Franciaország jelenlegi politikai életének döntő tényezői mind a német elnyomás elleni ellenállási mozgalomból nőttek ki. Ennek az ellenállásnak az elindításában döntő része volt annak idején De Gaulle tábornoknak, aki a francia összeomlás után a vezető katonák közül elsőnek szállt szembe az összeomlást követő pesszimista, és a németeknek lefekvő közhangulattal. Közvetlenül a németek párizsi bevonulása után mondotta híres londoni rádióbeszédét, melynek az volt a főmondata, hogy „a franciák elvesztettek egy csatát, de nem vesztették el a háborút”. Ettől kezdve rádión keresztül állandóan szembeszállásra buzdította a franciákat, és a Londonban megalakult szabad francia bizottság irányította a francia földön lassan kibontakozó földalatti ellenállási mozgalmat, a maquis-t (maquis = bozót). Ebben a mozgalomban a kommunisták voltak a legtevékenyebbek, azonban kezdettől fogva két fő irányzata volt e mozgalomnak, a forradalmi kommunista irányzat (maquis rouge) és az inkább polgári, nacionalistákat és katolikusokat magában foglaló irányzat (maquis bleu), amelyhez maga De Gaulle is közelebb állott. Ezek az ellenállás ideje alatt szépen együttműködtek, nem úgy, mint a jugoszláv és lengyel ellenállók, ahol a kommunisták és kommunistaellenesek végül egymással is fegyverrel fordultak szembe, és az utóbbiak a kommunistákkal szemben a németekkel is szövetkeztek. A francia ellenállási mozgalom szervezettségén és lelkesedésén múlott, hogy a normandiai partraszállás után az ellenállók a németeket minden ponton sikeresen hátba támadták, s különösen az ő érdemük, hogy Párizsban barikádharcokkal, csatornabeli és ablakból való harcokkal annyira égővé tették a németek talpa alatt a talajt, hogy azok nem tudták Párizst rommá védeni, mint Budapestet, hanem kénytelenek voltak kivonulni. Ennek az ellenállásnak az erkölcsi tőkéjéből lett Franciaország újból nagyhatalommá.
A németek kiűzése után De Gaulle lett az ideiglenes elnök, és koalíciós kormány alakult, mely a kommunista, szocialista és katolikus pártokból alakult. Hamar ellentétek támadtak a kommunisták és De Gaulle között az alkotmány kérdésében. A kommunisták olyan alkotmányt akartak, melyben minden hatalom az egykamarás parlamenté, De Gaulle viszont inkább olyant, amilyen a háború előtti francia alkotmány volt, ahol a nép által választott parlament mellett volt a második kamarának egy szenátusa is, melyeket a községi képviselőtestületek választottak, és a köztársasági elnöknek is volt némi hatalma. Végül egy olyan alkotmányt fogadtak el, mely inkább a baloldal elgondolásához állt közel, bár tettek a kritikáknak is némi engedményt, mert a második kamara helyett csináltak egy tanácsot, melynek azonban ugyanolyan a választási módja és az összetétele, mint a képviselőházé, engedmény volt az is, hogy a kormányt nem a képviselőház választja, hanem az elnök nevezi ki, de a képviselőház jóváhagyásával. De Gaulle erre azt mondotta, hogy az engedmények nem komolyak, végsőleg szerinte az történt, amit a kommunisták akartak, és ilyen mindenható képviselőházzal nem lehet komolyan kormányozni. Ezért lemondott. A képviselőházi választások eredménye az lett, hogy a két legnagyobb párt lett egészen kicsi eltéréssel a kommunista és a katolikus párt (Mouvement Republicaine Populaire), mindkettő 30-30%-kal, a szocialista párt és De Gaulle pártja 15-15%-ot kaptak, a radikális párt pedig (polgári baloldali párt, Herriot) pedig 10%-ot. Így megint koalíció alakult a De Gaulle-párt kivételével a másik négy párt között, amelyen belül mind nagyobbak lettek a kommunisták és a többiek ellentétei. De Gaulle viszont kívülről állandóan kritizálta az egész kormányzást azzal, hogy komoly tekintéllyel való kormányzást ilyen alkotmány mellett nem lehet csinálni. A napokban a kommunisták kiváltak a kormányból, s a magában is többségben lévő három középpárt kormányoz tovább (szoc., kat. és rad.). De Gaulle kétségtelenül nem fasiszta, és valódi Hitler vagy Mussolini nem lesz belőle. Amit az alkotmányról mond, azzal lehet vitatkozni, nekünk nehéz az ilyet megítélni, különben is az alkotmány férfiaknak való dolog. Azonban a tekintély szükségességére sokat hivatkozó államférfi rendszerint a saját tekintélyére szókon gondolni, tehát a diktatúra gyanúja mindig felmerül vele szemben, de hogy uralomra jut-e, és ha igen, diktátor lesz-e belőle, azt a jó ég tudja.
- Bibó [8]