, így az 50-es évek elején kialakult a megszállás végleges struktúrája. Magyarország katonaföldrajzi infrastruktúrája olyan, hogy a Dunántúlon a várpalota–hajmáskéri kopár fennsíkon még a monarchia alatt létrejött gyakorlótér és helyőrségkomplexum köré a legkönnyebb csapatokat telepíteni. E rendszer északi eleme a mindkét világháborúban sok tízezer katonát látott komáromi várövezet. Alkalmas vezetési központ Veszprém és Székesfehérvár térsége, nyugatra előretolt bástyája Szombathely, „keleti végvár” pedig már a Duna–Tisza-közén Kecskemét. Az orosz harckocsizók természetesen betelepszenek a magyar páncélos fegyvernem bölcsőjét jelentő Esztergom-táborba (ahol 1942-ben a Donhoz induló magyar páncélos hadosztályt képezték át a németek – akkor az ő levetett harckocsijaikra). A szovjeteknek jól jön ez a dunántúli katonai infrastruktúra, mint ausztriai csoportosításuk háttere. Gondjaik két dologból származnak. A Jugoszláviával fennálló feszült viszony miatt az ország déli, délkeleti részeit is erősen meg kell szállniuk, hadtápútvonalaik biztosítása pedig megkívánja, hogy Északkelet-Magyarországot, Debrecen térségét is megrakják csapatokkal. Itt azonban kevésbé építhetnek a meglévő infrastruktúrára, mert a Monarchia hadseregének délen és keleten inkább a Bácskában és Erdélyben volt a súlypontja. A kisantant államok a két világháború között mindent elkövettek, hogy új határaik túlsó oldalán ne maradjon jelentős magyar támaszpontrendszer, sőt a békeszerződés még a Debrecen felé futó kétvágányos vasútvonal egyik vágányát is felszedette. A szovjet katonai építkezések első hulláma ezért Debrecen, Kecskemét és Szolnok térségét érinti. Ekkor rendezik be a hortobágyi bombázólőteret, és indul meg a záhonyi átrakodó állomás erőltetett fejlesztése. A szovjet csapatok azonban gondosan kerülik a jugoszláv hátárt. Cegléd–Kecskemét térségébe telepített páncélosaik vagy a fehérvári csapatok mintegy a határon állomásozó magyar erők „hátát” biztosítják, több értelemben is.
A kisebb létszámú, koncentráltabb új felállás lehetővé teszi, hogy visszahúzódjanak a lakosság köréből. Az ötvenes évek első felétől a legénység, sőt a nőtlen tisztek is már teljes egészében zárt laktanyákban és támaszpontokon élnek. A családos tisztek egy része azonban még kinn marad a városokban, bár érintkezni már inkább csak a párt kádereivel érintkezik. Külön kasztot alkot a szovjet összekötő és tanácsadó tisztek többezres tömege. Ezek a Honvédelmi Minisztériumtól kezdve a zászlóaljakig kezdetben mindenütt jelen vannak, ’55-re azonban inkább csak ezred-, hadosztályszinttől felfelé. Megindul az a folyamat, amely mindvégig jellemző lesz: a megszállók igyekeznek a háttérbe húzódni.
1953 után a szovjet legfelsőbb katonai vezetésbe visszatérnek a világháború győztes hadvezérei, Zsukov marsallal az élen. A szovjet hadsereg az ötvenes évek elején az ő vezérletükkel kezdte meg azt a modernizálási folyamatot, amely a hatalmas embertömegektől és a második világháborús elgondolásoktól a nukleáris háború körülményei között folytatott támadó, teljesen gépesített haderő koncepciójához vezetett. A tábornokok Zsukov és Konyev marsallal fémjelezhető nemzedéke két alaptapasztalatot szerzett a háború éveiben. Ők voltak az 1941-es német Blitzkrieg elől Moszkváig hátráló szovjet hadsereg túlélői, de ők voltak az orosz gőzhenger működtetői is, Sztálingrádtól Berlinig. A korai vereségek sora gondosan eltitkolt, de mély sokkot okozott. Ez látszik máig minden orosz katonai felszerelésen, ezért telepítettek lehetőleg mindent hernyótalpra, vastag páncél alá, hogy ha itt még egyszer villámháború lesz, azt ők csinálhassák. A szovjet győzelmekben viszont döntő szerepet játszott a tüzérség mindent elsöprő, kilométerenként több száz csöves tűzösszpontosítása, aminek a végsőkig fokozott változatát látták az atombombában. Ha egyetlen bomba tökéletesen elpusztítja az ellenfél mély védelmi rendszerét több kilométer szélességben, akkor máris ott a Wermachttal szemben mindig oly keservesen kivívott rés, amelyen tekintet nélkül a veszteségekre az ellenfél területének mélységére zúdulhat a Vörös Hadsereg támadó ereje.
A magyarországi szovjet csapatok életében ez a hadügyi reform az új felszerelés folyamatos megjelenésében, a harcszerrű kiképzés erősödésében, általában rengeteg nehezen megtanulható újdonság megjelenésében jelentkezett. Egyfajta befelé fordulásra került sor, amit csak segített a zárt laktanyai élet.
