Magyarország kábítószerkérdésben a prohibíció mellett kötelezte el magát, és a tiltás ellenzőit gyakran úgy tüntetik fel, mint akik ösztönözni szeretnék a fiatalokat a drogok használatára.
A rendőrség ezt a szemléletet erősíti, a tudósítások elsősorban a bűnözés világába sorolják a kábítószer-fogyasztást. A prohibíció és az ebből fakadó drogbabonák gátolják a nem kizárólag büntetőjogi represszióra, hanem a fogyasztás tolerálására és az ártalomcsökkentésre épülő szemlélet megjelenését a drogpolitikában.
A drog
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1977-ben kiadott meghatározása szerint „a drog bármely anyag lehet, mely az élő szervezetbe kerülve annak egy vagy több funkcióját módosítja”.[1] A kábítószerek a drogok egy csoportját képezik. Azok a szerek sorolandók ide, melyeknek használatát tiltják.
A ma kábítószerként emlegetett drogok fogyasztása nem mindig okozott olyan mértékű társadalmi problémákat, mint napjainkban, a használat szerves részét képezte az ünnepeknek és a hétköznapoknak, alkalmazták gyógyszerként, kikapcsolódásként vagy a varázslás kellékeiként őket. A szerek használata többnyire közösségi tevékenységet jelentett, és nem fűződött hozzájuk tiltás.
A drogfogyasztással kapcsolatban korunkban leggyakrabban említett probléma a visszaélés (abúzus) és a függőség (dependencia).
A visszaélés ismert fogalom mind az orvostudományban, mind a büntetőjogban, de más-más jelentéssel bír e két területen.
A medicina meghatározása szerint a pszichoaktív szerek abúzusa a drog maladaptív (helytelen) használata, mely klinikailag jelentős károsodást vagy zavart okoz, de függőségi tünetek nem alakulnak ki.
A maladaptív használatot akkor lehet megállapítani, ha az alábbi négy kritérium közül legalább egy megvalósul:
1. Az egyén szerepkövetelményeinek nem tud eleget tenni a visszatérő használat miatt (pl. munkahelyi mulasztások, háztartás, gyermek elhanyagolása).
2. Visszatérő használat olyan helyzetekben, mely fizikai veszélyekkel járhat (pl. autóvezetés).
3. A visszatérő használat jogi problémákat okoz (pl. letartóztatások).
4. Folytatódó használat az állandó vagy visszatérő szociális/interperszonális problémák ellenére (pl. verekedés).[2]
A drogfogyasztás legnagyobb veszélye (a börtönbüntetésen kívül) a függőség kialakulása. A pszichoaktív szerfüggőség (dependencia) olyan kognitív, viselkedési és fiziológiai tünetek megléte, amelyek jelzik, hogy a személy kontrollja a pszichoaktív szer használata kapcsán károsodott/elveszett, és a szer használata a nyilvánvaló ártalmas következmények ellenére folytatódik.[3]
Abúzust sem okozó droghasználat esetén orvosi beavatkozás nem szükségeltetik.
A büntetőjogban a kábítószerrel visszaélést a jogszabályokban megjelölt anyagok (kábítószerek és pszichotrop szerek) hatósági előírások megszegésével történő termesztése, előállítása, megszerzése stb. jelenti.
Szembetűnő, hogy az illegális drogok fogyasztása esetében a visszaélés körét a büntetőjog tágabban vonja meg, mint az orvoslás, hiszen az anyaggal történő bármilyen fizikai kapcsolatba kerülést, tekintet nélkül annak következményeire (vagy a következmény hiányára), büntetni rendel. A tiltás kiterjed az egészségügyi problémát nem jelentő, orvosilag visszaélésnek nem minősíthető szerhasználatra is.
