Bibó István

Nyomtatóbarát változat

(emlékeztetünk)… az állam és társadalom szervezeti kérdéseiről szóló keresztény tanításra, mely mindenekelőtt két nagy alapelvnek a tiszteletét kívánja meg, a szabad emberi személyiség tiszteletét, vagyis annak tilalmát, hogy az ember – aki egyedül az Istennek lehet eszköze – más ember bármiféle céljainak az eszközéül használtassék, másrészt mindennemű hatalomnak erkölcsi ítélet alá való vettetését. Felismerjük a keresztény vallás közreműködésével felépülő állami és társadalmi fejlődésben, annak különböző formáiban, a középkori társadalomszervezetben, az újkori demokráciában és a mai kor szociális igazságmozgalmaiban a keresztény tanítás e két alapelvének a folytonos kibontakozását és gyakorlati megvalósulására irányuló erőfeszítését, de ugyanakkor felismerjük ez alapelveknek az ember eredendő értelmi és erkölcsi gyarlóságából származó megromlását is. Ma ugyanis a világ ellentétei éppen a hatalom kérdéseinek az erkölcsi megfogalmazása folytán sokkal inkább eszmék és ideológiák ellentétei képében jelennek meg, mintsem hatalmi szervezetek ellentétei képében, amiből az a veszély fenyeget, hogy a hatalmi tényezők eszmék bajnokaiként lépnek fel, s a hazugság és az eszmék meghamisítása döntő tényezővé válik, ami minden nyers hatalomgyakorlásnál nagyobb veszedelem, amint azt a nácizmus példája világosan megmutatta. Különösen megmutatkozik ez abban a központi kérdésben, mely a kereszténység indíttatásaiból kiindulva, de már szekularizált formában is a világ mai válságának és ellentéteinek központi kérdése: az emberi szabadság kérdésében s annak megvalósítására szolgáló elvek és intézmények helyessége körüli zűrzavarban. A szabadság ugyanis nem azt jelenti, hogy az ember azt tehesse, amit akar, mert az, hogy a gyengébbet eszközként használhassa, nem szabadság, hanem csupán hatalmaskodási lehetősége az embernek. Mai társadalomszervezetünkben két tényező az, melynek révén egyik ember a másikat eszközzé alacsonyíthatja: a gazdasági hatalom (pénz) és a politikai hatalom, s az a veszély fenyeget, hogy egyrészt gazdasági szabadság neve alatt, másrészt pedig arra hivatkozással, hogy a politikai hatalom valami úton a néptől származik, végül is a másik embernek eszközzé való süllyesztése éppen a szabadságra való hivatkozással történik meg. Nagyon nyugtalanítónak érezzük tehát, hogy sokan a gazdasági eszközökkel való kizsákmányolás lehetőségeit az ún. gazdasági szabadság neve alatt a szabadságeszme oltalma alá helyezik, ugyanakkor az így értelmezett gazdasági szabadság minden sérelmet totalitarizmusnak minősítik. Rá kell mutatnunk arra, hogy míg a hitlerizmus totalitarizmusában a hatalom öncélúságán és újbóli korlátlan trónra ültetésén alapul, addig a szocializmus legtotálisabb rendszereiben is a keresztény tanításnak lényeges elemei foglaltatnak benne. Súlyos hiba volna a szocializmust – melynek legfőbb alapgondolata véleményünk szerint nem a magán- vagy köztulajdon kérdése, hanem minden kizsákmányolás megszüntetésének kérdése, bármi légyen is annak az eszköze – ebben az értelemben elintézett vagy túlhaladott problémafeltevésnek minősíteni. Ugyanakkor azonban nem kevésbé beletartozik a társadalom és állam kérdésére vonatkozó keresztény tanításba annak a kimondása is, hogy a politikai hatalomnak az ember egész személyisége, szabadsága és formálódása felett csak részleges igénye lehet, hogy vannak olyan politikai és társadalmi alapelvek, melyeknek érvénye túlhaladja osztályok és történeti helyzetek kötöttségeit, s végül ennek alapján annak kimondása, hogy az állam és társadalom szervezete és módszerei szüntelen erkölcsi ítélet alá tartoznak, a keresztény ember tehát elismerheti nagy történeti átalakulások idején a módszerek hirtelenebbé és radikálisabbá válását, de nem fogadhat el olyan tanítást, mely minden módszer eredendő relativitását, történeti és osztályhelyzethez való kötöttségét, vagyis az erkölcsi ítélet alóli mentességét emeli elv rangjára.

• Bibó