1955-ben az osztrák államszerződés megkötésekor az első vonalbeli ausztriai megszálló erők egyszeriben szerepüket veszítették. Ezen csapatok egy részét hazavitték, de jelentős részük csak Magyarországig hátrált. Kihelyezési körülményeik itt kezdetben meglehetősen rögtönzöttek voltak. A Magyar Néphadsereg alakulatai adtak át nekik laktanyákat, de volt ahol internálótábort, sőt olyan is, ahol állattenyésztő telepet alakítottak hirtelen szovjet laktanyává. Ugyanebben az évben aláírták a Varsói Szerződést, bár ez kezdetben inkább formalitásnak tűnt.
1955 decemberében mindenesetre megszületett a nagyjából 1991-ig fennmaradó magyarországi szovjet katonai szervezet. A főparancsnokság Székesfehérvárra települt, és egy négy hadosztályból álló csoportosítás tartozott irányítása alá. Hivatalos neve Különleges Hadtest lett, a hadtest erői páncélos tüzér és lövész szárazföldi csapatok, illetve egy bombázó és vadászrepülő hadosztály voltak. Magyarországi történetük során ekkor először bizonyítottan kisebbek voltak a szovjet csapatok, mint a Magyar Néphadsereg erői. Ekkor kezdődött az a folyamat, ami azután a megszállás legnagyobb paradoxonává lett, hogy az átszervezések és átfegyverzés következtében, illetve a haditechnika fejlődésével a magyarországi szovjet haderő évtizedről évtizedre egyre alkalmatlanabb lett arra, hogy beavatkozzon a magyar belpolitikába. Minél fontosabbá vált az a szempont, hogy ennek a haderőnek elsősorban a Nyugat elleni hadjáratra kell alkalmasnak lennie, annál inkább hiányoztak belőle azok a csapatok, parancsnokságok és fegyverek, melyek a polgári rend fenntartására szolgálhatnak.
A katonai filozófiaváltás közben lévő hadtest nem rendelkezett jelentős katonai karhatalmi erőkkel. A szovjet hadseregből különben is mindig hiányoztak a tábori csendőr, Military Police jellegű alakulatok, mert ezeket a feladatokat a mindenkori belügyi apparátus féltékenyen igyekezett megtartani magának. A Berija-csoport bukása utáni első években az NKVD sem állt olyan biztos lábakon, mint korábban, így a magyarországi szovjet fegyveres erőből hiányoztak azok a szakcsapatok, amelyekkel egy polgári zavargást utcai harc és vérfürdő nélkül kezelni lehet. Minél nagyobb hangsúlyt kaptak a szovjet fegyveres erőn belül a repülők, a páncélosok, általában a technikai szakágak, annál kevesebb ember, energia és tehetség maradt a gyalogságra, amely pedig zavargások esetén az egyetlen valóban hatékonyan alkalmazható csapatnem. Miközben szilárdan megszállva tartották Magyarországot, saját karhatalom híján a szovjetek kénytelenek voltak egyre jobban támaszkodni a magyar rendőrségre és az ÁVH-ra. 1956 őszére azonban már ezek sem voltak olyan biztosak a dolgukban, mint korábban.
1955. szeptember–1957. május: a különleges hadtest
A világ ’56 őszén az éppen kirobbanóban lévő második közel-keleti háborúra, a szuezi-válságra figyelt. A világhatalmak a gyarmatok első hullámának függetlenné válása, a koreai és az indokínai háború eredménytelen iszapbirkózása után egy újabb Európán kívüli régióban próbálgatták, mekkora a mozgásterük a kétpólusú világban. Anglia és Franciaország éppen itt, Szueznél kapott leckét Eisenhower elnöktől, hogy ez a világ valóban kétpólusú. Ezt a világpolitikai hátteret szovjet szemponttól még egy szerencsés körülmény egészítette ki Délkelet-Európában: Hruscsovéknak sikerült megbékélni Tito Jugoszláviájával, s ezzel Magyarország közvetlen hadműveleti jelentősége szerencsésen csökkent.
Ezzel együtt legalábbis katonai szempontból kétséges, hogy a Nyugat azért hunyt szemet 1956-ban a magyarországi beavatkozás felett, mert cserébe szabad kezet kapott a Közel-Keleten. A Szovjetunió ebből a szempontból nem volt alkuhelyzetben. Ne tévesszük össze az ’56-os Szovjetuniót a ’68-assal! Magyarország jelentősége, mint egy Nasszernak szállító légihíd európai pillére ’56-ban szóba sem jöhetett, mert a Szovjetunió nem rendelkezett az ehhez szükséges szállító repülőgépekkel.
1956 őszén a Varsói Szerződés a gyakorlatban még egyáltalán nem volt az az integrált és békében is folyamatosan működő katonai szervezet, amellyé az 1960-as évek közepére vált. Az 1956-os forradalomnak valószínűleg döntő szerepe volt abban, hogy később a szervezeten belül a magasabb vezetési szinteket kizárólag szovjet tábornokokra bízták, és hogy rájöttek arra, hogy a további „testvéri” beavatkozásoknál üdvös lesz igénybe venni szövetséges csapatokat is.