Drog és jog
A drogok helytelen használatával kapcsolatban a végső eszközt, a büntetőjogot, vagyis a személyi szabadságtól való megfosztás kilátásba helyezését csak a XX. század államai preferálják. Ezt az irányvonalat erősítette meg az ENSZ 1961-ben kihirdetett egységes kábítószer egyezménye is, melyhez Magyarország 1964-ben csatlakozott.[4] Ebben a dokumentumban nem sok szót fecséreltek arra, hogy mi az indoka a szigorú intézkedések megkövetelésének. Leszögezik, hogy a „kábítószer-élvezet az egyén számára súlyos csapást, az emberiség számára pedig társadalmi és gazdasági veszélyt jelent”.[5]
Az addiktológia és a társadalomtudományok (l. 1. keretesünk) ennél differenciáltabban viszonyulnak a kérdéshez, hiszen, mint a definíciókból is kitűnt, a kábítószer-fogyasztás akkor „csapás”, ha az egyén szenvedését okozza, viszont ekkor már aligha beszélhetünk kábítószerélvezetről.
A dependenciához nem vezető használat nem jelent sem társadalmi, sem gazdasági veszélyt. Az viszont kétségtelen, hogy a „kábítószer rabja” nem illeszkedik, és nem illik be a termelés profitorientált társadalmaiba.
A szerződő felek kijelentik, hogy gondoskodni kívánnak az egész emberiség egészségéről és jólétéről, és ezért a kábítószer termelését, gyártását, eladását stb. ellenőrzésük alá vonják. Az illegális kereskedelmet és bármilyen, az egyezmény rendelkezéseivel ellentétesen történő tevékenységet (termesztés, előállítás, vétel, eladás stb.) szabadságvesztéssel járó büntetéssel kell sújtani.
Ezt a szemléletet követi a magyar büntetőjog is, bár a Btk. 282. §-a, mely a „visszaélés kábítószerrel” címet viseli, a fogyasztást nem sorolja fel a büntetendő magatartások között, de a fogyasztás nehezen elképzelhető a kábítószer előállítása, megszerzése vagy tartása nélkül. A törvény indokolása már egyértelműen kimondja, hogy a fogyasztót is büntetőjogi felelősség terheli.
A kábítószerrel visszaélés a Btk.-ban a közegészséget veszélyeztető bűncselekmények között keresendő, de bővebb kifejtést itt sem kapunk arról, hogy mi az oka a büntetőjogi tilalomnak. Pedig ez elvárható lenne egy olyan magatartás (a fogyasztás) bűncselekménnyé nyilvánításakor, amely másokra közvetlen veszélyt nem jelent, és csak az esetek kis százalékában vezet betegség kialakulásához.[6] Önmagában az, hogy a kábítószerfogyasztás eredménye a dependencia és végül a személyiség torzulása, a munkaképesség elvesztése lehet, nem elegendő érv a büntetőjog bevetésére. Gyakran emlegetett összehasonlítási alap az alkohol, amely szintén öl, butít és nyomorba dönt, mégsem jut eszünkbe házkutatást tartani, vagy kihallgatni, bebörtönözni „áldozatait”.
A Btk. meghatározása szerint „bűncselekmény az a szándékosan, vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra…” „Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Köztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.”[7] A kábítószerrel visszaélés esetében a bűncselekmény tárgya a közegészség, az elkövető magatartása ezt sérti, vagy veszélyezteti. Egyetlen más bűncselekmény sincsen, amikor a személynek az önmaga ellen irányuló tevékenységét (kábítószer-fogyasztás) a közegészségre vagy bármilyen más jogtárgyra nézve veszélyesnek ítélnék. A személy önrendelkezési jogának, autonómiájának körébe tartozik, hogy szervezetébe milyen anyagokat juttat szabad elhatározása alapján. Az állam ebben az esetben mégis úgy ítélte, hogy joga van beavatkozni egy magánszférát érintő kérdésbe a büntetőjog eszközeivel, az általa deviánsnak ítélt magatartás irányában rosszallását így kifejezve.
A régebbi, csak a tiltást és büntetést ismerő rendszerhez képest némi enyhülést hozott, hogy a Btk. 1993-as módosításakor a törvényhozó megteremtette az ún. elterelés (medikalizáció vagy diverzió) lehetőségét a Btk. 282/A. § megalkotásával. A kábítószer-fogyasztó számára büntethetőséget megszüntető okot jelent, ha egy legalább féléves gyógykezelésnek veti alá magát.
