Bibó István

Nyomtatóbarát változat

A párizsi béke. Talleyrand, Sándor cár és XVIII. Lajos

A történelem döntő pillanataiban az emberiség sorsának további alakulása kevés emberen múlik, s nincs garantálva, hogy ezek feladatuk magaslatán lesznek (pl. Wilson). Ilyen történelmi fordulópont volt 1814, amikor az volt a kérdés, hogy az európai emberiség meg tud-e szabadulni a kölcsönös félelemnek abból az útvesztőjéből, melybe a francia forradalmi, főleg pedig a napóleoni háborúk során került. Sokat hallottunk arról, hogy a francia hadseregek a forradalom eszméit terjesztenék, Napóleon a világot akarta meghódítani. Valójában egész Európa félt: a régi monarchiák féltek Napóleontól, Napóleon pedig félt a koalícióktól, az összeesküvésektől, és támadó hadjáratainak legfőbb mozgatója nem a hódításvágy volt, hanem a bizonytalanság-érzés és a gyanakvó félelem. De kiterjedt ez a félelem nemcsak a kormányokra, hanem a népekre is. Egész Európa félelemben élt, mindenekelőtt a háborúnak amiatt a féktelen és mértéktelen új formája miatt, melyet a forradalmi és napóleoni hadviselés bevezetett, mely az első igazi előfutára volt a mai totális hadviselésnek. Előzőleg ugyanis Európa évszázadok óta nem ismerte a totális hadviselést Kelet-Európát (török–magyar háborúk stb.) kivéve, mindenekelőtt azért nem, mert nem ismerte az általános hadkötelezettséget, hanem zsoldos és toborzott hadseregekkel vívta háborúit.

Ez a félelem 1814-ben tetőpontján volt. Napóleon bukóban volt, s ez maga is félelemkeltő volt. Az általa alapított vazallus és családi monarchiák vele együtt buktak, s ezek az országok kormány nélkül voltak szerte Európában, tehát egyaránt féltek a napóleoni bábkormányok visszatértétől és ismeretlen jövőbeli kormányaiktól. Félt egész Franciaország, félt még Napóleontól, de félt attól is, ami, mint ismeretlen, előtte állott, félt a forradalmi állapotok új megjelenésétől, félt a monarchia és az arisztokrácia bosszújától. De féltek a győztesek is, mert nem tudták, mit kezdjenek a legyőzött Napóleonnal és nem tudták, hogyan fogja fogadni őket a megszállott Franciaország. Emlékeztek még az 1792. évi francia népi ellenállás rettenetes erejére, és a korabeli politikai levelezések telve vannak olyan utalásokkal, hogy vajon nem fogja-e a francia nép a bevonuló szövetségeseket gerillaharcban (modern szóval partizánháborúval) hátba támadni. A szövetségesek tanácstalanságukban újból meg újból tárgyalásokat kezdtek Napóleonnal, holott tudhatták, hogy Napóleon nem tépheti szét egy hátrányos békével saját verhetetlenségének legendáját, és csupán azért tárgyal, hogy időt nyerjen, s a hadiszerencse fordulását bevárja. Franciaország jövendő kormányformájára nézve semmi határozott elgondolásuk nem volt a szövetségeseknek: némelyek a római királyt képzelték francia uralkodónak Mária Lujza régenssége alatt, Sándor cár Bernadotte marsallt, a svéd trónörököst szerette volna a francia trónra juttatni. A Bourbonokra csak vonakodva gondoltak a szövetségesek, mert tudták, hogy nem túl népszerűek.