A magyarországi szovjet Különleges Hadtest parancsnoka, Pjotr Nyikolajevics Lascsenko altábornagy 1952–54 között Németországban szolgált, és láthatta, amikor 1953 júniusában a kelet-berlini munkások megmozdulását páncélosok demonstratív utcai felvonulásával fékezték meg. Legalábbis ezt sugallják a korabeli filmhíradók, mert a T–34-esek a fegyvertelen tüntetőkkel együtt nagyon fotogén, drámai jelenetet alkottak. A kelet-berlini felkelésnek azonban gyakorlati szempontból volt egy másik vonása is. A tankok ott egy működő, bár akadozó helyi karhatalmi gépezetet támogattak, hiszen a keletnémet állambiztonság és a karhatalmi erők végül úrrá lettek a helyzeten. A németországi szovjet megszálló csapatoknak nem kellett utcai harcokat vívniuk, és főképp bőven akadt, aki helyettük elvégezte a szükséges letartóztatásokat. A felkelt munkások sem szorultak annyira sarokba, mint ’56-ban magyar társaik, hiszen még nem épült fel a berlini fal, így viszonylag könnyű volt bárhol átmenekülni Nyugat-Németországba. Ötvenhat nyarán és kora őszén a lengyel válságot is belső lengyel erőkkel, illetve a lengyelországi orosz csapatok erődemonstrációjával oldották meg anélkül, hogy lengyel–szovjet fegyveres összecsapásokra került volna sor. Két sikeres precedens volt tehát arra, hogy a katonai erő demonstrálása elegendő bármilyen polgári zavargás elfojtására, s hogy a szövetséges szocialista országok rendőri szervezetei némi szovjet segítséggel képesek a válságkezelésre.
Azt hiszem, az analógiák feljogosítanak arra, hogy az ’56 őszén, október 23. előtt megtett szovjet katonai lépéseket ne hadművelet részének tekintsem, hanem a német és a lengyel példához hasonló demonstratív felvonulásnak. A tragédiát az okozta, hogy az előző két esettel ellentétben a szovjet csapatok komoly ellenállásba ütköztek, és innen már nem volt visszaút. (A szerzőnek az 1956-os magyarországi hadjáratról szóló cikkét rövidesen közöljük lapunkban. A szerk.).
A harcok elültével a szovjet katonai jelenlét ’57 végéig látványos fenyegetésként maradt meg. A 3000 embert veszített szovjet alakulatok valószínűleg attól is tartottak, hogy a háború utáni Lengyelország és Ukrajna mintájára Magyarországon is partizánháború indul ellenük. Másrészt a kijárási tilalom, a középületeket őrző páncélosok és a rendszeres őrjáratok fő szerepe a lakosság megfélemlítése volt. Ezek a gesztusok nem annyira a volt felkelőknek szóltak, akik nagyjából kiismerték a szovjet hadsereg képességeit, hanem az otthon meghúzódó többséget próbálták további passzivitásra bírni. Az oroszok inkább a Magyar Néphadsereg megmaradt alakulatait tekintették a fő veszélyforrásnak, és ezeket többnyire lefegyverezték és hazaküldtek.
Hruscsov decemberben inkognitóban Budapesten járva felismerte, mennyire irritálhatja a magyar lakosságot az utcákon, tereken álló harckocsik és a jövő-menő járőrök tömege. Ezért úgy rendelkezett, hogy 1957. január 1-jétől a csapatok vonuljanak helyőrségeikbe. Ugyancsak ez idő tájt, ’56 végén új formát adtak a megszálló hadseregnek. Miután Magyarország megszállására elégtelennek bizonyult az egy hadtestnyi erő, egy teljes hadseregcsoportot, a délit, szerveztek a Magyarországon maradó nyolc hadosztályból.
A többé-kevésbé feloszlatott Magyar Néphadsereg ingatlanállományából ekkor vettek át még néhányat megnövekedett erőik számára a szovjetek, illetve ekkor kezdtek igazán nagy építkezésekbe.
Az ’56-os események meggyőzték a szovjet hadvezetést arról, hogy a nyelvtudás hiánya nem elegendő akadály a szovjet csapatok és a magyar lakosság érintkezése között. 1957-től zárkóztak be végleg gettószerű helyőrségeikbe, ahol immár a tisztek is családostól a kerítésen belül felépített lakótelepeken laktak. A külön iskola és bolthálózat minden megszálló hadseregre jellemző, máig üzemeltet ilyet a németországi brit és amerikai hadsereg is, de a moszkvai időszámítás alkalmazása néhány időzónával idébb már unikum volt.
Nagy építkezéseket kényszerített ki a haditechnika változása is. A sugárhajtású repülőgépeket nem lehet a korábbi füves területekről, csak betonról üzemeltetni. A járművek és gépek számának növekedése együtt járt a magyar hadseregből is ismert külső körletek szaporodásával, melyek lényegében gépállomásszerű garázsokból és színekből álló műszaki telepek.