Ez azonban nem jelent dekriminalizálást, a kábítószer-fogyasztás továbbra is bűncselekmény.
Gyógykezelésre általában annak van szüksége, aki beteg, esetünkben szenvedélybeteg. A megelőző gyógykezelés pedig az orvosok szerint értelmetlen, bár a gyakorlatban kiadnak ilyen igazolásokat a drogambulanciák, de az ő álláspontjuk is az, hogy vagy megelőzésről, vagy gyógykezelésről kell beszélni. A Legfelsőbb Bíróság 155. sz. Büntető kollégiumi állásfoglalása, mely értelmezési szempontokat ad a Btk. 282. §-ához, úgy magyarázza a megelőző gyógykezelés intézményét, hogy ez „olyan rendszeres kábítószer-fogyasztók esetében alkalmazható, akiknél már kialakulóban vannak a függőség kezdeti tünetei, vagy közvetlenül ezzel kell számolni”. „Alkalmi fogyasztók esetében pedig továbbra is célszerű a nyomozás szakában megrovást alkalmazni.”[8]
Tehát azok, akiknél már fennáll a függőség, vagy ennek reális veszélye, élhetnek az eltereléssel, a próbálkozók vagy rekreációs szerhasználók számára nincs mentesülés, és szerencsés esetben – első alkalommal – a Legfelsőbb Bíróság szerint megúszhatják a dolgot egy megrovással.
A gyakorlatban azonban ettől eltérő megoldásokkal élnek, és még sok más kérdésben sem érvényesülnek maradéktalanul a törvényi előírások ezen a területen. Ezeket a tapasztalatokat napi munkámban szerzem, a kábítószeres büntetőügyekben ellátott védői munka során.
A rendőrségen az alkalmi (főként lágydrog-) fogyasztókat is drogambulanciákra irányítják, és ha erre nem kerül sor, annyi bizonyos, hogy nyomozati szakban nem zárják le megrovással az ügyet. A rendőrség nem viseli ennek a „nagy kockázatú” döntésnek a terhét, hanem átkerül a vádhatósághoz az ügy. Az ügyészség pedig hónapok, nem ritkán évek múlva vagy lezárja valóban egy megrovással az eljárást, vagy a döntést a bíróságra bízva vádat emel. A bíróságon pedig már több ízben előfordult, hogy nem a 155. sz. BK által ajánlott megrovást alkalmazták, hanem próbára bocsátották a vádlottat, ami a megrovásnál súlyosabb intézkedés.
Egyik ilyen esetben az elkövető egy olyan fiatalember volt, aki vallomása szerint még életében soha nem használt semmilyen kábítószert, csak egyszer vásárolt egy adag marihuánát, hogy azt később kipróbálja. Egy utcai igazoltatás során megtalálták nála a füvet, és eljárást indítottak ellene, így az alkalmi használatra sem volt lehetősége. Az ügy bíróság elé került, ahol megrovás helyett egy évre próbára bocsátották a fiatalembert, mondván, hogy mivel nem fogyasztott kábítószert, ezért nem alkalmazható a 155. sz. BK azon előírása, hogy alkalmi fogyasztók esetében megrovást célszerű alkalmazni. Szerencsére a másodfokú eljárásban már korrigálták a döntést, és megrovással megszűntének az eljárást. Ehhez azonban két év kellett.
Ha tőlem megkérdezi egy lágydrog-használat miatt büntetőeljárás alá vont ügyfelem, hogy a megelőző gyógykezelést válassza vagy a megrovást, bizony azt tanácsolom neki, hogy az előbbivel, bár értelmetlen, de jobban jár, mert akkor egy-másfél év alatt garantáltan lezárják az ügyét, és a bűnügyi költségeket sem kell viselnie. Ugyanis, ha a büntethetőséget megszüntető ok (gyógykezelés teljesítése) miatt zárják le az eljárást, az állam viseli, míg megrovás esetén az elkövetőre terhelhetik a nyomozás költségét. Ez a laborvizsgálatok, szakértői vélemények elkészítésével 10-50 ezer forint között lehet.