Ebben a nagy zűrzavarban egy magányos ember ült párizsi palotájában, és folytatta azt, amit már évek óta csinált kényszerű politikai hidegre tettségében: gondolkodott. Ez az ember Talleyrand volt. Róla mindig csak azt tudjuk, hogy hogyan tette le püspöki ruháját, hogyan szegődön a forradalomhoz, hogyan szolgált ki minden kormányt, hogyan „árulta” el Napóleont. De mindenekelőtt tudnunk kell róla, hogy családi kényszerítésből lett pappá, mert sántasága miatt előkelő családjában őt jelölték ki erre a kötelező szerepre. Kicsapongó életmódja és a világ tudatos botránkoztatása erre a kényszerre volt felelet, és a forradalomhoz való csatlakozás nem karriervadászat, hanem mindenekelőtt a gyűlölt kényszertől való megszabadulás alkalmát jelentette. Már a forradalom első idejében diplomáciai feladatokat kapott, s 1792-ben Angliából a konventnek küldött jelentései világosan mutatják, hogy ennek az állítólagos köpönyegforgató embernek egyetlen központi gondolata volt: az, hogy az országok belső rendje és az európai béke szorosan összefüggő dolgok, mert a belsőleg bizonytalanságban élő kormányok előbb-utóbb háborút kezdenek, hogy így erősítsék magukat, ezért törekedett folyton arra, hogy a francia forradalmi kormányok stabilitását, szilárdságát előmozdítsa, és ezáltal a többi, monarchikus Európának a forradalomtól való félelmét eloszlatva az európai békét is biztosítsa. Ezért csatlakozott Napóleonhoz, s ezért „árulta” el, mikor látta, hogy Napóleon csak tovább fokozza az európai félelmet és békétlenséget. Híres „árulása” Erfurtban kezdődön, amikor rábeszélte a cárt, hogy ne engedjen Napóleonnak, mert Napóleonnak Európát leigázó kimérikus tervei minden stabil európai békét lehetetlenné tesznek. Ennek az „árulásnak” most döntő jelentősége lesz majd.

A krízis éveiben, mikor már elvesztette Napóleon kegyét, és díszes, de mellékes hivatalokat viselt, tovább gondolkodott a maga központi kérdésén, és amint 1814–15-ös szereplése bizonyítja, közelebb került az igazsághoz. Rájött arra az igazságra, hogy a kormányok belső stabilitásának és ezzel az európai békének a kulcsa a kormányok törvényessége, legitimitása. A legitimitás gondolatát ő nem úgy értette, ahogyan az később a Szent Szövetség rendszerében megmerevedett, és a haladás eszméinek az elnyomásává lett. Talleyrand éppen ellenkezőleg, arra jött rá, hogy a liberális, alkotmányos fejlődéshez van szükség a kormány legitimitására, törvényességére, mert csak a törvényes kormány mer alkotmányt és szabadságot biztosítani, míg a magát törvénytelennek érző kormány fél, tehát erőszakos és elnyomó. Persze, hogy melyik kormány törvényes, arra nincs fix szabály: a nagyon régi kormány törvényessége is kiüresedhetik, ha a közmeggyőződés ellene fordul: a lényeg a közmeggyőződés.

És ezen a ponton rájött Talleyrand arra, hogy Franciaországot és Európát egyedül a Bourbonok visszajövetele mentheti meg. Hiába nem voltak népszerűek, Franciaország többsége mégis ekkor még királypárti volt, és szíve mélyén hitt a királyság törvényességében. Csakis a Bourbonok királyságától lehetett komolyan remélni a szabad intézmények megszilárdulását, mert hiszen a forradalmi és napóleoni kormányok azért hamisították meg a szabad intézmények lényegét, azért csináltak alkotmányos látszatok alatt zsarnokságot, azért csináltak erőszakos, nem tiszta választásokat, mert tudták, hogy tiszta választásokon királypárti többség jönne be. Minthogy tehát a Bourbonok az egyetlen lehetséges törvényes kormánya Franciaországnak, egyúttal ők az egyetlen lehetséges szervei az európai békének is, mert csak velük merhet Európa olyan békét kötni, melyről tudja, hogy meg is fogják tartani.

Ahhoz azonban, hogy Talleyrand-nak ezeket a felismeréseit a beteg Európa hasznára fordíthassa, kellett, hogy a szövetségesek oldaláról is megértse valaki őket. Ez a valaki Sándor cár volt. Sándor cár megértéséhez tudnunk kell, hogy egyensúlyozatlan, világmegváltási hajlamok és intrika között ingadozó ember volt, akinek egész pályáját egy tragikus momentum határozta meg: az, hogy apja meggyilkoltatása után került a trónra, s egész politikája ennek a cselekedetnek az expiálása akart lenni. Ez a lelki alkat az 1814. évi európai bajok számára a lehető legszerencsésebb volt, mert a nagyvonalúság és nagylelkűség lehetőségét jelentette a békekötésnél. S ami még szerencsésebb, megvolt a lehetősége, hogy Talleyrand ehhez az emberhez forduljon, nemcsak azért, mert ismerte, hanem azért is, mert megszerezte az erkölcsi jogosultságot is ahhoz, hogy Sándor cár nagylelkűségére apelláljon éppen az erfurti „árulás” révén, amikor ő, a hatalmas és győztes Franciaország külügyminisztere nem Napóleon, hanem Európa érdekeit merte képviselni, most követelhette Sándor cártól, hogy ő is így tegyen, mint győztes.