Mire 1957. május 27-én megkötötték a szovjet csapatok jogi helyzetét szabályozó egyezményt, addigra az oroszok már pontosan felmérték, hol és mekkora területekre és milyen épületekre van szükségük. Az egyezmény megdöbbentően általános és semmitmondó. Egyetlenegyszer, akkor is csak kivonatosan közölte Magyarországon a Népszabadság, 1957. május 29-én. Formailag az egyezmény a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1957. évi 54. sz. törvényerejű rendelete. Ebben a három és fél oldalas szövegben nincsen meghatározva a csapatok létszáma, itt-tartózkodásuk időhatára, költségeik fedezésének forrása. Lényegében ez az egyezmény maradt érvényben egészen a szovjet csapatkivonásig, és a forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak ez a hanyag nagyvonalúsága hozta Magyarországot abba a formailag is vesztes tárgyalási helyzetbe, amelybe a csapatkivonáskor az anyagi terhek elosztásáról folytatott alkunál került.
1957. május–1991. június: a szovjet déli hadseregcsoport
A szovjet csapatok teljes kivonása meglepő módon egyszer már 1958-ban is szóba került. Hruscsov a szovjet népgazdaság, elsősorban az élelmiszer-gazdaság és a könnyűipar s ezzel a belső fogyasztás fejlesztésére törekedett. A szovjet vezetők közül elsőként felismerte, hogy a lakosság életszínvonalának javítása nélkül a Szovjetunió léte nem tartható fenn a végtelenségig. Általános létszámcsökkentést terveztek a Varsói Szerződés valamennyi fegyveres erejénél. Az összesen 419 ezer leszerelendő katonából 300 ezren a szovjet fegyveres erőktől kerültek a polgári életbe. Ötvennyolc nyarára Romániát teljesen kiürítették a szovjet csapatok, de csökkentették lengyelországi jelenlétüket is. A semleges Ausztriával határos Magyarországon a Déli Hadseregcsoport kivonulása nem közvetlenül NATO-állammal állította volna szembe hazánkat, amely ekkor a Varsói Szerződés leggyengébb láncszeme volt, másrészt szép gesztus lett volna a Nyugatnak, elvinni a semleges Ausztria mellől a tankokat. Végül: amikor Hruscsov előbb ’58 áprilisában Budapesten, majd májusban Moszkvában is megemlítette a kérdést Kádárnak, akkor azt is szondázta, hogy a megfelelő embert állította-e a magyar tartomány élére. Ha igaz, amit Adzsubej, Hruscsov veje visszaemlékezésében erről mond, akkor Kádár a következő kellőképpen bizánci választ adta: „Hruscsov elvtárs, azt hiszem jobb, ha a szovjet csapatok Magyarországon és Rákosi Önöknél marad!”
Az 50-es évek közepétől az atom- majd hidrogénbombával is rendelkező, hadseregét fokozottan gépesítő és a szovjet „Tirpitz”, Gorskov tengernagy minisztersége alatt óceáni flotta építésébe kezdő Szovjetuniónak már nem annyira a katonák százezreire volt szüksége, hanem arra a tőkére, amit megtakaríthatott a személyi költségeken. Háromszázezer kivont szurony jól hangzott a világsajtóban és a békemozgalomban, a realitást azonban azoknak a rakétáknak sorozatgyártása jelentette, melyek nemsokára kirobbantották a kubai válságot.
Mindenesetre 1958-ban egy hadosztályt Magyarországról is hazavittek. A Veszprém megyéből, Pápa térségéből, illetve Dorogról kivont harckocsizók parádés búcsúztatót kaptak, bekerültek a sajtóba és a filmhíradóba is. A filmen látható harckocsik azonban a be nem vált és elavult T–44 típusba tartoztak, melyeket egyébként is kivontak a rendszerből ebben az időben szerte a Szovjetunióban. A páncélosok ügye rávilágít egy általános és egy sajátos szovjet szokásra. Bármilyen fegyverrendszer radikális cseréjénél általában két új típust fejlesztettek ki. Előbb egy olyat, melyen merészen kipróbálták az új technikai eljárásokat, s ennek persze rengeteg műszaki hiba és baleset lett a következménye, majd kicsit később jött az igazi, melyen ezeket a hibákat kiküszöbölik, de az erényeket megtartják. Ilyen volt a dobtáras géppisztolyt leváltó Szimonov, Kalasnyikov lépéssor, a világháborús lövegeket leváltó 130 milliméteres, majd 122 és 153 milliméteres lövegcsalád, a légcsavaros vadászgépeket követő négy-öt problematikus lökhajtásos után a MIG–15, és a legutóbb a kivonulásig szolgálatban maradt T–64, valamint az azt követő T–72. A speciális magyar vonatkozás mindebből az, hogy mivel a Szovjetunió magyarországi csapatait mindig másodlagos-harmadlagos jelentőségűnek tartotta, a németországiakhoz és később a csehszlovákiaiakhoz képest, ezért itt mindig meglehetősen sok „második legjobb” felszerelést állomásoztattak. A magyarországi szovjet csapatok a 60-as, 70-es években kétszer kaptak világtörténeti jelentőséget. 1968-ban egyes részeik a Magyar Néphadsereg bizonyos egységeivel részt vettek Csehszlovákia megszállásában, ahol hála a lakosság önuralmának, elmaradt a budapestihez hasonló vérfürdő. Prága esetében egyébként nyilvánvalóan okultak az ’56-os magyar példából, mert a cseh fővárost a Vörös Hadsereg elit gyalogságát jelentő központi légideszant tartalék egyik hadosztálya szállta meg, bár a lánctalpmánia még érvényesült, s ezért őket is több száz páncélos követte Prága utcáin.