A függő drogfogyasztók ellen indított ügyekben egy komolyabb eljárási hiányosságra szeretném a figyelmet felhívni. A törvényi előírások szerint a nyomozást fel kell függeszteni, ha a kábítószerrel visszaélést (megszerzés, termesztés, előállítás, tartás) csekély mennyiségre követik el, és az elkövető vállalja a gyógykezelést. Erre a lehetőségre a nyomozóknak ki kellene oktatniuk a terheltet, hiszen a vétségi eljárásokban nem kötelező a védelem, és többnyire erre pénzük sincs ezeknek az embereknek. Azonban találkoztam több olyan esettel, amikor a függő heroinistát nem világosították fel arról, hogy kiválthatná a büntetőeljárást egy gyógykezeléssel, sőt, amikor több eljárás is indult valaki ellen, mindegyik csekély mennyiségű kábítószer fogyasztása miatt, akkor nem függesztették fel a nyomozást. Ezt, nem jogi, hanem erkölcsi megfontolások alapján tették: akinek már több ügye is van, az nem érdemli meg a büntetlenséget. Azonban a törvény – szerencsére – nem a rendőrhatóság megítélésére bízza az eljárás a felfüggesztésének lehetőségét, hanem egyértelműen leszögezi, hogy az eljárást fel kell függeszteni, ha annak feltételei (csekély mennyiség, gyógykezelés) fennállnak. Az igaz, hogy egy eljárásban csak egy alkalommal lehet élni ezzel a lehetőséggel, azonban azt nem írja elő a büntetőeljárás, hogy ha valakinek kettő vagy több kábítószerrel való visszaélés miatti ügye van, akkor ne kellene alkalmazni az eljárás felfüggesztésére vonatkozó szabályokat. A hibás rendőrségi gyakorlatban az a szemlélet tükröződik, hogy ha valaki az első ügye után nem hagyja abba az anyagozást, akkor már keményebben kell fellépni vele szemben, mintha a leszokás pusztán elhatározás, akaraterő kérdése lenne.
A büntetőügyekben a jogalkalmazó, legyen az rendőr, ügyész vagy bíró, a dependenciát figyelmen kívül hagyva dönt. A nyomozók például megtehetnék, hogy ha a hálójukban egy olyan fogyasztó akad fenn, akit már jól ismernek (pl. egy utcai igazoltatás során), akkor elengedik, és nem szaporítják az értelmetlen eljárások sorát, lemondva arról, hogy vele javítsák a felderített bűncselekmények statisztikáját.
A bíróságon, az előzetes letartóztatásokról hozott döntésekben határozatokban pedig egy meglehetősen cinikus érveléssel támasztják alá kábítószeres ügyekben a fogva tartás szükségességét. Ha valakinél a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja mellett fennáll a bűnismétlés veszélye, akkor ez elegendő ok az előzetes letartóztatáshoz, illetve annak meghosszabbításához. Azokban az esetekben, amikor nemcsak a fogyasztás miatt indul eljárás, hanem a fogyasztót terjesztéssel, vagy a kábítószer mellett egy másik, súlyosabb cselekmény elkövetésével is gyanúsítják, akkor a szenvedélybetegségből, vagy egy esetleges előző kábítószeres ügyből a bíróság arra következtet, hogy a gyanúsított szabadlábra helyezése esetén újabb bűncselekményt követne el, vagyis megint kábítószert fogyasztana. Ha ezt az érvelést elfogadhatónak tartanánk, akkor minden függő kábítószer-fogyasztót előzetes letartóztatásba lehetne helyezni, mivel a betegség természetéből adódóan a gyógyulásig, az absztinencia eléréséig számos visszaesésre lehet számítani.