De hogyan jusson érintkezésbe Sándor cárral? A cár ellenséges hadsereg élén közeleg Párizs felé, Napóleon éppen 1814 tavaszán elrendeli, hogy az egész udvar és az összes főméltóság hagyja el Párizst. Egy évszázad óta senki sem akadt fenn rajta, hogyan tudott Talleyrand ennek dacára Párizsban maradni s ott a cárt bevárni, pedig ez nem volt könnyű (l. Szálasiék is hogy kényszerítettek mindenkit az elmenetelre!) neki, mint főméltóságnak.

Íme, mit mondanak erről a töredékes történeti adatok, amit most egyberakhatunk.

Március végén két orosz tábornok jelent meg Párizsban, hogy a párizsi katonai parancsnokkal megtárgyalják Párizs békés átadását. Ekkor már az egész udvar és minden hatóság elköltözött Párizsból. Az orosz tábornokokat a francia tábornok Párizs határában, egy vámházban fogadta. Amint ott tárgyalnak, nyílik az ajtó, bebiceg Talleyrand, üdvözli az urakat, és elpanaszolja, hogy a császár parancsa szerint éppen el akarta hagyni Párizst az ellenkező oldalon, de egy katonai parancsnok feltartóztatta (amint egy levélből kitűnik, ő maga kérte meg erre!), s most nem tudja, hogyan utazzék el. Ezzel eltávozik, s távozóban azt mondja az egyik orosz tábornoknak: „Adja át a cár őfelségének a beneventi herceg (ez volt Talleyrand címe) hódolatteljes üdvözletét!”

Mit jelentett ez? Azt, hogy „Itt vagyok, mondanivalóm van számodra, emlékezz Erfurtra!” De vajon megkapja és megérti-e a cár ezt az üzenetet? Úgy látszik, megkapta és megértette. Mert másnap reggel, mikor bevonultak az oroszok, Talleyrand-nál, aki természetesen nem utazott el Párizsból, megjelent a cár szárnysegédje. Talleyrand-t éppen a borbélya frizírozta, s mikor meghallotta, hogy itt a cár küldöttje, kirohant és úgy össze-vissza ölelgette, hogy csupa púder lett a szárnysegéd. Az persze, amint ezt elmondja, nem nagyon értette, de mi tudván az előzményeket, most már értjük, miért volt ez a nagy öröm. Még délután összeültek a cárral, és másnap Párizs utcáin megjelent a cár kiáltványa, mely örök mintája marad a nagylelkű békeszellemnek. A kiáltvány kimondotta, hogy a szövetségesek nem tárgyalnak sem Napóleonnal, sem semmi családtagjával (értsd: semmiféle nem legitim uralkodóval!), elfogadják azt a kormányt, melyet Franciaország magának szervez, és azt akarják, hogy Franciaország nagy és erős legyen. A rettegett francia nép tomboló ünnepléssel fogadta a cárt. Pár nap múlva a szenátus szabadelvű alkotmányt állapított meg, s egyben visszahívta XVIII. Lajost azzal, hogy esküt köteles tenni az alkotmányra. A szabadelvű alkotmány főleg Sándor cárnak feküdt a szívén – ez is mutatja, hogy a legitimitás gondolata a két szerző elgondolásában egyáltalán nem a reakciót jelentette.

Igen ám, de mi lesz, ha gazda nélkül számolnak? Az egész szerkezet egyetlenegy gondolatra, a legitimitás gondolatára volt felépítve s ezzel együtt egyetlenegy emberre, akiben ez megtestesült, XVIII. Lajosra. Mi lesz, ha ez az ember nem érti meg a feladatát, és képtelen teljesíteni? A feladat nehéz volt, mert arról volt szó, hogy a dinasztikus legitimitást helyre kellett állítani úgy, hogy egyúttal Franciaországnak alkotmányt adjanak, de olyant, amit meg is tartanak. Mert Franciaországnak 1789 óta volt néhány alkotmánya, de olyan, amit az uralmon lévők be is mertek volna tartani, nem volt. A feladat két irányban is nehéz volt: fenntartani a legitim királyi tekintélyt egy olyan országban, ahol a monarchia tekintélye halálra sebződött és alkotmányos életet biztosítani szemben a monarchia visszatért, túlzó, reakciós híveivel, akik nem alkotmányról, hanem csak bosszúról és korlátlan királyi hatalomról akartak hallani.