1973 októberében a soron következő arab–izraeli háborúban mind Egyiptom, mind Izrael már az első napokban súlyos anyagi veszteségeket szenvedett. A háború kimenetelét két egymással versengő légi híd döntötte el. Az amerikaiak Izraelnek, a szovjetek Egyiptomnak szállítottak utánpótlást. Az amerikai légihíd, bár az utánpótlás egy részét az óceánon túlról kellett szállítania, mégis nagyobb teljesítményűnek bizonyult. A szovjet légihíd egyik európai pillére Magyarország volt, mert 1956-tal ellentétben ’73-ban a Szovjetunió már százával rendelkezett olyan óriás szállítógépekkel, amilyenek egy ilyen művelethez szükségesek. ’56 óta valószínűleg ekkor sértették meg legdurvábban Magyarország szuverenitását, hiszen alapvető magyar gazdasági érdekeket sértett a jó viszony kockáztatása hagyományos levantei kereskedelmi partnereinkkel. A légihíd azonban szinte észrevétlenül működött.
A szovjet haditechnika- és hadseregszervezés olyan irányba mozgott a 60-as, 70-es, 80-as években, amely nagyon megfelelt a Déli Hadseregcsoport rejtőzködő életmódjának. A fegyverek újabb generációi egyenként mind hatékonyabbak lettek, és ezért darabra kevesebbre volt szükség belőlük. Az automatizálás és az elektronika felhasználása csökkentené a kezelők létszámát is, általában minden alakulat létszáma csökkent, még a lövész rajoké is az 50-es évekhez képest. A hosszú távú berendezkedés azt is lehetővé tette, hogy a Magyarországon állomásozó A kategóriás, vagyis legalább 90 százalékig békében is feltöltött hadosztályok csak felszerelésük kisebb részét használják az évekre előre megtervezett kiképzés során. A nagyobb részt igyekeztek harckész állapotban karbantartani, vagyis a lakosság alig látta, mert kerítésen belül maradt. Végül: a 60-as évek második felétől Magyarországon nem nagyon folyt szovjet újonckiképzés. Ide az otthoni kiképzőbázisokról, sőt sokszor a németországi hadseregcsoporttól már kiképzett katonák jöttek. Az pedig köztudott, hogy a legtöbb baleset és probléma mindig az újoncokkal van.
A szovjet csapatok láthatatlanságát erősítette az is, hogy szinte alig rendelkeztek személyautókkal és dzsipszerű járművekkel. Mozgásaikat mindig nagyobb szervezett csoportokban, de ritkábban bonyolították. Közúti konvojaik megelőzhetetlenül hömpölyögtek, a legtöbb balesetet egymás között okozták, ezeket viszont saját katonai igazságszolgáltatásuk bírálta el. Államként éltek az államban, és hála a több évtizedes szívós munkának, valóban legfeljebb annyit lehetett róluk tudni, amennyit a laktanya mellett lakó emberek arról az egyetlen konkrét bázisról tudtak.
A magyar sajtóban soha nem közölték az egyes alakulatok azonosítására szolgáló hadrendi számot. Amikor például a több mint harminc évig Magyarországon állomásozó 13. páncélos hadosztály még világháborús érdemeivel kiérdemelte a „budapesti” melléknevet, a hírt közlő magyar újság egyszerűen szovjet alakulatként emlegette. Még a kivonulásról szóló közlemények is hadrendi szám nélkül közlik, milyen alakulat távozott. Így lassan nagyobbnak, fenyegetőbbnek tűnhetett a szovjet katonai jelenlét, mint amekkora valójában volt.
Az 1970-es évek végétől ugyanis a Déli Hadseregcsoport már csak nevében volt hadseregek csoportja, a valóságban négy hadosztályával körülbelül akkorára zsugorodott, mint az egykori Különleges Hadtest. A jelenlét azonban aggasztó új formát öltött. Sosem fogjuk megtudni, mennyire tervezték komolyan a szovjetek a harmadik világháborút, de a Rajna felé előretörő főcsapást egy mellékcsapásnak kellett volna támogatnia Magyarországról Szlovénián és Ausztrián át a Pó-síkságra. A kivonuláskor derült ki, hogy ehhez az expedíciós háborúhoz magyarországi raktárakban több mint ötszázezer tonna utánpótlást halmoztak fel. Ha más nem, ez a mérhetetlen tömegű hadianyag háború esetén elsődleges célpontja lett volna a NATO légierejének.