Persze van olyan felfogás is, bár többnyire az addiktológiai szakmán kívüli területen, hogy a kényszergyógykezelés célravezető lehet a probléma megoldásában. A szakértő-kirendelési határozatban szinte mindig felteszi a rendőrség azt a kérdést, hogy szükséges-e a vizsgált személy kényszergyógykezelése, és ami ennél meglepőbb, a kirendelt orvosszakértő többnyire erre válaszol is. Annak ellenére, hogy hatályos büntetőjogunkban nincs lehetőség a kábítószer-fogyasztók kényszergyógykezelésének elrendelésére. Az előzetes letartóztatás célja vagy értelme sem lehet a drogfogyasztás megakadályozása, a fogyasztó és a kábítószer fizikai kapcsolatának lehetetlenné tétele nem gyógykezelés.
„Ma már a szakemberek többsége osztja azt a meggyőződést, hogy nincs hatékony – sőt lehetséges – kezelés az érintett személy akarata ellenére… egy gondozó számára igazságügyi nyomásra nem létezik hiteles terápia.”[9] Ez a felfogás az uralkodó azokban az országokban, ahol a kábítószerfüggő fiatalokkal foglalkozó gyakorlat több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik. Nem hiszem, hogy a kényszerben gondolkodó hibás utat nekünk is végig kellene járnunk, sok ember életét tönkretéve ezzel.
Svájcban az elterelés más jogi megoldással él, mint a mi gyakorlatunk. Ott az eljárás lefolytatása után, a szankció ismeretében dönthet az elkövető arról, hogy pl. a kétéves börtönbüntetés helyett elmegy-e meghatározott időre gyógykezeltetni magát. Bizony előfordul, hogy valaki inkább a börtönt választja, mert ott legalább a lelke szabad.
Drog és egészségügy
Az egészségügyi kormányzat kábítószer-politikáját reprezentálja, hogy a mai napig keblükön belül működik a Kábítószerügyi Tárcaközi Bizottság (KTB), melyet a kormány 1991-ben hozott létre. Az akkor felállított szakmai csoportoknak számos, a megelőzés, gyógyítás területén elismert szakember volt munkatársa, ezek többsége mára elhagyta a bizottságot, mert annak vezetése által meghatározott irányvonalat ( differenciálatlan prohibíció) és stílust elfogadhatatlannak tartotta.
A sajtóban a tárca, a KTB-vel a háta mögött, élesen támadta a Legfelsőbb Bíróság 1995 márciusában kiadott 155. sz. BK állásfoglalását, melyben meghatározták a kábítószerek csekély, illetve jelentős mennyiségét. Ez nem meglepő, hiszen az állásfoglalás szakmai előkészítése során a KTB titkára, Szomor Katalin által képviselt csoport javaslatát nem vette figyelembe a testület. A népjóléti tárca javaslata ugyanis az volt, hogy az alkalmatlansága miatt hatályon kívül helyezett elvi döntés mennyiségi kategóriáit kellene megtartani, mivel kábítószerből már a kevés is sok. Ez azt jelentette volna, hogy a gyakorlatban egy kábítószer-függő sem élhetett volna az eltereléssel. A dependens betegek érdekeinek figyelembe vételével nem az egészségügy képviselői foglalkoztak, ez a szempont részükről fel sem merült, hanem a BM Igazságügyi Orvosszakértői Intézetének szakértője, a Magyar Narkológiai Társaság és végül, de nem utolsósorban maguk az állásfoglalást megalkotó bírák. Azt tartották elsődlegesnek a csekély mennyiség meghatározásánál, hogy ez „nem lehet annyira kicsi, hogy gyakorlatilag kizárja a Btk. 282/A. §-a szerinti büntethetőséget megszüntető ok alkalmazását a kábítószer-függőséget megelőző vagy gyógyító kezelésben részesült személyek javára”.[10]
A népjóléti tárca a drogproblémák gyakorlati megoldásában, gyógyító és terápiás intézmények létrehozásában nem sok aktivitást mutat, az ilyen állami intézmények száma és kapacitása évek óta stagnál, míg a segítségre szorulók száma emelkedik. A jobb rehabilitációs otthonokba, melyeket alapítványok és egyházak működtetnek, ma már csak hónapokig tartó várakozás után lehet bekerülni, és hosszú az előjegyzési listája a drogosok által is elismert terápiás szakembereknek. A tárca fontosnak tartja viszont, hogy az ópium–mák és a kender termesztésének szabályozására törvénytervezetet dolgozzanak ki, és e munkacsoport élére azt a dr. Balla Károly volt BM rendészeti osztályvezetőt állítják, akinek neve az engedély nélküli állami heroin átalakítási ügyben merült fel.[11]
A Nyugat-Európában már elfogadott és gyakorolt ártalomcsökkentő szemlélet inkább csak a civil kezdeményezéseknél jelenik meg, bár a főváros drog-koordinátora, dr. Arató Géza ennek fontosságát hangoztatta egy drogpolitikai konferencián.[12]
Nincs methadonprogramunk, a segítséget nem az absztinenciához kötő drop-in centerünk, nincs a szórakozóhelyeken drogteszt (a kábítószer minőségét ellenőrző szolgáltatás), nincsenek megfelelő, nem egyedül a veszélyességet hangsúlyozó, hanem gyakorlati tanácsokat adó szórólapok, nincs tűcsere-automatánk.