Szerencsére XVIII. Lajos olyan ember volt, aki tudatában volt egész helyzetének és feladatának. Róla csak azt szokták tudni, hogy egy morózus, kövér, nehézkes aggastyán volt, de nem tudják róla, hogy a XVIII. századi Franciaország egyik legeszesebb embere volt, aki nagyon is ismerte és értette a felvilágosodás eszméit, és fiatal és férfikora alatt tehetetlenül kellett néznie, hogyan bukik bele tehetetlen bátyja abba a helyzetbe, melybe a történelem sodorta. Nézzük, mit csinált most ő új helyzetében.

XVIII. Lajos tehát partra szállott, és megindult Párizs felé. Félúton elébe utazott Sándor cár, elsősorban azzal a céllal, hogy rábeszélje XVIII. Lajost a szenátus által kidolgozott alkotmány elfogadására. De még aznap visszafordult, és magánkívül s a Bourbonokat szidva ért vissza Párizsba. XVIII. Lajos igen rezerváltan fogadta, az asztalnál a többi vendéggel együtt egyszerű székre ültette, míg ő egyedül ült karosszékben, s őt szolgálták ki elsőnek, az alkotmányról való beszélgetés elől pedig udvariasan, de határozottan kitért. Párizs egyik elővárosában fogadta ezután XVIII. Lajos Talleyrand-t, aki arra számított, hogy ő lesz a miniszterelnök. XVIII. Lajos azonban egyelőre nem nevezett ki miniszterelnököt, hanem a kormány vezetését magának tartotta fenn, és Talleyrand csak külügyminiszter lett. S az első kihallgatáson nyíltan meg is mondotta T.-nak: „Önöknek nagyobb szükségük van reám, mint nekem Önökre!” Ezután tartotta ünnepélyes bevonulását Párizsba, pár nap múlva pedig kibocsátotta az ő alkotmányát, a chartát. A charta szabályai általában nem különböztek a szenátus által kidolgozott alkotmánytól: parlamentáris kormányt vezetett be az is. De volt két alapvető különbség: szó sem volt XVIII. Lajos meghívásáról, és szó sem volt arról, hogy akkor foglalja el a trónt, mikor az esküt az alkotmányra leteszi, ehelyett arról szólt a charta, hogy XVIII. Lajos, Franciaország örökös királya ilyen és ilyen intézményeket ad a franciáknak.