A támadó szándék komolyságára utal az is, hogy aránytalanul nagy mennyiségű hadihídanyag és hídépítő alakulat tartózkodott Magyarországon. A Varsói Szerződés szinte minden közös hadgyakorlatán az erőszakos folyamátkelést gyakorolták, márpedig aki védekezik, nem kel át rohammal saját folyóin. Tőlünk nyugatra viszont öt-tíz kilométerenként van kisebb patak és negyven-ötven kilométerenként nagyobb folyó, amely keresztezi a tervezett offenzíva irányát.
A háborús készülődést bizonyítja az a Nagytevel mellett elhagyott MORAB-nak nevezett 3781 négyzetméteres föld alatti óriásbunker, melyet 14 méter mélységbe telepítettek. Háromezer köbméter beton felhasználásával épült, körülbelül ennyi kellett a metróalagutakhoz a Keleti pályaudvar és a Blaha Lujza tér között. A bunker 30-40 napig teljesen bezárva is működtethető volt. Körülbelül 400 főnyi személyzettel és saját számítógépközponttal atomháború esetén innen irányították volna a Déli Hadseregcsoport helyébe lépő igazi, háborús hadseregcsoportot, azaz frontot. Mátyásföld tehát csak jókora iroda volt béke idejére, háborúban ezt az óriási föld alatti harcálláspontot kívánták használni. Hogy mi lett volna a 41. napon, amikor odalenn végleg elfogy a levegő, arról nem szólnak a szabályzatok. A bunker mindenesetre máig hasznosításra vár.
Ebből a hatalmas hadigépezetből a kivonulás pillanatáig hiányzott az, amit pedig azt hihetnénk, hogy ’56 után sietve megteremtettek: a magyar belügyekbe való beavatkozásra alkalmas karhatalom, azaz olyan speciálisan kiképzett és felszerelt csapatok, amelyek alkalmasak a fellázadt lakosság ellen való fellépésre.
A szovjet hadsereg a 70-es évek végétől Afganisztánban nagy léptékben szembesült azokkal a belső gondjaival, melyek már ’56-ban Budapesten is gyötörték. A harci morál hiánya, az alsóbb parancsnokok önállótlansága arra kényszerítette őket, hogy az addig stratégiai tartalékként kezelt hat elit légideszant hadosztály zömét az afgán hegyek között vessék be, egyszerűen azért, mert többi csapataik leginkább csak helyőrségeik őrzésére bizonyultak alkalmasnak. Ezért ezekből az elit kötelékekből a Déli Hadseregcsoport sosem kapott állandó részt, csak azt készítették elő, hogy világháború esetén ezek bázisként használhassák Magyarországot. Azt, hogy az orosz hadsereg máig sem oldotta meg vezetési és motivációs problémáit, világosan bizonyítja a tiszti veszteségek 20%-ot meghaladó aránya a csecsenföldi harcokban.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy gondolom, hogy a Kádár-rendszer védelmét saját lakosságával szemben alapvetően saját rendőrsége oldotta meg, méghozzá a 60-as évek elejétől egészen a rezsim összeomlásáig. Nyilván vitatkozhatunk azon, hogy milyen arányban felelős ezért az összeomlásért a rendszer belső válsága, illetve a Szovjetunió és szövetségi rendszerének válsága, de egy biztosnak tűnik: miközben a Kádár-rezsimet saját világméretekben semmiképpen sem az első osztályban jegyzett erőszak-apparátusa tartotta fenn, a lakosság ezt komolyan, vagy alibiből alapvetően az „oroszoknak” tulajdonította. A Déli Hadseregcsoport összetételének és állapotának ismeretében úgy tűnik, viszonylag jól felkészültek az általános európai háborúban rájuk osztott szerepre, de komoly bajban lettek volna, ha 1970 után bármikor megint Budapest utcáira küldték volna őket. Létszámuk, felszerelésük és kiképzettségük csak az ’56-osnál is jóval nagyobb válogatás nélküli pusztítással tette volna lehetővé, hogy bármilyen tömegmegmozduláson úrrá legyenek. Mivel hasonló paraméterek jellemezték a Vörös Hadsereg többi részét is, úgy gondolom, nemcsak nemzetközi politikai okai voltak annak, amikor a szovjetek hagyták, hogy Lengyelországban Jaruzelski tábornok szovjet csapatok nélkül, csak lengyel erőkkel vezesse be a rendkívüli állapotot.
Az egykori szocialista országok, így Magyarország népe is hatalmasabbnak és mindenhatóbbnak látta a megszállókat, mint amilyenek a valóságban voltak, és alábecsülte a saját kommunista pártja által kiépített államgépezetet és rendőrséget, melyeknek pedig a szovjetek fogyatékosságai miatt oroszlánrész jutott a rendszer fenntartásában. Sokan hittük, hogy a nyomasztó túlerőben lévő ellenféllel alkudtunk meg a túlélésért. A valóságban már nem az életünkért, hanem egy kis jólétért kötöttünk kompromisszumot, és nem a távoli nagyhatalommal, hanem nálunk alig nagyobb helyi képviselőivel.