Az orvostársadalom és az egészségügyi adminisztráció pedig sokszor másként értelmezi titoktartási kötelezettségét a kábítószer-fogyasztó klienssel kapcsolatban, mint mondjuk egy cukorbeteg esetében. Több olyan ügyről szereztünk tudomást, amikor az orvos jelentette a rendőrségen kábítószeres betegét, és ennek nyomán büntetőeljárás is indult a fogyasztás miatt. Szerencsére ezek a példák nem a speciálisan drogosokkal foglalkozók körét jellemzik, hanem orvosi ügyeleten, kórházi baleseti ellátásban illetve a mentőszolgálatnál fordultak elő. Kívánatos lenne, ha ez a gyakorlat megszűnne, mert azon kívül, hogy sérti az orvosi titoktartást, rendkívül veszélyes lehet. Ha az orvosi ellátás igénybe vétele azzal jár, hogy a rendőrség is tudomást szerez az ügyről, kevesebben fognak szakszerű segítséget hívni, ennek eredménye: több droghalál.
Elfogadhatatlan, ha az egészségügy rendőri feladatnak ítéli a kábítószer-fogyasztókkal való „foglalkozást”. A rendőrség és az egészségügy között az információáramlás csak egy irányban képzelhető el, a rendőr orvoshoz irányíthatja a látókörébe került drogost, de az orvos nem hívhat rendőrt kábítószer-fogyasztó kliensére.
Drog és rendőrség
Természetesen a rendőrség szívesen fogad minden bejelentést, hiszen drogügyben abszolút dominanciára törekszenek, úgy gondolják, hogy az egészségügyi intézmények adatszolgáltatással kell hogy segítsék munkájukat. Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány, egy májusi konferencián javasolta, hogy az orvosok a hozzájuk forduló kábítószereseket ugyanúgy jelentsék, mint a lőtt sebeket.
A kábítószerek gyógyító célú felhasználását is a rendőrség akarja kontrolálni, így egy kiszállásukon a methadon-felhasználást ellenőrizendő áttekintették a betegek teljes dokumentációját. Ezt az eljárást kifogásolta a Társaság a Szabadságjogokért szervezet, és ezért beadvánnyal fordult az adatvédelmi ombudsmanhoz. Ugyanis a rendőrség az egészségi állapottal és szenvedélybetegséggel összefüggő adatokat (különleges adatok) csak konkrét cselekménnyel közvetlenül összefüggően, és csak a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy esetében kezelhet. Az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy az ellenőrzés eljárás jogszerűtlen volt, a betegek adataiba a rendőrök a rendészeti ellenőrzés során nem tekinthetnek be. Az ORFK közbiztonsági főigazgatója, Túrós András, aki egyébként a jogsértő ellenőrzésre vonatkozó belső utasítás alkotója, nem értett egyet az adatvédelmi biztos ajánlásával, szerinte a rendőrség szabályosan járt el, mivel csak a nyilvántartásokból juthatnak hozzá a számukra szükséges információkhoz.[13] Ez az érvelés elég ingatag, a szükség ugyan nagy úr, de a törvényt nem lehet megkerülni miatta, még a rendőrségnek sem.