Miért tette mindezt XVIII. Lajos? Ma mindez idegen nekünk, mert a monarchikus legitimitás letűnt azóta, s csak a népre alapozott legitimitást fogadja el a mai közmeggyőződés. Akkor azonban a nép legitimitása volt még az ingadozó és törékeny, s a monarchiáé az erős és köztudatban lévő, s XVIII. Lajos eljárása azt mutatja, hogy teljesen tisztában volt azzal, miről van szó. Mi is csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy 1814 a legitimitás nagy drámája, s a szereplők ennek a szereplői. A köznapi okosság talán azt tanácsolta volna XVIII. Lajosnak, hogy hálálkodjék Sándor cárnak és Talleyrand-nak, mert még szüksége lehetett rájuk, s hogy igyekezzék a szenátusnak minél inkább a kedvében járni, és felvenni a liberális uralkodó allűrjeit. Ő azonban ezt éppen úgy nem tette, mint ahogyan nem hallgatott a túlzó royalistákra, akik azt tanácsolták neki, hogy csak látszatra fogadja el az alkotmányt, s aztán, amint lehet, állítsa helyre a királyi önkényuralmat. Ő tudta, hogy visszajövetelét a legitimitás eszméjének köszönheti, nem pedig Sándor cárnak vagy Talleyrand-nak, s tudta, hogy ő, a legrégibb európai monarchia feje, igenis elég, ha egyszerű székre ülteti azt a Sándor cárt, aki a korzikai kalandorral barátkozott és szövetkezett, és elég, ha külügyminiszternek teszi meg azt a Talleyrand-t, aki kiugrott püspök lévén, nem lehetett az Isten kegyelméből való király után az első ember Franciaországban, és tudta XVIII. Lajos, hogy Franciaországban rajta kívül nincs törvényes tényező, mely alkotmányt adhatna az országnak, s legkevésbé a szenátus az, mely a korzikai kalandor kreatúráiból s egy nem becsületes, elnyomó álalkotmány alapján alakult meg és állott össze. Az alkotmányt egyedül ő adhatta, mert akkor Európában a forradalom dacára sem volt eleven gyökere másnak, mint a királyi legitimitásnak. Nem az volt a lényeg, hogy mi volt s mi nem volt a chartában, hanem az, hogy XVIII. Lajos azt, ami benne volt, meg akarta, meg tudta és meg merte tartani úgy, ahogyan sem a konvent, sem a direktórium s legkevésbé Napóleon nem akarták és nem merték megtartani a maguk alkotmányait azért, mert nem érezték magukat biztosnak, nem érezték magukat törvényesnek. Franciaország 1815–1848 között lényegében azokon a vágányokon maradt, melyet XVIII. Lajos chartája jelölt ki számára, s ha a Bourbonok el is tűntek azóta, de Franciaország ez alatt az idő alatt vált igazán demokratikus országgá, s ez alatt az idő alatt váltak vérévé a francia közéletnek a parlamentáris intézmények: olyan eredmény ez, melyet sem a forradalom, sem Napóleon nem tudtak elérni.

A békekötés

Ilyen előzmények után jött létre a párizsi béke, mely egy lényegében 22 éves háborút zárt le úgy, hogy körülbelül száz évre lefektette Európa területi rendjét és békéjét: A XIX. század válságai és háborúi csupán bizonyos részletkorrekciókat hoztak anélkül, hogy az alapot változtatni kellett volna. S ez a béke létrejött nem egészen egy hónap alatt. Nem is szokták észrevenni, micsoda nagy dolog ez, ha összehasonlítjuk a versaillesi békével, mely tízszer annyi idő alatt jött létre, s csak húsz évig tartott, vagy a campoformiói békével, melyen egy fél évig kínlódtak, s két évig sem tartott. Pedig a párizsi békével a béke tulajdonképpeni problémája, a győztes és legyőzött megállapodása, ami a legnehezebb, már el volt intézve, a bécsi kongresszusra már csak a győzőknek egymás közötti vitái maradtak. Hogy ez így létre tudott jönni, annak a legfőbb tényezője az a lelkes és optimista hangulat, amit Sándor cárnak Talleyrand által inspirált kiáltványa és XVIII. Lajos legitimitásának ereje hozott létre.

A bécsi kongresszuson már csak az volt az érdekes, hogy Talleyrand-nak itt sikerült a legitimitást európai méretekben is alkalmaznia, ami azt jelentette, hogy az egész kongresszus alatt szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy egyetlen kalandor monarchiát sem szabad elismerni, tehát Murat nápolyi királyságát, akivel az osztrákoknak szövetségük volt, sem. Ezt sikerült is elérnie: végül annyira izolálta Murat-t, hogy az jónak látta Napóleon száznapos visszatérése alatt hátba támadni az osztrákokat, amin azután rajta is vesztett. A másik elv, amit keresztülvitt, az volt, hogy minden területet a legitim tulajdonosnak kell kapnia, a gazdátlan területek felett az európai kongresszusnak együtt kell határoznia. Ez az európai nemzetközi jog jelentős fejlődése volt.

Napóleon száznapos visszatérése ezt a békeművet már nem tudta megakadályozni. Egyetlen komoly hatása ennek a visszatérésnek egy furcsa lelki s ezen keresztül politikai következmény volt: az, hogy Sándor cárban ez a visszatérés egy különös depressziót és az egész békeművel szemben egy végső pesszimizmust váltott ki, aminek egy vallási rajongás és ennek következtében a Szent Szövetség lett a folyománya, melybe az európai uralkodók eleinte úgy mentek bele, mint valami megbocsátható cári extravaganciába, utóbb azonban az európai politikai fejlődésnek igen lényeges és nem nagyon hasznos tényezőjévé nőtte ki magát.

• Bibó