Szovjet tömegpusztító fegyverek Magyarországon
A Magyar Nemzet a kivonuló erőkről készített mérlegében 1991. július 3-án szerepelteti az alábbi tételt: rakéta (Scud–B, illetve Frog típusú) 196 db. E harcászati (Frog) illetve harcászati-hadműveleti rakéták a 90-es évek elejére már nem számítottak különösebben modern fegyvernek. A 196 db azonban nagyon jelentős arzenál, és ha figyelembe vesszük a szovjet szabályzatok szerint előírt gyakorlatot, akkor ezek atomrobbanófejei és vegyi töltetei is csak magyar területen lehettek. A vegyi tölteteket ugyanis legfeljebb néhány kilométerre, az atomtölteteket legfeljebb néhány tíz kilométerre szokás tárolni a rakéták állomáshelyétől. Ezeknek a rakétáknak pedig Dombóvár közelében, illetve a Tatához közeli Baj község határában volt az állomáshelye. A Frog hatótávolsága mindössze néhány tucat kilométer, és a Scud–B lőtávolsága sem több 260 kilométernél.
A Scud–A és a legkorábbi Frog rakéták az 50-es évek végén jelentek meg a szovjet arzenálban. Céljuk a hadosztály, illetve a hadtest tüzérségének megerősítése volt tömegpusztító fegyverekkel. Éppen ezért ugyanolyan szervezetszerű fegyverei lettek ezeknek a magasabb egységeknek, mint az ágyúk vagy a harckocsik. Minden szovjet hadsereg rendelkezett saját Scud-dandárral, és minden hadosztály négy önjáró Frog kilövőállvánnyal. Mivel a Varsói Szerződésben nagyjából szabványosították a magasabb egységeket, a szövetséges hadseregek is mind kaptak a rakétákból. Magyarország Tapolcán állomásoztatta 12 szállító-indító járművel felszerelt Scud-dandárját, és a 80-as évek elején hat hadosztályból álló Magyar Néphadsereg hadosztályonként négy, összesen huszonnégy Frog-indítóval rendelkezett. Ezekhez a robbanófejeket azonban a szovjetek tárolták a sajátjukkal együtt, és csak közös nagy háború esetén adták volna át.
Volt azután egy máig modernnek számító eleme a Déli Hadseregcsoport atomarzenáljának, a debreceni repülőtéren állomásozó Szuhoj–24, nagy hatósugarú könnyűbombázó kötelék. Ezeket a gépeket arra tervezték, hogy igen kis magasságban áttörve a nyugat-európai légvédelmet Franciaországig, sőt Nagy-Britanniáig vigyék nukleáris bombáikat. Ezek a gépek az SS–21 rakéták és a Backfire bombázók mellett a NATO által legveszélyesebbnek tartott szovjet hadszíntéri atomfegyverek közé számítottak, és itteni állomásozásuk Debrecent lehet, hogy a legfontosabb magyarországi célponttá tette.
A rakétákról még azután sem esett sok szó Magyarországon, hogy a 80-as években a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokon nyíltan be is vallották őket. Sőt, a magyar sajtó és az egymást követő kormányok versenyt ködösítettek az ügyben.
Az 1975–87 között a minisztertanács elnöki tisztét betöltő Lázár György még 1991-ben is kategorikusan tagadta, hogy tudott volna a szovjet atomfegyverek magyarországi tárolásáról. A 80-as évek elejétől több magyar könyvtárban nyílt, bár nem kölcsönözhető anyagként olvashatóak voltak a fenti információk. Ebben az esetben túl jól működött a hallgatási szabály, mert ez a néhány, egyébként nem túl jelentős, hiszen a 70-es évektől elavultnak tekinthető rakéta igazán nem érte meg, hogy annyit füllentsenek miatta. Ugyanakkor a vegyi és atom-robbanófejek egyszerű tárolása az egyik legbalesetveszélyesebb tevékenység, és csak remélhetjük, hogy ha tájékoztatást nem is kaptunk róla, legalább kiürítési terv készült, mely alaposabb volt, mint Csernobilé.
A tömegpusztító fegyverek magyarországi jelenlétéről a Szabad Európa Rádió sem beszélt, még a nagy csernobili atompánik idején sem. Miután Európát a szovjet és az amerikai hadsereg egyaránt veszélyeztette itt tárolt nukleáris robbanófejeivel, könnyen lehet, hogy kölcsönös hallgatólagos megállapodással tabu témává nyilvánították, hogy ezekkel bármi baleset is történhetne.
Hogyan mentek, hova mentek?
A szovjet Déli Hadseregcsoport egy páncélos hadosztállyal csökkentette erőit 1989-ben. Ez azonban még önkéntes és részleges csapatcsökkentés volt, amelyet úgy tűnt, nem biztos, hogy követ a teljes csoportosítás. Az 1990–91-ben lebonyolított teljes kivonást mindvégig feszült hangulatú tárgyalások kísérték, részben a két kormány, részben a magyar és a szovjet katonai vezetők között. Meglehetősen zilált anyagi helyzetű, morálisan némileg megingott csapatok távoztak hazánkból. Negyven nagyobb cégnek tartoztak, főként közüzemi díjakkal, százmilliós nagyságrendben. Ezenkívül több milliárd forintos adósságot halmoztak fel úgy, hogy a KGST külkereskedelmi rendszerén belül, mintegy belső exportként a magyar államtól vásároltak, főként élelmiszert. Azon túl tehát, hogy az ingatlanvagyon, illetve a környezeti károk fejében a felek kölcsönösen több tízmilliárd forintot követeltek egymástól, voltak bőven igazi kifizetetlen számlák is. Ez az az orosz államadósság, amely máig fejtörést okoz a magyar államnak, és amely csak részben van lefedve áruval.