A rendőrségi tudósítások meglehetősen egyoldalú képet festenek a drogkérdésről, nagy lefoglalásokról, diszkó bezárásról, dealerfogásokról, sőt kokaingyilkosságról olvashatunk a sajtóban. Arról viszont kevesebbet hallunk, hogy iskolák körül sompolygó „beetetőt” még egyet sem fogtak, talán mert nincsenek is, és az elkapott dealerek jó része maga is anyagozó szenvedélybeteg, aki nem autóra, nyaralásra gyűjt, hanem a mindennapi heroinadagját teremti meg ezen a módon. Azt sem reklámozzák, hogy a kábítószeres ügyek 50%-a csekély mennyiségű kábítószer-fogyasztás vétsége miatt indult, ők az összes eljárás alá vont személy 65%-át teszik ki (l. 2. keretesünk), tehát a felderítés nem a kínálati, hanem a keresleti oldalt tudja eredményesebben megcélozni. A fogyasztó ellen büntetőeljárás indítása nagy nehézséget egyébként nem okoz, elég egy vérvétel. A rendőrök a fogyasztón keresztül szeretnének eljutni a kereskedőhöz, az eszközökben nem tapintatosak: ezért kérik a szülőket, hogy jelentsék be gyermekük kábítószer-fogyasztását, ezért gyűjtik be az árusítóhelyeken a heroinistákat, és ezért vesznek vért 57 fiataltól a szigetszentmiklósi Speed diszkóban végrehajtott rajtaütés után.[14] (Az 57 vérmintát egyébként HIV-re is megszűrték, bár ezt a jogi előírások nem teszik lehetővé.) Az oktatási intézményekkel is szoros kapcsolatot óhajtanak fenntartani, volt rá példa, hogy egy fővárosi gimnáziumban az igazgató a rendőrséget előbb értesítette a tanulók LSD-használatáról, mint a szülőket, sőt lehetővé tette, hogy az iskola épületében, a szülő jelenléte nélkül kihallgassák az érintett fiatalokat.
Drog és politika
A drogkérdésben választott jogi megoldások minősége a politika világában dől el. Jó esetben átfogó, szakmai körökben támogatott, a prevenció és terápia irányát meghatározó koncepciót, vagyis drogpolitikai stratégiát dolgoz ki a kormány, és ezután megteremtik az ehhez szükséges jogi hátteret. Ma Magyarországon ilyen stratégia nincs, annyit tudunk, hogy készül, évek óta.
Drogkérdésben a rendőrség, avagy a belügyi kormányzat Amerikát tekinti irányadónak, ahol 1988-ban meghirdették a prohibicionista Anti-Drog Abuse Act of 1988 jelszavát: „Kábítószermentes Amerikát 1995-re!” 1991-ben már 15 milliárd dollárt költöttek a programra, ebből 10 milliárdot emésztett fel a bűnüldözés, és a maradék jutott prevencióra és terápiára.[15]
Amerika ennek ellenére nem lett drogmentes, a rendkívül szigorú büntetéseknek köszönhetően ugyan kevesebben szívnak füvet, de a keménydrogosok száma változatlanul emelkedik. Tehát a prohibíciónak visszatartó ereje csak ott van, ahol a kockázat sem olyan nagy, vagyis a lágydrog-fogyasztók esetében. Amerikában az utóbbi hetekben hozták nyilvánosságra, hogy hiába fordítottak egyre nagyobb anyagi forrásokat a prohibícióra, az elmúlt négy évben több mint megkétszereződött a 12–18 évesek körében a drogfogyasztás, kiemelten a kemény drogok használata.
