A sorstragédia, amely a balesettel és fia, Máté halálával kezdődött, csodálatos barátunk, munkatársunk, Nagy W. András megbetegedésével és halálával folytatódott, bevégeztetett. Tudtuk, hogy így kell történnie, hiszen a tragédia fájdalmát, amelyről szó nem eshetett, a legkedvesebbek hiányát az idő nem enyhíthette, a fizikai gyötrelmeket, a betegségeket pedig, amelyek a baleset óta sosem múltak el, munkával és önfegyelemmel legfeljebb eltitkolni lehetett, legyűrni nem. Most mégis itt állunk megrendülten, barátok és pályatársak, és zavartan próbáljuk palástolni a túlélés szégyenét.
A sorstragédia hőseinek egyetlen vétkük, hogy azt képzelik, büntetlenül élhetnek a maguk hite, belső meggyőződése, erkölcsi igazsága szerint. Azt képzelik, hogy életük harmóniája, boldogságuk kikezdhetetlen, mert megalkuvás nélkül azt teszik, amit igaznak, jónak és szépnek tudnak.
Amikor világossá vált, hogy a leszakadó szegénységnek és mindenekelőtt a cigányságnak azokra a társadalmi problémáira, amelyeket terepmunkát végző szociológusként, Kemény István kutatásainak részeseként megismert, a létező szocializmus viszonyai között nem lehet megoldást találni, sőt a megismert valóságról a nyilvánosság előtt még beszélni sem szabad, Solt Ottilia szakított azzal a korabeli gyakorlattal, hogy felismeréseit belső használatú anyagokba rejtse, és csupán a kollégáival vitassa meg. Ehelyett hozzákezdett a Szegényeket Támogató Alap megszervezéséhez azzal a kettős céllal, hogy gyakorlati segítséget nyújtson azoknak a szegényeknek, akik addig csak tárgyai voltak a kutatásnak, és hogy megmutassa, a szocializmus ígéretei és állításai ellenére nem számolta fel sem a hagyományos szegénységet, sem a faji diszkriminációt. Célt, politikai tartalmat a demokratikus ellenzéknek a szamizdat Beszelő elemzései adtak. Ellenzéki mozgalom az ellenzéki szubkultúrától (vagy az ellenzéki szubkultúra mellett) a SZETA megalakulásával jött létre. És Ottilia hozta a Beszélőbe a politikai, a jogi meg a kultúra világából való írások mellé a mindennapi életről szóló tudósításokat, az ellenzéki csoportok üldözésének krónikája mellé ő tette oda annak a sokkal kiterjedtebb üldözésnek a krónikáját, amely rendszerfüggetlenül sújtja a szegényeket.
Ezekben az években az ismétlődő rendőri zaklatások, az állástalanság és a folyamatos pénztelenség ellenére Ottiliáék Komjádi utcai lakása a régi holland zsánerképek boldogságát sugározta. E boldogságnak a meggyőződés és az élet egysége volt az alapja, meg az, hogy a lakásban tartózkodó élőlények, a felnőttek, a gyerekek, a kutya, a macskák, sőt talán még a teknősbékák is, szuverenitásukat külön-külön megőrizve mind beleillettek az egész harmóniájába, amelyet Ottilia klasszikus nagyasszonyként alakított ki maga körül. Az egymás sarkát taposó vendégek pedig mind kaptak egy csésze teát meg néhány kemény, vidám és bölcs szót, amelyek a helyükre tették, szertefoszlatták aznapi bajukat. De nem távoztak üres kézzel a betévedő szegények, a cigányok meg az intézetből szökött állami gondozottak sem.
A rendszerváltás a választott út igazolásának ígérkezett, de nem lett az. Az erkölcsi és szellemi igényesség, amely a hetvenes években az értelmiség egy maroknyi csoportját arra késztette, hogy szakítson a politizálás meg az érdekérvényesítés Kádár-kori szokásrendjével, Ottilia esetében egyszerre a kérlelhetetlenség jelének találtatott, amely elriaszthatja a politikai szövetségeseket. Nem titkolt viszolygása a régi rendszer uraitól és szolgáitól, akik egyszerre az új rendszer urai és szolgái lettek, nem illett bele a megbékélés és konszolidálódás programjába. A Beszélő ragaszkodása a SZETA témáihoz korszerűtlen, „szociofotós” beszűkültségnek minősült.
Holott szó sincs róla, hogy Ottiliának holmi dogmatikus moralistaként ne lett volna érzéke a gyakorlati politizáláshoz. Célratörően tudott tárgyalni (és újságíróként célratörően tudott interjút készíteni) bárkivel. Szociálpolitikusi kompetenciáját ellenfelei is elismerték. Parlamenti beszédeiben úgy tudott keményeket mondani, hogy szavai mégsem fulladtak hangzavarba. Egyike volt a keveseknek, akit becsültek, s mi több, akire olykor hallgattak is, mind a szocialisták, mind az 1994 előtti kormánypártiak.
Ő azonban nem fogadta el, hogy a politika egy területén meghatározó szerepe legyen, de a politikában a döntések fölötte, kívüle és a tudta nélkül szülessenek meg. Erkölcsi és politikai igazával 1979 és 1989 között a margóról a politika középpontjába küzdötte magát; 1990 és 1993 között újból a margóra szorult. Ragaszkodása igazához, amely egy évtizeden át a boldogságnak és a harmóniának is a forrása volt, amely hívek, barátok sokaságát vonzotta körébe, most kétségekkel, szomorúsággal, a barátok eltávolodásával társult. A Trabantot maga alá gyűrő kamion mégis egy küzdő, új feladatokat kereső ember pályáját törte meg.
A sorstragédia minden tragédiánál fájdalmasabb, mert a végsőkig igazságtalan. Nincs benne szó vétkességről és bűnhődésről. Éppen ellenkezőleg: az önmagunkba vetett hit törékenységéről szól, a vétlent lesújtó végzetről.
Ottilia úgy halt meg, hogy munkájáért semmiféle kézzelfogható elismerést nem kapott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy visszavonulása alkalmából vagy a balesete után valamilyen csillagot, érdemkeresztet vagy oklevelet adományozzon neki (igaz, talán el se fogadta volna). De még az sem jutott eszébe senkinek, hogy felajánlja remekbe szabott cikkei kiadását.
Bár a vallástól serdülő korában eltávolodott, látszatra hitetlenül is egész életében katolikus maradt a szociális kereszténységet képviselő, zsidók százait az élete kockáztatásával megmentő Schlachta Margit vagy Teréz anya fajtájától. Katolikus volt abban, ahogy élete középpontjában a küzdelmes, az önérdekeire semmit sem adó szolidaritás állt a szegényekkel, a legnyomorultabbakkal. Az volt abban is, ahogy elnéző megértése az elesettekkel szemben kemény igényességgel párosult, ha önmagáról, legszűkebb környezetéről volt szó. Katolikus volt a szabadszájúsággal palástolt szemérmességben. Szabados társaságban élt, viccelődött barátai szabadosságán, de egy-egy megjegyzéséből tudható volt, mennyire idegenkedik a divatos érzelmi léhaságtól. Katolikus volt aszkézisében, és katolikus volt abban is, ahogy a világ részvétét elutasítva tudomásul vette a tragédiát. S végül katolikus volt abban, ahogy a fizikai szenvedéseket elviselte, az élet tartozékának tekintette, és ahogy élettörténete szenvedéstörténetbe torkollott, mint a mártíroké.
Bárha hinnünk lehetne, hogy a győzedelmes egyház egyszer majd jelét adja: hitetlen hívét hitvallói közé emelte.
- Búcsú [5]