Maga a kivonulás 1990 márciusától 1991 júniusáig döntően vasúton történt. A szovjet hadsereg sohasem rendelkezett olyan harckocsiszállító nyerges vontatókból álló kiszolgáló ezredekkel, mint amelyek minden brit és amerikai páncélos hadosztályhoz tartoznak. A kialakuló délszláv válság miatt az egyébként jókora szovjet dunai teherhajópark sem játszott szerepet a csapatkivonásban. 1352 vonat szállította el a menetrendet betartva Záhonyon át a teljes Déli Hadseregcsoportot a családtagokkal és a polgári alkalmazottakkal együtt. (Az orosz civilek ’90-ben már kicsit többen voltak, mint a katonák.)
A vasúti szállítás az éppen fölös kapacitások miatt üzleti zavarokkal küszködő MÁV-nak rendkívül jól jött, és enyhén szólva nem jelentett túlzott terhelést. Az időnkénti akadozás oka az volt, hogy az alakulatok nagy része pontosan tudta, hogy a magyarországinál lényegesen rosszabb körülmények közé kerül. A német és a szovjet kormány ígéretei ellenére sosem oldották meg a hazatérő szovjet hivatásos katonák lakásügyét. Sokan családostól sátorba vagy vagonba kerültek lakni, és jelentős részükre az elbocsátás várt otthon. A Déli Hadseregcsoport haditechnikájának zöme roncstelepre került, beleértve a MiG–21-es és MiG–23-as repülőgépeket, a T–64-es harckocsikat és a lövegek többségét is. A máig krónikus üzemanyaghiánnyal küszködő orosz hadsereg és légierő már ’90–91-ben is leginkább üzemanyagkészletét igyekezett kimenteni Magyarországról, és ezzel szembekerült a már üzletemberi jövőjüket építő egyes tisztjeivel, akik mindezt szerették volna Magyarországon eladni. Egy következő generáció történészei a kontinuitás izgalmas elemeit fogják majd fellelni a mátyásföldi főhadiszállás és egyes orosz–magyar vegyes vállalatok között.
A helyőrségek elhelyezkedéséből, melyet a kivonási ütemterv közöl, érdekes kép rajzolódik ki az utolsó évtized Déli Hadseregcsoportjáról. A rádióelektronikai, azaz lehallgató és zavaró egységek Kecskemétről és Piliscsabáról vonultak el. Innen bizony jobban meg lehetett figyelni Szlovákia, Budapest környéke és Jugoszlávia rádióforgalmát, mint a NATO-ét. A rakétaegységek, Tata és Dombóvár helyőrségei Frogok és Scudok telepítési helyét mutatják. A legérdekesebb azonban az, hogy miközben az anyagi készletek és a biztosító és kiszolgáló egységek együttesen csaknem felét adták a teljes vonatmennyiségnek, ezek elhelyezkedéséről egyetlen szó sincs sem a helyőrségek, sem a berakóállomások felsorolásánál. Ha ezek 610 vonatához hozzáadjuk a légierő szintén készleteket és kiszolgáló egységeket szállító 249 vonatát, emellett eltörpül egy-egy hadosztály 120 körüli vonatszáma. A szállítmányok arányából egyértelműen kiviláglik, hogy Magyarország háború esetén a Szovjetunió mélységéből előretörő újabb és újabb hadseregek előretolt hadtápbázisa lett volna, a Déli Hadseregcsoport három-négy hadosztálya pedig alig tűnik másnak, mint jókora őrségnek a raktárak körül. A szovjet hadigépezet egésze szempontjából ezek a raktárak és kiszolgáló egységek nyilvánvalóan fontosabbak voltak, mint az itt lévő hadosztályok.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy legalábbis az utolsó három évtizedben nem pusztán arról volt szó, hogy akkor jöttek, amikor akartak, addig maradtak, amíg akartak, és akkor mentek el, amikor akartak. Úgy látszik, nem is igazán miattunk voltak itt. Szovjet politikusok és tábornokok generációi évtizedeken át csiszolgattak egy haditervet, szövögettek egy álmot a Nyugat-Európa elleni nagy, általános támadásról, melyet talán ők maguk sem gondoltak teljesen komolyan, de amelynek egyre inkább foglyaivá váltak. Felépítettek egy hadigépezetet, mely talán alkalmas lett volna erre a nyugati irányú Blitzkriegre, de egyre kevésbé volt alkalmas a blokk összetartására.
A fenti cikk alapjául szolgáló kutatást a budapesti Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet támogatta.