A közelmúltban a magyar politikai életben is megjelent a drogkérdés, szigorítást követelnek a jogi szabályozásban. A Fidesz törvénymódosítási javaslatot dolgozott ki, melynek lényege, hogy az eddigi három mennyiségi kategóriát (csekély mennyiség, alapeset, jelentős mennyiség) egy újabbal egészítenék ki, ez lenne a nagyobb mennyiség, és kettőtől nyolc évig tartó szabadságvesztést vonna maga után. Ezen kívül lényegében megszüntetnék az enyhébben minősülő, a csekély mennyiséghez fűződő vétségi alakzatot, mivel ez csak azokra lenne érvényes a továbbiakban, akik élhetnének az eltereléssel, de nem akarnak, vagy nem tudnak. A szigorítási javaslat indoka: keményebb fellépést kell biztosítani a kereskedők ellen, mivel a jelenlegi szabályozásnak nincs kellő visszatartó ereje.
A magyar büntetőjog a kábítószerrel visszaélésre európai mércével mérve szigorú büntetési tételeket állapít meg, és a kereskedő ellen nem azért nem tudnak a kívánt mértékben fellépni, mert enyhék a törvények, hanem azért, mert nincs elég bizonyíték. Ezt pedig nem pótolja a törvény szigora, a nyomozástechnikai problémák a rendőrség kompetenciájába tartoznak. Ha a javaslatot, melyet az alkotmányügyi bizottság elutasítása ellenére újra elő kívánnak terjeszteni a fideszes honatyák, elfogadnák, az azt eredményezné, hogy fogyasztók is börtönbe kerülnének. Például azt a fiatalt, aki egy buliban átadja a marihuánás cigarettát a barátjának, vagy azt, aki Hollandiából behoz az országba emlékül egy gramm hasist, öt évig terjedő szabadságvesztéssel lehetne büntetni.
A szigorítást követelők szeretnek megfeledkezni arról, hogy az európai országok büntetőpolitikáját egyre inkább a kábítószer fogyasztásának tolerálása jellemzi. (Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Dániában, Hollandiában, Görögországban nem büntetik a kábítószer fogyasztást.)
Thomas Feltes, egy német rendőrakadémia rektora szerint a német drogpolitika sikertelensége elsősorban a megtorlás előtérbe helyezésének tudható be… „Az országnak tudomásul kell vennie, hogy kábítószeresek mindig voltak és mindig lesznek.”[16]
Egy drogügyekkel foglalkozó magyar rendőr arra a kérdésre, hogy mit tud tenni egy kábítószeres fiatallal? a következő választ adja: „letartóztatom, házkutatást tartok, kirúgatom az iskolából, tönkreteszem.”[17]
Ideje lenne nekünk is levonni azt a következtetést: több kárt okoz a kriminalizálás, mint maga a drogfogyasztás.
Szerzőnk ügyvéd, a Társaság a Szabadságjogokért ügyvivője
Jegyzetek
[1] Rácz József: A drogfogyasztó magatartás. Bp. 1988, 12. o.
[2] Diagnostic and Statiscical Manual of Mental Disorders (DSM-IV) London 1994
[3] DSM-IV
[4] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1965. évi 4. sz. tvr-e
[5] 1965. évi 4, sz. tvr. – preambulum
[6] Wurmser: A kényszeres kábítószer-fogyasztás etimológiájának vizsgálata. Bp. 1989, 2. o.
[7] 1978. évi IV. törvény a büntető törvénykönyvről (Btk.) 10. § (1–2.)
[8] A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 155. sz. állásfoglalása. (LB 155. sz. BK) 1995. március 27.
[9] Dr. Marc Valleur: Drogok és emberi jogok – a terapeuta nézőpontjából Szenvedélybetegségek. Bp. 1993, 1. sz. 5. o.
[10] LB l55. sz. BK
[11] „Sokan isszák a mákfőzetet”. Népszava, 1996. 07. 24.
[12] „Önálló fővárosi drogpolitika”. Magyar Hírlap, 1996. 02. 01.
[13] „Kábítószer-élvezők személyes adatai is védendők”. Népszava, 1996. 07. 11.
[14] „Kétszáz rendőr a Speed ellen”. Népszabadság, 1996. 06. 10.
[15] Sourcebook of Criminal Justice Statistics 1993. Washington 1994.
[16] „Már európai szintű a drogfogyasztás”. Népszava, 1996. 05. 08.
[17] Ütköző című vitaműsor, A3 televízió, 1996. 05. 18.
- Játéktér [7]